A fotózás már népművészet – Eifert János előadása a vásárhelyi iskolásoknak

Rendhagyó művészeti órák keretében a vásárhelyi születésű fotóművész, Eifert János mesélt a fotózásról a vásárhelyi Liszt Ferenc Ének-zenei Általános iskolában kedden. A művész a fotózás tecnikája mellett szót ejtett a fotós számára követendő etikai elvekről is.

Eifert János számára nem idegen a tanórai előadás, hiszen rendszeresen tart szemináriumokat és workshopokat szerte a világban. Szülővárosának, Hódmezővásárhely meghívása különösen kedves volt számára, és az iskolai előadás során egy-egy fotót elemezve szólt azok készítésének történetéről is, miközben a diákok kézbe vehették a művész által készített, a világ számos nagy kiállítását megjárt kópiákat.

Eifert János kijelentette: ma már a fényképezés szinte népművészet, hiszen a mobil telefonokkal, kis fényképezőgépekkel rögzíthetjük a körülöttünk lévő világot, és hogy a gyerekek már használják, lehetővé tette, hogy az órán sem az alapokkal kellett kezdeni a beszélgetést a fotózásról.

A fényképezés segítheti az embereket azzal, hogy tudósít, informál, vagy gyönyörködtet – fejtette ki az előadó, hozzátéve, hogy a fotósnak a személyiségi jogokat tiszteletben kell tartania, és bár lehet, hogy egyes emberek nyomoráról, nehéz helyzetéről készített felvétellel több bevételt érhet el a fotós, inkább céljának kell legyen az, hogy a szorgalmat és a tehetséget örökítse meg, és okozzon vele, és tegye jobbá a világot.

Az óra keretében a diákok megismerkedhettek a diaporáma műfajával is, amelyet ma már nem két diavetítővel – mint történt az a ’70-es, ’80-as években -, hanem a számítástechnika lehetőségeit felhasználva állíthat elő az alkotó.

Arnay (PROMENAD:HU) http://promenad.hu/cikk/a-fotozas-mar-nepmuveszet-eifert-janos-eloadasa-a-vasarhelyi-iskolasoknak-142380

Arany-Tóth Attila / Promenad.hu  felvételei

A Tánc Világnapján: Wim Wenders Pina Bausch című dokumentumfilmjének vetítése és Eifert János: Szerelmem, a Tánc c. kiállításának megnyitója a Jókai Mór Művelődési Központban, Budaörs, 2014. április 28.  18:00  A kiállítást megnyitottaa: Móger Ildikó, Közreműködtek: Pálosi István és Fenyves Márk mozdulatművészek. A kiállítás május 12-ig látogatható (Jókai Mór Művelődési Központ, 2040 Budaörs, Szabadság út 26.)

Fenyves Márk mozdulatművész a megnyitón Vivaldi zenére táncol (Gergely Beatrix felvétele)

Gergely Beatrix és Eifert János felvételei

Terasz.hu online kulturális magazin – http://www.terasz.hu/terasz.php

Eifert János 1943. május 8-án született Hódmezővásárhelyen. Bár „Szerelmem, a Tánc!” – így nagybetűvel – a címe kiállításának, amelyet a Tánc Világnapja alkalmából nyílt, azért leszögezhetjük a születése napján, hogy a másik szerelem azért környékezte meg, hogy az elsőt szolgálja. További szerelem(eskedés)ben és jó egészségben eltöltött éveket kívánunk!

A Tánc Világnapján: Wim Wenders Pina Bausch című dokumentumfilmjének vetítése és Eifert János: Szerelmem, a Tánc c. kiállításának megnyitója a Jókai Mór Művelődési Központban, Budaörs, 2014. április 28. 18:00 A kiállítást megnyitja: Móger Ildikó. Közreműködnek: Pálosi István és Fenyves Márk mozdulatművészek. Megtekinthető május 12-ig (Jókai Mór Művelődési Központ, 2040 Budaörs, Szabadság út 26.).

Móger Ildikó táncművész megnyitója:
Szeretettel üdvözöllek benneteket – elnézést a tegeződésért – de, mivel családiasra sikeredett ez a megnyitó, meg aztán ahogy körbenézek, látom, kb. egyidősek vagyunk. Azt reméltem, hogy ilyen nevek, mint Eifert, Pina Bausch, Wim Wenders nagy vonzerővel bírnak, és így ez egy szokatlan megnyitó lesz, ahol nemcsak én beszélek, hanem BESZÉLGETÜNK a táncról, a látott filmről és persze Eifert képeiről.
De ha már így esett, ha konferenciát nem is, de baráti párbeszédet nyithatunk a témában. Én már a csecsemő és az édesanyja közötti finom interakciót – amelynek során a gyermek megtanulja kifejezni az érzéseit, és értelmezni az arra kapott reakciókat – azt is táncnak nevezném. A tánc a nonverbális kommunikáció egyik formája, mert amit más formában nem tudunk átélni, – a táncban, mozdulatokban megélhetjük.
Sajnos egyre kevesebb területe maradt életünknek, ami ne lenne szabályozva, ahol az ösztöneinknek szabad folyást engedhetünk. Talán ilyen a szexualitás és a mozgás, és azon belül is különösen a tánc. Itt most nem a profi táncosokról beszélek, akiknek igencsak szabályozott az életük, és táncaik is.
Ma, amikor az emberiség a boldogságot különböző célok eléréséhez köti: – karrierhez, hatalomhoz, pénzhez – farizeus lennék, ha azt állítanám, hogy ezekre nincs szükség! De, jó lenne „szabályozni” az adagolást! Hogy miből mennyit! Mert, a lelkünk így működik! Igazán boldogok és felszabadultak azoktól a dolgoktól lehetünk, amelyek spontán örömet okoznak, vagy egyszerűen csak jól esnek nekünk. A tánc és vele a zene – amikor mindent el lehet engedni, és csupán élvezni a pillanatot, örömöt, a szabadságot – úgy, mint amikor a tengert látom, vagy hegycsúcsról a tájat nézem. Hogy pillanatokra ugyan, de lebegek, szállok!!!
Amire csak azt tudom kérdezni, miért értjük a zenét, vagy a festményt? Vagy a fotót? Nem értjük, érezzük: hiszen érzelmeket ébreszt, gondolatokat, hangulatokat. ENNYI! Ezzel a „mór” megtette kötelességét!
A fotót említettem, szándékosan utoljára hagyva, végül is ez egy fotókiállítás, Eifert János kiállítása legjobb táncfotóiból válogatva. De milyen a jó táncfotó? És milyen a jó táncfotós? Ennek több összetevője van, de úgy gondolom, hogy a fotósnak kell, hogy legyen ritmusérzéke. Persze ez mindig fontos, de a tánc fényképezésekor hatványozottan az. Ha hiányzik, akkor abból csak ügyetlenkedés lesz. De beszéljen erről ő maga, hiszen táncosként kezdte pályafutását, majd fotósként éppen táncfotóival vált ismertté.
„Hát most én mondjam el, – teszi fel a kérdést Eifert János – hogy milyen jó táncfotós vagyok? Nem is biztos, hogy olyan jól csinálom, én gyakran vagyok elégedetlen saját munkáimmal. A jó kép ugyanis nemcsak esztétikai és technikai szempontból tökéletes, kell, hogy gondolatokat és érzelmeket – a tánc lényegét – közvetítse, méghozzá lehengerlő erővel, élményszerűen. Hogy ez sikerüljön, belülről kell ismerni a táncot, benne vagy vele élni, együtt lélegezni. Hiszen a tánc nemcsak egy művészeti ág, amely a test – jellemzően ritmikus, zenére történő – mozgásával fejez ki érzelmeket, épít társadalmi kapcsolatokat, de spirituális tartalommal is bírhat. A tánc persze lehet ünnepélyes, versenyszerű vagy akár erotikus, tehát sokféle. A táncmozdulatok lehetnek közvetlen tartalom nélküliek (mint a balettben vagy az európai néptáncokban), de bírhatnak jelnyelvi vagy szimbolikus jelentéssel, mint számos ázsiai táncban. A tánc kifejezhet gondolatokat, érzelmeket, vagy elmondhat egy történetet is. Ezek között eligazodni, a legfontosabbakat észrevenni kell bizonyos műveltség, vagy inkább szakmai jártasság. Tudnunk kell, hogy mit, miért fényképezünk? A fotóművészet nemcsak a pillanat művészete, hanem a gondolkodásé is. Az ösztönösség és a tudatosság, az intuíció és a kreativitás együtt kell, hogy megjelenjen munka közben. Sajnos, nekem ez nem mindig sikerül, ezért sok felvételemet kidobom.”„
„Az itt bemutatott képeim akár tánctörténeti jelentőséggel is bírhatnak, hiszen a hazai és nemzetközi táncművészet kiemelkedő művészeit és műveit idézik meg több évtizedes távlatból. A Szerelmem, a Tánc! c. kiállításomat először 1984-ben, az Ernst Múzeumban mutattam be. Azóta ezt az anyagot évről évre – mint egy szorgalmas hangya – továbbépítem, új szereplőkkel gazdagítom. Most egy sűrítményt mutatok be ezekből.”
”Szerelmem, a TÁNC! Lukianos írta: (…)… a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint az ősi SZERELEM kísérő tüneménye.(…) Ha a kozmikus ritmusra, a Nap, a Föld és a többi bolygó összehangolt ritmikus „körtáncára”, a légzés és a szívverés 1:4 arányszámára gondolunk, amely a legegyszerűbb táncgyakorlattól a legösszetettebb színpadi bravúrig meghatározóan jelen van a táncban, akkor ez pontos megállapítás. De a lényeg ennél jóval több, hiszen a tánc nemcsak utánozza a valóságot, hanem maga is eleven valóság, ahogy Noverre mondta a XVIII. században: TERMÉSZET. Titkait csak az élő ember természetéhez igazodva lehet kifürkészni. Az elvont fogalmakat, szimbólumokat is az élő emberi test hordozza, élő időbeli ritmusban, élő háromdimenziós anyagszerűségben. Ezért nevezi Lukács György szellemesen önmagát hordozó visszatükröződés komplexumnak a táncot.”
„Ez a kiállítás még egy tükröt iktat közbe: a fényképezőgép lencserendszerén át a gondolatok, titkok jelei tovább tükröződnek új és új képi világba rendeződve, hogy a táncos testének evokatív erejét, művészi intuícióját élményszerűen tükrözzék. Aki nem érzékeny egy sajátos jelrendszer iránt, annak is marad néhány tudósítás világhírű táncosokról, neves koreográfusok műveiről. Ha csak Maurice Béjart és a XX. Század Balettje; Novák Ferenc és a Honvéd Együttes; Seregi László, Fülöp Viktor, Kun Zsuzsa, Dózsa Imre, Aleszja Popova és az Operaház Balett együttese; Markó Iván, Gombár Judit, Ladányi Andrea, Király Melinda, Demcsák Ottó és a Győri Balett; Juronics Tamás és a Szegedi Kortárs Balett; Eck Imre, Uhrik Dóra, Fodor Antal és a Pécsi Balett; Marcel Marceau, Antonio Gades, Alvin Ailey, Jorg Donn, Maina Gilgaud, Lőrinc Kati és mások neve rögződik, a kiállítás akkor is elérte célját. Tisztelettel adózik egy ősi művészetnek, amely sokszor még mindig az elismertetés kínját szenvedi, de ugyanakkor rangot, elismerést szerez szerte a világban.”

Wim Wenders film vetítése. A Pina 2011-ben bemutatott 3D-technikával készült táncfilm Wim Wenders rendezésében (Producer: Jeremy Thomas). A filmet a hatvanegyedik berlini nemzetközi filmfesztiválon mutatták be. Wim Wenders fejében már a nyolcvanas években felmerült egy film készítésének ötlete Pina Bausch táncaiból, ám a gyakorlati megvalósításra csak 2009 őszén került sor. Wenders úgy döntött, hogy a filmben felhasználja a legújabb 3D-s technikákat, hogy növelje a film látványosságát. A mű eredetileg egy road movie lett volna, azonban Pina Bausch 2009 nyarán meghalt rákban, így Wenders egy hommage készítése mellett döntött. A filmben három Bausch-darabból (Café Müller, Le Sacre du Printemps, Vollmond) mutatnak be részleteket változatos helyszíneken, mint Wuppertal, egy kőfejtő, az esseni Zollverein és egy patak is. Ezen kívül a természet különféle elemei, a növényzet és az állatok is kiemelt hangsúlyt kapnak. Mivel Bausch már halott volt a film készítésekor, leginkább a társulata tagjai jelennek meg, míg a művésznő csupán néhány archív felvétel erejéig látható.

  Jelenetek Wim Wenders filmjéből. Producer: Jeremy Thomas

Pina Bausch fiatalon kezdett táncolni. 1955-ben tanulni ment a Folkwang Egyetemre, Essenben, később Németország egyik legbefolyásosabb koreográfusa is dolgozott vele, Kurt Joss, aki a német expresszionista tánc egyik megalapítója volt. Érettségi után ösztöndíjat nyert, hogy folytassa tanulmányait a Juilliard iskolában, New Yorkban, 1960-ban. Ott tanárai voltak többek között Anthony Tudor, José Limon és Paul Taylor. New Yorkban fellépett a Paul Sanasardo és Donya Feuer Tánctársulattal, az Új Amerikai Baletttel és tagja lett a Metropolitan Opera Balett Társulatnak. 1962-ben Bausch tagja lett Jooss új Folkwang Balett Társulatának, szólóban, és segített Joossnak több darabban is, mielőtt megkoreografálta volna első előadását 1968-ban, és 1969-ben Jooss kinevezte művészeti vezetőjének. 1972-ben Bausch művészeti vezetőként kezdett a Wuppertal Opera Balettben, amely később felvette a Tanztheater Wuppertal Pina Bausch nevet. A társulat sok saját darabbal rendelkezik, és rendszeresen vannak világkörüli turnéjaik. A férfi-női kapcsolat egy visszatérő téma munkáiban, ami ihletett adott – és nagy közönségsikert aratott – a Beszélj hozzá c. filmhez, Pedro Almodóvar rendezésében. A darabjai rövid dialógusokra és mozgásokra épülnek fel, legtöbbször szürreális jellegű. Az ismétlés nagyon fontos szerkezeti tényező. A multimédiás óriásprodukcióiban meghatározó díszletet és zenét használt. A Masurca Fogo c. előadásában a színpad fele felemelkedik egy köves dombbá, és az előadásban a portugál zenétől K. D. Langig sokféle zenét használtak. 1983-ban ő játszotta a Lherimiai Hercegnő szerepét Federico Fellini És a hajó megy c. filmjében.

Még tavaly októberben, a Muzafest keretében mutatták be Ars Poetica c. kiállításomat Zilahban. A zárás után úgy tervezték, hogy Kolozsvárra és más erdélyi városokba viszik tovább az anyagot. Pénz nem volt rá, így a terv csupán terv maradt. Hamarosan két kiállításom nyílik, az egyik a Tánc Világnapja alkalmából Budaörsön. A másik a Szófiai magyar Kulturális Intézetben, a Bolgár Fotóhónap keretében, júniusban. Így hát eljött a képek hazaszállításának ideje. Szabó Attilával, a zilahi Művészeti Múzeum igazgatójával egyeztettem, Ildikóval és Poci kutyával, no meg a Citroen Xsara Picasso-val útnak indultam a Budapest – Nyírbátor -Vállaj- Carei (Nagykároly)-Căuaş (Érkávás) – Tășnad (Tasnád)- Sărmăşag (Sarmaság) – Bocşa (Oláhbaksa) – Borla (Szilágyballa) – Zalău (Zilah) útvonalon. Majd négyszáz kilométer, közel négyórás út. Megérkezésünkkor Attila fogadott, és a múzeum vendégszobáját kapva, elszállásoltuk magunkat. Városnézésre alig volt időnk, hisz közben beesteledett, az eső is esett. Másnap a képek becsomagolása, bepakolása után már indultunk haza, csak most éppen a Zalău (Zilah) –  Borla (Szilágyballa) –  Bocşa (Oláhbaksa) –  Sărmăşag (Sarmaság) – Tășnad (Tasnád) – Căuaş (Érkávás) – Carei (Nagykároly) – Vállaj – Nyírbátor – Budapest irányba. Közben gyorsfényképek készültek a Szilágysági részen, amik inkább csak jegyzetelésként értelmezhetők. Szándékoltan komponálatlan, rendezetlenés szegényes képek, olyanok mint a valóság.

Zilah. A Meszes hegység lábánál fekvő település már a rómaiak által is ismert volt, erre utal a határában található őrtorony és római út maradványa. Írásos emlékek 1150-ben  Zyloc néven említik először.1241-ben a tatárok feldúlták, felégették, a legenda szerint csak egy tyúkól maradt meg a városból. Újraépül , Nagy Lajos korában már vásártartási jogot, 1446-ban pedig pallosjogot nyer. A városnak XIII. századi többször átépített református temploma van, mely mai formáját az 1907-es felújítással nyerte el és egyike a legnagyobb erdélyi református templomoknak. A város főterén áll az egykori Wesselényi Miklós Református Kollégium, melynek alapítója s főgondnoka is egyben Wesselényi Miklós (1796 – 1850) báró volt. Itt végezte a gimnázium felső négy osztályát  Ady Endre, akinek nevét később az iskola viselte. Wesselényi emlékének Fadrusz János alkotása állít emléket, az 1902-ben készült  szobor a főtér végében áll. A múlt században még szinte kizárólag magyarlakta Zilah lakosságának ma mindössze 17%-a magyar.

A Szilágyság (románul Sălaj) Románia északnyugati részén, a Szamos folyó két oldalán elhelyezkedő dombság. Az Érmelléki-hegységgel és a Szilágysági-Bükk hegységgel együtt a Szilágysági-dombvidék részét képezi.  A magyarság nem sokkal a honfoglalás után benépesítette a gyér szlávok lakta Szilágyságot. A középkorban magyar népességű volt, csak a 15–16. sz.-ban bomlott meg etnikai egysége a beköltöző románokkal, majd a 18. sz.-ban néhány németek által is lakott községgel (pl. Hadad). Ma Románia része, magyarok és románok vegyesen lakják. A Szilágyság egyik legkorábbi tájnevünk, a 14. sz.-tól említik a források. Jóllehet egységes földrajzi táj, mégis a történelem folyamán általában két megyéhez (Kraszna, Közép-Szolnok) tartozott. Ezekből, valamint a → Kővár-vidék egy részéből alakították 1876-ban Szilágy vármegyét. A Szilágyság kisebb tájai: Kraszna-vidéke: az 1876-ig fennállt Kraszna vármegye egykori területe a Szilágyság déli részén, a Réz- és a Meszes-hegység láncai közt, mintegy 8–10 magyarlakta helységgel. Központjai: Szilágysomlyó, Kraszna, Zilah. A Berettyó-mente Szilágynagyfalu és Berettyószéplak központokkal: → Tövishát a Szilágyság középső vidéke a Krasznába és a Szamosba futó patakok hátsága. Nevezetes helysége Diósad, Vérvölgy, Désháza. A Szilágyság a néprajzilag kevésbé föltárt vidékek közé tartozik.

Eifert János felvételei

Takács Albert lepkegyűjteményének néhány szép darabja (Eifert János felvételei)

A Ioan Sima Művészeti Múzeum Zilah egyik legfontosabb művelődési intézménye. Az adományozó Ioan Sima gyűjteménye mellett különböző klasszikus és modern tárlatok, fotó-rendezvények, a múzeumpedagógia és Takács Albert pillangógyűjteménye vonzza a látogatókat.  Most még egy ikon-kiállítást is láthattam. Szabó Attila múzeumigazgató bemutatja a Ioan Sima Művészeti Múzeum különböző kiállításait. Zilah, Szilárdság, Románia, 2014. április 24.

A múzeum Ioan Sima művész után kapta a nevét, aki több mint 200 festményt és egyébb személyes tárgyakat adományozott, azzal a kikötéssel, hogy megfelelően legyenek tárolva, kiállitva. A képtárban kiállitásra kerültek más román művészek alkotásai is: Corneliu Baba, Aurel Ciupe, Rudolf Schwitzer Cumpăna, Petre Abrudan, Alexandru Mohi, Paul Sima, Ioan Mitrea. A képtár rendelkezik egy érdekes és értékes lepkegyűjteménnyel, amit Takács Albert jogász-közgazdász gyűjtött egy életen át és adományozott Zilah közösségének.  Cim: Nagy utca, 6. sz.

Icoane pe Lemn. Ikonok a “Șimleu Silvaniei” Ortodox Parókia gyűjteményéből, valamint Lina Niste és Ioan Longodor művészek alkotásaiból.

Eifert János felvételei

Eifert-kiállítás a Tánc Világnapján

Feltöltő: Nagy Ágnes / 2014-04-24 10:03:18

Eifert János Szerelmem, a Tánc című kiállításával tisztelegnek a Tánc Világnapja előtt Budaörsön április 28-án.

A Tánc Világnapján: Wim Wenders Pina Bausch című dokumentumfilmjének vetítése, és Eifert János: Szerelmem, a Tánc c. kiállításának megnyitója lesz a Jókai Mór Művelődési Központban, Budaörsön, április 28-án 18:00 órakor.

A kiállítást megnyitja: Móger Ildikó.  Közreműködik: Pálosi István és Fenyves Márk mozdulatművészek. A tárlat május 12-ig látogatható.

Stane Jagodič: Santca radialis, photomontage, 2003

Olajos György Munkácsy-díjas képzőművész „Kötelékek” c. kiállítása a San Marco Galériában, Budapest, 2014. április 18 – május 2.

Olajos György 1979 és 1984 között végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán. Rendszeresen és sikerrel vett részt a salgótarjáni, miskolci, tihanyi grafikai biennálékon, és Európa számos kiállítóhelyén megfordult. Számos díja, szakmai elismerése mellett 2001-ben Munkácsy-díjat kapott. Művészetét, gondolkodásmódját a keleti filozófiák, a természet tisztelete, a művészet és az értelem összhangja, és a kiváló mesterségbeli, technikai tudás jellemzi. Grafikáiban a tradicionális grafikai gondolkodásmód konceptuális szemlélettel párosul. A hagyományos rézkarc végtelen aprólékosságában rejlő értékek és a képbefogadás hosszú időt, meditatív és gondolati figyelmet igénylő jellemzői egyszerre jelennek meg.

Munkáinak hol izgalmas, hol felzaklató vibrálása, folytonos vonalritmusa az élet állandó lüktetésének gondolatkörét idézik meg. Olajos képei a tekintetet állandó mozgásra késztetik a befogadás során, a szem a periférikus látásban mozgást érzékel, és keresi a kapaszkodót.

A síkszerű, sűrű, folytonos vonalszövetből apró figurális elemek rajzolódnak ki: karmokban, rákollós kezekben, fűrészfogas, tüskés, pikkelyes, vagy agancs- és kardszerű karokban-lábakban végződő, sokszor maguk felé szúró vagy hadakozó embriószerű lények. Ízeltlábas, ijesztő-szenvedő, agresszív és egyszerre önrontó, nyitott szájú csontvázzá alakuló állat-emberkék. Esendő, tökéletlen emberségünk képei, vagy lelkiállapotaink, élethelyzeteink, benső érzelmi, gondolati létezés-módjaink megszemélyesítői. Idomárok, Bámészkodók, Megátalkodottak, Keresgélők, Tanácstalanok, Lázadók, Panaszkodók, Ígérgetők, Kiüresedettek, Trükközők, Készülődők, Lemondások hegyoldala, Perszephoné kertje. Olajos állhatatos küzdelemmel sorolja, ismétli őket.

Eifert János felvételei

Neumann Ildikó felvételei

Az Óbudai Kulturális Központ április 18-án, pénteken nyílt kiállítása Olajos György 2010-11-ben festett akvarelljeit, az utóbbi másfél évben készült litográfiáit és élő struktúrákhoz, szövetekhez – levélerezethez, fa-lombozathoz, az idegrendszer hálózatához – hasonló tollrajzait mutatja be. Olajos vonalainak bonyolultsága és végtelensége, a vonalrajz szinte önmagától alakuló megszakítatlansága az élet körforgását, a halál után az újjászületés reményét is előre vetíti.

A kiállítás kurátora: Garami Gréta

Az Óbudai Kulturális Központ szeretettel meghívja Önt és barátait 2014. április 18-án, pénteken 18 órára

Olajos György Munkácsy-díjas képzőművész „Kötelékek” c. kiállítására

A kiállítást megnyitja: Gaál József képzőművész, egyetemi docens, Közreműködnek: Melis Márta – brácsa, Olajos Hanga – hegedű

A kiállítás május 2-ig, hétköznap 9-16 óráig ingyenesen látogatható – San Marco Galéria (1032 Budapest, San Marco u. 81.)

Keretprogram: április 17-én, csütörtökön 17.30 órától a kiállítás előestéjén kisfilmes vetítés, a művésszel Garami Gréta beszélget

Életének 69. évében, hosszú betegség után tegnap elhunyt KEREKES GÁBOR (1945. Oberhart augusztus 2. – 2014. Budapest április 16.) fotográfus, Balázs Béla díjas, Érdemes művész. Generációjának, máig aktívan dolgozó, meghatározó fotóművésze volt és későbbi nemzedékek számára is példamutató megújulással rendelkező különleges tehetségű alkotóművésze.

Kerekes Gábor képei

Emléke előtt tisztelegve, felidézem a 2002-ben vele készített interjút:

Kerek riport – Kerekes Gáborral

Ha Kerekes Gábor tevékenységét nézem, annak a reneszánsz művésznek az alakja tűnik elém, aki mesterien bánt az anyaggal, kővel, olajjal, vászonnal, szénnel és bronzzal akár, de közben védelmi rendszereket, palotákat, síremlékeket, ágyúkat tervezett, bútorokat faragott, zöldséget és gyümölcsöt termesztett kertjében. Uralkodók, hercegek, a pápa vagy a szomszédasszony megrendelésére dolgozott, eközben készültek csodálatos művei, amelyeket az utókor, a művészettörténész szájtátva csodál még ma is, vagy ma már egyre inkább. Nem tudom, illik-e, szabad-e, lehet-e egyáltalán egy magyar fotográfust egy itáliai reneszánsz művészhez hasonlítani, de Kerekes Gábor olyan fotográfus-tudós-művész, akinél ez az összevetés nem tűnik túlzónak. Mindenesetre – és ezt sokan kimondták már – a mai magyar fotográfiának emblematikus alakja, hite, hitele is meghatározó, mértékadó.

Ő ugyan nem a XIV-XVI. században, hanem1945-ben született, és persze nem Itáliában, hanem Oberhart-ban (ami már nem annyira persze, de a háborús évek, édesapja elhurcolása sok mindent megmagyaráz, „perszévé tesz”). Művészi pályája is nehezen alakult. A Kölcsey Gimnáziumban szerzett érettségijét sikertelen felvételi követte a Képzőművészeti Főiskolán, talán ez is motiválta, hogy még életében „elment az életbe, az életet tanulni”. 1964 és 1973 között pincér, közben elvégzi a fényképész szakmunkásképző iskolát, majd a Budapesti Fényképész Szövetkezet segédriportere. 1974 és 1979 között a Vasipari Kutató Intézet fényképésze. 1979 és1984 között újra pincér, majd 1985-től a Képes 7, ezt követően a Képes Európa fotóriportere. Elege lehetett a munkahelyi kötöttségekből, szabadúszó fotóművészként dolgozik tovább, de megszakítja ez irányú tevékenységét is. 1983–1992 között egyáltalán nem fényképez. 1992-től a camera obscura különféle módozataitól kezdve a történeti fotóeljárásokon (sópapír, kimásolópapír, kalotypia, cianotypia, stb) át a Polaroidig terjed technikai repertoárja. Épített magának egy 30×40 cm-es kamerát, amellyel nem a régi korok stílusait mímeli, hanem ízig-vérig mai fotográfiákat készít. Az egyedi technika, utánozhatatlan megjelenítés akár tiltakozás is lehetne a nagy példányszámban megjelenő, dömping-árúvá sekélyesített tucatárú/értékű művészet ellen. Képei készítésénél sokat töpreng, gondolkodik, mérlegel, ám képei mégsem görcsösek. A könnyedség, a múzsa csókja érződik rajtuk.

Lakásában, a nagyszobában ott áll a már említett 30×40 cm filmméretre, fából készült, kihuzatos fényképezőgép. Majd két éves munkával te magad építetted. Miért?

– Képeim igénylik a gondos kivitelezést, a tűéles anyagvisszaadást, a technikai tökéletességet. Ezt elérni csak nagyméretű filmmel lehet. A kontaktolás eleve feltételezi a legalább18x24 cm-es, vagy a 30×40-es negatívméretet. Azok a 300-600 cm közötti gyújtótávolságú, apokromatikus objektívek, amelyekkel dolgozom, tökéletes rajzúak. Igaz, nem a könnyen hordozható kategóriába tartoznak, súlyban egyenként is elérik a 3-4 kilót. A kazettacseréhez mindig viszek magammal egy 120×90 cm-es töltőzsákot, így a töltés, a filmcsere is a helyszínen megoldható. Sajátos filozófiát, elmélyült munkát, precíz kezelést követelnek az ilyen típusú kamerák. Amikor megépítettem az első gépemet, egy évig tanultam vele fényképezni.

Laborjában patikatisztaság, tökéletes rend van. Mint a képein. Nincsenek bűzölgő vegyszerek, szétszórt papírok, gyanúsan tocsogó vegyszeres tálak.

– Fontos, hogy rend legyen körülöttem. Sötétben is tökéletesen kell tájékozódnom, különben nem találnám meg a kellő időben az éppen szükséges dolgokat. A papírra a fényérzékeny réteget is magam kenem fel. Az alapanyag tekercsben áll itt a laboromban, a megfelelő méretre vágás, előkészítés után, pl. a sópapírnál, nátriumkloridos fürdőben úsztatom, majd viszem fel az ezüstöt a felületre.  Miért pepecselek velük ennyit? Szükségesek képi világom megjelenítéséhez. A régi-új technikákat gondolataim kifejezése eszközeként használom. Nem szép, hanem jó képek készítésére törekszem. A művészi profizmushoz (Fine Art) hozzátartozik az előbb említett technika. Képeimet, ha elkészültek, cérnakesztyűvel fogom meg, szignálom, sorszámozom, dátumozom őket. Soha nem használok RC papírt, retusra is csak a megfelelő festéket használom. Állandóan csipegetem fel az újat, az élményeket, folyamatosan képezem magam. Hogy milyen irányba? Ma, az újszerű technológiák megjelenésével a fényképezés két irányba halad. Az egyik a digitalizálás irányába, amely lehetőséget ad a gyors megjelenítésre, a képek tömeges célba juttatására, a dömpingre. A másik irány – amely felé én is haladok – a megőrzés, a tradíció folytatása, a folyamatosság, a szellemi megújulás, az egyediség. Lassan a gyártók is leállnak a hagyományos termékek előállításával. Változnak a nyersanyagok, a hordozók is, pedig egy kép öt, tíz, vagy száz év után is ugyanazt a megjelenítést igényli. A FORTE a háború előtt még 150 féle papírfajtát gyártott. A különböző méretű, tónusú, fokozatú papírjainak választékából mára már csak töredék maradt. Másutt, például Amerikában, törekednek a folyamatosságra. Ha nem is tömegigényeket kielégítendő, de még mindig gyártják és forgalmazzák azokat a hordozókat, nyersanyagokat, vegyszereket, amelyek nélkül szegényesebbek lennének a fotográfia műfajai. Nálunk majd mindent elfelejtünk, majd újra felfedezünk, de akkor már sokkal nagyobb árat kell fizetnünk érte.

MŰ-Terem Galéria, Debrecen; Galeria Spectrum Sotos, Spanyolország; Robert Koch Gallery, San Frncisco, USA, Paris Salon, Piramid, Franciaország, Pozsonyi Fotóhónap, Szlovákia; Budapest Galéria, Museum voor Fotografie, Antwerpen, Hollandia, Pécsi Galéria; Zinc Gallery, Stockholm, Svédország; Galerie Conontretype, Bruxelles, Belgium, BOLT Galéria, Budapest; Ernst Múzeum, Budapest; Le Parvis, Tarbes, Franciaország; Museo Ken Damy, Brescia, Milano, Olaszország; Liget Galéria, Budapest; Mala Gallery, Warsawa, Lengyelország; Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest – sikeres kiállításai belföldön és külföldön is.

– Nem tesz elbizakodottá, de örülök annak, hogy külföldi galériákban sikeresek a kiállításaim. A galériások vissza-visszatérnek hozzám, újra és újra kérnek tőlem anyagot, s rendeznek kiállítást belőlük. Úgy gondolom, önmagában az nem elég, ha egy fotográfusnak jó képei vannak. Jól tudok kommunikálni, beszélek franciául, e-mailezek, anyagokat, nézőképeket küldök a drótpostán, hagyom bejönni az információkat, és sokat utazom. Bécs, Pozsony, Párizs, New York, Amszterdam, Madrid, Arles – ott mindig történik valami, és mindig van valaki, akivel találkozni lehet, akivel összefutni érdemes. Lehet az egy neves fotográfus, galériás, vagy egy érdeklődő, akivel kezet fogni, egymás szemébe nézni, ha a nyelvet nem is beszélem, metakommunikációval megértetni magam, érdemes. Ha elfogadnak, ha képeim tetszenek, kézről-kézre, galériáról-galériára adogatnak. A jelenlétnek még más értelme is van: látni, tájékozódni, befogadni, inspirálódni.

Az Y…Arte, Artes Y Letras, Spanyolország; New Yorker Times, Graphis 339, Formations, USA; Polaroid Magazin, UK; Photographers International, Taiwan; Frankfurter Rundschau, Alsace, Németország; Imago, Szlovákia; Dumont Foto,The Magic of Photography, Auer Index des Photographers de 1839 á nos jours, Encyclopedie Internationale des Photographers de 1839 á nos jours, Camera Obsura Edition, Franciaország, Svájc; Mauer Dóra: Fényelvtan a fotogrammról – oldalakat szentel munkásságának, katalógusok, CD-ROM-ok közlik képeit, nem lebecsülendő megjelenítésben. Művészettörténészek, kritikusok, esztéták szívesen írnak róla. Fábián László, Beke László, Földényi F. László, Szűcs Károly, Pilaszanovich Irén, Pfisztner Gábor, Lugosi Lugó László, Judith Mara Gutmann, Leo Divendal, Lyle Rexer és Michel Auer más-más szavakkal és összefüggésben, de lényegében ugyanúgy fogalmazzák meg munkásságának lényegét: tudós-művész, aki hittel, megalkuvás nélkül járja a maga útját. Nem alkuszik, nem megvásárolható, nem téríthető el… Nemcsak másoknak, magának is szigorú kritikusa. Kincses károly írja róla a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban: „Benne valósul meg a mai magyar fotográfusok közül egyetlenként talán az a – nem is oly régen még minden mesterfotográfustól elvárt – technikai minimum, hogy eszköztárából több eljárás ismeretével, mindig azt válassza, ami mondanivalójának, a megoldandó feladatnak legjobban megfelel. Újabb képei a születés, létezés, halál, elmúlás kérdéskörét kutatják. Megjelennek bennük a mikro- és a makrokozmosz elemei sajátos, „kerekes”-féle, művészi–tudományos felfogásban. Természetismerete, érdeklődése megmaradt a 19. századi ember szintjén, sőt időnként innen is visszahátrál néhány századot, s az alkimisták köpenyét ölti magára. Az idők során igazi profi vált belőle. Fotóiból él, minél szélesebb körben ismertté és elismertté akar lenni világszerte, s ezért minden szükségeset megtesz. Tanul, kísérletezik, kreatív módon használja a régi korok technikáit, állandóan kritikus módon figyeli magát, munkáját, kapcsolatokat épít, odafigyel a legkisebb részletekre is.”

– Nem azért, mert hogy a szomszéd fűje zöldebb, de nálunk még a kritika is hiányzik. Ha mégis írnak egy-egy kiállításról, zöldségek jelennek meg. A Tájékozódási érzék kiállításomról a Budapest Galériában történt bemutatása után 5 sor jelent meg Magyarország legolvasottabb lapjában, amely egyébként foglalkozik művészetekkel, köztük fotóművészettel is. Ugyanerről a kiállításomról, amelyet a spanyolországi Huesca-ban, a Festival Internaccional de Fotografia Huesca keretében mutattak be, oldalak jelentek meg. Pozsonyban ötször rendeztem kiállítást, egyik sem maradt visszhang nélkül.

Gyűjtemények, amelyben képidet őrzik:  Musée de l’Elysée, Lausanne, Svájc; Galerie der Stadt Esslingen, Németország; National Museum of Film, Television and Photography, Bradford; Museo Ken Damy, Brescia, Olaszország; Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény számára Fejmetszet című művedet ajánlottad fel. Hogyan készült?

– 1995-ben a Római Akadémia ösztöndíjasaként jutottam el az olasz fővárosba. A  képet Rómában, a Patológiai Intézetben készítettem, 665-ös Polaroid géppel, 8,5×10,5 cm negatívmérettel. A kamerát egy stabil állványon rögzítettem, hordozni van súlya ennek is. Egy kisebb állványra egy reflektorizzót szereltem, ezzel világítottam. A 30 méteres hosszabbító kábelt sose felejtem otthon, evvel bárhová rácsatlakozhatok.

Alkalmazott fotográfia: riportfotó, reklám, illusztráció. Korábbi években, emlékszem, ezeket is jól csináltad.

– A Képes 7-nél négy év alatt 53 címlapot készítettem. Ott Benkő Imrével, Pólya Zolival, Lengyel Gabival, Müller Judittal, Horváth Péterrel és természetesen a fotórovat vezetőjével, a főszerkesztő-helyettessel, Féner Tamással dolgoztam egy csapatban. Külsősként Stalter György, Kaiser Ottó és mások is betársultak. Nem volt egy rossz gárda, mi? Persze készítettem reklámfotókat, illusztrációkat is, például a BOOM számára, vagy egyéb megrendelésre. Évek teltek el, azóta kihátráltam a sajtóból. Megszűntek fotográfiában gondolkodni, szövegben gondolkodnak csupán, meg szenzációkban. Más a filozófia, más a stílus, más az igény, ezek már nem érdekelnek.

Mesterség és művészet, ASA Fotóstúdió. Kerekes Gábor és Stalter György magán iskolája.

– 1999-ben ötlöttem ki, és szóltam Stalter Gyuri barátomnak, aki éppen akkor egy nagyobb műterem kiépítésére alkalmas lakást vásárolt, hogy indítsunk egy magániskolát. Nyolcvanórás, kezdő és haladó szintű tanfolyamok ezek, nyolc éve csináljuk. A minőséget a kialakított program és a meghívott előadók – a szakma legjobbjai – garantálják. A fotográfia különböző műfajaiban – a riport-, portré-, csendélet-, akt-, divat- és műszaki fényképezésben – a legfontosabb elméleti és gyakorlati tudnivalókkal Baricz Kati, Barta Zsolt Péter, Benkő Imre, Drégely Imre, Eifert János, Féner Tamás, Haris László, Horváth Péter, Korniss Péter, Vékás Magdi és mások számos ismertetik meg a hallgatókat. Van elmélet is. Az egyetemes fotótörténet értékeinek megismerése, a képelemzés, képbírálat mind a modern vizuális szemléletmód kialakítását segítik.

Zene. Zene mindhalálig…Polcaidonn CD-k rogyásig,  főleg a kortárs zene legjobb merítéséből. Lejátszók, erősítők, hangfalak. Tökéletes hangzás, tökéletes harmónia. Mint a néhány hónapos unoka, aki az interjú közben a nagyapa ölébe kívánkozik.

– A berendezést, a csöves végfoktól (teljesítményerősítő előfokozattól) a hangfalakig, magam építettem. Sokat hallgatok zenét, Bach, Mozart, Purcell mellett a kortárs zenét különösen: Edgar Varése, Sztravinszkij, Bartók, Ligeti, Kurtág, Pendereczki, Steve Reich, 180-as csoport, Stockhausen, Durkó, Bozay, John Cage, de jöhet a jazz, még Jan Garbarek, Keith Jarret, vagy a The Art of Noise is.

A zene mellett persze van fontosabb dolog is, ami gyönyörködtet, megnyugtat: az unokám. Büszke vagyok rá, és a nagypapa szerep egyáltalán nem zavar.

Eifert János

Budapest, 2002. december 8.

Pannonhalmi Zsuzsa Ferenczy Noémi díjas keramikus HORIZONT című kiállítása a Gorka Házban, 2014. április 12 – május 4.

Helyszín: Ferenczy Múzeum – Gorka Kerámia Kiállítása
Szabadiskola és Kutatási Központ (2621 Verőce, Szamos u. 22.)
A kiállítást megnyitotta: Dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton, egyetemi docens, múzeumigazgató
Fuvolán közreműködött: Bahil Dóra és Marschall Gréta, a verőcei általános iskola növendékei
A kiállítás megtekinthető: 2014. május 4-ig, hétfő kivételével naponta 9-17 óráig.

Eifert János felvételei

Angyalok a Duna felett…

Még mielőtt felnéznénk az égre, hogy a Duna horizontja felett repülő angyalokat keressük tekintetünkkel, javaslom, hogy inkább Pannonhalmi Zsuzsa keramikus angyalkáira pillantsunk, akik Verőcén, a Gorka Ház harmadik emeleti kiállítótermében egy posztamensen, samott-felhőcskén üldögélnek. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a Duna-kanyar legszebb szakaszára, alattunk tekereg a folyó, titokzatos párába burkolózva. Itt belül kerámia-szobrok, tálak és faliképek, amelyek titokzatos szépségét olyan kézzelfogható anyagok, mint a porcelán, sziliciumkarbid, üveg, fém, kőzet és samott formázzák. Az anyag részecskéit a szellem kelti életre, a művész kezei között lélekkel és gondolattal töltődnek fel az elemek.

Honnét ez az anyagismeret? A holt anyag miként válik a gondolat hordozójává? Pannonhalmi Zsuzsa így válaszol: „Annak idején a szakgyakorlatot Vásárhelyen a Porcelángyárban töltöttem, ahol megtanulhattam a különböző anyagokat és technikákat kezelni. Egy keramikusnak jól kell ismernie és alkalmaznia ezeket, hiszen – mondok egy példát – a gyerekeknek tervezett csúszda, vagy a szökőkút bizonyos részei csak olasz technikával, terrazzóból készülhetnek. A kiállításomon látható „Fénytestek”, és a “Mindent átsző a természet” sorozatom éppen az átvilágíthatóság miatt csakis kísérleti transzparens porcelánból készülhettek, amiket 1400 º C-on égettem ki. A “Kell még egy angyal” I-II. anyaga porcelán, sziliciumkarbid, üveg, a „Gesztusok” sorozatom darabjaié pedig mintázott, festett samott. A „Kristály” porcelán kő, fém, kőzet, a „Falikép” és „Virág tál” darabjai 1300 º C-on kiégetett porcelán. A kívülálló számára a felsoroltak teljesen érdektelenek lehetnek, hiszen a művészetben nem az anyagok és technikák adják a lényeget. Tervezőként készítettem persze hétköznapi tárgyakat is, de általában a kerámia számomra a gondolatközlés eszköze. Nem véletlen, hogy példaképeim – többek között – az etruszkok, akik kerámia-szobraikban nemcsak a funkcionalitást, hanem a lelket, a transzcendenciát is megjelenítették.” (Eifert János)

Hogy megértsük művészetének lényegét, pillantsunk vissza pályája korábbi szakaszaira a Wikipédia segítségével:

Szakmai tanulmányait Mattioni Eszter, Kiss Roóz Ilona és Laborcz Ferenc irányítása alatt kezdte meg. A Magyar Iparművészeti Főiskolát végezte el 1974-ben, kerámia szakon, mestere Csekovszky Árpád volt.

A diploma után az Iparművészeti Vállalat Kerámiaüzemének tervezője lett. Kis szériás prototípusokat tervezett. Alkalma volt porcelán, félporcelán alapanyagra különböző agyagmázakat, új máz és alapanyag kísérleteket végezni és azt gyakorlatban alkalmazni. Tervei között készletek, tárgy-együttesek, növénytartók, építészeti burkolattervek szerepeltek. A feladatai közé tartozott a Török Pál utcai Művészeti Szakközépiskola esti tagozatán a kerámia szakos diákok tanítása.

1979-től péceli műtermében önállóan dolgozik. Két terület fontos számára: az építészethez kapcsolódó plasztikai munkák, önálló teret meghatározó szobrok, építmények, és a finom, nagyon könnyed porcelánok, használati tárgyak stb. A kerámiaművészeti alkotótelepek munkájában rendszeresen részt vesz, így Siklóson a Kerámia a kertben című programban vett részt, Kecskeméten a Nemzetközi Kerámia Stúdióban legalább 10 alkalommal dolgozott ösztöndíjasként. 1996-ban Hódmezővásárhelyen neki jutott az a feladat, hogy a Vásárhelyi Kerámia Szimpóziumot létrehozza. Hódmezővásárhelyen – ahol Közép-Európa legnagyobb kerámiaközpontja van – kiváló technológiai háttérrel 10 éve működik a szimpózium (200 művész, 17 országból). A vásárhelyi tapasztalat számára, mint művész számára nagyon jelentős, hiszen a programokban az aktív részvétel sok új információt, tudást jelent. Ez a technikai, régészeti, néprajzi, restaurátori, történelmi, művészettörténeti tudás beépül a művészeti munkájába, jelentősen gazdagítja azt. A 2005-ben a szimpózium megtartása mellett a 12 hónapon keresztül működő Hódmezővásárhelyi Kerámia Művésztelep, és a Művészeti és Oktatási Központ indult el.

A Ferenczy Noémi és Gádor-díjas keramikusművész, Magyarország Érdemes Művésze mostani kiállításával egy szeletet ad művészetéből, amelynek gazdagságát már korábbról ismerjük. Életművét azonban nemcsak a kiállított alkotásai, köztéri szobrai, megbízásai, hanem köztestületi tagságai, és az általa szervezett kiállítások – vagyis a közösségért történő önzetlen munkálkodása – teszik teljessé.

Az angyalok most a Duna felett repülnek…

Meghívó

VAJDA BÉLA Cannes-i Arany Pálma–díjas és Balázs Béla–díjas filmrendező PÁTOSZ NÉLKÜL című, első grafikai kiállításának megnyitójára 2014. április 10., csütörtök 17.30 óra, CULTIRIS GALÉRIA (1137 Budapest, Szent István krt. 26.) A tárlatot HARIS LÁSZLÓ fotográfus nyitja meg.

Vajda Béla (1935 – 2011) – a magyar animációs film egyik legnagyobb alakja volt és marad, míg csak rajzfilmeket szerető ember lesz a földtekén. Erről bárki meggyőződhet, ha a YouTube-on vagy másutt megnézi apró filmetűdjeit. Nevethetünk az osztálytársával, Maár Gyulával közösen kitalált, finom iróniába csomagolt társadalomkritikus Nyelvleckéjén, amely pedig csak a vizsgafilmje volt, ám azonnal megkapta érte az oberhauseni nemzetközi filmfesztivál nagydíját (1968), a látnoki A mozin, amely most aktuálisabb, mint valaha, merthogy a mozizás végét diagnosztizálja grafika-papírkollázs mókájában (ez a vegyes technika egyébként Vajda fő kifejezőformája, ebben iskolateremtő jelentősége van munkásságának).

A Mannheimben jutalmazott Életmű (1972) fekete humorú groteszkjében is ott a fájdalom, amikor a jóember azért nevelgeti fácskáját oly szorgosan, hogy aztán legyen hová – felakasztania magát.

Klasszikussá vált az éjszakai sikereket hajszoló Pléh-boy tetőfedő, akit úgy nevetünk ki, hogy a végén minket kólint fejbe a valódi értékekhez fel nem érő melós igazsága: „úgy akarok megdögleni, hogy éljek” (1978).

Vagy itt van a cannes-i Arany Pálma és a trieszti Arany Pecsét-díjas Moto perpetuo című filozofikus kis abszurd (1980) a maga megállíthatatlan páternoszterével, amibe belefér egész világunk múltja és jelene, s amibe inkább bele sem lép a megrettent kis emberke. (Mellesleg ezt is Maár Gyulával közös ötletből és Sajdik Ferenc szatirikus rajzaiból komponálta a rendező.) Az 1983-as Hanyas vagy? Örök érvényű emberi-társadalmi filmlátlelete sem csak a világ filmkritikusainak Lipcsében és a zsűrinek Oberhausenban tetszett nagyon, hanem mi sem tudjuk azóta sem kiverni a fejünkből szállóigévé vált címét-refrénjét. A Janikovszky Éva-filmmesék humorán pedig a felnőttek is okulva szórakoznak, immár nemzedékeken át (Az én családom; Felelj szépen, ha kérdeznek; Kire ütött ez a gyerek?; Jó nekem 1985 – 1987).

De mindez csak az egyik, önmagában is sokoldalú Vajda Béla. Két héttel azután, hogy megkezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán (ahová egyből felvették), ott kellett hagynia, mert édesapja halála miatt kenyérkereset után kellett néznie. Műszaki rajzolónak állt a Ganz Tervezőirodájában, miközben a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára járt, ipari formatervező szakra.

A tízéves műszaki rajzolás közben zenével vigasztalódott, autodidakta módon hatolva egyre mélyebbre a jazz világába. (Ebben testvérei, különösen Sándor öccse példáját követte, aki a Benkó Dixiland Bandben bőgőzött.) Ám közben kezébe akadt egy 8 mm-es filmfelvevő is, és ez megpecsételte további sorsát: beiratkozott a Filmfőiskola másoddiplomás operatőr-rendező szakára, ahol Herskó János és Illés György mesterek szabadították ki belőle az eredeti fantáziájú és kritikus szemléletű filmrendezőt. (Esténként pedig különböző zenekarokban bőgőzte össze a létfenntartás költségeit, hobbiból pedig hangszerkészítésen törte a fejét, plexigitárt tervezett például még Pege Aladárnak is.)

A magyar animáció fellegvárában, a Pannónia Filmstúdióban kapott rendezői munkát – kezdetben saját, később mások rajzfigurái, papírkivágatai, fényképei köré kellett dramaturgiát, atmoszférát, képi világot teremtenie. Persze, ceruza és tus nélkül ez nem megy, a rendező vázlatok, képes forgatókönyvek lapjain élte ki aktivitásra mindig kész rajzoló tehetségét. De mert a rajzból diplomája nem volt, az alkalmazott rajzoláson túl nem merészkedett, miután filmes lett. (Érdekes, ebben volt egy nagy elődje – Szergej Eisenstein, aki szintén a plajbászt cserélte fel a filmkamerával.)

Filmes élete előtti grafikusi munkásságát pedig Vajda Béla eltitkolta, elrejtette, mintha soha sem lett volna…

„Jé, a Béla így rajzolt?” – adott önkéntelenül hangot csodálkozásának Nepp József, amikor nemrég megpillantotta ezeket a sosem látott képeket, pedig több mint 30 évig dolgoztak együtt a Pannóniában.

Bende Zsófia, Vajda Béla munkatársa és felesége, férje halála után akadt a szorosan összekötött dossziékra, amelyekről harmincegynéhány éves közös életük alatt mit sem tudott. És elámult… Könnyed kézzel teremtett, kedves vonal-lények, groteszk alakok, elvontabb nonfiguratív etűdök, kollázsok, vázlatok, finomszerkezetű hangszertervek tucatjai szabadultak ki a szoros kötésből.

Vajda Béla gondolatainak, érzelmeinek, hangulatainak képi jelei ezek, amelyeket akkoriban kutatott magában, Weöres Sándor általa kimásolt soraival megtámogatva.

És most, íme, itt vannak. Nem mind, csak amennyi befért ide.

Geréb Anna filmtörténész

Doncsev Tosó: Egy bolgár vallomásai – könyvbemutató a Bolgár Kulturális Intézetben (VI. Andrássy út 14.), 2014. április 8-án (kedden), 18 órakor. Közreműködnek: Herczku Ágnes, Nikola Parov, Pósa Zoltán, Szondi György, Troján Tünde

Eifert János felvételei

Pósa Zoltán

Pósa Zoltán

Egy bolgár vallomásai

Doncsev Toso „breviáriumáról”

Az Egy bolgár vallomásai Doncsev Toso breviáriuma, olvasókönyve, mely szellemi iránytűként segít eligazodni egy minőségi szempontból megkerülhetetlen életműben.  Találó a rímeltetés Márai Sándor Egy polgár vallomásai című 1934-ben, illetve 1935-ben megjelent két kötetes önéletrajzi ihletésű regényére. Ahogy Márai vall szülővárosáról, Kassáról és a magyarsághoz, a magyar kultúrához, a trianoni országcsonkoláshoz fűződő stigmákról, a gyermekkor idilljéről, úgy kristályosodik ki Doncsev Toso breviáriumából három-négy műfaj tükörcsarnokában megsokszorozva a magyar-bolgár gyökereire egyaránt büszke alkotó ember arcképe. Doncsev Toso magyar anya, bolgár apa gyermekeként jött e világra 1944. április 8-án, Budapesten, tőle tanultam a szóviccet, amely szerint anyanyelve magyar, apanyelve bolgár.  Regényeinek, hosszú-elbeszéléseinek, novelláinak, életrajzi esszéinek meghatározó része játszódik az ötvenes-hatvanas években még szinte falusias pesti Zoltán utca és környékén. E nyájas vidékről szóló expresszív képeket az analitikus-visszapillantó időkezelés ütemét követve szövi át a magyar és a bolgár rokonoknál átélt vidéki, magyarországi és bulgáriai emlékek millió színárnyalatú kaleidoszkópja.

Ahogy Doncsev Toso egész életművén, az új kötetén is vezérfonalként húzódik végig a Budapest-Szófia leitmotívum, a jelen és a jövő állandó egybejátszatása. Egy-két szót ejtve korábbi munkáiról is, a 2006-ban megjelent Ica néném elátkozott boldogságacímű epizódregény valódi jelenideje az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követő másfél esztendő.  Ica néni meséiből és a gyermek emlékpanoptikumából elénk tárul a történelmi közelmúlt és a régmúlt. Doncsev Toso ismeri az írásművészet valódi titkát, képes szóra bírni a levesestálat, a porcelán hajas babát és a böllér bőrkötényét egy csodálatos nagynéni optikájával. Bár legalább egy tiszta meseforrás rokona valószínűleg mindenkinek van, ám ahhoz, hogy valaki ennyire érzékletesen át tudja adni az Ica nénik üzenetét, ahhoz a Tosóéhoz hasonló elemi tehetség szükségeltetik.

E mágia folytatódik A kun hercegnő elbeszéléseiben és az új kötetben. Az ősöktől reá hagyományozódott múlt tükörcsarnokában éljük át például, az ágyneműtartóba bújtatottak iszonyatos félelmeit, az ötvenes évek kivégzéseinek árnyékában lejátszódott gyermekkor megannyi derűs-rettenetes árnyalatát. S az íróval levonjuk a tanulságot a keresztény ember megbocsájtó, ám a kommunista bűnöket nem lehet elfelejteni. Formavilágáról, látásmódjáról Krúdy Gyula költőien anekdotikus múltat, jelent egyesítő emlékfolyamára, Jókai Anna spirituális realizmusára, Gelléri Andor Endre tündéri realizmusára, Jordan Radicskov vaskosan erőteljes palettájára, Hrabal alpárian zseniális groteszk humorára gondolunk, ám Doncsev Toso alapjában véve senkire sem hasonlít, eredeti mesélő tehetség. Az Egy bolgár vallomásai című kötet barbár erejű elbeszéléseiben, ott feszül a minden korábbi diktatúránál szörnyűbb és véresebb Rákosi korszak megannyi rémsége, mégis, árnyalja és teljesebbé teszi a képet az esetlenül szeretetre méltó kisemberek csak azért is derűje, békebeli mikrovilágot teremtő életétvágya.   A nagyon is pőre valóságot és a Zoltán utcai régióban terjedő legendákat egy bizarr történet, a Trafikos titka örökíti meg, melynek pajzán erotikája Fellini Amarcordjának ízeit, színeit idézi emlékezetünkbe, azt is bizonyítván, hogy egymástól egészen távoli világok mendemondái mennyire hasonlóak, kivált, ha a tudatos írói paletta mitológiai irányba teljesíti ki a történetet. Ebben a vérfagyasztóan groteszk horror-mesében az olvasó számára kiderül a sámsoni erejűnek gondolt, hadirokkantnak vélt, háborús hősként tisztelt trafikosról, hogy vele született csúf testi hibája miatt biceg. Nem Sámson hát, csak egy szomorú, füllentős faun. Az ókori komédiák kacagó-zokogó maszkját idézőn egyszerre sírunk és nevetünk az egykori apáca, a fasiszta kommunizmus üldöztetéseitől mosónővé deklasszálódott Anasztázia sajátos deflorálódásának történetén is.  A horror és az idill szintézisét valósítja meg az Apám ezüst felhőket álmodott című hosszúelbeszélés, amelyben a Mennyországból a bolgár nagymama, és a híres kispesti halott látó asszony figyelmeztetik az elbeszélés főhősét az elkövetkező borzalmakra. Úgy is lesz, a halottlátót a kommunisták kékcédulás győzelme után Kistarcsára internálják és elállamosítják a bolgár apa, magyar anya és a család megélhetését biztosító kis boltot. A címében is ordítva kegyetlen, a korábbi kötetnévadó Farkasüvöltés – kutyavonítás, a halál és a gyász hétköznapi borzalmát megidéző novella, a székely népballadák húsba, csontba vágó vadságával jeleníti meg az államszocializmus bulgáriai hétköznapjait.  Kisregénybe foglalt egyetemes ívű panorámakép az Umnata! Avagy a boldogság öt feltétele című hosszúelbeszélés. Az író egy hivatalos és szegényesen nomád bolgár út során idézi meg a sokat szenvedett, velünk sokban rokon fátumú, sokak szerint vér-rokon bolgár nemzet történelmét a török elnyomástól, a több rendbeli hamis és valódi felszabadulásokig.  E látomás-sorozatra teszi föl a koronát  Doncsev Toso bolgár nagyapjának öt bölcsessége az élet értelméről: a tiszta lelkiismeretről, az egészségről, az anyagi boldogulásról, a hivatásról és a családról.

A műfajilag, nyelvileg összetett kötet esszéinek tiszta narrációjú, novellisztikus tónusa és a bolgár-magyar polgári intellektuel világos életfilozófiája kapcsolja össze az irodalomtörténeti, politológiai esszéket, a szakkritikákat a par excellence szépirodalmi művek makrokozmoszával. Az örkényi groteszk tónusában idézi föl Doncsev Toso egy régi konferencia hangulatát, amelyen a bolgár irodalom nagyhatalmú ám feledésre ítélt sematikus alkotói, Mladen Iszaev és Sztojan C. Daszkalov dühöngve szembesülnek azzal, hogy kimaradtak A bolgár irodalom kistükre című Juhász Péter kötetből. Kicsit tallózva az esszék között, arra is választ kapunk, hogy miért tolmácsolta leghitelesebben Nagy László a bolgár líra óriásait? Azért, mert a magyar népköltészet, a magyar mítoszok olyannyira egy tőről fakadnak Nagy László költői énjével, hogy általuk a bolgár mitológiának is egyenesen a szívébe költözhetett úgy, mint ha mindig is ott lakozott volna. (Napkút Kiadó)

Az aktfényképezés gyakorlata a FotóOktatás.hu haladó művészfotó tanfolyam hallgatói számára. MOHA, Budapest, 2014. április 6.  10:00 – 18:00

Arckép vagy portré: az ember képmása

A fotóművészeti műfajok között a portré előkelő helyet foglal el, hiszen az ember képmásának, személyiségének a bemutatására hivatott. A jó portré nemcsak felszínes, külső jegyeket ábrázol, hanem az egész ember belső tartalmát, személyiségét tükrözi. A portré lényegét illetően emberábrázolás (jellemrajz, jellemkép), formai megoldása pedig sokféle lehet. Lehet egész alakos felvétel, több személyt is ábrázolhat, vagy szűkebb kivágásokat mutathat. Nem szűkíthető – még műtermi fényképezés esetében sem – az arcképre, mellképre, egészalakos, páros-, vagy csoportképre. Az igazolványképet nem tekintjük portrénak, csupán a személy azonosítására szolgáló dokumentumnak.

Mint forma, a kreatív fotográfia eszköze, illetve témája is lehet. Hogy a mai kor igényeit magába foglaló, megújult személyfényképezést gyakoroljuk, a kreativitás, intuíció, valamint egy új formanyelv szükséges.

Kepes György, Guido Mangold, Gjon Mili, Svolik, Herb Ritts, Ferdinando Scianna, Richard Avedon, Harnóczy Örs, Nagy Péter, Jokesz Antal, Czimbal Gyula, Eifert kata Nóra és Eifert János képei

DUSA GÁBOR – 24 című kiállításának megnyitója 2014. április 3-án, 18:00 órakor a Nemzeti Táncszínház Galériájában.

Köszöntőt mond: Ertl Péter – a színház igazgatója

A kiállítást megnyitja: Halász Tamás, az OSZMI Táncarchívumának vezetője

Az eseményen részletet láthatnak a Duda Éva Társulat: After című előadásából

Dusa Gábor fotóművész egy év híján negyedszázada, 1990-ben kezdődött pályájának nyitánya egybe esett a magyar előadó művészet egy jeles korszakáéval. Sőt.

Koherens és jellegzetes világának alakjai egy csodálatosképp kinyíló univerzum hősei – életkortól, nacionálétól függetlenül. Függetlenül.

Szuverén, gondolkodó művészek, alkotók és előadók emblematikus, joggal jól ismert képeit láthatjuk e kiállításon, melybe (akárcsak bármely korábbiba, akárcsak magába az életműbe) bekerülni: presztízs. Dusa jellegzetes és hasonlíthatatlan képi világa, műalkotói, művésztársi tekintete a halhatatlanság felé kormányoz.

A jó (tánc)fotó emlékeztet, és emlékezni tanít. Úgy állítja meg az időt, hogy magában hordozza, felidézi és felmutatja a mozdulatot: az előző és a soron következő pillanatot, percet, órát, s bizonyos, kegyelmi esetekben a napot, évet, évtizedet. Ábrázolja a mostot, a jelent, mely – természetéből adódóan – mindig múlttá lesz. Egyfajta teljességet. Akkor is, amikor a láttatott és láttató test már nem engedelmeskedik, s amikor – egyszer, soká – már majd nincs is. A múlt, a jelen és a jövő fényképes emlékei köröttünk e térben, melynek sokrétű története van, mely történetben magunk is részesek vagyunk, lehetünk. (Halász Tamás)

Herbst Rudolf, Kapusy György, Arató Balázs és Eifert János felvételei

A good (dance)photo makes us remember and teaches us how to remember. It stops time in a way that it embraces, evokes and elevates the movement: the previous and the following moment, minute and hour, moreover, in certain merciful cases the day, the year and the decade. It represents the present which – in terms of its nature – will always turn into past. It represents a certain completeness, even if the body does not obey anymore and when it – after a while – ceases to exist. We are surrounded by the photographic memories of the past, present and future which has a multi-faceted story in which we can take part as well. (Tamás Halász)

Duda Éva Társulat: After (Eifert János felvételei)

Halász Tamás megnyitójának teljes szövege:

24

Huszonnégy: nem kerek szám, ilyenre bármiféle jubileumot építeni nem szokás.

Huszonnégy: a nap óráinak száma, amely a teljesség, a kiteljesedés, a szakadatlanság jelentését hordozza. A körforgást, mely az éjszakától a pirkadaton, a reggelen, a nappalon, a délután szürkületén át újból az éjszakába érkezik. Rafináltan megválasztott szám és cím ez, kvázi évforduló: Dusa Gábor fotóművész pályájának eddigi tartama, években mérve. Huszonnégyszer háromszázhatvanötször huszonnégy. Kétszáztízezer kétszáznegyven óra: ennyi idővel ezelőtt indult e pálya, persze, nem hajszálpontosan.

Dusa Gábor – kit majdnem ennyi ideje van szerencsém ismerhetni – huszonnégy per hétben fotós, hogy kor- és stílszerűen fogalmazzak. Olyan művész, aki akkor is a teleobjektíven keresztül szemléli a világot, amikor leereszti azt a szeme elől. Nem a (ki tudja, talán ő sem, hogy huszonnégy év alatt hány) fotóspróba sötétjében kapcsol bevetési üzemmódra, hanem folyamatosan abban van. Értő szemű nézőként, éles szemű művészként ezért megadatik számára két csoda. Az egyik a teljes ívek látása: pályákat követ, alkotói- és életpályákat, egyes modelljeiről talán kezdőként csinálta első fotóját és tegnap a legutóbbit. Követ és történetet ír, történetet fényképez. Jelen van és megörökít.

Read more

16. Árverés, 20. századi modern művészet, fotó / 16th Auction, Modern art from the 20th century, photo – Biksady Galéria, Budapest, 2014. április 1.  18:00