.

.

.

.

Equus caballus

Néhány napja, kora reggelenként fényképezzük a lovakat Bocskán, Vígh Pisti lovas-tanyáján. A hűvös hajnal még megköveteli a télikabátot, a sapka, sál és kesztyű is jól esik a didergős időben. Lassan felkél a Nap, vörös fénnyel koszorúzza a lovak sörényét és a fák koronáját, meleg sugaraiban a zúzmarás fű is feloldódik lassacskán. A lovak egyike-másika még állva alszik, a többiek lassan araszolva a mezőn, ropogtatják a friss füvet. A nagy csendben csak ez a zaj hallatszik, no meg a madarak csivitelése, a méhek zümmögése, időnként a távolból kutyaugatás. A fényképezőgépem kattanása szinte robajként hat a természet csendjében.

Ahogy a nap magasabb fokra hág, az élet is megmozdul, a kabát pedig lekerül. A libák hangos gágogással totyognak át a legelőn, István és Zsófi is megjelennek. Hangjukra az állva-alvók is kocognak az istállók felé, friss széna kerül eléjük, most azt ropogtatják. Reggeli után lesétálnak a tavacskához, itatás. Felélénkülnek, játszanak, vágtatnak, évődnek egymással, engem is üdvözölnek.

Évek óta fényképezem őket, már megszoktak, talán be is fogadtak. Én mindenesetre jól ismerem őket, a nevükön szólítom őket. Puszedli, Gesztenye, Vacak, Sziporka, Cirók, Kiasasszony, Szittya, Lili, Levendula, Kitty, Tarka, Atakám, Kara, Kincs és Szofi most is itt vannak körülöttünk.
Istvánnal, a tanya-gazdával szívesen beszélgetek. Ma is szóba került sok minden, a korona-vírustól a magyar történelemig, az indiánoktól a lovak természetéig széles spektrum rajzolódik a világról.

Hát a lovakról most a legtöbbet beszélgettünk, Vígh Pista barátom ennek a tudósa…

A ló (Equus caballus) az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, ezen belül a lófélék (Equidae) családjába tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy háziasítottból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a házi ló névvel különböztetjük meg (Equus ferus caballus).

A nyílt, ritkás növényzetű területekhez alkalmazkodott, ahol a párosujjú patások és más nagy testű növényevők nem élnek meg. A páratlan ujjú patások fénykorukat a harmadidőszakban élték; akkoriban 14 családjuk volt, de ezek közül csak három érte meg a jelenkort: a lófélék, a tapír és az orrszarvúak.

Ma a legtöbb ló háziasított, vagy legalábbis háziasított ősöktől származik, még a vadon élő lovak legtöbbje is. Háziasítása Közép-Ázsiában, a botaji kultúrában kezdődött, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. Az első feljegyzések a lovak hadászati célú hasznosításáról szólnak.

A nomádoknál, köztük a honfoglaló magyaroknál szokásos volt a lovas temetkezés, a lovat részben vagy egészben eltemették gazdájával. A kereszténység felvétele után ez jelképessé vált. A kelták szintén áldoztak lovat. A germánok és a szlávok jósoltak a lovak viselkedéséből. Az ókori görögök először csak harckocsikat vontattak lóval, később maguk is lóra szálltak. Tudatos tenyésztéssel egyre nagyobb lovakat tenyésztettek ki. Amit a lovakról tudtak, azt Xenophón foglalta össze. A rómaiak patkolták a lovaikat, feltehetőleg a keltáktól vették át. A kengyel használatát az avarok terjesztették el. A szarmaták már Kr.e. 365-ben használtak nyerget, sarkantyút és kengyelt.

A középkorban átvett kínai találmány, a járom az erőkifejtés helyét a nyakról a vállakra és a mellrészre helyezte át, amivel a ló hatékony húzóerővé vált. A lovagkorban a legtöbb helyen drága volt a hátasló, de Magyarországon még ekkor is sok ló élt. A lótenyésztés egyik célja a nagy termetű, erős lovak lettek; a lovagkor után belőlük lettek a barokk lovak, amiket főként parádézásra használtak. A spanyolok lovakat vittek Amerikába, ami több indián törzs életmódját megváltoztatta. A legtöbb ismert fajta tenyésztése legkorábban a 16. századra megy vissza. Kevés fajta öregebb ennél, ilyen például az arab telivér. Az arabok szóban adták tovább lovaik származását. Az első írott törzskönyvek karthauzi szerzetesektől származnak Dél-Spanyolországból.

A történelem során a ló inkább munka- és fegyvertárs volt, mint táplálék. Különböző célokra különböző fajtákat tenyésztettek ki, amelyek vérmérsékletük szerint több típusba tartoznak. Lehetnek hidegvérűek, melegvérűek, nemesvérűek, pónilovak.
Használták és ma is használják őket munkához, harchoz, sporthoz és szabadidős tevékenységekhez. Sok helyen a lovak munkáját gépek vették át, de vannak olyan körülmények, ahol a ló még mindig jobban megfelel a célnak, mint egy gép, ezért ott lovakkal dolgoznak. A lovaglás mind fizikai, mind mentális, mind lelki állapotunkra gyógyító hatással bír.

A legrégibb ismert lóábrázolások 30 ezer évesek, a dél-franciaországi Chauvet-barlangban találhatók Vallon-Pont-d’Arc közelében. A lovasnépek számos ábrázoláson örökítették meg lovaikat. Megtalálhatjuk őket ősi hun-szkíta királysírokban, Kínában vagy Oroszországban. Kiemelkedő helyet foglaltak el különböző népek vallásaiban, mind hátasként, mind kocsihúzóként, mind önmaguk jogán. (Wikipedia)