Eifert János felvételei

Fotóművészet 2016/1

A fotografálás nem a pillanat művészete

Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Bacskai Sándor

Fotóművészet 2016/1

A fotografálás nem a pillanat művészete

Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Bacskai Sándor

Közel húsz éve, lapunk 1996/5–6. számában, a magyarországi alkotóműhelyeket bemutató workshop-összeállításunkban közöltünk egy Eifert János-interjút, amiből megismerhettük a fotóművészi pálya legfontosabb történéseit. Most az azóta eltelt időszakról beszélgettünk.

– A legutóbbi időben nemcsak Nyugat-Európában és a tengerentúlon, hanem Üzbegisztánban, Horvátországban, Szlovéniában, Macedóniában, Koszovóban, Romániában és Bulgáriában nyíltak kiállításaid. Ennyire fontosnak tartod a keleti irányt?

– Szellemi és földrajzi értelemben minden „irány” fontos, hiszen egy-egy kiállításra, előadásra, workshopra szóló felkérés az utazást, azaz a megismerést, felfedezést, az ösztönös kíváncsiságom territóriumát is jelenti. „Az utazás önmagamra ismerés… Azt keresem magamban és a világban, azokat a mintákat, amelyekhez tapasztalataimat mérhetem”, írja Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantásában.

Mindebből következik, hogy ha tehetem, nemcsak a kiállítás-rendezés és a megnyitó idejére utazom el az adott országba, hanem megpróbálok hosszabb időt eltölteni, hogy fényképezhessek. Erre általában lehetőségem is nyílik, a konzulátusok vagy a helyi fotóklubok, szövetségek szoktak segíteni. Eddig negyven országban fényképeztem, és folytatni akarom a sort.

2008-ban Kanada volt a „célország”, ahol több mint fél évet töltöttem. „Teltházas” előadásaim és workshopjaim voltak, a képeimet is szépen vásárolták. Ezért tehettem meg, hogy tolmácsom és munkatársam közreműködésével utazásokat tervezzek. Előbb Mexikó: a Yukatán-félsziget, Playa del Carmen, Xcaret, Ek Balam, Valladolid… Viccesnek tűnik, de taxival jártuk az őserdőt, a maja civilizáció jeleit, az ősök üzenetét keresve. Majd New Orleans következett, ahol a jazz világát fényképeztem. Közben egy „ugrás” Svájcba, ahol a genfi Espace MaTToM Galerie d’Art fogadta a kiállításomat. Genfből haza Budapestre, hogy összeszedjem a következő kiállításom anyagát; India, méghozzá Calcutta, az Academy of Fine Arts, North Gallery következett. Jó sajtóm volt, hiszen a The Times of India, a The Telegraph, a The Asian Age angol nyelvű napilapok, amelyek többmilliós példányszámban jelennek meg, szép terjedelemben foglalkoztak a kiállításommal, még a címlapra is föltettek. Ezek hozták a következő meghívásokat. Üzbegisztán következett, majd a Balkán: Macedónia, Koszovó, Románia és Bulgária. 2009-ben és 2013-ban a Szófiai Magyar Kulturális Intézet mutatta be a Képnovellák, illetve az Ars Poetica c. kiállításaimat, amiket más városokban, Plovdivban, Plevenben, Sumenben és Slivenben is láthatott a bolgár közönség. Előadásokat tartottam az Új Bolgár Egyetemen, a Bolgár Fotóakadémia meghívására. Alkalmam nyílt arra, hogy a művészeket megismerjem, és rájöttem, hogy a magas színvonalú, kortárs fotográfia nem csak Nyugaton létezik. Ugyanezt tapasztaltam Romániában is, ahol szintén volt lehetőségem tájékozódni: 2016 januárjában, a Bukaresti Magyar Intézet kiállítótermeiben mutatták be a képanyagomat, önálló tárlataim sorában a kétszáztizenharmadikat. Örültem a nagy érdeklődésnek, meg a sok fiatalnak, és leginkább annak, hogy belekóstolhattam az ottani művészeti közéletbe.

– Kínába szintén meghívásnak eleget téve utazhattál ki?

– Tóth István, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnöke, a 2000-es évek elején meghívott a galériájába kiállítani. Egyébként Nagyváradon ugyanúgy ismerték például Kerekes Gábor vagy Benkő Imre munkásságát, mint itthon, és Tóth István nagyon tájékozott, jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező galerista. 2002-ben ennek az ismeretségemnek köszönhetően járhattam először Kínában, Henan tartományban, ahol nyolcszáz, a világ legkülönfélébb országaiból érkezett fotográfussal együtt szakmai programokon vehettem részt, alkalmam nyílt az ismerkedésre, elvittek bennünket fényképezni a turisztikai szempontból kiemelt fontosságú helyekre. Ennek az utazásnak pedig azt köszönhettem, hogy a Kínai Fotószövetség a 2008-as pekingi olimpia előtt, sok más külföldi fotóssal együtt, engem is meghívott és kétszer három héten keresztül vendégül látott, alkalmat nyújtva arra, hogy a képeinken a messziről jött emberek szemével mutassuk be az országot, és a szervezők az elkészült munkáinkkal is fokozzák a világ érdeklődését az olimpia iránt.

Meglepetésként ért a kínai fotográfia magas színvonala, Pekingben volt egy hatalmas kultúrpalota, amelyben akkor kizárólag fényképkiállításokat mutattak be, és engem magával ragadott a kínai fotós életművek változatossága és a kifejezőeszközök gazdagsága, ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, azt is hihettem volna, hogy európaiak és amerikaiak munkáit látom, annyira frissek és izgalmasak voltak a kiállított anyagok. Az ausztrál, indiai, norvég, olasz stb. kollégáimmal is közeli barátságok szövődtek, az én magyaros, tanárkodó mentalitásomnak köszönhetően, mert a közös fényképezések alkalmával mindig voltak észrevételeim, tanácsaim, hogyan lehetne egy-egy apró változtatással még jobbá tenniük a képeket, ezeket megfogadták, és végül már tanár úrnak szólítottak, terveztük is, hogy majd Magyarországon folytatjuk a képbírálat-képszerkesztés órákat.

Nagy élményt jelentett a Hszincsiang tartománybeli utazásunk, Marco Polo nyomdokain haladtunk, az északi és a déli Selyemutat jártuk végig, észak felől a Himalája hegyláncai, dél felől a Takla-Makán sivatag, majd az Ujgur Terület és a Tarim-medence érintésével. Tizenötezer kilométert utaztunk repülőn, majd tízezret autóbuszon, természetesen gyalogosan is óriási távokat tettünk meg.

– Mi inspirált a leginkább? Hogy olyan helyeken jársz, amilyenek Európában nem léteznek?

– Mindig a kíváncsiság hajt, kíváncsi vagyok arra, hogy a népek, az emberek hogyan élnek. Hogyan gondolkodnak, milyen a kultúrájuk, milyen hasonlóságok vannak közöttünk? Ez a kínai út volt életem egyik legnagyobb élménye, soha nem kerülhettem annyira közel emberekhez, mint ebben a nyugat-kínai tartományban. Annak ellenére, hogy nehezen kommunikáltunk egymással, az ujgurok mindig kiszúrták, hogy magyar vagyok, ilyenkor rögtön mondták, hogy rokon népek vagyunk, és kérdezték, hogy megtaláltuk-e Attila sírját. Rögtön be tudtam kapcsolódni a táncukba, otthonosan mozogtam közöttük, nem voltak kétségeim az ételeik milyenségével kapcsolatban, biztonságban éreztem magam.

Az olimpia idején Kínában kiadott, turistacsalogató prospektusok és brosúrák képanyagát jórészt a mi munkáinkból merítették, ez a szerződésünkbe is bele volt írva. Az ott eltöltött kétszer három hét során nem voltak különösebb megkötések, és azt sem írták elő, hogy mit fényképezzünk. Egy alkalommal a karezeket mutatták meg, a világ egyik csodája, ez a földfelszín alatti vízgyűjtők és csatornák hálózata, amely a Himalája olvadó havából összegyűlő, lezúduló víztömeget szállítja a gravitáció segítségével, tehát szivattyúk nélkül, több ezer kilométernyi távolságokra. Azon a vidéken ott alakult ki élet, ott jöttek létre városok, ahová ez a víz eljutott. Ezt a csatornarendszert a VII. században hozták létre, és jó példa arra, mennyire hiányosak a más népek történelméről, kultúrájáról való ismereteink. Ugyanilyen ősi, évezredes, ugyanakkor pofonegyszerű módszer a homokgyógyítás: a Takla-Makán sivatagban vannak olyan 200-300 méter magas dombok, amelyek a szél hatására folyamatosan mozognak, vándorolnak; az autóbusz ablakából az egyik ilyen dombon apró pontokat vettem észre, közelebb menve lehetett felismerni, hogy a 45 fokos, forró homokba beásott, különböző megbetegedésektől, főként reumától, de akár komolyabb szervi bajoktól is szenvedő emberek, akik között fehér köpenyes orvosok és ápolók járkálnak, a füzeteikbe jegyzetelve.

– Mindent megengedtek lefényképezni?

– Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy rettenetes szegénységben élő faluhoz érve azt mondták, hogy nincs idő a fényképezésre, a buszban lévő üzemanyag is fogyóban van, sietnünk kell tovább. De olyan összetartó volt a csapatunk, hogy egy emberként azt mondtuk, ha nem fényképezhetünk, akkor nem veszünk részt a további programokban, hazamegyünk. A szervezők megijedtek, elkezdtek telefonálni, és bár akkor muszáj volt továbbindulnunk, legközelebb már ők szóltak, amikor egy hasonló faluhoz értünk. Ebben az engedékenységben is közrejátszott, hogy sikerült nekik magyaráznunk, hogy mi nem a nyomorukban akarunk vájkálni, nem akarunk Kína szegényebbik arcán szörnyülködni. Jó pontnak számított a szemükben az is, hogy amikor elvittek bennünket munkásnegyedekbe és tanyákra, azt ettük, amit a helyiek, és nem azt, amit a protokoll szervezett a számunkra.

– Magyarországról miért csak egyedül te utaztál Kínába?

– A meghívásom úgy szólt, hogy Magyarországról más kollégákat is szívesen látnak. Kevés idő maradt a szervezésre, ezért azonnal szóltam kollégáimnak, volt, aki a százezer forintnyi útiköltséget nem tudta vállalni (a repülőutat magunknak kellett kifizetnünk), és olyan is volt, akiben túlságosan negatív kép élt Kínáról. Én nagyon kíváncsi voltam az országra, ezért vágtam bele. Annak idején, a Honvéd Táncegyüttes tagjaként, bejárhattam Irakot, Szíriát, Libanont, Indiát. Egészen más képet őrzök ezekről a valaha gazdag építészeti és szellemi örökséggel rendelkező, mára sajnos lerombolt országokról, mint az átlagemberek, akik a menekültek kapcsán is rengeteg butaságot, ostobaságot képesek összehordani, és a mi ezeréves kultúránkat féltik a sok-sok ezer éves kultúrával rendelkező népektől. Sajnos műveletlenek vagyunk, és a rengeteg ellenpropaganda megtette a hatását.

– Annak idején miért választottad a státusz helyett a szabadúszó életformát?

– A Búvár c. folyóirat a rendszerváltás idején megszűnt, és attól kezdve dolgoztam szabadúszó alkalmazott fotográfusként. Nyugdíjasként mindössze 68 000 forintot kapok, ennek ellenére szerencsésnek tartom magam, mert szabadon, megkötések nélkül fényképezhettem, de ez már a Búvárnál, az Új Tükörnél, a Muzsikánál, a Népművelésnél külsősként eltöltött éveimben is így volt.

– Az 1996-os interjúnk megjelenése után egy évvel a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke lettél. Hogyan emlékszel vissza rá?

– Nagyon komolyan vettem a megbízatást. Az én időszakomra esik a Báthory utcai irodahelyiség felszámolása, a könyvtár és a gyűjtemény elköltöztetése, ami sok munkával járt. 1998 tavaszán, a párizsi Mois de la Photo mintájára létrehoztuk az I. Országos Fotóhét rendezvénysorozatot, amely a Spectrum 21 reklámügynökség, Talpassy Zsombor ötlete nyomán született. Őt még a diaporámás időszakomból ismertem. 78 helyszínen 124 kiállításra, könyvbemutatóra, illetve szakmai beszélgetésre került sor, egy fillérnyi állami támogatás nélkül. Az Iparművészeti Múzeum volt a fő helyszínünk, ott rendeztük meg a kortárs fotográfiát bemutató programot, amelyen az Első Alkotócsoport, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója és más kortárs irányzatok képviselői is jelen voltak. Az ezzel párhuzamosan megrendezett, a nemzetközi tendenciákat bemutató Öt világrész fotóművészete – Tóth István gyűjteményéből válogatott – kiállításnak is nagy sikere volt.

– Olvastam azt a 2015. januári blogbejegyzésedet, amit a Szövetség viharos elnökválasztó közgyűléséről írtál. A megismételt választásról miért nem számoltál be?

– Mert azon nem vettem részt. A közgyűlés után kapott levelekből az derült ki, hogy a leváltott elnökség jogilag nem hívhat össze új tisztújító közgyűlést. Különben elmentem volna. Voltak, akik olyan nagy energiát vetettek be a küzdelem során, mintha köztársasági elnököt kellett volna választani. Az eddigi elnököt, Szamódy Zsoltot tehetséges fotósnak tartom, de elnökként 12 éves tevékenységét sokra nem értékelem. Keze alatt a Magyar Fotóművészek Szövetsége egy működésre képtelen, jelentéktelen szervezetecskévé silányult, amit soha nem lehet megbocsátani. Sajnálom, hogy 2002-ben, megválasztásakor a tagság bizalmát élvező jelöltek, Tóth József „Füles” és Markovics Ferenc, az utolsó pillanatban visszaléptek.

– Neked milyen konfliktusaid voltak 1997 és 2002 között?

– Azon, hogy mennyi konfliktus keletkezett elkötelezett tevékenységeink során, szinte már csak mosolyogni tudok.

– Művészeti vezetője voltál az Országos Széchényi Könyvtárban létrehozott Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteménynek. Mi volt ez?

– A Magyar Televízió egyik reggeli műsorában a régi fényképek megőrzéséről, történetesen a Klösz-képek restaurálásról esett szó, no meg arról, hogy egy értékes Brassaï-kép került be a könyvtárba. A műsorban engem szakértőként szólaltattak meg, és előtte, a folyosón várakozva, az OSZK akkori főigazgatójával beszélgetve pattant ki a fejemből az ötlet egy közös gyűjtemény és dokumentációs központ létrehozására. Az ötlet megvalósult. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ, amelyet a Magyar Fotóművészek Szövetsége és az OSZK közösen alapított, 2002 januárjában kezdte meg a működését, és az OSZK intézményeként tevékenykedett, a Mikrofilm- és Fényképtár területén. Valóban, én voltam a JFGY művészeti vezetője, egyébként kitűnő szakemberek és megfelelő helyiségek, raktárrészek, tárolószekrények, valamint infrastruktúra álltak a gyűjtemény rendelkezésére. Digitális gépparkja – a NKÖM támogatásának és az időközi fejlesztésnek köszönhetően – jól felszereltnek volt mondható. A támogatás összegéből vásárolt eszközök – számítógép, síkágyas szkenner, filmszkenner, fotónyomtató, laptop – teljes üzemben működtek. A számítógépes géppark karbantartásáról, valamint a szoftverek jogtiszta telepítéséről, ezek működésének folyamatosságáról az OSZK erre specializálódott szakembere gondoskodott. A gyűjtemény lényegi része a felajánlott műalkotásokból állt, és hihetetlen gyorsasággal gyarapodott. A műtárgyak tárolása, megőrzése a Mikrofilm- és Fényképtár légkondicionált pincehelységeiben történt, a legszigorúbb műtárgyvédelmi előírásoknak megfelelően. Az őrzést biztonsági berendezések szavatolták. A JFGY a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza kiállításainak, műtárgyainak átmeneti tárolását, őrzését is felajánlotta.

Sajnos nem tudom szép zárszóval befejezni a témát, hiszen a JFGY ma is létezik, de azt hiszem, azóta rosszabbak lettek a körülmények.

De a fotográfia is változik. Öt évtizednyi fotós tevékenység után, egyre ritkábban veszek részt a nemzetközi pályázatokon, mert a megmérettetésekre rátelepedett a versenyszellem, a sporthoz hasonló versengés, akinek több pénze van, aki több nevezési díjat tud befizetni, az nagyobb eséllyel pályázhat. Találkoztam olyan kollégával, akinek 2700 elfogadott pályázata volt, a huszonöt-harminc dolláros nevezési díjak ismeretében, ez rengeteg pénzébe kerülhetett.

És én is változom. Régebben, valószínűleg a színpadi szerepléseimből adódóan, eléggé extrovertáltnak tűnhettem, talán túl gyakran jelentkeztem a munkáimmal, ami sokak szemében nem volt túl szimpatikus. Az utóbbi években sokkal visszafogottabb, szerényebb vagyok, és ennek nagyon örülök. Külföldön néha sikerül képet eladnom, ezek nélkül teljes lenne az anyagi csőd.

– Ma már nincsenek alkalmazott fotós munkáid?

– Azokat még a Szövetség elnökévé választásomkor le kellett mondanom, nem tudtam volna vállalni, később pedig azért nem volt mód a visszatérésre, mert lecserélődtek, máshová mentek azok az emberek, akikkel kapcsolatban álltam. Már egyetlen fölkérés visszautasítása is sok hátránnyal járhat, és ha a második, harmadik megkereséskor sem érsz rá, akkor lemondanak rólad, nem fognak többé keresni. Másrészt, nagyon tehetséges emberek dolgoznak az alkalmazott fotós területen, miért is cserélnék le őket.

Viszont a fotóműtárgy-vásárlás terén szerencsés vagyok, mert azokon az árveréseken, amilyet például legutóbb a Múzeum vagy a Mai Manó Ház támogatása céljából tartottak meg, nagyon sok képem kelt el, tőlem vásároltak a legtöbbet, át is villant rajtam, hogy ha a bevételnek csak egy töredéknyi, szimbolikus hányadát megkapnám, akkor rendesen tudnám fizetni a telefonszámlámat, és nem kellene spórolnom a kimenő hívásokkal.

– A mostani digiRama-anyagaid lényegében ugyanolyanok, mint a diaporáma vetítések voltak?

– Igen. Bárhol be tudom mutatni a műsoraimat, ahol megfelelő színvonalú hangtechnika és videókivetítő van, az pedig szinte az összes előadó- és konferenciateremben be van építve, nekem csak a notebookot kell magammal vinnem. Igény szerint összeállítok egy műsort, például amikor a meghívás egy-egy megadott témát tart a legfontosabb szempontnak: a természet, a környezetvédelem stb.

– A digitális prezentáció már nem feltétlenül igényelné a személyes részvételt.

– Igen, a fájlt bárhová el lehet küldeni, de a személyes megjelenés, az élő előadás mégis egészen más, ugyanúgy, ahogyan egy zenemű előadása is többet jelent a kottában lévő hangjegyek lejátszásánál.

A FIAP a kiállításokra és bemutatókra adott pontok alapján minden évben rangsorolja a szervezetnél nyilvántartott fotóművészeket. 1993-ban a Tűztánc című diaporáma-anyagom kategóriagyőztes lett, én pedig a második helyet értem el a szerzők rangsorában. A világ legnagyobb fotóklubja, a másfél millió tagot számláló, brit Royal Photographic Society meghívott egy turnéra, és mint egy sztárt, utaztattak körbe, Londonba, Belfastba, Walesbe, ahol telt házas előadásokat tarthattam. Angliában egy új vetítőgép reklámozására is felkértek, amiben az volt az újítás, hogy a két vetítőgép lencséinek a szögeltérése miatti parallaxis eltérés megszüntetése céljából (amit még a Kodak Caroussellel sem lehetett jól korrigálni), az angolok egybeépítették a két vetítőt, és a két objektívet csak néhány centire helyezték el egymástól. Egyúttal a képváltási idő is gyorsabb lett. Ezt a gépet kellett népszerűsítenem, még újsághirdetés is megjelent a rólam készült képpel.

– Annak idején könnyen átváltottál a digitális fényképezésre?

– Nem sokkal a 2002-es kínai utam előtt véletlenül beleestem a tengerbe és a sós víztől tönkrement a fényképezőgépem, ezért vásároltam egy Nikon D100 gépet, jó hosszú volt a repülőút, volt alkalmam áttanulmányozni a használati utasítást. Eleinte ócska, műanyag vacaknak éreztem, amikor megfogtam, zavart, hogy nagyon könnyű, nincs súlya. Vettem hozzá egy markolatot, amiben két akkumulátort lehetett elhelyezni, az már a normális súly érzetét keltette. A3 méretig én magam nyomtatom a képeimet, mert a fotó mint műtárgy esetében fontos a garancia, amit a szerző saját kezűleg készített nyomatai jelenthetnek. A digitális tárhódításakor sokan elkezdték temetni a fotográfiát, én meg azt gondoltam, hogy elég gyakran előfordultak új eszközök és technikai megoldások a fényképezés történetében, a Leica-méret megjelenése vagy Riszdorfer Ödön szeléncellás fénymérője a maga idejében szintén forradalmi váltást eredményezett, mégsem pusztult bele a fotó, sőt a riporterek ezeknek köszönhették a mozgékonyságukat vagy a rossz fényviszonyok ellenére is jól kiexponált felvételeiket.

– Hogyan jött létre az ÚjraKépek című sorozatod?

– Az egyik válásom idején több százezer negatívot és színes diát nejlonzacskókba tettem és levittem a pincébe, amit elárasztott a víz. És ahelyett, hogy téptem volna a hajamat a tönkrement életmű miatt, óvatosan kiszedegettem őket a tasakokból, utána hajszárítóval szárítgattam, persze olyanok is voltak, amelyek már összekeveredtek a tasak anyagával. Korábban hosszú időn át kísérleteztem azzal, hogy savba, lúgba, forró vízbe mártogattam, karistoltam, ráspollyal reszelgettem a diáimat, és most itt voltak ezek a gyönyörű ábrák. A nedvesedés és a gombák hatására, az egyes képelemek amőbaszerű csápokkal csúsznak szét. A fotográfiai alkotófolyamat láncszerűen egymásba épülő eseménysorozat, amelynek a válogatás, a kiválasztás az egyik legfontosabb része. „A pillanat művészete” kifejezés csak a zárszerkezet működésére, az exponálás pillanatára igaz, de már a gomb megnyomásának pillanatát is napok, hónapok, egy egész élet tapasztalatai és élményei, a megszerzett tudás, világlátás befolyásolhatják. A fotós álláspontja mindenhol jelen van, és még abban is megnyilvánulhat, hogy mikor nem fényképez; kit nem hajlandó megörökíteni, milyen helyzeteknek az utókor számára való megőrzésére nem vállalkozik. A fotografálás tehát nem annyira a pillanat művészete, hanem sokkal inkább a gondolkodásé.

Annak, hogy miért kezdtem el foglalkozni az erősen képzőművészeti áthallásokat magukon hordozó fotókkal, egyszerű a magyarázata: 2000 és 2005 között Győrben laktam a családommal, és ott sokat dolgoztam együtt tánc- és képzőművészekkel. Többek között El Kazovszkijjal, Csíkvári Péterrel, akik szerették a fotográfiámat, azokat is, amiket nem is nagyon mutogattam másoknak, mondván, a kollégáim biztosan megfeddnének miattuk. Ők azonban természetesnek tartották, hogy nem az elvárásoknak való megfelelés vezeti az ember kezét, hanem az, amit belül érez.

– Miért feddtek volna meg a kollégák?

– Például azokra a véleményekre gondolok, hogy aki olyan fényképeket képes létrehozni, mint A kertész keze, az miért foglalkozik olyan szokatlan megoldásokkal, mint az Akt lehetetlen helyzetben? Hogy miért kísérletezem, miért akarok mindig valami újat kipróbálni. De én nem az El Kazovszkijnak vagy másoknak való megfelelés miatt merészkedtem új területekre, hanem mert úgy éreztem, hogy a fényképről nem csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Végtelen sok lehetőség adódik arra, hogy eszközként használjuk egy-egy kép létrehozásához. A 2015-ben nyílt, A túlélő árnyéka című El Kazovszkij-életműkiállítás előtt megkerestek a rendezők, és egy, a győri évek készült portrét kértek tőlem, amit a nagy méretű montázs részeként helyeztek el a Nemzeti Galéria bejáratánál.

– Úgy tudom, tanítasz.

– Korábban az 1. Werkschule für Fotografie, Soltau; Höhere Graphische Bundes- Lehr- und Versuchstanstallt, Wien; BodyArt, Bayreuth meghívott előadója, workshop-vezetője; a Magyar Fotóművészek Szövetsége szakkollégiumának, mesterkurzusának vezető tanára voltam. A Magyar Táncművészeti Főiskola, Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola, a Szókratész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola (2003) tanára is, és fotográfiát, sajtófotót, újságszerkesztést tanítottam. De a Stalter-féle Mesterség és Művészet vagy az Imre Tamás vezette Fotó Oktatás fotóiskola tanára is vagyok.

És ne feledjük, hogy könyveimmel (Képírás – Fotóakadémia, Kossuth Kiadó, 2012; Aktfotogáfia, Dialóg Campus Kiadó, 2007) szintén tanítok. Vannak saját tanítványaim is, itt, a lakásomban tartom az elméleti órákat és a műtárgy- vagy portréfényképezés gyakorlatokat. Vannak köztük érdeklődőbbek, de lustábbak vagy kevésbé ügyesek is. Én azokat sem tanácsolom el, akik az első foglalkozásokon nem viszik át a lécet, mert lehet, hogy egy lappangó, nehezebben kibontakozó tehetséget küldenék el. 1985 körül történt a Sebesvíz alkotótáborban, amit huszonöt éven át vezettünk Jung Zsenivel, hogy a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőház előcsarnoki presszójában, ahol gyülekeztünk, megjelent Vécsy Attila, punkos csillag alakzatok voltak borotválva a hajába, rögtön kivetette a presszós néni magnójából a Vámosi–Záray-kazettát, és betette a sajátját. A hat nap alatt elő sem vette a fényképezőgépet. Viszont izgalmas előadást tartott a csillagokról, jókat beszélgetett a modell lányokkal, mi meg tépelődtünk Zsenivel, hogy mit csináljunk, szóljunk-e neki, hogy Attila, be vagy fizetve, mikor fényképezel már, vagy várjunk. Bölcsen tettük, hogy vártunk, mert a hetedik napon, délután, amikor már alig maradtak a táborban, Attila összeverbuválta a lányokat, elővette a gépet, és kattintott hetet, pontosan tudom, mert Zsenivel számoltuk. Az volt a szokás, hogy a tábor képeiből kiállítást rendeztük, Végvári Lajos bácsival, Kerekes Gáborral válogattuk ki a legjobbakat. És az egész anyagban Attila hét fotója volt „a” kép.

http://www.eifert.hu/

https://eifert.hu/blog/

“KÉP-Festők”

Kiállításunk pillanatnyi érzelmi hangulatokat, a természet apró csodáit és vad tájakat közvetít a néző felé. A megtekinthető alkotások, mind a fény, a kompozíció, a látásmód és a természet csodálatos geometriai formái teszik izgalmassá. A kiállítás változatosságát a különleges hordozó anyag festővászon teszi igazán izgalmassá. Az elkészített festményszerű képek, mind fényképezőgéppel készültek. A fotókon alkalmazott technikai, művészi értékek és az alkotók különböző látásmódjának sokszínűsége varázsolta az alkotásokat fény-festménnyé. Az alkotások egyedisége pedig arra mutat rá, hogy a fotográfiát milyen sokféleképpen lehet alkalmazni.

Imre Tamás

Laki Zoltán és Eifert János felvételei

A Budapesti Művelődési Központban közel negyven éves múltra tekint vissza az éves fővárosi amatőr művészeti seregszemle, amelyet évente Vizuális Művészeti Hónap címmel hirdetünk meg. A fényképezéssel, festészettel, grafikával, szobrászattal és iparművészettel foglalkozó alkotók pályázat útján nyerhetik el egy csoportos kiállításon való részvétel lehetőségét. A beadott felvételeket egy háromtagú szakmai zsűri bírálja el, és dönt a kiállításra jelölésről, illetve a díjak odaítéléséről. Nyolc éve vezettük be azt a gyakorlatot, hogy az adott kategóriák legjobbjait a következő évben önálló, illetve kisebb létszámú csoportos kiállításra hívjuk vissza. A zsűri az előző évben Meggyesi Mónika pályaművét II. helyezéssel, Csorba Károly felvételeit III. helyezéssel díjazta. Közös kiállításuk április 22-ig tekinthető meg a BMK Galériában. (Vadócz Zsuzsa)

Olasz Ági, Sz Kis Martha és Reflex Fotóklub felvételei a megnyitóról

MEGGYESI MÓNIKA
2008 óta ismerkedek a fényképezéssel. Témáim változatosak, de mostanra számomra is világossá vált, hogy az emberábrázolás az egyik, ami leginkább foglalkoztat.
Táncot, mozdulatművészetet 2011-ben fotózhattam először. Ebben az évben ismerkedtem meg a Mozdulatművészeti Társulat tagjaival is. Azóta többször volt alkalmam fotózni őket. Minden alkalommal elvarázsoltak. Ezekből a varázslatos pillanatokból látható most itt néhány.
A fotográfia egy titokzatos, érdekes világ. A képalkotás minden formája, a mobiltelefontól az archaikus technikákon át minden titka felkelti érdeklődésemet, ezért is látható most két fotó nemes eljárással készült feldolgozása.
A tanulás, ismerkedés sosem érhet véget. A fényképezés számomra életforma lett, olyannyira, hogy a tanév kezdete óta iskolapadba ültem, hogy jobban megismerhessem titkait.

CSORBA KÁROLY /APS Stúdió/
1954-ben Apostagon születtem, Budapesten élek. Végzettségem kertészmérnök. Képeimmel 2009-ben jelentem meg a nyilvánosság előtt. 2010-től az APS Stúdió tagja vagyok.
Kiállításaim:
Nagyon sok közös kiállításon vettem részt az APS Stúdió fotósaival együtt.
Következő önálló fotókiállításom Németországról készült: „Helgoland, Sylt, Spiekeroog – az Északi-tenger gyöngyszemei” címmel.
2012-ben ismertem meg a Magyar Mozdulatművészeti Társulatot. Meghívásukra több megnyitón, fesztiválon, színházban és a stúdiójukban fotóztam őket, valamint a hazai táncművészet jeles képviselőit.
2013-ban bekerültem a „Mozdulatművészet 100+” kiállítói közé. A kiállítást a Mozdulat-művészet 100 éves évfordulója alkalmából, 100 év archív és kortárs fotóanyagából válogatták össze.
Az ”Orkesztika, Mozdulatművészek” önálló kiállításomat kettő, számomra nagyon kedves fotótémából (tánc és természet) állítottam össze. A táncfotók a Társulat estjein készültek. A madarakat, a természet mozdulatművészeit a világ különböző pontjain fotóztam.

MOHA MOZDULATKÓRUS
Ami egyedül Tőlünk tanulható:
A testről, a lélekről és a szellemről egyaránt szól. Célja a szépség, az egészség, az emberség. Mindenkinek ajánljuk, aki a mozgást tanulni és nem utánozni akarja.

Erdélyi Napló, 2016. március 19.

http://www.erdelyinaplo.ro/muvelodes/a-valosag-es-a-kepzelet-hataran-tancolva

A valóság és a képzelet határán táncolva

Pacsika Emília | 2016.03.19. [18:13]

Eifert János eddigi életművéből mutatott be válogatást a Bukaresti Magyar Intézet. A jeles budapesti fotóművésszel a kreatív fotográfiáról, az aktfotózásról, a könyvillusztrációról, a diaporáma zenés-mozgásos műfajáról és az erdélyi fotóművészetről beszélgettünk.

– Egyszer azt kérdezte valaki öntől, mi a jazz? Erre azt válaszolta: szabadság. Én most azt kérdezem, mi a fotográfia?

– Számomra egy olyan játék, mely közben a gondolataimat szabadon közvetíthetem mások irányába. A fotográfus a mondanivalóját, véleményét, értékítéletét, a dolgokhoz való pozitív hozzá vagy melléállását képekben mondja el. Hogy a megfelelő pillanatban nyomja le az ember az exponáló gombot, ahhoz sokszor évtizedek vagy egy egész élet tapasztalata szükséges. És egy olyan élményanyag, ami arra készteti a fotóst, hogy a fényképezőgépével valami érdekeset mondjon mások számára is. Úgy gondolom és hiszem, hogy a fotóművész ma már nemcsak a pillanat művésze, hanem a gondolkodásé is. Ha valamit lát a világból, az a fotóst valamilyen állásfoglalásra készteti. A fotográfus akkor is képes állást foglalni, amikor nem fényképez. Tudatos dolog az, hogy mit igen és mit nem fényképezünk. Az ember reflektál mindenre, és ha a művész azt szeretné, hogy ezt mások is érzékeljék, szobrot farag, fest vagy fotózik. A közlés, a publikálás nem más, mint a képzelet és a valóság határán táncolva valamilyen irányba vezetni az embereket.

– A fotóművész számára mit jelent a valóság és a képzelet határán táncolni?

– A fotóriporter nem dolgozhat olyan eszközökkel, mint a kreatív fotográfus. Ha a fotóriporter nem riportszerűen gondolkodik – hanem a képzeletével „belenyúl” a képbe, a valóságba megpróbál valamit „belemagyarázni” –, arra azt mondják, hogy nem hitelesen ábrázol. Nos, én éppen ezt teszem. Fölvállalom, hogy fotóművész vagyok, művelem ugyan a riportfotó műfaját is, de a legfontosabb munkáim inkább kreatív fotográfiák. A szemünkkel nézünk, de az agyunkkal látunk. A nézett és a látott kép élménye nem ugyanaz. A nézett képhez hozzátesszük a tapasztalatainkat is, abban benne vannak a gyerekkor élményei, az olvasott könyvek, a látott filmek hatása, sőt az is, amit az emberek nekünk addig elmondtak. Úgy próbálok dolgozni, hogy az első pillanatban megragadjam a nézőt, de pár másodperc múlva már fölfedezhessen a képemben egy második, harmadik vagy több további síkot is, amik a mondanivalót hordozzák.

– A kertész keze egyik legkorábban elhíresült képe: jól gondolom, hogy ez a kép az ön világhoz való hozzáállását is összefoglalja?

– A kertész keze nem csak egy idős ember kezét megmutató kép, amit egyébként egyik interjú alkalmával egy újságba készítettem, a teremtő alkotó embert is meg szerettem volna szimbolikusan jeleníteni benne. Ahhoz, hogy az ember ne csak egy adott pillanatot tudjon rögzíteni, a jövőbe is bele kell tudnia látni. Az ember beleérez valamit egy látott pillanatba, de a jövőt is képesnek kell lenni képbe formálni. A kertész keze 1978-ban készült, ma már teljesen más stílusban dolgozom, mégis meghatározó munkámnak érzem ma is ezt a képemet.

– Az aktfotózás művészetét világszínvonalon műveli. Van-e köze ehhez annak, hogy táncművész is, és így az emberi test természetét kiválóan ismeri?

– Valamikor fiatal koromban 17 éven át táncművészként tevékenykedtem. Jól tudom tehát, hogy az emberi test, a táncos teste – mint egy hangszer – a mozdulatok, pózok, forgások, ugrások, gesztusok és az arcjáték segítségével „szólaltatja meg” a koreográfus által megfogalmazott érzéseket, gondolatokat. A táncoshoz hasonlóan az aktmodell, úgy hiszem, előadóművész, akitől nemcsak a beállított pózok, mozdulatok gépies „tartását” várjuk, hanem testének, mozdulatainak élettel, érzésekkel és gondolatokkal való feltöltődését. És ezt kell felénk is sugároznia. Hogy érthetőbb legyek: számomra az aktfotográfia több mint a fiatal, szép lányok mezítelen ábrázolása. Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek.

– A szavak művészeivel is összedolgozik. Turczi István költővel közös könyve jelent meg, Viola Sandrával pedig közös kiállítása volt. Hogyan találtak egymásra?

– Ők kerestek meg és nagy örömmel társultam. Képhez értő emberek azt mondják, hogy ha irodalmi műfajhoz hasonlítanák a képeimet, akkor azok egy része a költészettel rokonítható. Nem regény, nem riport, hanem vers. Hiszen a képnek is van belső ríme és egy kompozíció elkészítésénél nem direkt, valóságos, megfogható elemekkel dolgozom, hanem jelképekkel, metaforákkal.

– A fotográfia zenés, mozgásos műfajában, a diaporáma készítésben is sikeres alkotó.

– A zenének az emberhez kell tartoznia. Hódmezővásárhelyen gyermekkoromban fuvolázni tanultam, játszottam felnőttekkel együtt zenekarban is. A diaporáma felé való indulásom úgy kezdődött, hogy sokat hívtak zsűribe fesztiválokra és bosszantott, hogy több szereplő tehetségtelenül nyúlt a zenéhez. A zene a mozgás, a kép bennem mindig együtt élt, így kipróbáltam e műfajt és magam is meglepődtem, amikor az első munkám elkészült. Amerikából hazaérkezve Hard Rock címmel készítettem egy kompozíciót, amihez Wilpert Imre zenei szerkesztő vágott össze hangmontázst. Ez a következő diaporáma fesztiválon a zsűri fődíját és a közönség díját is elnyerte.

– Nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben nyílt kiállítása. Fotóművészként milyennek látja Erdélyt?

– Erdélyben a természet az emberek által kevésbé „legyalázott”, itt még mintha létezne érintetlenség. Erdély felejthetetlen tájai, történelmi emlékeink, a havasok, erdélyi várromok, a székely népviselet, a barátságos vendéglátás Székelyföldön, az áfonyapálinka, akár egy utazási prospektus ajánlatában is szerepelhetnének. Másrészt viszont a meggondolatlan és felelőtlen gazdálkodás, az ipari építkezés otromba lenyomatai, az emberi környezet pusztulása sajnos nagyon szomorú látvány. Ahogy a kattintgató amatőr fotós mondaná: nehezen találni jó nézőpontot egy-egy jó kép elkészítéséhez.

– Mit gondol az erdélyi fotóművészetről?

– Nincs lehetőségem, hogy az erdélyi fotóművészetről átfogó képet alkossak, hiszen kevés ismerettel és tapasztalással bírok. Voltak kiállításaim Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Zilahon. Ezek adtak lehetőséget a személyes találkozásokra, ismerkedésekre. A könyvekből, folyóiratokból, a fotográfia történetéből és a nemzetközi fotópályázatok zsűrizésekor szerzett szerény ismereteim alapján jók a benyomásaim. A marosvásárhelyi Török Gáspárt – akinek budapesti kiállítását jómagam nyitottam meg – jeles fotósnak tartom, ő régóta kutatja az erdélyi fotográfia történetét, eredményeit külföldön is publikálták, majd kiadta Marosvásárhely a fotográfia városa című fotótörténeti tanulmánykötetét. A nagyváradi Tóth Istvánt, a Tavirózsa Fotóklub vezetőjét, a Galeria Euro Foto Art létrehozóját és életben tartóját, valamint a hozzájuk kapcsolódó fotográfusokat és tevékenységüket jól ismerem. A kézdivásárhelyi Haragos Zoltán, Kelen Ferenc, Báthory Zsigmond, Nagy Lajos, a csíkszeredai Incze István, a marosvásárhelyi Fülöp Jenő és más erdélyi alkotók is bizonyították már tehetségüket. Korlátozott lehetőségeik ellenére is elbírják a nemzetközi összehasonlítást, hiszen képeiket a világ minden rangos szalonjában kiállították, és azokat számos hazai és nemzetközi díjjal jutalmazzák. A kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károlyt (1812–1887) máig a legjelentősebb művészfotósnak tartják Romániában, születésnapja egyben a Román Fotográfia Napja is. Nagy öröm, hogy nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben bemutatott kiállításom éppen e jeles napon nyílhatott meg.

Eifert János .
Hivatásos táncos, tizenhét évig volt a Honvéd Táncegyüttes tagja, később a táncfotózás nagymestere lett. A hetvenes években, mint fotóriporter működött, többek között a Búvárcímű lapnál, ott vált a természet szerelmesévé. Az aktfotózás neves művésze és diaporáma fesztiválok díjazottja. Az ezredfordulón ő volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke, Budapesten a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény létrehozásának ötletadója és társalapítója. Tudását másokkal is megosztja, fotográfus iskolát működtet, külföldön workshopokat vezet, a fotózás technikai és esztétikai kérdéseiről rendre jelennek meg könyvei, és számos album mutatja be sokirányú művészetét. Gondolkodó, kreatív humanista, a világért aggódó művész, aki más műfajú alkotókkal is sikeresen együttműködik. Több mint kétszáz kiállításon szerepelt eddig és százhetven díjat gyűjtött össze, miközben bejárta a világot. Budapesten él, de képeit Indiától Kanadáig ismerik.

Olasz Ági, Nagy István, Petró Zsolt, Holocsi Kálmán, Német Gabriella és Eifert János felvételei

Borsihalom 2016

A történet 2015-re nyúlik vissza, amikor mi fotósok lehetőséget kaptunk, hogy eltöltsünk a fotózás jegyében egy hosszú hétvégét a Borsihalmi Művésztelepen, amely telep a Kiskunfélegyházi Fúvószenekari Egyesület gondozásában álló 30 férőhelyes 2000 négyzetméteren fekvő panzió. Kis csapatunk az előző évi sikeren fellelkesülve ismét elzarándokolt Borsihalomra. A programsorozat mecénása, a fent említett egyesület vezetője, aki érdeklődve figyelte az eseményeket, sőt aktív részese, „áldozata” is volt a tréningeknek.  A programok megszervezésében és, hogy ne „haljunk éhen” önzetlen munkát vállalt Albert Béla és Tóthné Timafalvi Gizella (Gizus) . nem kis túlzással . ez a hétvége nem jött volna létre, ha Ők nincsenek.

Március 18-tól 20-ig voltunk a művésztelepen, péntek délutántól vasárnap délig.

A Szentesi Fotókörből eljött: Gálfalviné Hilda, Albert Béla, Tóthné Timafalvi Gizella, Kozma Anita, párja Csendes Zoltán, kislányuk Panna, Györgyi László, Német Gabriella, és nem utolsó sorban a Szentesi Fotókör vezetője Nagy István. Külön öröm volt számunkra, hogy két békéscsabai fotós: Barabás Ferenc, Petro Zsolt, valamint a Szolnoki Fotóklubból Holocsi Kálmán és Gavaldik Zoltán is jelentkezett, hogy eltöltsön velünk egy fotós hétvégét. Rendezvényünk díszvendége Eifert János és Olasz Ágnes volt.

Albert Béla pénteken délutántól várt bennünket, uzsonnával és pálinkával, majd az estét különleges vacsorával és baráti beszélgetéssel zártuk.

Másnap szombat délelőtt Eifert János előadását élvezhettük, majd szintén János irányításával elsajátíthattunk néhány műtermi fogást.

Szombat délután Kozma Anita és Nagy István által kitalált játékos, humoros „terepgyakorlatát” élvezhettük, ahol, mint modellek is debütálhattunk. István felállított bennünket a borsihalmi dombra, Gavaldik Zoltán hozott egy tekercs „rendes célokra” már nem használható fotópapírt, amellyel István betekert bennünket, jeléül annak, hogy mi fotósok összetartozunk.

Ezt követően autóba ülve ellátogatunk a „napfényes” Tiszaalpárra. Itt Tiszaalpár természeti csodáiban gyönyörködhettünk.

Este folytatódott a műtermi „munka” – fényfestéssel, és hogy ne unatkozzunk néhány fiatal énekes hangjukkal kápráztattatta el a társaságot.

Végül Eifert János egyik digiporámájával, portréfilmjével és szintén különleges vacsorával zárult az est.

Vasárnap Kozma Anita angliai tapasztalatai alapján, könyvbemutatóval egybekötött előadást tartott. Ebben az előadásban megszólalt Anita hazája iránti szeretete, tisztelete. Nagyon erős érzelmi, kötelékek és végtelen szeretet szőtte át mondandóját. Külföldi fotósok képei közvetítésével próbálta önmagát, fotós mivoltát bemutatni – úgy gondolom sikerült is Neki. Végül a beszámolót saját képével zárta. Talán nem túlzás állítani, hogy Eifert Jánost is meghatotta Anita bemutatója, talán önmagát is látni vélte benne.

Miután meghallgattuk Anita előadását kirándultunk egyet Borsihalmon. Egyesek tanyát látogattak, mások tornyot másztak, megint mások szalmabálákat fotóztak. Visszatérve Barabás Ferenc tartott előadást képszerkesztésről, képelemzésről, saját képei által. Nagyon hasznos volt Eifert János kiegészítő beszámolója.

Sajnos, ahogy szokták mondani a jóból keveset adnak, hiszen 20-án vasárnap délután véget ért, ami kis „fotós borsihalmi kalandunk”, de talán nem múlik el, és saját nehézségi erejénél fogva tovább gördül és úgymond szokássá, hagyománnyá válik, mert, ami jó annak működnie kell.

Zárnám ezeket a gondolatokat egy Pilinszky idézettel, tiszteletemet téve Eifert János iránt, és megköszönve ezzel Neki, hogy velünk volt.

„Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!”

( Pilinszky János: Apokrif)

Györgyi László (Szentesi Fotókör)

A Budapesti Művelődési Központ tisztelettel meghívja Önt és barátait

2016. március 22-én (kedd) 18 órára

MEGGYESI MÓNIKA és CSORBA KÁROLY

a BMK 2015. évi XXXI. Vizuális Művészeti Hónap fotópályázat

helyezettjei közös kiállításának megnyitójára.

A kiállítást megnyitja: EIFERT JÁNOS fotóművész

Közreműködik: MOHA Mozdulatkórus

A kiállítás 2016. április 22-ig tekinthető meg az intézmény nyitvatartási idejében.

A Tanítanék mozgalom tüntetése a Kossuth-téren, Budapest, 2016. március 15.

Délután háromkor elkezdődött a mai nagyobb ellenzéki megmozdulás is, a Tanítanék mozgalom tüntetése. Az eredeti tervek szerint a Hősök teréről mentek volna a Kossuth térre, de helyszíni tudósítóink szerint a környék és a kisföldalatti annyira bedugult, hogy sokan el sem jutottak a Hősök terére.

Tudósítónk beszélt Pilz Olivérrel, a tüntetéshullámot elindító miskolci tanárral, aki elmondta, nem hallotta Orbán Viktor beszédét, de szerinte nem lehet megúszni azt, hogy a kormány szembenézzen az oktatás problémáival, az elindult tiltakozás pedig már megállíthatatlan.

Mire a menet a Kossuth térre ért, tízezresre is bővülhetett, a tér megtelt.

Itt van velünk lélekben a társadalom 75 százaléka – ezt Pukli István, a Teleki Blanka gimnázium igazgatója kiáltotta a hatalmas tömeg előtt a Kossuth téren, a kormánynak üzenve hozzátette: nincsen hatalmatok felettünk, valamint ultimátumot is adott a kabinetnek. A Tanítanék Mozgalom kezdeményezésére indult tüntetéshez – a rendezvény Facebook-oldala szerint – 70-nél több civil szervezet, szakszervezet csatlakozott. A résztvevők többsége megfogadta a szervezők kérését és kockás ingben, sálban, kendőben, valamint esernyővel jelent meg a demonstráción, a tömeg rég nem látott mértékben töltötte be a Parlament előtti teret.

Amire a menet a térre érkezett, már jókora tömeg fogadta, mert a metróból – ahogy a Klubrádió tudósítója fogalmazott – ömlöttek a ki az Országház elé az emberek.

Az első megszólaló Sándor Mária, a fekete ruhás nővér néven megismert “rebellis” ápolónő volt, aki először egy iskolaigazgató levelét olvasta fel, a Klik regnálása óta kialakult áldatlan iskolai viszonyokról, illetve az őt és a tanárokat is megalázó helyzetről.  Majd “hazai pályáról,” az egészségügyről illetve a feketeruhás mozgalomról beszélt Sándor Mária. Beszéde végén levette a kockás inget, majd azt, mint egy zászlót feltartva, énekelni és szavalni kezdett, de hangja elcsuklott a feltehetően a torkát fojtogató könnyektől.

Ezután Pilcz Olivér, a tiltakozásokat elindító miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsa elnöke lépett a pódiumra, majd pontról pontra elmondta a tanárok követeléseit, a Tanítanék Mozgalom 12 pontját, azután mindegyik követelés végén feltette a kérdést: egyetértetek? Amire a tömeg zúgva felelte az igent.

Nem pártszimpátia kérdése, hogy mindannyian követeljük a gyerekeinknek a minőségi oktatást! – erről már egy szülő beszélt, hosszasan taglalva, hogy nem engedheti meg magának egyetlen szülő sem, hogy féljen, és félelemből ne emelje fel a szavát a gyereke jövőjét veszélyeztető dilettáns oktatás-irányítás ellen.

Mocskos Fidesz! Ezt akkor zúgta a tömeg, amikor L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője lépett a pódiumra, és csak egy rövid látleletet adott a hallgatóságnak a szegénység, a kirekesztettség bugyraiból, 2016, a Fidesz kormány Magyarországáról.

Az én bátorságom, a ti bátorságotok is – ezt már a tüntetés fő szónoka, Pukli István, a zuglói Teleki Blanka Gimnázium igazgatója mondta. Ahogy előre jelezték a tüntetés szervezői, a hatalmas tapssal köszöntött iskolaigazgató valóban bejelentett valamit.  Ultimátumot adott Orbánéknak: a miniszterelnöknek és az államfőnek bocsánatot kell kérnie az elmúlt hat év alatt jogfosztott, megfélemlített és megalázott emberektől, ha ezt nem teszik meg, sztrájkba lépnek. Először csak március 30-án egy órára, ami azonban egy héttel később lehet két óra és így tovább. Március 30-án egy órára álljon le az élet, figyelmeztesse ez a hatalmat, hogy nem tehet meg mindent – mondta Pukli István, egy órás munkabeszüntetésre szólította fel a tüntetés hetven támogatóját, a 35 ezer magánembert, és az aláírókat, és mindenkit, akit érdekel a gyermekeink jövője – amire válaszul ismét zúgott a tér. (Népszava Online)

„A szemek varázsa, tüze: McCurry fő fókusza; – de vizsgáljuk meg: milyen az a ritmus / térdinamika / színdinamika / testtartás / fejtartás, melyben egy-egy tekintet ’megszólal’? Mit fejez ki egy gerincvonal, egy kézirány, vagy a test(ek) távolsága bizonyos pontoktól?  Fedezzük fel a képeken a mozdulatok, testképek, ritmusok által érzékelhető élettitkokat együtt!” (Dr. Lőrinc Katalin táncművész)

Eifert János felvételei

Steven McCurry Philadelphia egyik külvárosában született. A Pennsylvaniai Állami Egyetem film szakán tanult, majd egy helyi újság munkatársa lett. Többéves szabadúszó tevékenység után egy hátizsáknyi ruhával és filmtekerccsel keresztül-kasul utazta Indiát, miközben fényképezőgépével fedezte fel az országot. Több hónapos utazás után lépte át a pakisztáni határt, ahol egy afgán menekültekből álló csoporttal találkozott. Akkor csempészték át Afganisztánba, amikor a szovjet megszállók épp lezárták az országot a nyugati újságírók előtt. Heteket töltött a mudzsahedinek közé beépülve – a világ McCurrynek köszönheti az afgán konfliktusról készült első képeket, a háború emberi oldalát bemutató felvételei bejárták a világsajtót. Azóta számtalan országban készített lenyűgöző felvételeket; elsősorban a konfliktus sújtotta területek, eltűnőben lévő kultúrák, ősi hagyományok, valamint a kortárs kultúra érdekli. Az ember minden képén elsőrendű fontosságú – az afgán lányról készült, méltán híres képe is ennek köszönheti elemi erejét.
McCurryt a fotóművészet legrangosabb díjaival tüntették ki: Robert Capa-aranyérmet, Nemzetközi Sajtófotó Díjat kapott, a World Press Photo versenyen pedig egyedülálló módon négy fődíjat is nyert. A francia kultuszminiszter a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát adományozta számára, nemrég pedig a londoni Royal Photographic Society ítélte neki a Centenáriumi Életműdíjat.

Nagylátószög | Magazin

http://nagylatoszog.hu/2016/03/13/hodmezovasarhely-budapesten/

„A fotó arra hivatott, hogy felrázza a képzelőerőt, nem elég, ha csupán emlékeztetőül szolgál.” (Lucien Hervé)

Hódmezővásárhely Budapesten

A hódmezővásárhelyi Lucien Hervé Kamera Klub “Látóhatár” c. kiállítása nyílt meg Budapesten, a Bartók1 Galériában, amely az érdeklődők számára március 29-ig tekinthető meg.

A kiállítást Dömötör Mihály fotóművész, a klub elnöke nyitotta meg, aki elmondta, hogy miért nevezik Hódmezővásárhelyt a művészetek városának, és hogyan született meg a Lucien Hervé Kamera Klub:

„A magyar vidéki városok közül a leggazdagabb néprajzi festészeti és fotóművészeti hagyománnyal bír. Páratlan gazdagságú a népművészet: a díszes kerámiák, tulipános ládák, párnavégek az itt élők gazdag szellemi lelki kincseiről tesznek tanúbizonyságot.

Itt éltek és alkottak: Tornyai János, Endre Béla, Kohán György, Szalay Ferenc Németh József, Fodor József festőművészek.

Hódmezővásárhely város kiemelt jelentőségű a magyar fotográfia történetében. Plohn József, Lucien Hervé, Nagygyörgy Sándor és Eifert János fotóművészek munkásságának méltatása nélkül nem lehet megírni a magyar fotótörténetet.

Ennek a gazdag fotóművészeti hagyománynak a megismertetésére, tovább fejlesztésére jött létrre – Dömötör Mihály, Gaál Györgyi és Török János kezdeményezésére – 2014. június 10-én tíz alapító taggal a Lucien Hervé Kamera Klub.

A klub célja Lucien Hervé művészi, emberi példájára, szellemi örökségére építve, a város fotóművészeti kultúrájának magas szintű tovább építése, országos, nemzetközi szinten meg – és elismertetése, Hódmezővásárhely művészeti rangjának emelése.

Ezen távlatos cél szem előtt tartása mellett, a klub segíti tagjai alkotói tevékenységének kibontakoztatását fotó, művészet területén.

Célja olyan alkotó közösséggé válni, mely érdeklődik a kortárs magyar- és nemzetközi fotóművészet eredményei iránt, saját munkájában igyekszik magas szintű, esztétikailag és gondolatilag tartalmas és színvonalas fotókat produkálni.

Tagjait hatékonyan segíti, hogy egyéni és csoportos kiállításokon és egyéb publikálási lehetőségeken keresztül a nagyvilág számára is megmutatkozzanak, mint alkotók.

Célja továbbá kiállításaival, nyitott rendezvényeivel, szolgálni a fotográfiát szerető, értő közönséget, felkelteni a fényképezés, mint a személyiséget gazdagító tevékenység iránti érdeklődést.”

A megnyitót követően Eifert János fotóművész, a Lucien Hervé Kamera Klub tiszteletbeli elnöke tárlatvezetésen mutatta be a kiállítás képeit. Bang Norbert, Baranovszky Jenő, Bónis Béla dr., Bozó Tünde, Dömötör Mihály, Farkas Réka, Gaál Györgyi, Görbe Anita, Győri Zoltán, Hegedűs Edit, Hűvös Oszkár, Kis Ilona, Kis Péter, Komjáti Jázmin, Kőhegyi Ferenc dr., Marcel Dormanns, Moldován Attila, Mikola Zoltán, Nagy Edina, Pásztor András, Szabó Ádám, Szalai Tünde, Török Erika, Varga András és Varga Zoltán képeit elemezve rámutatott azok értékeire: „A kiállított képek nagy része érezteti velünk, hogy a fotóművészet nemcsak a pillanat, hanem a gondolkodás művészete is”.

Forrás: Bartók1 Galéria

Fotók: Lucien Kamera Klub, Eifert János és Kis-Bankné Kondákor Marianna

A Kanizsa Fotóklub 60 éves fennállása évének egyik kiemelt eseménye a HSMK Ősze András galériájában megnyílt Nagyképűek című fotókiállítás. A tárlat a klub tagjainak nagylelkűségét is megmutatja, hiszen a 150×100 cm-es képeik megvásárolhatóak, az eladásából származó bevételt jótékony célra, az „Alapítvány a fogyatékosokért” szervezet javára ajánlották fel.

A kerek születésnapi évforduló alkalmából a városvezetés nevében Dénes Sándor polgármester gratulált a fotósoknak:

– Egy fényképsorozat, egy alkotói közösség munkáinak bemutatása arra ad lehetőséget számunkra, hogy az alkotók és a világ kölcsönhatásában megragadott kapcsolatát szemlélhessük – hangsúlyozta beszédében. Ez alkalommal a Nagyképűek cím alá rendezve a 22 fotóművész alkotásait, amely külön rávilágít a személyesség és a fotóművészet különös egységére.

A Kanizsa Fotóklub 60 éve olyan szép ívet fut be – folytatta elismerő szavait a városvezető, melyben ráismerhetünk a világhoz való viszonyaink folytonosan megújuló arculatára. Mégis a klub létezésének egysége, elhivatottságuk stabilitása a változások közepette is arról győzhet meg minket, hogy a közösségi erőnél nincs nagyobb erő. Így mondható el, hogy történetük van. 60 év – fényben és sötétségben. És ennek a történetnek egy szeletét láthatjuk most e kiállítás alkalmával. Feltárulhat mindazon nézőpont, világhoz való tárgyilagos vagy személyes és bensőséges viszony, mely mára része a kanizsai, de nyugodtan mondhatjuk, a nemzeti és nemzetközi világképünknek.

Eifert János, Olasz Ági és Horváth Valéria  felvételei

A Kanizsa Fotóklub a munkásságával és a közösségével, azt gondolom, a nagykanizsai emberek számára a kultúra követendő példájaként emelhető ki, akik láthatóvá és emlékezetessé teszik számunkra a környező világot. Mert közelebb hozzák a világot, és megmutatják annak szépségét. Ezért is kívánom a klub tagjainak, hogy a jövőben is sok-sok alkotással és kiállítással őrizzék meg és láttassák mindazt a világból, ami az alkotó tekintetük elé kerül.

Az április 5-ig látogatható kiállítást Kovácsné Mikola Mária, a Kanizsai Kulturális Központ igazgatója nyitotta meg. Beszédében felidézte az 1956 szeptemberében megalakul klub történetét, melynek alapító tagjai az akkori városi értelmiség köréből tevődtek össze, orvosok, ügyvédek és pedagógusok hívták életre. A Hevesi Sándor Művelődési Központban 1976-ól, a jelenlegi épület átadása óta folytatják alkotó tevékenységüket. Az eltelt több mint fél évszázad során számtalan fotóművészeti tárlaton, fesztiválon mutatták be alkotásaikat. Már a kezdetektől jó partneri kapcsolatot alakítottak ki az országban, sőt a határainkon túl működő fotóklubokkal is. A klub tagja a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének. A csoport egykori vezetője volt: Rezsek György, Záhony Lajos, Zágon László, Kotnyek István. Közülük Zágon László és Kotnyek István ma is aktívan részt vesznek az összejöveteleken. Jelenleg ifj. Molnár Tibor a vezető.

A mostani kállítók: Amfer Tamás, Balogh Krisztián, Födő Szilárd, Goór Gábor, Gyertyánági István, Horváth Valéria, Horváth Zoltán, Kovács Krisztián, Kéthelyi Júlia, Kiss Nándor, Kotnyek István, Lipódi László, Makrai Márton, Melega István, Molnár Tibor, Peterman Károly, Szabó-Simon Bernadett, dr. Simán László, Tollár Eszter, Török Tibor, Varga Szilárd és Zágon László.

Az alapítvány képviseletében Horváth Piroska, a Szivárvány EGYMI igazgatóhelyettese megköszönte a fotóklub felajánlását, melyet ahhoz használnak fel, hogy tanítványaikat a minél önállóbb életvitelre tudják felkészíteni. Az ünnepséget Gölles Martin színesítette zongorajátékával. (B.E. – Kanizsai Újság)

A hódmezővásárhelyi Lucien Hervé Kamera Klub “Látóhatár” c. kiállítása nyílt meg Budapesten, a Bartók1 Galériában, amely az érdeklődők számára március 29-ig tekinthető meg.

A kiállítást Dömötör Mihály fotóművész, a klub elnöke nyitotta meg, aki elmondta, hogy miért nevezik Hódmezővásárhelyt a művészetek városának, és hogyan született meg a Lucien Hervé Kamera Klub:

„A magyar vidéki városok közül a leggazdagabb néprajzi festészeti és fotóművészeti hagyománnyal bír. Páratlan gazdagságú a népművészet: a díszes kerámiák, tulipános ládák, párnavégek az itt élők gazdag szellemi lelki kincseiről tesznek tanúbizonyságot.

Itt éltek és alkottak: Tornyai János, Endre Béla, Kohán György, Szalay Ferenc Németh József, Fodor József festőművészek.

Hódmezővásárhely város kiemelt jelentőségű a magyar fotográfia történetében. Plohn József, Lucien Hervé, Nagygyörgy Sándor és Eifert János fotóművészek munkásságának méltatása nélkül nem lehet megírni a magyar fotótörténetet.

Ennek a gazdag fotóművészeti hagyománynak a megismertetésére, tovább fejlesztésére jött létrre – Dömötör Mihály, Gaál Györgyi és Török János kezdeményezésére – 2014. június 10-én tíz alapító taggal a Lucien Hervé Kamera Klub.

A klub célja Lucien Hervé művészi, emberi példájára, szellemi örökségére építve, a város fotóművészeti kultúrájának magas szintű tovább építése, országos, nemzetközi szinten meg – és elismertetése, Hódmezővásárhely művészeti rangjának emelése.

Ezen távlatos cél szem előtt tartása mellett, a klub segíti tagjai alkotói tevékenységének kibontakoztatását fotó, művészet területén.

Célja olyan alkotó közösséggé válni, mely érdeklődik a kortárs magyar- és nemzetközi fotóművészet eredményei iránt, saját munkájában igyekszik magas szintű, esztétikailag és gondolatilag tartalmas és színvonalas fotókat produkálni.

Tagjait hatékonyan segíti, hogy egyéni és csoportos kiállításokon és egyéb publikálási lehetőségeken keresztül a nagyvilág számára is megmutatkozzanak, mint alkotók.

Célja továbbá kiállításaival, nyitott rendezvényeivel, szolgálni a fotográfiát szerető, értő közönséget, felkelteni a fényképezés, mint a személyiséget gazdagító tevékenység iránti érdeklődést.”

Fotók: Lucien Kamera Klub, Eifert János és Kis-Bankné Kondákor Marianna

A megnyitót követően Eifert János fotóművész, a Lucien Hervé Kamera Klub tiszteletbeli elnöke tárlatvezetésen mutatta be a kiállítás képeit. Bang Norbert, Baranovszky Jenő, Bónis Béla dr., Bozó Tünde, Dömötör Mihály, Farkas Réka, Gaál Györgyi, Görbe Anita, Győri Zoltán, Hegedűs Edit, Hűvös Oszkár, Kis Ilona, Kis Péter, Komjáti Jázmin, Kőhegyi Ferenc dr., Marcel Dormanns, Moldován Attila, Mikola Zoltán, Nagy Edina, Pásztor András, Szabó Ádám, Szalai Tünde, Török Erika, Varga András és Varga Zoltán képeit elemezve rámutatott azok értékeire: „A kiállított képek nagy része érezteti velünk, hogy a fotóművészet nemcsak a pillanat, hanem a gondolkodás művészete is”.

DÉLMAGYARORSZÁG Vásárhelyi melléklete, 2016. március 10.

Itt éltek

Vízhordás közben tanult meg németül

Rovatunkban hétről hétre olyan ismert embereket szólítunk meg, akik korábban köztünk éltek, elszármaztak, és a mai napig szívesen emlékeznek egykori lakóhelyükre.

HÓDMEZŐVÁSÁRHELY, BUDAPEST

ANTAL SÁNDOR

– Minden alkalmat megragadok, hogy Vásárhelyre látogassak – kezdte beszélgetésünket Eifert János. A fotóművész 1960-bari költözött el Hódmezővásárhelyről Budapestre, ahol 17 éven át a Honvéd Együttes hivatásos táncosa volt. 1978-ban kezdett el fotóriporterként dolgozni. majd később munkái során MAO országban is fény-képezett. Három éve meg-kapta a Vásárhely díszpolgára címet.

Tervezi, hogy idén is hazalátogat. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének fotóművészei a nyáron egy hetet töltenek el Vásárhelyen, ő is itt lesz, valamint 56 éves érettségi osztálytalálkozójukat is szervezik az egykori iskolatársakkal. Szenti Tibor barátjával is szoros kapcsolatot ápol. Fontosnak tartja, hogy műveit a vásárhelyi közönség is láthassa, akár a Tornyai-múzeumba vágy az Alföldi Galériában, ahol már több kiállítást rendezett.- Nagyon sok emlék és barátság köt a szülővárosomhoz. Jó látni, ahogy fejlődik a település. Jó érzés végigsétálni az utcákon – folytatta a 72 éves fotóművész. aki elmesélte, a Búvár utcai házukban nem volt víz, így gyerekként a vízhordás volt a feladata. Közben német szavakat tanult, amiket később kamatoztatni tudott. kiállításai során nem volt szüksége tolmácsra.

Fotó: Schmidt Andrea

A Magyar Fotóművészek Világszövetsége 2016. március 6-án tartotta éves közgyűlését, amely során Patrus Sándor elnök beszámolt a Világszövetség 2015. évi munkájáról, eredményeiről, valamint kitüntetéseket és elismeréseket adott át.

A Magyar Fotóművészek Világszövetsége (MFVSZ) szakmai, társadalmi szervezetet, amely nemzetközi, határokon átnyúló, de nemzeti alapokon álló és egyéni tagságon alapuló művészeti szövetség. Alapszabálya értelmében szervezett keretek között egyesíti, és lehetőségeihez mérten támogatja a világ bármely országában (beleértendő természetesen Magyarország is) élő és alkotó mindazon fotográfusokat – életkortól, foglalkozástól és lakóhelytől függetlenül – akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat és belépnek a szövetségbe. A szövetség fő célkitűzései: a fotóművészet népszerűsítése; a fényképészeti ismeretek oktatása; a fotótörténet és a kortárs fotográfia értékeinek megőrzése; tehetségkutatás és tehetséggondozás; a fotóművészeti alkotó tevékenység támogatása; a magyar nemzeti értékek művészi szintű megörökítése és az így létrejövő képek általi terjesztése. Az MFVSz elősegíti a nemzeti és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolattartást; fellép a magyar nemzetiségű fotográfusokat érintő elvi és gyakorlati kérdések megoldása érdekében; fotókiállításokat, dia- és diaporáma fesztiválokat, előadásokat, konferenciákat, tanfolyamokat, alkotótáborokat és fotótréningeket szervez; kiadványokat szerkeszt, jelentet meg és terjeszt; szakértői testületet hoz létre, amelynek tagjai fotóművészeti kiállítások zsűrizésében vállalnak aktív szerepet; kitüntetéseket alapít és ítél oda azok részére, akiknek alkotói munkássága kiemelkedő eredményeket mutat fel a kortárs fotóművészetben; információs szolgáltatást nyújt a szövetség rendes és pártoló tagjainak. Az MFVSz tagja lehet – életkorától, lakóhelyétől és foglalkozásától függetlenül – minden természetes személy, aki magyar nemzetiségűnek vallja magát, fotóművészeti alkotásokat hoz létre, vagy a fotográfiával kapcsolatos elméleti tevékenységet folytat és írásban kéri felvételét. A tagfelvétel feltétele egy részletes szakmai önéletrajz benyújtása (amihez segédletet állítottak össze) és egy portfolió összeállítása az eddigi tíz legsikeresebb alkotásból. Fontos szempont, hogy fotók esetén ezek közül legalább öt csoportos kiállításokon már szerepelt, vagy más úton nyilvánosságra került. Ezek műfaja, mérete, technikája nincs meghatározva, de lényeges szempont, hogy az reprezentálja a tagjelölt korábbi szakmai munkásságát. Felvétel esetén a szövetség archívumában elhelyezett portfoliót évente egy újabb alkotással kell gyarapítani és a szakmai önéletrajzot is ki kell egészíteni mindazon információkkal, amelyek időközben keletkeztek. A tagfelvételről egyéni elbírálás alapján az elnökség dönt.

Eifert János, Sedliak Pali és Nagy Tivadar felvételei

A Magyar Fotóművészek Világszövetsége 2016. március 6-án tartotta éves közgyűlését, amelynek első felében Patrus Sándor elnök tartott tájékoztatást a Világszövetség 2015 évi munkájáról, eredményeiről. Az elmúlt évben az MFVSZ komoly lépéseket tett a fotós közéletben ismertségének és elismertségének növelése érdekében. A hagyományosan – immár 15-ik alkalommal – megrendezésre került Nemzetközi-Magyar Fotópályázat mellett a Világszövetség felkérés alapján több alkalommal vállalt védnökséget hazai és nemzetközi fotópályázatokon egyaránt. Az év végén egy nagy, 4 országra (Magyarország, Szlovákia, Románia, Ukrajna) kiterjedő FIAP és PSA által támogatott nemzetközi digitális körverseny szervezője és lebonyolítója volt.

2015-ben számos, az MFVSZ által rendezett kiállításon mutathatták be a tagok művészi alkotásaikat az anyaországon kívül Felvidéken és Erdélyben is.

2015-ben elsőként került megrendezésre a Nemzetközi-Magyar Fotónap (április 30.), amely meghozta a remélt érdeklődést – az országban több helyen zajlottak a programhoz kapcsolódó szakmai rendezvények.

Az év nagy eseménye a Kortárs Magyar Fotóművészeti Album kiadása volt, amely egy keménykötésű nagy formátumú könyvben, igényesen szerkesztett oldalakon, magas művészi színvonalon tudták az MFVSZ tagjai, valamint a tiszteletbeli és pártoló tagok bemutatni alkotásaikat.

A közgyűlésen tisztújításra is sor került. Megválasztották Patrus Sándort további 4 évre elnöknek, Magdó István lett az erdélyi és Bedi Gyula az alföldi alelnök. A megválasztott tisztségviselők megköszönve a bizalmat a szövetség életében való további aktív részvételt és munkát ígértek.

A Világszövetség Életműdíjat adományozott eddigi tevékenységük elismeréseként Kiss András és Török Gáspár alapító tagoknak.

2016. évre az elnök az előző évi munka folytatását – kiegészítve több szakmai rendezvénnyel, amihez a tagok még nagyobb aktivitását kéri és reméli – ígéri.

A Világszövetség az alapszabályában leírtak szerint továbbra is nagy figyelmet fordít a magyarság hagyományainak, kultúrájának megőrzésére, bemutatására és a határon túli magyar művészekkel való összefogásra, kapcsolattartásra, a velük való közös munkára.

Kitüntetések:

Életműdíj: Haragos Zoltán, Szathmáry-Király Ádám; Év fotóművésze: Nagy Lajos;

Posztumusz életműdíj: Tóth Károly.

Az alábbi tagok kerültek felvételre 2015-ben: Gedeon Péter, Thuróczy Bálint, Urbán Helga, Nagy Sugár, Kiss Judit, Kállay László, Hátszegi Csaba, Gerengay Gusztáv, Bárdos Tamás, Fekete Tamás, Gyurcsó Zoltán, Tóth Lajos, Urbán Tibor.

Tiszteletbeli tagok: Eifert János; Fejér Zoltán; Markovics Ferenc; Módos Gábor; Tóth József (Füles)

Kornis Mihály 1980-as évek végén írt bohózata által ihletett kortárs néptánc előadásunkkal nem a kései Kádár-rendszert szeretnénk pellengérre állítani, vagy párhuzamot vonni a ‘gulyás-kommunizmus’ és napjaink között, hanem a kornisi pillanatképet tágítva, a benne rejlő kór- és korrajzot mélyítve próbálunk érvényes, aktuális megállapításokat tenni magunkról, „magyarságunkról”, sorsunkká vált történetiségünk természetéről. Hiszen évszázadok óta járjuk „körtáncunkat”…

Kornis művében felbukkanó karaktereket különböző tánctechnikák, táncos előadásmódok segítségével gondoljuk tovább. Ezért az előadásban a Duna Táncműhely néptáncosai mellett a kortárs tánc legkülönbözőbb területeiről érkező művészek lépnek fel.

Előadók: Lőrinc Katalin, Horváth Zsófia, Fitos Dezső, Dimény Levente, Hámor József, Bonifert Katalin, Fehértóy Zsanett, Kriston Fruzsina, Soós Gyula András, Kolumbán Norbert
Jelmez: Kiss Zsuzsanna, Fény: Lendvai Károly, Zene: Panda&Bakai Marci, Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt

Juhász Zsolt koreográfus-rendező
Született: Szeged, 1967. november 1.
Tanulmányok: Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola, Szeged szobrász tagozat, 1982-1986
Magyar Táncművészeti Főiskola – néptánc pedagógus szak, 1997-2000

Szakmai tevékenység:

A Szeged Táncegyüttes tagja 1978-1992
A Szeged Táncegyüttes utánpótlás csoportjaiban vezető 1986-1992
A Szeged Táncegyüttes felnőtt csoportjának vezetője 1990-1992
A Bolyai Táncegyüttes művészeti asszisztense 1992-1995
A BM Duna Művészegyüttes szólótáncosa, koreográfusa 1992-
A budakalászi Lenvirág Gyermektáncegyüttes és a Kalász Táncegyüttes művészeti vezetője1995-2005
A Duna Táncműhely vezető koreográfusa 1999-
A NKA Táncművészeti kollégiumának kurátora 2006-
A Duna Művészegyüttes művészeti vezetője 2007-
A Magyar Táncművészek Szövetségének elnökségi tagja 2007-

Szakmai szervezetek:

A Magyar Koreográfusok Társasága tagja
A Kortárs Táncszínházi Egyesület tagja
Az Alternatív és Független Színházak Szövetség tagja

Jelentősebb koreográfusi munkák:

Fekete-piros táncszínházi koreográfia. Szeged Táncegyüttes 1991
Táncról-táncra folklór műsor, 7 koreográfia, BM Duna Művészegyüttes 1996
Ajtók – Kékszakáll legenda táncszínházi koreográfia,
BM Duna Művészegyüttes 1997
Folklór műsor Maros Művészegyüttes, Marosvásárhely 1998
A vőfély táncszínházi koreográfia Szeged Táncegyüttes 1999
Infant kortárs táncszínház Duna Táncműhely 1999
Hej, Dunáról… folklór műsor, 5 koreográfia BM Duna 1999. Művészegyüttes
Táncos Magyarok táncszínházi koreográfia Magyar Állami Népi Együttes 2000
Rókamesék mesedarab, néptánc koreográfiák BM Duna Művészegyüttes 2000 Szilajak táncszínházi koreográfia Szeged Táncegyüttes 2000
A tizedik vőlegény kortárs táncszínház Duna Táncműhely 2001
Vendégszerető kortárs táncszínház Duna Táncműhely 2001
A szabadsághős – Kossuth Lajos üzenete
Táncszínházi koreográfia – társalkotó BM Duna Művészegyüttes 2002
Amazonok – Madonnák kortárs táncszínházi koreográfia, nyitó és záró tétel
BM Duna Művészegyüttes 2002
A csűr kortárs táncszínház, Duna Táncműhely 2003
Hagyományok bálja folklór műsor, 5 koreográfia
BM Duna Művészegyüttes 2003
Szerelemtánc bonchidai koreográfia Magyar Állami Népi Együttes 2003
Veszett világ táncszínházi előadás, koreográfus- rendező munkatársa
MÁNE 2003
Verbunkos, Toborzó, Körmagyar, Reformkori bál, koreográfiák MÁNE 2003
Parasztdekameron táncszínházi előadás (két koreográfia)
BM Duna Művészegyüttes 2003
Derengő, Muszáj Herkules kortárs táncszínház, BM Duna Művészegyüttes 2004
Hamupipőke (mesedarab) BM Duna Művészegyüttes 2004
Tükörmély kortárs táncszínház Duna Táncműhely 2004
Helge élete Kecskeméti Katona József Színház 2005
Szecsuáni jó lélek színpadi mű Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 2005
A mozdony, az más emlékműsor József Attila centenáriumára
Duna Táncműhely 2005
Pannon freskó két koreográfia Magyar Állami Népi Együttes 2005
Kövek Éneke táncszínházi produkció Budakalász történetéről
Duna Táncműhely – Kalász Táncegyüttes 2005
Nomád szenvedély -Kígyó ballada cigány táncszínházi koreográfia
BM Duna Művészegyüttes 2005
Várakozók táncszínházi előadás Bartók Táncszínház 2005
Álom, Álom kitalálom gyerekdarab Bartók Táncszínház 2006
Metszet táncszínházi koreográfia Duna Táncműhely 2006
Meggyeskert táncszínházi koreográfia Duna Táncműhely 2006
Úton Bartókkal táncszínházi előadás két koreográfia Bartók Táncszínház 2006
Profana-Bartók hidak táncszínházi előadás, koreográfus, rendező
Duna Művészegyüttes 2006
Ölelésben táncszínházi előadás, koreográfus-rendező, Háromszék Táncegyüttes,
Sepsiszentgyörgy 2007
Székelyfonó koreográfus, Vörösmarty Színház 2007
Tavaszi szél néptánc-színház, rendező-koreográfus
Duna Művészegyüttes 2007
Fosszíliák kortárs táncszínház, rendező-koreográfus, előadó
Duna Táncműhely 2008
Aranyág néptánc-színház, rendező-koreográfus
Duna Művészegyüttes 2008
Örömtánc televíziós táncverseny, koreográfus 2008
Metszetek kortárs táncszínház Duna Táncműhely 2008
Örökkön-örökké néptánc-színház, rendező-koreográfus
Duna Művészegyüttes 2009
Barlang kortárs táncszínház, rendező-koreográfus Duna Táncműhely 2010
Barocco Rustico- A négy évszak rendező- koreográfus
Duna Művészegyüttes 2010
Álomidő koreográfus Magyar Állami Népi Együttes 2010
Himnusz kortárs táncszínház Duna Táncműhely 2010

Európai hagyományok bálja nemzetközi táncszínházi koreográfia – társalkotó, BM Duna Művészegyüttes 5 ország kooperációjában 2002
Duna Karnevál Gálaműsorok szerkesztő koreográfus 1997-2006
Újévi Koncert a Magyar Állami Operaházban társalkotó, koreográfus 2000-2002
Európai Tánc Karaván nemzetközi táncszínházi előadás, koreográfus –
társalkotó, BM Duna Művészegyüttes 8 ország kooperációjában 2005

Külföldi kurzusok:

USA 1994.
Lengyelország 1995, 1996, 2007
Spanyolország 2004
Spanyolország 2005
Finnország 2005
Ausztrália 2009

Szakmai elismerések:

Örökös Aranysarkantyús Táncos díj 1991
Szóló táncosi Nívódíj – Országos Szolnoki Néptánc Fesztivál 1987
Koreográfusi Nívódíj – Országos Szolnoki Néptánc Fesztivál 1991
Népművészet Ifjú Mestere cím 1992
Koreográfusi III. Díj – Zalaegerszegi Kamaratánc Fesztivál 1994
Koreográfusi Fődíj – Országos Szolnoki Néptánc Fesztivál 1999
Koreográfusi Fődíj – Zalaegerszegi Kamaratánc Fesztivál 2000
Közönségdíj és a zsűri produkciós díja – IV. Összművészeti Kortárs Fesztivál, Veszprém, 2001
Koreográfusi Fődíj – Zalaegerszegi Kamaratánc Fesztivál 2002
Fotósok különdíja – V. Összművészeti Kortárs Fesztivál, Veszprém, 2002
Diploma – VII. Összművészeti Kortárs Fesztivál, Veszprém 2004
Fotósok különdíja – VII. Összművészeti Kortárs Fesztivál, Veszprém, 2004
Koreográfusi első díj – Zalaegerszegi Kamaratánc Fesztivál 2006

Az évad legjobb alkotója 2007
(Magyar Táncművészek Szövetségének díja)
Imre Zoltán díj 2006

Harangozó Gyula – Díj, 2003

Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszt 2007

Ars poetica:

A magyar néptánc hagyományainak hiteles ápolása, annak művészi színvonalú színpadra vitele táncosként és koreográfusként egyaránt.
A magyar néptánc csodálatos és sokszínű formakincsét felhasználva a kortárs mozgásszínházi technikák ötvözetével korszerű táncszínházi produkciók létrehozása.

Baricz Kati: Vénusz születése – Artphoto Galéria, Budapest, 2016. február 29 – április 23.

A tehetség – Malraux szerint – nem jóléti adomány. Természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé. Lehet azzal születni, de csúcsra jutni szent elhivatottság nélkül aligha.

Baricz Kati – ami a fotográfiát illeti – eljutott a csúcsra, tehetséggel, elhivatottsággal. Fotói azonban nem információéhségünket hivatottak csillapítani, mert meditációs objektumok, amelyekkel félre kell vonulnunk, hogy eltűnődjünk. Fényképei tipikus női képek; érzékeny, oldott képek, nem technikai trükközések, nem szájbarágós, elméletszagú képdokumentumok. Valóban meditációs tárgyak: megérdemlik, hogy közöttük elidőzzünk, hogy átgondoljunk ezt-azt, és hogy rádöbbenjünk: a mindennapi, információéhes világtól való elhúzódás valójában kinyílás. Léttavasz.

„A fényképezés számomra különleges szenvedély mindenféle megfelelési kényszer nélkül. Útkeresés önmagunk megfejtéséhez. Gyermekkorom óta, már több mint ötven éve hű társam a fényképezőgép. Érdeklődésem középpontjában olyan emberek állnak, akiknek a sorsa valamiért érdekes számomra, akik érzelmileg megérintenek, akiknek látványa megmozgatja fantáziám, akiket a fényképezés szertartása alatt egyre közelebbről megismerhetek. Az álarc mögé bújt, ezernyi árnyalattal teli lényekből formázom az általam kitaláltat, melyben fontos szerepet kap a modell belső világa is. A ruha, a kellék gyakran mellékessé válik, elfed bizonyos testrészeket, vagy épp felfedi azt. A hangsúly a tekinteten van, mely gyakran a lencsémbe néz. Így tárulkozik ki a lélek, mely titokzatos és megfejthetetlen csodákkal van tele. Hiszem, hogy ez a hatás a kép nézőjét is magával ragadja, kérdőre vonja. Ki vagyok? A fotográfia szabadságom kiteljesedése, az együtt eltöltött idő boldogságának békés lenyomata. Bonyolult kapcsolati háló. Életösztön. Szépség, bizalom, őszinteség és szeretet.” (Baricz Kati)

Baricz Kati ahol megjelenik, felizzik körülötte a légkör. Minden élő és élettelen átveszi azt a nyugtalan vibrálást, ami személyiségét jellemzi. Mégis, képeit a kiegyensúlyozott szépség, a magabiztos szakmai tudás, a póztalanság és a közvetlenség jellemzi. A fotográfia számos műfajában professzionális módon van jelen, divatfotói éppoly konvenciómentesek, akárcsak a szocio- vagy kísérleti fotográfiái. Miért kezdett fényképezni?

„Örömmel emlékszem azokra a vasárnapokra, amikor anyám elegánsan felöltöztetett bennünket és a család sétára indult. Gyakran a séta utolsó állomása az öreg mester fotóműterme volt. Szerettem ott lenni, nem szerettem, ha fényképeznek, jobban érdekelt a kép, amelyet az üveglapon a nagy fekete lepel alatt láthattam… 12 éves lehettem, amikor jó bizonyítványomért egy boksz-gépet kaptam szüleimtől ajándékba. Azóta fotografálok, szinte mindig magamnak.”

Mamiya RB 67-el fényképez, rendszerint LFORD negatívra, amelyet Kodak D 76-ban, saját maga hív elő. Nagyításait is maga készíti, ügyelve az egyediségre, a kézműves minőségre. Az első, tökéletes kópiát aztán beszkenneli, a továbbiakban erről készülnek a kópiái. Kiállításain csodájára járnak tökéletes nagyításainak. Felvételkészítéskor a természetes fényt kedveli, de mesterien bánik a műtermi lámpákkal is. Kedvenc „műterme” apja fonyódi kertje, amelyet a világ legszebb napfényműtermének tart. Fényképezés közben figyelő, elemző ember, aki engedi hatni ösztöneit. És engedi érvényesülni modelljei egyéniségét. Mesterség, művészet, pszichológia. Honnan szerzett gyakorlatot, hogyan kapcsolódott a „fotográfiai közéletbe”?

„Iskolai tanulmányaimat Fonyódon végeztem el, érettségi után Budapestre költöztem. A Magyar Filmlaboratóriumban dolgoztam, és lelkesen fotografáltam. Fotósként nem sikerült elhelyezkednem, de sok időt töltöttem a sötétkamrában, ahol felvételeimet saját magam hívtam és nagyítottam. 1974-ben szerepeltem először kiállításon alkotásaimmal, és számos magazin közölte a fotóimat. 1975-től néhány évig tanítottam. 1981-ben tagja lettem a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának. Azóta önálló művészként dolgozom. Legfőképpen klasszikus fotográfiát csinálok. Nagy hatással vannak rám André Kertész alkotásai. Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy személyesen is megismerhettem őt, amikor 1984-ben hazalátogatott.”

Több könyve jelent meg. Az Első nagyításaim (1976), Első felvételeim (1982), Sötétkamra otthon (1982) haladó amatőröknek szóló szakkönyvek, míg a Tükör (1999), Szubjektív napló (2001), Majdnem egyedül (2003), Apám kertje (2004), Természetem (2007) saját írásaival kísért rendhagyó fotóalbumok, amelyekben Fonyódtól Párizsig, Bielsko-Bialától Londonig földrajzi értelemben is nagy utat járt be, vissza-vissza térve apja kertjébe. Portré, akt, divatfotó, tájkép, kísérleti fotográfia, kíváncsi rápillantás a világra. A Székely Aladár- (1983) és Balogh Rudolf-díj (1998), Magyar Fotográfiai Nagydíj (2005), MAOE Alkotói Nagydíja (2006), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2007) elismerések ennek a „kíváncsiságnak” köszönhetők.

Eifert János

Baricz Katalin: „1948-ban születtem Lengyeltótiban, a Balaton déli partján. Szüleim kis földjükön gazdálkodtak. Apám katonaként jött Erdélyből, találkozott anyámmal és 1943-ban házasságot kötöttek. A házasságukból három lány született, én vagyok a legkisebb. örömmel emlékszem azokra a vasárnapokra, amikor anyám elegánsan felöltöztetett bennünket és a család sétára indult. Gyakran a séta utolsó állomása az öreg mester fotóműterme volt. Szerettem ott lenni, nem szerettem, ha fényképeznek, jobban érdekelt a kép, amelyet az üveglapon a nagy fekete lepel alatt láthattam… 12 éves lehettem, amikor jó bizonyítványomért egy boksz-gépet kaptam szüleimtől ajándékba. Azóta fotografálok, szinte mindig magamnak. Iskolai tanulmányaimat Fonyódon végeztem el, érettségi után Budapestre költöztem. A Magyar Filmlaboratóriumban dolgoztam, és lelkesen fotografáltam. Fotósként sikerült elhelyezkednem, de sok időt töltöttem a sötétkamrában, ahol felvételeimet saját magam hívtam és nagyítottam. 1974-ben szerepeltem először kiállításon alkotásaimmal, és számos magazin közölte a fotóimat. 1975-től néhány évig tanítottam. 1981-ben tagja lettem a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának. Azóta önálló művészként dolgozom. Legfőképpen klasszikus fotográfiát csinálok. Nagy hatással vannak rám André kertész alkotásai. Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy személyesen is megismerhettem őt, amikor 1984-ben hazalátogatott.”