2017. június 23-án,  pénteken 18:00 órakor HÁMOR SZABOLCS fotókiállítását EIFERT JÁNOS fotóművész nyitotta meg a V14 ART GALÉRIA-ban (2600 Vác, Széchenyi utca 8.)

Olasz Ági és Eifert János felvételei

“Hámor Szabolcs vagyok 1969, április 2.-án születtem Budapesten.
Szinte beleszülettem a fotózásba, mivel édesapám a Magyar távirati Iroda fotóriportere volt közel 40 éven keresztül. Ez alapvetően meghatározta fotográfiához való kapcsolatomat.
Általános iskoláimat Vácon végeztem, de édesanyám korai halála sajnos a pályaválasztásban nem a fotózás, hanem a vendéglátás felé sodort. A Gundel Károly vendéglátó ipari szakközépiskolában végeztem, és a szakma megszerzése után részben itthon részben külföldön dolgoztam. Itt kerültem ismét kapcsolatba aktívabban a fotózással. Ez még az analóg korszak volt így édesapám sokban tudta támogatni előrelépésemet, de a fő irány a vendéglátás maradt.
Hazatérve saját vendéglátó ipari egységet nyitottam, és már jobban volt időm és lehetőségem a szalmai tudás elsajátítására.  Érdeklődésem az emberábrázolás felé kanyarított engem. Ezen belül is a különböző élethelyzetek bemutatása. Különböző korszakokat szeretnék bemutatni ezekből elkapott pillanatokat. Most a 30-as évek Amerikája a téma, de már készülök a következő korral, a következő sorozattal. Mindemellett (a vendéglátós tapasztalatokból kiindulva) az ételfotós vonalat is erősítem, részben szabadúszó Stock fotósként, részben megbízásos munkákban.
2013.-ban indult városunkban a Forte fotóklub, amelynek alapító tagja vagyok, ételfotózásból már előadást is tartottam.
2015.-től hazai és nemzetközi FIAP versenyeken is indulok ahol eddig két bronz, egy ezüst medált, és 5 kék szalagot, valamint szalon különdíjat  kaptam
Augusztusban átvehetem AFIAP művészdiplomámat is ami rövid másfél év munkáját öleli fel.
Több mint 70 képemet elfogadták különböző szalonokban, és ez a szám folyamatosan növekszik.
2016.- ban a MFVSZ által kiírt vendéglátó ipari fotópályázaton “Egy jó paradicsomos tészta” című alkotásom a legtöbb pontot elért kép lett a versenyen, és így bekerült a Magyar Kereskedelmi, és Vendéglátó ipari Múzeum archívumába.
Portfóliómat folyamatosan bővítem, stílusomban a stúdiófotózás és az életképek kapnak fő szerepet, de mellette absztrakt képeket is készítek, de szigorúan csak úgy ha van benne egy kis csavar is.” (Hámor Szabolcs)

Volt egyszer egy gyár…

Évtizedeken át nagyítottam FORTE papírra. Szerencsémnek és adottságaimnak köszönhetően, jól tudtam bánni az ezüstalapú anyaggal, ki tudtam belőle hozni a kifejező tónusokat, az erőteljes feketéket, a finom árnyalatokat, vagyis mindazt, ami egy fotográfusnak igénye lehet képei nagyításakor. Békéscsabától Zalaegerszegig, Párizstól New Yorkig rengeteg kiállításra, pályázatra küldtem képeimből, még a sajtónak is ezeket a FORTE papírra készült kópiákat adtam. Jó néhány került közgyűjteménybe – pl. Magyar Fotográfiai Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény, Magyar Színháztörténeti Intézet és Múzeum, Collection Historique FIAP, Brüsszel, Belgium (A Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége történeti gyűjteménye), Schlossmuseum, Quedlinburg (Németország), Fundus des 1. Össterr. Willy Hengl Foto-Kabinettes, Traun ( Ausztria), Gernsheim gyűjtemény (Austin, Texas, USA), Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely – de számos példány akadt vevőre, magánkézbe, gyűjtőkhöz. Ezek főleg az u.n. Múzeum-kartonra készített, fekete-fehér nagyítások voltak, előszeretettel használva a Bromofort BN5-ös típust. A kartonvastagságú, félmatt felülete előnyt jelentett az installált, keretbe kerülő képeknél is. Rossz teremvilágításnál sem csillogott, ugyanakkor jól adta vissza a fénykép feketéit és finom árnyalatait is. Az előhívásnál jól bírta a “gyötrést”, volt úgy, hogy a nehezen előjövő kép hívása közben még vacsorázni is elmehettem, és szürkült be, nem színeződött el a kópia. A különböző vegyszeroldatokat – gyengítésnél vörösvérlúgsós oldatot, barnításnál a forró kénnátronos fürdőt –  jól bírta, nem kellett halálpontos hívási időket betartani. A matt, félmatt, félfényes, selyemfényű, raszteres vagy szemcsés felületű papírokat lepedőre kifektetve, szárítógép nélkül is “finiselhettük”. Könnyű volt retusálni, a nagyításkor a negatívra kerülő porszemek lenyomatait könnyű volt eltávolítani. Mappába, paszpartuba helyezve kevésbé vetemedtek, de a kasírozást is jól viselték.

Annak idején – amikor még gyakran vettem részt különböző fotópályázatokon, kiállításokon és szerepeltem a díjazottak között – sikereimet szinte kivétel nélkül FORTE papírra készült nagyításokkal értem el. Sikereim kapcsán a gyár is megkeresett: felület-albumaihoz, plakátjaira, prospektusaiba, szórólapjaira, naptáraihoz – amelyek aztán szerte a világban megjelentek – vásároltak tőlem képeket. 1994-ben a Kölni Fotokinán standjukat felvételeimről készült, négy-öt méteres nagyítások díszítették. Mint említettem, jól ismertem a FORTE papírokat, különösen a fekete-fehér Bromofort és Forte Speed típusokat, annak különböző vastagságú, papírfelületű és tónusú fajtáit. Aztán, hogy munkakapcsolat alakult ki, a gyárral, jól ismertem a FORTE szakembereit, igazgatóstul, gyártósorostól, propagandistástól. Érdekes módon a váci gyártelepen eddig még soha nem jártam. Gondolatban egy gyönyörű erdőbe telepített, patikatisztaságú, hiper-szuper technológiára telepített csodagyárat képzeltem el, a modern technika és szépség fellegváraként. Életemben először – 2006. február 18-án, a ZOOM Magazin megbízásából – beléptem a gyár kapuján. Más kép fogadott. Tudom, persze, hogy a digitális technika pillanatnyilag legyűrhetetlen konkurenciát jelent az „ezüstalapú” világgal szemben, és azt is tudom, hogy lesz még jövője a gyárnak, hiszen bizonyos divat lefutásával újra az egyediség, a szinte már „hand made” technológiák fognak újra felértékelődni. De akkor is. Összeszorul a szívem. És most nem tudtam mást – másképp – fényképezni csak egy requiem-et a Gyárért. Hiszen együtt voltunk fiatalok… Közösek voltak sikereink… Volt egyszer egy gyár…

Eifert János

(A felvételek a Váci FORTE INVEST Kft. területén készültek, 2006. február 18-án)

 A Dunakanyar Fotóklub Fotografikák 2. című kiállítását Eifert János nyitja meg a Katona Lajos Városi Könyvtár Galériájában (Vác, Budapesti főút 37.)

Kiállítók: Ágg Károly, Csigó László, Gyimesi Sándor, Kocsis Iván, Kralovánszky Balázs, Molnár Ferenc, Tahin Gyula, Szabóné Nagy Erzsébet. A kiállítást szervezte: Kocsis Iván

„A fényképezés „felfedezése”, mint köztudott, felszabadította a festészetet a valósághű ábrázolás követelménye alól, és olyan műfajokat „adott le”, mint a portré-, vagy történelmi festészet. Ha kevéske iróniát belevihetek az amúgy „halálosan komoly” témánkba, úgy azt is mondhatnám, hogy ezek a „leadott műfajok” lényegében nem mások,  mint az uralkodók (ma: királyok, államfők, vezéregyéniségek, kiemelkedő személyiségek), az udvari élet szereplőinek (ma: a társadalmi-, gazdasági-, politikai- művészeti közélet szereplői), az udvar eseményeinek (régen: csaták és vadászatok, udvari jelenetek és lakomák, diplomáciai cselvetések, beleértve az érdekházasságokat is, ma: háborúk és vadászatok, politikai események, parlamenti viták, fogadások, tüntetések, stb.) megörökítése, vagyis „alkalmazott fotográfia”, ecsettel vászonra kenve. Szóval, hogy a fényképezés ezt a társadalmi elvárás szerint kötelező penzumokat átvállalta, nemcsak a saját pozícióit erősítette, hanem hozzájárult a festészet modern irányzatainak a fejlődéséhez is. Ez a tény egyáltalán nem áll ellentmondásban azzal, hogy a modern festészeti irányzatok hetven évvel a fényképezés keletkezése után indultak igazán fejlődésnek, miután a festészet a naturalizmus és a realizmus után eljutott az impresszionizmusig. Ez az útkeresés is példázza, hogy hosszú folyamatról, párbeszédről beszélhetünk, amelynek során a naturalista és impresszionista festészet tapasztalataiból világossá vált, hogy a fényképezés alkalmasabb a valóság pontos visszaadására, és sokkal jobban képes megragadni a hangulatot és a pillanatot. A festészet és a fényképezés útjaik szétváltak, – ne tévesszen meg senkit, hogy eközben még hatottak a „festőies” irányzatok – egymástól eltérő feladatokat állítottak önmaguk elé, céljaikat más-más eszközrendszer segítségével valósították meg.

Aztán a fényképezés is rohamosan fejlődött, ugyanúgy, mint a róla alkotott „kép”, és e „képnek” a megfogalmazása. Már a századforduló környékén sokan vélekedtek úgy, hogy „a fotográfia ugyanolyan művészet, mint a képzőművészetekből ismertek, csupán eltérő eszközeivel hozza létre műveit”. Mára már megdőltek azok a definíciók, amelyek a fotót a pillanat művészetének, vagy az élet hiteles, objektív ábrázolásának mondták, és a sajátos eszközhasználatról mondottak sem igazak. Ha a kortárs fotográfia jelentősebb alkotásait, művészi szándékait, stílusirányzatait nézzük, meg kell állapítanunk, hogy a korábban felvázolt munkamegosztás – hogy a fotográfus a földhözragadt dolgokkal foglalkozzon, dokumentáljon, riportot készítsen, a festő, szobrász, grafikus pedig kreatív alkotásokat hozzon létre, szárnyaljon – napjainkban már értelmezhetetlenné vált. Nemcsak azért, mert a progresszív fotográfia, a kísérletező fiatalok átnyúltak a festészet területére, és kölcsönöztek eszközöket onnan is. Ez fordítottan is működik: a képzőművészek egyre izgalmasabb fotográfiai alapú műveket hoznak létre, kölcsönzik a technikát tőlünk is.

A határok más területen is megszűnni látszanak: míg korábban élesen elvált az amatőr, vagy a professzionista státusz, napjainkban – amikor a képből, mint műalkotásból indulunk ki – ezek érdektelen mellékkörülmények. A tehetség önképzés és tapasztalat útján is képes a mesterség-művészet eszközeit megszerezni, magas szinten birtokolni. A technikai-esztétikai értékek megítélésekor  a vizsgált kép készítőjének státusza hatodrangú kérdés csupán.

Megjegyzem, más vonatkozásban is felborult a régi rend, amelyet a rendszerező elmék, művészettörténészek, kritikusok a korábbi állapotokból kiindulva alkottak. Ma már a fénykép nemcsak dokumentál, és nem is a világ precíz képének megörökítésére hivatott: az események, életszerű pillanatok rögzítése mellett képes az érzelmi állapotok, hangulatokat és formai-dekoratív élmények megjelenítésére is. Mint más művészeteknél.

A kép (fénykép) nemcsak információkat hordoz, érzéseinket befolyásoló, érzékeinkre ható esztétikai élvezetet is jelenthet. Az igazság keresése mellett, a szépség megtalálásában is szerepet játszik. Lásd: festészet, zene, költészet, tánc és a film…

A fotografika különösen érdekes és élvezetes stílusával alkalmas arra, hogy – mint korábban említettem – érzéseinket befolyásoló, érzékeinkre ható esztétikai élvezetet is jelent. Ugyanakkor információkat is hordoz, melynek olvasatát éppen e technika (forma) képes felerősíteni. Számos technikai, technológiai változatát ismerjük. Színeket, tónusokat redukál, a gradációt meredekebbre véve felkeményíti, karakteresebbé teszi a rajzolatokat. Nem a részletekre, hanem az összhatásra koncentrál. Más esetben izohéliával, és hasonló u.n. szűrt-tónusokat hozzáadó, additív technikákkal „házasodik”, amelyből termékeny szellemű dolgok születnek. Készítőik még inkább mesterei a fotográfiának, tudásuk, technikai képzettségük magasabb színvonalon használja a fotográfia eszköztárát, mint az amolyan – persze nem lebecsülendő – megszokott eszközhasználattal dolgozó fotográfusok teszik.

A kreatív fotográfiában, mint általában a vizuális művészeteknél (képzőművészet, film, videó) a kép manipulálása a művészi képformálás eszközeként általános és természetes, tehát elfogadott. A tudományos, dokumentatív célú fényképeknél, a sajtófotónál, amelyeknél a pontos és hiteles közlés a cél, megengedhetetlen bármiféle beavatkozás, ami a tényszerűséget megváltoztatja. A nyomdai feldolgozás, megjelenítés során szükséges beavatkozás (pl. a zavaró háttér, az oda nem illő képelemek eltüntetése, stb.), amennyiben ez nem jelent lényegi változtatást, megengedett.”  (Eifert János)

I. Váci Országos Diaporáma Fesztivál, MTESZ – Technika Háza (Vác, Köztársaság út 19.), 1991. július 5-7.

 A zsűri tagjai voltak: Csányi Miklós, az MTV főrendezője, a MADIME elnöke; Kocsis Iván fotóművész, a MADIME főtitkára; Seregély István fotóművész, a MADIME elnökségi tagja

Díjazottak:

Az I. Váci Országos Diaporáma Fesztivál nagydíját, a Fesztivál Serleget Eifert János /Budapest/: “Tűztánc” c. diaporámája nyerte el.

I. díjat nyert Veres Sándor /Szeged/: ” Magyar falu “ c. diaporámája.

II. díjat nyert Tám László /Pécs/: ” Arcok “ c. műve.

III. díjat nyert Kovács Sándor /Gyál/: ” Kék jég utak” c. munkája.

A Magyar Fotóművészek Szövetsége plakettjét Tám László /Pécs/: ” Adagio “ c. műve.

A Magyar Diaporáma és Multivízió Egyesület /MADIME/ tiszteletdíját  Kovács Sándor /Gyál/:”Espressio” c. munkája.

A Magyar Amatőr Fotóklubok és Szakkörök Szövetsége /MAFOSZ/ “Gerendás Mihály Emlékplakettjét” Veres Sándor /Szeged/: ” Santorini “ c. diaporámája.

A Műszaki- és Természettudományi Egyesületek Szövetsége /METESZ/ Pest Megyei Szervezete tiszteletdíját: Mánfai György /Pécs/: ” Dűnék a tengerparton “ c. műve.

 A fesztivált rendezte: a METESZ Pest megyei Szervezete.  

A fesztivál technikai munkatársai voltak: Bozsóki József és ifj. Kocsis Iván

Váci Hírlap, a Pest Megyei Hírlap különkiadása, 1986. január 25., XXX. évfolyam, 21. szám

Dudás Zoltán: Hétfőn Amerikában jártunk. A végletek világa – fotókon

“Amerika és Amerika között olyan különbség van, mint India és az eszkimók között” – kezdte kommentárjár Eifert János, a Dunakanyar Baráti Körének legutóbbi összejövetelén, ahol feleségével, Jung Zsenivel vetítették amerikai útjukon készített diapozitívjaikat…”

    Photo: Eifert János

ÚJRA AMERIKÁBAN.

Eifert János és Jung Zseni fotóművészek úti élményei színes diapopzitíven. Dunakanyar Fotóklub, Váci műsor, 1986. január

Dunakanyar Fotóklub baráti köre, 1986. január 20-án, hétfőn 18 órakor: ÚJRA AMERIKÁBAN – Eifert János és Jung Zseni fotóművészek úti élményei színes diapopzitíven.

KÉT ÉS FÉL HÓNAP AMERIKÁBAN

Eifert János és felesége, Jung Zseni kitűnő felvé­telekkel, tapasztalatokkal és kiállításaik, bemu­tatkozásaik sikereivel tértek haza Kanadából és az Egyesült Államokból.

Eifert János így számol be az útról:

„A Corvina Kiadótól kaptam megbízást egy New York fotóalbum elkészítésére. Ehhez a washing­toni kormány tájékoztatási hivatala, az U.S.I.A. adott segítséget: a munkához tolmácsot, gépko­csit, s ha kellett, helikoptert bocsátott rendelke­zésünkre. Vittük magunkkal egy válogatást is legjobb fotóinkból. Ezek jó útlevélnek bizonyul­tak. Kanadában, Torontóban két kiállításunk volt. Az első a Caravan International keretében, a má­sodik az International Student Center of Univer­sity of Toronto rendezésében. A Torontói Tükör kéthasábos cikke után tizenöt perces tévéinterjú készült, amit a Rogers 10 csatornán kétszer-su­gároztak.

New Yorkban a Hungarian Art Center mutatta be fotóinkat, a szentendrei Műhely Galéria anya­ga mellett. Bostonban a Black and White Incorp. professzionista labor kért fel bennünket a bemu­tatkozásra.

Mindezek mellett szakmai ismereteink gyara­pítására is tudtunk időt szakítani. Könyvtárakat, múzeumokat, galériákat, mozikat látogattunk szép számmal, találkoztunk Kepes Györggyel, André Kertésszel, Győry Eszterrel, Demjén Gá­borral, Gyenge Valyval, Nathan Farbbal és má­sokkal. Voltunk vendégek John Szarkowskynál, a Museum of Modern Art fotószekciójánál és a Magnum Photos fellegvárában. És fotografál­tunk .. .

Reméljük, képeink sokat elmondanak majd az általunk felfedezett világról. Kiállítást, vetített képes előadásokat tervezünk az amerikai utun­kon készült felvételeinkből.”

  New York. A Szabadság-szobor felállványozva (Eifert János felvétele)

.

Eifert János: Mágia (1983)

A CHINOIN váci telephelyén 350 tonnányi mérgező anyagot és veszélyes hulladékot égettek 1981. július 28-30. között. Az égetés környezeti hatását a Környezetvédelmi Intézet munkatársai mérésekkel figyelték. A tökéletes égést a tűztérbe juttatott oxigén segítségével érték el. A gázt a tartálykocsiból nagyteljesítményű ventillátor segítségével fuvatták be.

Amikor fényképeztem az égetést, az eget sűrű füstfelhő borította, itt-ott a lángok áttörték a fekete füstfelhőt.  Döbbenetes látvány volt, sokkoló hatású… Mágia című képemnél, amely u.n. szendvics-technikával (két diapozitív eggyüttes lenagyításával) készült, az égetéskor készült felvételt a „nemzeti nagylétünk nagy temetőjével”, azaz a mohácsi nemzeti emlékpark kopjafáival hoztam össze. Úgy gondolom, ahogy ma a környezetünkkel bánunk, az legalább olyan súlyos nemzeti katasztrófa, mint az 1526-os csatavesztés.

Jegyzet:

A mohácsi csata vagy mohácsi vész (törökül Mohaç savaşı vagy Mohaç meydan savaşı) 1526. augusztus 29-én zajlott le a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom hadai között, magyar vereséggel. A Mohács határában megvívott csatát a későbbi történetírásunk úgy emlegette, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”. Valószínűleg a mohácsi csata a magyar hadtörténelem legtöbbet emlegetett ütközete.

A környezetszennyezés az emberi társadalom környezetének kedvezőtlen irányú megváltoztatása, a környezeti elemek, levegő, víz, talaj előnytelen összetétel-változásával és minőségromlásával járó tevékenység, illetve jelenség vagy maga az előnytelen összetétel-változást és minőségromlást okozó anyag. A környezetszennyezés lehet fizikai (zajszennyezés, hőszennyezés, fényszennyezés), kémiai (szennyvíz, talajszennyezés, túlzott agrokemizálás), vagy biológiai természetű (mesterségesen átalakított (például GMO) vagy tájidegen élőlények alkalmazása). Legáltalánosabb típusai: káros szennyezőanyagok kibocsátása, légszennyezés, vízszennyezés és talajszennyezés. (Wikipédia)

Eifert János fotóművész kiállítása

Vác, Madách Galéria, 1982. augusztus 5 – 30.

A kiállítást megnyitja: Kertész Péter újságíró