Rotterdam Hollandia második legnagyobb városa. Itt található Európa legnagyobb (és sokáig a világ legnagyobb teherforgalmát lebonyolító) kikötője. 1955 óta itt található az Eszperantó Világszövetség központi hivatala, jelképesen Esperantujo fővárosa. Rotterdam Dél-Holland tartományban fekszik, a Nieuwe Maas folyó két partján, a Maas és a Rajna torkolatvidékén. A Randstad nevű településegyüttes részét képezi. Itt található Európa legnagyobb kikötője, amely sokáig a világ legnagyobbja is volt, de mára Sanghaj és Szingapúr átvette a vezető szerepet. Története. 1340-ben kapott városi jogot a település. Kikötője lassan, de folyamatosan növelte jelentőségét: itt volt a Holland Kelet-indiai Társaság egyik központja. Az igazán nagy növekedés a Nieuwe Waterweg 1872-es elkészülte után indult meg: a város és a kikötő ekkor kezdett a folyó déli partján is terjeszkedni. A növekedés jelképe a Witte Huis (Fehér ház), amely 1898-ban 45 méteres magasságával Európa legmagasabb irodaépülete volt. 1940. május 14-én a Luftwaffe bbombatámadást intézett a város ellen. A belváros szinte teljesen megsemmisült. Az 1950-1970-es években újjáépítették a városközpontot, majd az 1980-as évek óta új stílusú lakó- és irodaépületek épültek fel (például a déli parton a Kop van Zuid üzleti negyed), amelyek új képet adtak a városnak. A városháza átvészelte a bombázást.

Ma a régen az ország legcsúnyább városaként emlegetett Rotterdam az európai modern építészet szabadtéri kiállítóhelye és különleges mintája.

Persze vannak még régi, fehérzsalugáteres, téglaépítésű, függöny nélküli, teljes belátást nyújtó negyedek, sőt szélmalom is, de a város karakterét, a Maas folyó partjának sziluettjét – akár egy jobb amerikai látkép – a modern magas épületek adják.

A városban nemcsak a neves egyetem viseli Erasmus nevét, hanem az 1996-ban befejezett csodálatos arányú híd is, amelyet különleges formavilágú felhőkarcoló-erdő vesz körül.

A 2011-ben létrejött ART MARKET BUDAPEST nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár olyan egyedülálló művészeti kompozíciót mutat be Európa kulturális szempontból egyik legizgalmasabb régiójában és városában, amely kiemelten kezeli az újszerű, inspiráló művészeti tartalmakat, a jövő épp most felemelkedő sztárjait, olyan friss művészeti inspirációkra épít, amelyek épp annyira táplálkozhatnak a feltörekvő régiók – kiemelten a poszt-kommunista kelet-európai országok –, mint a fejlett Nyugat új, progresszív generációjának művészetéből vagy más kontinensek Európában még kevéssé felfedezett művészeti választékából.

Az ART MARKET BUDAPEST iránti jelentős nemzetközi érdeklődés, az eddig 5 kontinens több mint 40 országból érkezett kiállítók és az évente növekvő, 30.000 körüli látogatót számláló nemzetközi közönség egyértelművé tette, hogy a művészeti világnak és a széles közönségnek egyaránt igénye van egy ilyen különleges művészeti platformra, amely friss impulzusokkal szolgál mind az európai, mind a globális művészeti színtér számára.

Az ART MARKET BUDAPEST helyszíne 2023-ben ismét a Bálna Budapest.

Renoir – A festő és modelljei címmel nyílt kiállítás Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban. A tárlat a francia impresszionista mester, Pierre-Auguste Renoir munkásságát tekinti át, a képei kronologikus és egyben tematikus elrendezésben kerültek a falakra. Bár Renoir néhány fontos festménye hiányzik a kiállított képek közül, de így is átfogó és teljes lett a tényleg nagyszabású kiállítás. A tárlat koncepciójának középpontjában az a viszony áll, ami a festő és a művészetére inspiráló hatással bíró modelljei között feszült.

Amikor a még alig több mint 20 éves Pierre-Auguste Renoirt (1840–1919) a mestere megfeddte azzal, hogy túl komolytalan, és a képein az látszik, hogy mindössze szórakozásból fest, az ifjú festő azt válaszolta neki, hogy akkor jó úton halad, merthogy sohasem kezdett volna el festeni, ha nem szórakoztatná.

„A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni.” 

– mondta Renoir később, és a képei valóban ezt sugározzák: az életörömöt, a derűt, a kiegyensúlyozottságot. De ezek a tulajdonságok a festő személyiségét is alapvetően meghatározták, sohasem hagyták cserben, még akkor sem, amikor idős korára egy kerékpárbaleset miatt kialakult ízületi betegség következtében tolókocsiba kényszerült, kezei pedig annyira eltorzultak, hogy nehezen tudott már festeni. De akkor is mosolygott, és erről a Szépművészeti Múzem Renoir-kiállításán is meggyőződhetünk. A nagyszabású tárlat egy archív filmfelvétellel zárul, amin a már egészen összetöpörödött, öreg festőt látjuk beszélni és festeni. Nyoma sincs rajta a szomorúságnak, a depressziónak, a testi fájdalmak nem ülnek ki az arcára. Ilyen volt Renoir, és ilyen volt a festészete is: 

az életet ünnepelte, a hétköznapokat, az apró örömöket, melyek a nagy egészet is széppé tették számára. 

Renoir rengeteg portrét festett, és modellnek szinte mindig ismerősöket választott: a szintén festő barátait, azok rokonait, a mecénásait vagy a saját családtagjait. A kiállításon egészen sok látható közülük, nagyjából a képek felén. Viszont szinte mind nagyon életszerű. Bár látni rajtuk, hogy festmények, kellő közelségből életre kelnek a képeken szereplő alakok, megszólalnak a szemeik, sőt úgy érzed, mintha hús-vér emberrel szemeznél, nem pedig egy egykor élt emberről készült festménnyel. Egészen különleges élményt jelent.

Renoirt a legtöbben az impresszionizmus (egyik) legnagyobb alakjának tartják, aki ráadásul élete vége felé ráunt az irányzatra, és munkáival meg is haladta azt.. De az józan paraszti ésszel is észlelhető, hogy egy olyan ember képeit nézzük végig a Szépművészeti Múzeum, valamint a párizsi Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie közös kiállításán, aki bár egész életében az apró hétköznapi pillanatokat festette meg, ráadásul jórészt közérthető módon, mégis látszik a munkái ívén a változás, a fejlődés, az, hogy megalkotójuk sosem tért le az „új hangok” keresésének útjáról, hanem lelkes kísérletező volt. Aki imádott festeni. Ez jut eszünkbe akkor, amikor szembesülünk azzal, hogy idős korában rátalált a szobrászatra (ebben egy fiatal művész, Richard Guino volt a segítségére), meg akkor is, amikor az említett filmet nézzük, az öreg, testileg megnyomorított, de a lelkében örök fiatal mestert nézzük, és képtelenek vagyunk levenni a tekintetünket a huncut mosolyáról, amiben annyi játék van, hogy az egy városnyi embernek is elég lenne. (Wágner Gábor)