PUNKT, 2021. március 28.

„A jó képnek titka van, de receptje semmiképp” – interjú Eifert Jánossal

„A jó képnek titka van, de receptje semmiképp” – Interjú Eifert Jánossal

A Fehér Vera

Hogy fogadta Balogh Rudolf-díját és hogyan történt idén az átvétel?

„Örömmel értesítem, hogy Ön kiemelkedő és példaértékű munkássága elismeréseként miniszteri díjban részesül a 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe alkalmából.” – Március 12-én e-mailben fogadtam ezt az elismerést. A koronavírus-járvány miatt még nem volt lehetőség a díj személyes átvételére, de Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter értesítő levelét a díj adományozásáról később postai küldeményként is megkaptam.

Úgy érzem, 78 évesen kissé „túlkoros” vagyok ehhez a díjhoz, ugyanakkor boldoggá tesz, mert ez az első, rangos állami, művészeti elismerésem, amit ráadásul nem posztumusz ítéltek oda, és még komoly pénzösszeggel is jár. Így a tartozásaimat, a befizetetlen számláimat még életemben rendezni tudom, és a művészjáradékot is kérvényezhetem az MMA-tól.

Hogyan lett fotográfus?

A hatvanas években a Béla öcsémtől kapott kisfilmes Zorkij-4, majd egy vásárolt Pentacon Six 6×6-os fényképezőgép jelentette az indulást. Autodidakta módon tanultam meg mindent, amit csak lehetett, szakkönyveket, fotóalbumokat, szaklapokat lapozgattam, előadásokat hallgattam, fotókiállításokra jártam, figyeltem mások munkáit, és mint a szivacs, magamba szívtam érzéseket, gondolatokat, tudást, tapasztalatot, lelkesedést és kitartást. És közben fényképeztem, embert-tájat, táncot-sportot, kutyát-macskát, tücsköt-bogarat, mindent, amit érdekesnek és szépnek találtam. A fürdőszobában rendeztem be a sötétkamrát, a negatívhívástól a nagyításig mindent magam csináltam. A Budapesti Fotóklub tagjaként olyan közösségbe kerültem, ahol az akkori példaképeimmel találkozhattam, akik tanítottak, inspiráltak. Elkezdtem pályázatokon részt venni, és már az első sikerek segítették a sajtóban való megjelenést. Először a díjazott képeimet közölték, később már igényt tartottak képeimre, írott és fényképezett riportjaimra is. Amikor a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagja lettem, a Fotóművészet 1971/1 számában 16 oldalas anyag jelent meg képeimmel, Réti Pál interjújával. Szinte hihetetlen, hogy ezután mennyi lap keresett meg, és kért tőlem képeket, felkínálva a további közreműködésemet külsős fotóriporter-munkatársként.

A Honvéd Együttes táncosaként részt vettem a hazai és külföldi turnékon, és sokat fényképeztem, még az előadásokat is. Egy-egy turné után hazatérve, vagy a bemutatók kapcsán a sajtó megrohanta az együttest, interjúk, riportok, beszámolók készültek, amikhez képek is kellettek. A lapok igényt tartottak a fotóimra, csak arra kellett vigyáznom, hogy ugyanazt a képet ne adjam el több helyre. Ez persze nem jelentett gondot, hiszen sok jó képet készítettem, és még örültem is annak, hogy sokat publikálhatok. Miután a szerkesztőségek látták, hogy mit tudok, a továbbiakban már nem csak az együttessel kapcsolatos fotókat fogadták szívesen, hanem más témák is szóba jöhettek. A fotóművész-táncművész kettősség egy idő után már nem volt tartható. Döntenem kellett, így 1978-ban – amikor még nagyon jó táncosnak tartottak –, 17 év után feladtam a táncegyüttesi tagságomat. Ezután sokat fényképeztem az Új Tükörnek, Nők Lapjának, Világ Ifjúságának, Muzsikának, Népművelésnek és más hazai és külföldi lapoknak. Képriportjaim, sorozataim, amiket különböző országokban készítettem, gyakran több oldalas anyagként, és címlapon jelentek meg. Még az aktfotóimat is közölték, a Playboyban megjelenő dupla oldalas képeimet Pablo Neruda, Csukás István és Görgey Gábor kitűnő verseihez készíthettem. Közben a reklám- és alkalmazott fotó területén is sok megbízást kaptam.

 Mi a jó kép receptje?

A jó képnek titka van, de receptje semmiképp. Recept helyett mondhatom, hogy a jó kép készítéséhez nemcsak a megfelelő pillanat, hanem a tehetség és a mesterség-művészet eszközeinek birtoklása mellett, – hogy minőséget hozzunk létre –, még az isteni szikra is szükséges. De a szabályokat, amelyek persze felrúghatók, meg kell ismerni.

A tanítványaimnak, akik megkérdezik, hogy mit tegyenek, hogy jobb fotográfusok legyenek, azt szoktam javasolni, hogy a fotós szakmai ismeretek elsajátításán túl nézzenek más irányokba is: a film és képzőművészet, a zene és az irodalom, a természet és a tudomány, a hit és a lélek, az ember és a világ, a végtelen galaxis felé pillantás tágítsa látókörüket. Hallgassanak zenét, járjanak színházba, találkozzanak emberekkel, hiszen a legtöbb megmozgató élményt az élettel, az emberekkel való találkozás jelentheti. A felkavaró élmény – ami megdöbbent, felháborít, együttérzést kelt, reményt vagy szépséget sugároz – késztet bennünket fényképezésre.

Az ars poeticám szerint „számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék. És jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új feladatokat, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem. Nézni – látni – láttatni: ez a képíró (fotográfus) feladata, miközben egyensúlyozik a képzelet és valóság peremén.”

Melyik az a munkája, amit kiemelne a többi közül?

Az indulást említeném. Marcel Marcau-t 1968-ban fényképeztem. A róla készült kép volt az első, amivel hazai és nemzetközi kiállításokon berobbantam a köztudatba. Érdekes a története, katona voltam, a Pentacon Six-szel fotóztam és mindössze 7 kocka volt a gépemben. Görcsösen, nagyon odafigyelve dolgoztam, szerencsém volt, hogy a szünetben rám nem jellemző módon bekopogtam Marcel Marcau öltözőjébe, és egy ügyetlen pantomimmel, mert sem franciául, sem más nyelven nem tudtam megszólalni, mutattam, hogy én szeretném őt lefényképezni. Az ügyetlenkedésemet nagyon kedvesnek találta, és bevitt a színpadra, intett a fővilágosítónak, hogy adjon be fényt, és tíz percbe sűrítve eljátszotta az egész estés előadásának súlypontjait. Így összejött róla a hétképes sorozat. Előadás után rohantam haza, előhívtam a negatívot, majd kisebb nagyításokat készítettem minden egyes felvételről. Elkeserítő volt az eredmény, a fekete háttérfüggöny előtt, a jó pillanatokban készült felvételeken egyszerűen nem kelt életre a mozdulat. Befagyott. Emiatt csüggedten, szomorúan üldögéltem az albérletem konyhájában, egy csupasz villanykörte alatt, egy üres vizespohárral a kezemben, amikor megvilágosodtam: a fény felé fordítottam, és kissé eléletlenítve lefényképeztem a pohár talpán, oldalán körbecsillanó fényeket. Aztán rögtön előhívtam, megszárítottam a negatívot és összeillesztve a színpadi felvétellel (szendvics-technika) nagyítást készítettem a sötétkamrában. Az előhívótálba dobott fotó papíron lassan megjelenő képnyomok már mutatták: megmozdult a kép… és Marcel Marcau mozdulata pályázatokon, kiállításokon keresztül is bejárta a világot. A világhírű pantomimművész utolsó előadásán, a londoni Carnegie Hall-ban, dedikálás közben találkozott először a róla készült fotómmal, és egy nagyon kedves elismeréssel köszönte meg.

 

1997 és 2002 között az MFSZ elnöke is volt,a hazai fotográfia közösségi életében is részt vett. Milyen volt ez az időszak és folytatódott-e ez bármilyen módon?

1971 óta vagyok a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagja, elnökeként 1997 és 2002 között tevékenykedtem. Korábban a Művészeti Bizottság tagja voltam, az elnöki periódusban természetesen szélesedtek a feladataim. A Szövetség közhasznú szervezet, – az akkori Alapszabályban rögzítettek szerint – célja a fotóművészeti alkotótevékenység kibontakoztatása és támogatása, tagjainak társadalmi szintű képviselete.

Ez a feladatsor megválasztásomkor tovább „gazdagodott”, hiszen az 1989-es rendszerváltást követően a gazdasági-társadalmi háttér gyökeresen megváltozott, érzékenyen érintve a tudomány, a művészet, a kultúra területeit is. Kaptunk hideget-meleget, leginkább újabb megoldandó feladatokat. A Szövetség munkája bizottságokban, alkotócsoportokban folyt tovább.

 

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója 1977 óta működött, az Első Alkotócsoport 1993-ban jött létre. Szükség volt a bővítésre, változásokra, ezért alakult meg a Senior Alkotócsoport, a fotóriporterek Escher Károly Alkotócsoportja, a Természetelvűek Alkotócsoportja, az alkalmazott fotográfusok Pécsi József Alkotócsoportja, majd az Elméleti és Történeti Bizottság, valamint a Vidéki Tagok Bizottsága. Az alkotócsoportok, bizottságok jól működtek, vezetőik minden joggal és felelősséggel felruházva részt vehettek az Elnökség ülésein, erősítve a közgyűlés által megválasztott elnökségi tagok munkáját, teljesítményét.

Abban az időben el lehetett menni a miniszterhez, sőt, az MFSZ elnökeként a tanácsadó testületének tagja is voltam, filmesekkel, írókkal, zenészekkel, képzőművészekkel együtt.

 

Sikerült különféle megbízásokat találni, például a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának folyosóját díszítettük fotográfiai alkotásokkal. Emlékszem, egy éven keresztül válogattuk a képeket a Magyar Fotográfiai Múzeum anyagából, más gyűjteményekből, kortárs fotóművészek, a Szövetség tagjainak képeiből, és ezért fizetett is a minisztérium tisztességesen, a fotókért is, és a munkáért is. Később jött a Környezetvédelmi és Természetvédelmi Minisztérium is, ahol az irodákat és a folyosót természetfotósok munkáival díszítettük. Ilyenkor tanulja meg az ember még inkább becsülni a kortársait, hiszen hihetetlen, hogy milyen jó fotográfusok vannak ebben a kis országban.

 

Mit gondol a mai generációról?

Nagyon sokszor tapasztaljuk, az élet más területén is, hogy a fiatalabb generációk sok mindenben másként gondolkodnak, sok mindent másként csinálnak, mint az idősebbek. A fotográfia területén is így van, csakhogy ez nem jelent értékkülönbséget. Ha a stílust, formát, az alkotói attitűdöt vizsgáljuk, látjuk, hogy nem az életkor határozza meg azokat. A fiatalok műveikben gyakran építkeznek a klasszikus alapokra, használnak archaikus technikákat, az idősebbek olykor merészebben fogalmaznak, bátrabban kísérleteznek. Véleményem szerint több generáció él békés egymásmellettiségben, és hihetetlenül jó művek születnek, kortól függetlenül. Sok új tehetség bukkan fel pályázatokon, kiállításokon, szintén kortól függetlenül, én pedig csodálattal nézem képeiket.

Ma is aktív? Mit fényképez?

Rengeteget fényképezek, rengeteget selejtezek. Sokkal szigorúbb vagyok manapság a saját munkáimat illetően. Ha az ember hisz abban, amit csinál, sokat gondolkodik és néha előfordulhat, hogy egy kép gondolati értékét többre tartja, mint a művészi értékét, de hát ez megbocsátható bűn. Úgyis mások ítélkeznek a fotóink felett és nem az számít, hogy mi mit tartunk értékesnek. Akiknek szól, eldöntik, hogy az a kép mennyire hat rájuk. Egy jó kép nem csak technikai-esztétikai minőségével, tökéletességével kelti fel a figyelmet, hanem azzal, hogy mondanivalójával hatni képes szemlélőjére. Kiállításon szoktam figyelni, hogyan nézik az emberek a képeket. Rápillantanak, megállnak vagy tovább lépnek, vajon rászánják-e a bűvös 4 másodpercet? A kutatások szerint ugyanis legalább 4 másodperc szükséges ahhoz, hogy kapcsolat alakuljon ki a mű és a befogadó között.  Hosszabb idő elteltével már egy párbeszéd alakulhat ki, a néző újabb és újabb rétegeket, gondolatokat és érzéseket fedez fel. Ha ez nem történik meg, nem az emberekben kell keresni a hibát, el kell fogadni, hogy mi nem voltunk elég meggyőzőek.

Egyik új sorozatomat 2006-ban, Kínában kezdtem fényképezni. Rájöttem, hogy ha kapualjakat fotózok, különösen a házszámra, kilincsre, lakatra koncentrálva, és következetesen más országokban is ezt fényképezem, akkor az adott országról, településről, annak lakóiról mondhatni társadalmi keresztmetszet jelenik meg képeimen. A kapu, a bejárat látványa sejteti, hogy kik laknak mögötte. Még nincs kiérlelt állapotban ez a sorozat, nem tudom, hogy mi hiányzik még, talán egy igazán nagy kép.

 

 

 

DÉLMAGYAR.HU, 2021. március 22.

https://www.delmagyar.hu/kultura/helyi-kultura/eletunk-suruje-a-kivalasztott-pillanat-mogott-7345981/?fbclid=IwAR2_2K9kNKHWWqoOy2oub0__Eq7EmlSZptOBo3eM8iVopDuCy7PRwNj0KDk

Életünk sűrűje a kiválasztott pillanat mögött

Tábori Szilvia

Sorsokat, szépséget, a mozdulatok mögötti lelkiállapotot látni és láttatni, mindvégig empátiával és tisztelettel közelítve az emberhez. Eifert János fotóművész több mint fél évszázados munkásságát rangos állami kitüntetéssel díjazták.

Valóban, amikor megnyomjuk az exponálógombot, másodperc töredéke alatt rögzítjük a pillanatot. Ám egy jól elkapott kép sem a véletlen, sokkal inkább egy folyamat műve. Azé a többnyire tudatos elhatározásé, hogy a fotográfus mikor veszi kezébe a gépét, hol, mit, miért, kiért fényképez. Persze az élmény igényli a jó reflexet, de a fotózást ezenkívül számtalan mozgatórugó működteti – mondta lapunknak a március 15-i ünnep alkalmából Balogh Rudolf-díjjal kitüntetett Eifert János fotóművész.

Mások sorsa

– Az empatikus készség nélkülözhetetlen, hogy átérzem a megörökített ember sorsát, a karakterét, a jellemét.

Aki képtelen beleérezni, rá­­érezni, nem is tudom, hogy mit akar fényképezni.

Felszínes jellegzetességek mögé kell látni, mert nem azok adják a kép lényegét, a lélek akár a ráncokon keresztül is kifejezhető. Ott kezdődik igazán a munka, a fényképezés – hangsúlyozta a fotóművész, aki szerint a művész megtisztel másokat azzal, hogy karakterét, jellemét, gesztusait láttatja. – Embert fotózni éppen ezért hatalmas felelősség. Gyakran le­­ragasztom a fényképezőgép márkajelzését, amikor a szemem elé kapom a gépet, hogy egy, a környezetbe simuló figura legyek. Így azt tudjam elkapni, megörökíteni, aki valóban ott áll előttem. Azzal, hogy diszkréten hagyom érvényesülni. Nem szabad tolakodni, mert nem a villogás a célunk. Az dicstelen út lenne.

Csúcspont a térben

– Nem lehet irányítani a be­fogadó figyelmét. Érdekes ta­nulságokkal szolgál, hogy a látogatók miként reagálnak a különböző képekre – mondta a művész, majd hozzátette: a kiállítást éppen ezért különösen fontos művészeti területnek tartja.Egy jó tárlat nem csak jó képekből áll, a technikai formai követelmények mellett van egy téma köré szerveződő gondolat, egy ív, ami a munkák együttható ereje.

Ezért nem mindegy, hogy mely képeket helyezik egymás mellé a térben, hogy hol találjuk meg az úgynevezett csúcspontot.

A vásárhelyi gyerek

Eifert János fotóművész, ahogy ő fogalmazott, bárhol is jár, vásárhelyi gyerek marad. A test, tánc és természet fotósa 1943-ban született Hódmezővásárhelyen. A fotografálást 1968-ban kezdte a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosaként, a csapat külföldi turnéin.

Első témaköre, a tánc, későbbi munkáin is megjelent. Fotóit gyakran felhasználták filmekben, televíziós műsorokban, vagy színházi díszletként.

A hazai és nemzetközi szinten jegyzett művész eddig negyven országban több mint kétezer kiállításon szerepelt, a csoportos tárlatokat is számba véve. Ausztráliát kivéve valamennyi kontinensen bemutatták képeit.

Végtelen könnyűség

A fotografálás mögöttes hajtó­erejéről úgy fogalmazott: va­lójában egy fotóművészeti al­­kotás sok minden egységében jelenhet meg, hangsúlyos a szakmai felkészültség, de ugyanolyan fontos a kreativitás, a művészi érzékenység. – Egész életünk, tapasztalataink, tudásunk, élményeink belesűrűsödnek a kiválasztott pillanatba. Meg a szülőföld, a társadalmi háttér, hogy honnan is jöttünk. De egykori táncosként tudom, hogy a néző még a legnehezebb mozdulatot is könnyednek hiszi. És ez így van jól. Azt kell éreznie, evidens, hogy ez így megy. Hogy az adott pillanat végtelenül könnyű.

 

.

Értesítés miniszteri díj adományozásáról

Tisztelt Eifert János Úr!

Örömmel értesítem, hogy Ön kiemelkedő és példaértékű munkássága elismeréseként miniszteri díjban részesül a 1948-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe alkalmából.

Engedje meg, hogy szívből gratuláljak a rangos elismeréshez.

Hiszem, hogy nemzeti kulturális örökségünk megőrzésében, valamint gyarapításában az Ön alkotó munkássága megkerülhetetlen érték. Teremtő és nyomot hagyó tevékenysége a bizonyosság arra nézve, hogy érdemes az Istentől kapott tehetséget, a megszerzett tudást, a kitartás képességét, valamint a lelkesedést olyan célokhoz hozzárendelni, amelyekben mind egyénként, mind közösségként őszintén hinni tudunk. Ez a hit és alkotóerő segít mindazon értékeket óvni és továbbadni, amelyek nemzetünk szellemi és tárgyi kincseiben jelennek meg.

Meg vagyok győződve arról, hogy az elismerés a példamutatás felelősségével is jár: a jövő nemzedékei számára büszkén mutatható fel az Ön áldozatos, értékteremtő munkássága – amely most elismerésre méltónak találtatott.

Csatoltan küldöm Prof. Dr. Kásler Miklós Miniszter Úr értesítő levelét a díj adományozásáról.

„Ez a tevékenység: a lehullottat visszaemelni, az elvesztettet megtalálni, a bemocskolódottat megtisztítani, az elhomályosultat kifényesíteni, az összetörtet ismét egybeépíteni, a fellázadtat megtéríteni és megbékíteni. Egyszóval: megváltani. Az emberi tevékenység értelme, hogy a világot át kell emelni a szellemi világba, vagyis arannyá kell változtatni.”

Hamvas Béla

 

Üdvözlettel:

Fekete Péter

kultúráért felelős államtitkár

 

Emberi Erőforrások Minisztériuma

H-1055 Budapest, Szalay utca 10-14.

E-mail:   peter.fekete@emmi.gov.hu

 

(PS: Tájékoztatom, hogy a levél egyidejűleg postai úton is megküldésre kerül az Ön részére. A díjjal kapcsolatos kérdés esetén a kollégák készséggel állnak rendelkezésre az eleo@emmi.gov.hu e-mail címen.)