Fénnyel írott történelem – Magyarország fotókrónikája 1845-2000. Fotótörténeti kiállítás és könyvbemutató a Nemzeti Múzeumban, Budapest, 2001. február 2.
Fénnyel írott történelem – Magyarország fotókrónikája 1845-2000.
Fotótörténeti kiállítás és könyvbemutató a Nemzeti Múzeumban
Budapest, 2001. február 2.
A Magyar Nemzeti Múzeumban Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitotta meg a Fénnyel írott történelem – Magyarország fotókrónikája 1845-2000 című fotókiállítást. A tárlat anyagát a múzeum Történeti Fényképtárának gazdag gyűjteményéből válogatták a szakemberek. Ezzel egy időben jelent meg a hasonló című fotóalbum, amely 388 fényképet nyomtatásban is bemutat a kiállítás anyagából. A kiállítás és a kötet szerkesztői Jalsovszky Katalin és Stemlerné Balog Ilona; közreműködő munkatársak Baji Etelka, Cs. Lengyel Beatrix, Kiscsatári Marianna, Tomsics Emőke és Varga Judit voltak.
Jalsovszky Katalin, Stemlerné Balog Ilona: Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845-2000
Kiadó: Helikon Kiadó, 2000; Oldalszám: 225 , ISBN: 9789632086651
A fénykép történelmi dokumentum, lehetséges történeti forrás. Mentes a nyelvi kötöttségektől. Egy pillantással tesz felfoghatóvá különbségeket és hasonlóságokat, láttat évszázados változást, fejlődést, képes felidézni a kor hangulatát.
Felfedezése óta széles körben alkalmazták a fényképezést a tudomány területein, különösen az orvostudományban, a csillagászatban, a fizikában és a földrajzban. A társadalomtudományok közül a néprajz és a régészet köszönhet sokat a fotográfiának. A múlt század végétől az igazgatásban is felhasználták: fénykép került a különböző igazolványokba, útlevelekbe, és a bűnüldözésben is hatékony segítőnek bizonyult.
A dagerrotípiától a sajtófotóig
A fotógyűjtemény legrégebbi darabjai a dagerrotípiák. Az ezüstözött rézlemezre készült csillogó, egypéldányos (direkt pozitív) kép minden addiginál élethűbb, részletgazdagabb mását adta tárgyának. Dagerrotípiáról ismerjük meg a kor kiemelkedő személyiségeinek hiteles arcmását és a 19. század közepén élt tehetős polgárokat, akik addig nemigen örökíttették meg magukat.
A dagerrotípia divatja azonban az 1860-as évek elején szinte egy csapásra megszűnt, átadva helyét új fotográfiai eljárásoknak, a ma is használatos negatív–pozitív eljárásnak. Talbot papírnegatívjáról tetszőleges mennyiségű pozitív kópiát lehetett másolni. Az eljárás lényegesen egyszerűbb és olcsóbb volt, a papírkép könnyebben színezhető, mint az ezüstös fémfelület, s így sokkal inkább megfelelt a festményekhez és a színes miniatűrökhöz szokott közönség ízlésének.
Az 1880-as évek második felére megjelenik a pillanatkép. Míg a korábbi műfajok – portré, város- és tájkép, csendélet – a festészettől örökölt témákat jelenítették meg a fotográfia eszközeivel, a pillanatkép hitelesen tudta rögzíteni egy esemény adott pillanatát a maga teljes részletgazdagságában. A fényképezők tábora hatalmasra duzzadt, hiszen a könnyen kezelhető, a középrétegek, a polgárság számára elérhető áron forgalmazott fényképezőgépekkel bárki „sikerült” fényképeket készíthetett. Ezekben a gépekben az üveglemez-negatívot celluloid tekercsfilm váltotta fel, a nyersanyagokat és vegyszereket gyártó fotográfiai nagyipar és a szolgáltatások kiépülésével megvalósult a Kodak-jelmondat: „Csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk!”
A századvég fotográfiájában a másik döntő változást a nyomtatott fénykép, a sajtófotó megjelenése hozta. A fényképeket addig beragasztották a könyvekbe, vagy a fénykép alapján megrajzolt, vonalas ábrázolássá alakított metszet formájában nyomtatták ki. Az 1880-as években jelentek meg az első nyomtatott fényképek a sajtóban, míg az 1910-es évekre meghatározóvá válik a fénykép.
Fényírdák és fotográfusok
Az 1860-as évek elejétől sorra nyíltak a fényírdáknak nevezett fényképészműtermek Pest-Budán és a nagyobb vidéki városokban. Az első fotográfusok az ötvösök, aranyművesek, gyógyszerészek közül kerültek ki. Nekik voltak ugyanis olyan kémiai ismereteik, amelyeket jól hasznosíthattak a dagerrotípia, majd a papírkép készítésében, ők tudták többé-kevésbé biztonságosan kezelni a mérgező és tűzveszélyes vegyszereket. Az 1860-as években jellemzően megnőtt a festők száma a fotográfusok között.
A nyomtatott fényképpel párhuzamosan megjelent a fényképezésből élő fotográfus új típusa, a fotóriporter. Ő már nem a műtermébe csalogatott polgár fényképezéséből, hanem a sajtó számára eladott fényképeiből élt. Fontos tulajdonsága a gyorsaság, mozgékonyság, hiszen maga kutatja fel a fotografálandó eseményeket, helyszíneket, és az a képesség, hogy meg tudja ragadni az eseményekben a döntő pillanatot.
Magánfényképezés
A fényképgyűjtés az évtizedek múlásával „össznépi szórakozássá” vált. A családi fényképalbumokban – a rokonok, ismerősök képei mellett – megjelentek a kor híres embereinek, művészeinek, uralkodóinak fotográfiái. Sokan gyűjtötték nevezetes műalkotások fénykép- reprodukcióit, messzi tájak, városok, műemlékek fényképeit – néha mint úti emléket, szuvenírt.
Kialakultak a magánfényképezés sablonjai, a leggyakoribb témák a kirándulás, a családi összejövetelek, a nyaralás, baráti és rokoni társaságok. De a mindennapok kis pillanatait, a lakás, a szűkebb környezet: az utca, a város vagy a falu életének apró történéseit is viszontlátjuk az amatőrök felvételein. A fényképpel díszített tárgyak, olcsó ékszerek sokasága öntötte el a bazárokat. Népszerű emléktárgy, úti szuvenír a fénykép.
Az első világégés újabb lendületet adott a fotografálásnak: hivatásos fényképészek, magánfényképezők és amatőrök egyaránt küldtek képeket a lapoknak az első világháború frontjain és a hátországban zajló eseményekről.
A háború a műtermi fényképezést is fellendítette. Fényképek tömege készült a még teljes családról, fényképet küldtek a távollevő katonának az itthon maradottakról, míg a fronton harcoló férj, apa, testvér saját vagy katonapajtásaival együtt felvett képét küldte cserébe.
A mindennapi élet részeként
A két világháború közötti évtizedekben azonban a fénykép a mindennapi élet része lett. Általánosak a fényképes igazolványok, nyilvántartások. A tudomány segítője, a röntgen, a mikro- és makrofelvételek megszokottá, a társadalomtudományok fontos dokumentációs eszközévé váltak. Egyre több könyvbe kerül fénykép-illusztráció. A reklám- és a divatszakma is mind szélesebb körben alkalmazza.
A fényképezők tábora is tovább növekedett. Elsősorban az értelmiség és az alkalmazotti réteg tagjai fényképeztek, postások, vasutasok, tisztviselők. A munkások alig fotografáltak, a paraszti háztartásban pedig egyáltalán nincs fényképezőgép.
A két világháború közötti korszakból bőséges fényképanyagot ismerünk a jeles politikai és társadalmi eseményekről, vezető politikusok és családtagjaik közéleti szerepléséről, a diplomácia protokollképeiből. Az 1930-as évektől a népélet, a magyar táj és a hagyományos viselet a fotók elsődleges témái. A polgári humanista, illetve munkásmozgalmi elkötelezettségű szociofotó a társadalom perifériáin élők kiszolgáltatottságára, nyomorára irányította a figyelmet.
A felmenők portréi, családi és csoportképei mellett általánosak lesznek az eljegyzési és esküvői fotók. A gyerekeket fényképeztetik (és fényképezik) csecsemő-, kisgyermek- és iskoláskorban, elsőáldozóként, konfirmáláskor, bérmáláskor. Az iskolai osztályképek és az érettségi tabló szinte kötelező képtípussá váltak.
Az 1930-as évek második felétől Agfacolor keretezett dia formájában, a színes fényképezés is megjelent.
Az újabb világháború ismét a háborús képek reneszánszát hozta. A hadsereg kötelékében működő, kiképzett katonákból álló haditudósító alakulat látta el a tájékoztatást a hadi eseményekről. A képek közölhetőségét a vezérkari főnökség bírálta el. A képaláírásokban nincs pontos hely, idő és személynév. „Valahol Oroszországban” mutatják be a magyar honvédet. Kudarcokról, veszteségekről nem tudósított a haditudósító, nem ez volt a dolga…
A nyilas hatalomátvételről hivatalos hírügynökségi és német haditudósítói képanyag tudósít. A holokauszt magyar vonatkozású fényképei között különösen megrázó az a nálunk csak másolatban meglevő fényképegyüttes, amelyet a szakirodalom prágai album néven említ (1944 nyara). A budapesti gettót csak annak felszabadítása után fényképezték a náci rémtetteket felderítő bizottság szemléje alkalmából.
A szovjet hadsereg magyarországi harcát a szovjet haditudósítók fényképezték. Képeik pontos hely és idő megjelölése nélkül, elsősorban a moszkvai Forradalmi Múzeumból kerültek gyűjteményünkbe.
A háború után a romeltakarítás, az újjáépítés és az élet újraindításának lázában, a kiélezett politikai harcok légkörében dolgoztak a fotóriporterek, fényképeztek az amatőrök.
A politikai propaganda szolgálatában
Az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat, az MDP által irányított diktatórikus rendszer kiemelt szerepet juttatott a fényképnek, amelyet a politikai propaganda fontos eszközeként kezelt. Álságosak és hazugok voltak ezek a szocreál képek. Ha a kor mindennapjairól nem is, politikai propagandájáról hiteles képet nyújtanak…
Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről mintegy 2000 felvételt őriz a múzeum. 1956 őszén a Magyar Távirati Iroda (MTI), a Néphadsereg című lap, a Szabad Nép riporterei – és mások is – járták az utcákat, fényképezték az eseményeket.
Az 1956 utáni évtizedekben az MTI fényképszolgálata látta el hírfényképekkel a lapokat. Az MTI fotó igazi nagyüzem lett, riporterei mindenütt ott voltak, ahol „történt” valami: a szocialista ipar, mezőgazdaság és kultúra széles területéről próbált áttekintést adni, nem titkolt politikai propagandacéllal.
1981-től több mint tíz éven keresztül a nagybaracskai fotográfiai alkotótelep résztvevői írtak fényképezőgépükkel szociográfiát. Az MTI fotósablonjaiból kilépve fényképezték a Kádár-korszak társadalmát, a szegénységet és a másságot is, mert hitük szerint „a felmutatás kötelessége a látónak”.
A televíziózás elterjedésével az 1960-as évektől a képes sajtó jelentősége megváltozott. A hír, a képes információ a tévéből jön, a nyomtatott fénykép inkább csak emlékeztető, a már látottak felidézésére szolgál.*
* Részletek a könyv bevezetőjéből.
Stemlerné Balog Ilona, múzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának vezetője (Eifert János felvétele)
A Történeti Fényképtár Magyarország legnagyobb történeti fényképgyűjteménye több mint száz esztendős múltra tekint vissza. Legkorábban nyilvántartásba vett darabja egy dagerrotípia, amely 1874-ben került a gyűjteménybe. A Magyar Nemzeti Múzeum 1884-ben létrehozott Történelmi Képcsarnoka, majd az 1957-ben megalakult Legújabbkori Történeti Múzeum tekinthető a gyűjtemény két fontosabb elődjének. A Fényképtár a teljesség igényével gyűjti, rendszerezi, dolgozza fel a magyar történelemre vonatkozó felvételeket, de fotótörténeti és fotótechnika-történeti fényképanyaga is jelentős. A Történeti Fényképtár 1995-től a Magyar Nemzeti Múzeum önálló főosztálya. Jelenleg mintegy 1 millió felvételt őriz, ebből 350 ezer darabot egyedileg nyilvántartva, a többit időrendben, tematikus rendszerezésben.
A Történeti Fényképtár kedden és pénteken 9 és 12 óra között tart kutatószolgálatot.