Az Eifert János fotóművész 60. születésnapja alkalmából készített “Első könyvem” c. portréfilmet az M2 ünnepi műsorában, 2003. december 26-án, 23.30 órakor sugározza. A szakmai bemutató, sajtóvetítés az Uránia Nemzeti Filmszínházban, 2003. december 15én, 11.00 órakor kezdődött.

   

  

A képeken a film készítői – Kálmán János rendező, Bayer Ilona szerkesztő-riporter, Sibalin György operatőr, Tranger Márta vágó, Herceg László zenei szerkesztő, Fehér Norbert gyártásvezető – továbbá a kollégák, újságírók és érdeklődők, köztük Haris László, Turczi István, Dobra János, Müller Ferenc, Szabó Tihamér, Ilku János, Siklós Péter, Csák Miklós, Katona Miklós, Bahget Iskander, Zsila Sándor, Németh Andrea, Eifert Anna, Illés Mária, Sehr Miklós, Markovics Ferenc, Szabó József dr. és Eifert János láthatók.

 

 Első könyvem (55′) Eifert János portréfilm, MTV 2003

Rendező: Kálmán János, szerkesztő-riporter: Bayer Ilona, operatőr: Sibalin György, vágó: Tranger Márta, zenei szerkesztő: Herceg László, gyártásvezető: Fehér Norbert

http://www.youtube.com/watch?v=oIXGqNpnx6A

http://www.youtube.com/watch?v=djwtfLW8XCs

Első könyvem (55′) Eifert János portréfilm, MTV 2003

Rendező: Kálmán János, szerkesztő-riporter: Bayer Ilona, operatőr: Sibalin György, vágó: Tranger Márta, zenei szerkesztő: Herceg László, gyártásvezető: Fehér Norbert

http://www.youtube.com/watch?v=oIXGqNpnx6A      –    http://www.youtube.com/watch?v=djwtfLW8XCs

– dialóglista –

Eifert János:

A fotográfus – bármilyen furcsa – úgy is készíthet képet, hogy találkozik a pillanattal, és ha föl van készülve rá, akkor megörökíti. De készíthet úgy is képet, hogy találkozik egy élménnyel, átél valamit. és akár tíz év, meg húsz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy meg tudja csinálni. Egyszer a Pálvölgyi-barlangba, egy új feltáráshoz hívtak meg. Természetesen vittem a gépet. Egy szűk kürtőbe, 8-10 méter hosszú lehetett, mint a kukacok, a testünk mozgatásával, kanyarokkal, szóval megfelelő technikával tudtunk csak áthaladni és én félúton elakadtam. Hogy… hogy hány percig történhetett az én vergődésem? Valószínű, hogy elájultam, mert arra ébredtem, vagy eszméltem, hogy valaki a hajamnál fogva ráncigál, valaki meg a talpamat taszigálja, és azt kell mondanom, hogy így félájultan valami csodálatos álmot láttam. És kifejezetten bosszankodtam, amikor engem úgymond megmentettek, hogy ezt az álmot ezt félbe kellett szakítani és tulajdonképpen a Titkok barlangja, amit évtizedek után Bayreuthban egy nemzetközi workshopon tudtam megfényképezni, ott jött össze a kép. Tulajdonképpen furcsa dolog, hogy az ember egy képbe majdnem belehal.

Eifert János:

Hódmezővásárhelyen születtem, a gimnáziumot félbeszakítva a Honvéd Együtteshez kerültem táncosként. 17 éves voltam, amikor fölkerültem Budapestre. Kemény váltás volt. Egy vidéki gyerek fölkerül Pestre albérletbe. Az volt a szerencsém, hogy a tánc annyira fontossá vált számomra, hogy semmi nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy időnként koplalni kell, mert azért nem volt olyan jó fizetés, főleg kezdetben. Az se érdekelt, hogy teljesen idegennek éreztem hosszú évtizeden keresztül magam Budapesten. Jellemző, hogy első időkben, amikor mondjuk megérkezett a busz a megállóba, akkor én mindenkit magam elé engedtem, mert Vásárhelyen ez így szokás, hogy az idősebbeket, a hölgyeket, a gyereket, gyerekes mamákat… Bezárult a busz ajtó, én ott maradtam. A következő ugyanez. Aztán lassan megtanultam, hogy tulajdonképpen hát itt, hogy följussak a buszra, könyökölnöm kell. A tánc annyira fontos volt, hogy ahogy említettem, ez mind nem volt érdekes. Én akkor ezt életem végéig gondoltam, hogy ezt csinálom.

Novák Ferenc:

Tényleg nagyszerű táncos volt. Fantasztikusan érdekelte elsősorban a technikai tudás. Ezért mindenre képes volt. Fantasztikusan ugrott, fantasztikusan forgott. Ugye ez egy akkori, ez egy 30-35 éves történet. Akkor egy másfajta Honvéd tánckar volt. Akkor inkább az volt a fontos, hogy ki hogy ugrik, hogy forog és nem ennyire a néptánc, mint a mostaninál. Na, sose felejtek el egy jelenetet. Nagyon izgatta a smetterling. Ez egy ugrásforma, amelyik úgy néz ki, mint egy szaltó, csak így ferdén megy a jóember ugye anélkül, hogy a keze a földre érne. Akkor a déli hadseregcsoport, ugye a szovjet hadsereg táncegyüttesében volt egy fiú, aki fantasztikusan tudta ezt a smetterlinget. Az is jellemző az oroszunkra, hogy bejött a mínusz tíz fokos hidegből ebbe a rémes csizmájába és gimnasztyorkába, Berci rögtön megfogta, így hívtuk az Eifert Jánost ott mi egymás közt, ez volt a beceneve, vagy ragadványneve. Megvolt az oka, hogy miért. És Berci rögtön megfogta a fiút, hogy mutassa akkor, hogy indítja el a smetterlinget. Ez a fiú ledobta a gimnasztyorkát, semmi bemelegítés és csk, csk, csk, csk, csk, csk, ment a körbe-körbe. És Berci megtanulta. Nem volt mese, neki ezt meg kellett tanulni. Ha mentünk külföldi útra vagy vidékre, akkor mindig nála volt az apparátja, a fotóapparátja és szenvedélyesen fotózott. És mindig megnéztük a fotókat, és akkor mondtam, hogy miért nem fotózol táncot is? Hát itt táncolsz, te pontosan tudod, hogy hol kell megnyomni azt a gombot, mert ezen múlik a dolog. És akkor elkezdett táncot fotózni és hát mindig nézegettük, amit előhívott és megbeszéltük. És egy idő után én úgy láttam, hogy abszolút professzionista képeket készít, és nagyon bíztattam, hogy nem kéne te, ezzel foglalkozzál? És mit ad Isten?

Eifert János:

Tücsköt, bogarat, mindent lefényképeztem, és mindennek örültem, hogy hű, ez milyen jól néz ki a képen. És akkor úgy szépen tisztult, érett a dolog, kiválasztódtak az évek, évtizedek során azok a kedvenc témáim, amiben igazán otthonosan mozoghattam. Az utóbbi években a kiállításaimnak három T címet adok. Ez a tánc, test, természet. A cirkusz című kép 1971-ben készült. Az Egyetemi Színpadon a Dominó pantomim együttes előadása után. Köllő Miklós, az együttes vezetője rendelte meg a képet. Ahogy azt kell, megnéztem az előadást, jegyzeteltem, utána előadás után megbeszéltük, hogy melyik pontot rendezze újra és ebbe a jelenetbe sűrítettem az egész darabot. A Miklós egész le kellett hogy hajoljon, tartva a pózt. Ő volt a fix pont a nyolcad, vagy negyed másodperces expozíció ideje alatt és a többiek számolásra mozogtak. Elsőre sikeredett a kép. Akkor persze nem tudtam. Az egyik legsikeresebb táncfotóm akkor készült.

Kincses Károly:

1973. december. Én előfelvételis egyetemistaként katona vagyok Kiskunfélegyházán, a helyőrség parancsnokságon. Nagyjából háromszáz napból százat büntetve valamilyen módon. Nem voltam egy mintakatona. És akkor meghirdettek egy előadást a helyőrségi tiszti klubban, Eifert János vetítése. Nem tudom miről, már elfelejtettem. És akkor éppen fogdás voltam, és mint fogdást, aki értett a fotóhoz, kivezényelték, hogy… hogy ott legyek a hoppmester, hogy a művész úr jól érezze magát, meg hogy megtalálja a konnektort saját magától, ahová bele kell dugni a vetítőjét. Már az önmagában, hogy elhagyhattam a laktanyát, egy hihetetlen nagydolog volt. Az, hogy fotó közelébe kerültem egy másik, és be kell vallanom, hogy sem azóta, sem előtte úgy el nem varázsolt hatvan színes dia, amit ott levetített, mint… mint akkor. Nyilvánvalóan nem azért, mert jobb, vagy… vagy kiválóbb fotós volt, mint bárki más akkor, hanem ő volt akkor egyedül az az ember, aki… aki valamilyen kiutat mutatott abból a nagyon szürke mocsokból, amit a 70-es évek katonasága jelentett. Tehát ebből a szempontból abszolút hálás vagyok az Eifertnek, hogy kihúzott egy kis időre a víz fölé és megmutatta, hogy azért… azért világos is van a burok fölött.

Eifert János:

A Mai Manó Házban a Kecskeméti Fotográfiai Múzeum Kincses Károly rendezett egy nagy kiállítást, Száz év száz fotográfus címmel és száz szakembert kérdeztek meg, művészettörténészt, fotográfust, muzeológust, hogy a század, a XX. század száz évének mely száz képet tartja a legjobbnak. Nagyon örülök, hogy a száz közé bekerült a Cirkusz című kép. A tánc ugyanebben az évben készült. Egy hasonló mozgás, a mozdulatlanság kontrasztjára épülő képről van szó, ami hát tulajdonképpen nagyon sokáig az Eifert nevet fémjelezte a svájci Aurer házaspár szerkesztette enciklopédiában is, ahol 1839-től napjainkig a világ összes fotográfusait, jelentős fotográfusait bemutatják. Az én oldalamon ez a kép szerepelt.

Eifert János:

Egy párizsi meghívás, Nicholas Schöffer részéről és egy ebéd utáni jó tanács, hogy fiatalember, látom, maga a fákat szereti fényképezni. Menjen ki Versaillesba. Kimentem. A Napkirály kertészei ültették el annak idején ezeknek a platánfáknak a csemetéit. Teleobjektívvel, hosszú idővel exponáltam. Ott a legeslegvégén néhány ember színes ruhában feltűnik. Ez egy picit érzékelteti az egésznek az arányait. „A fák temploma” címet, a szél által összehajlóvá alakított gyönyörű látvány miatt adtam. Én nagyon szeretem azokat a csúcsfényeket, ravasz fényeket, ami a Magányos nyírfa című képen is látható. Egy árnyékba borult erdő sötét hátterével egy gyönyörű nyírfa, őszi levelei látszódnak. A képkivágás már közelít ahhoz, amit én mostanában nagyon szeretek. A keskeny, széles kitekintésű panorámaképeket. Természetesen az Áradás című képnél is lehet látni. Itt megtartottam az eredeti, a 6 x 6-os gép által adott pozíciót. Aztán most, az utóbbi években rájöttem, hogy ezek a zárt négyzetes kompozíciók csak akkor érdekesek, hogyha képen belül van egy nagyon érdekes belső elrendezés, ami egy dinamikát, vagy feszültséget visz az egyébként lassúnak, unalmasnak tűnő témák állóvizébe. A kertész kezei, 1978-ban készült Tarnamérán. Azóta jelképi erővé emelkedett. Egy képsorozatból egy kép maradt, erőteljesen kifejezve azt, ami az ember a természet kapcsolatában a védő, óvó szerepet játszhat.

Eifert János:

Ez a hédervári kastélyparkban fényképezett kép már digitális kamerával készült. Nyolc, vagy tíz részképből állítottam össze és egy sajátos hangulatot, már digitális technikával rásegítve hoztam létre. A három kacsa, ez olyan 90-es évek elején készült kép. Sok kollegám megrovott azért, hogy hát János, hát majdnem kimennek a kacsák a képből. Hát nem vetted észre, hogy lassú voltál? Holott épp ez a kifelé haladó három kacsa adja meg az ellensúlyát a bal felső részen látható látványnak. A föld álma, 1984-ben készült. Az egyik felvétel az Őrségben egy téli tájat mutat, melyet kis zsebtükörrel az objektív előtt fényképeztem. És ez a másik motívum pedig a Műcsarnokban egy kisplasztikai biennálé egyik művének a reprodukciója. A kép a sötétkamrában egymásra nagyítással készült. De nem mindig kell ügyeskedni, montázsolni. A part című kép egy hihetetlenül egyszerű átlós kompozíció. A visszafogott színvilág, a szinte csak a kőtömegek arányaiban rejlő feszültség ad szépséget a képnek. A feszültség, jó értelemben mondom, benne lehet a színek kontrasztjában is. Ezt a képet Kínában fényképeztem, digitális kamerával, majd utólag a színeken módosítva, pontosan a fekete-fehér és a régi korokat, történelmi időket idéző kékes-zöldes tónus együttes hatásával, a kettőnek a kontrasztjával próbáltam ilyen visszatekintő, múltidéző hangulatot adni a képnek. Ha egy fotósnak van kedvenc képe, akkor nekem ez, a Hajnal című, amelyet 1982-ben készítettem Franciaországban. Egy hihetetlenül hajszás, vágtás, autópályás száguldás közben láttam meg ezt a természeti pillanatot, ezt a csodát. Rögtön leálltam a leállósávban, ki a gépet, rohantam a mezőn át és ezt a látványt örökítettem meg. Miért szeretem ezt a képet. A jó színes kép számomra nem az égővörös, a fűzöld, a kék ég látványos együtteseiből áll, hanem a visszafogott, szinte a fekete-fehérrel összetéveszthető monoton színvilág. Az egyszerűség természetesen még akkor is szóba jöhet, amikor az ember digitális kamerával képet készít. Ez a Hősök teréről készült, 16 részképből állítottam össze. Meghagyván azokat az esetlegességeket, hibákat, sutaságokat, amiktől én úgy érzem, hogy eredetibb, izgalmasabb a kép. Az „Opart tanulmány”. Szünetet adtam a modellnek egy kemény munka után, aki szenvedélyes dohányos révén rohant az ablakhoz rágyújtani. Még ideje sem volt meggyújtani a cigarettát, abban a pillanatban mondtam, hogy Magdi állj! Ne mozdulj! – ott folytattuk az órát. A modell önmagát rendezte be ebbe a gyönyörű fénybe, ahol a csodálatos test, mint egy opart tanulmány jelent meg. Van, amikor a szintén egy másfajta véletlen segít egy kép létrehozásában, megszületésében. A „Roncsolt aktok”, egy nagyon kemény válási periódusban, a pincébe került elázott diapozitívok szemétre dobása közben választódtak ki. A nedvesség miatt a diatartó tasakba ragadtak a képek, és amikor elkezdtem bontogatni, ahogy a képen lehet látni, a különböző rétegek lehúzták a másikat. Ezeket hajszárítóval megszárítottam, beadtam a laborba. Volt úgy, hogy éjjel telefonáltak, hogy János, baj van, rossz diát adtál, itt valami vacak dolog került a tasakba. És mondtam, hogy ezt a vacak dolgot hosszú megvilágítással nagyítsd le. Az a kép. Ne nézz hülyének, tudom, hogy érdekes lesz. Másnap örömmel hívott fel a laboráns, hogy János, fantasztikus lett, köszönöm.

Kincses Károly:

Ami megfog az Eifertben, 60 éves korára az, hogy… hogy megőrizte azt a gyereki kíváncsiságot, gyermeki, inkább azt mondanám kíváncsiságot, hogy minden érdekli, mindent kipróbál, mindenbe belevág. Biztos, hogy benne marad a Marcel Marceauról készült képe a fotótörténetben. Biztos, hogy az a Bohócfej benne marad. Biztos, hogy a Juhnyáj, fölül a juhásszal benne marad a fotótörténetben. Tehát hogy azért, hogyha egy emberről csak így kapásból készületlenül el lehet sorolni 5, 8, 10 képet, amelyikről az ember sejti, hogy klasszikus lesz, az már nem egy nagyon rossz.

Eifert János:

Sebesvízen minden évben más témát választok főszereplőül. Most a maszkot, és az aktfényképezés közben is ez a téma dominál. A maszk az rendkívül érdekes, hiszen az akt az nem a mezítelen test női ábrázolása, hanem emberi karakterek kifejeződése. Egy maszk teljesen meg tudja változtatni a karaktert. Becsapja a nézőt a látványban, holott épp az az érdekes és a művészet erről szól, hogy a mondanivalónkat, az eszköztárunkat valamilyen jelképrendszer segítségével adjuk közre. Én az aktot ezért szeretem, mert ezzel mindent ki lehet fejezni, ami az emberi érzések, indulatok széles skálája a szeretet, a gyűlölet, a fájdalom, a szorongás, az emberi kapcsolatok, az ember és a társadalom bonyolult mozgásai, kapcsolatrendszere. Első pillanatra ez furának tűnhet, hogy erre éppen az akt a legalkalmasabb, de az aktkép az elvonatkoztatott jelképrendszerével teszi lehetővé, hogy ne konkrétan dokumentálva mutassunk be valamit, hanem épp hogy nagyon bonyolult áttételek segítségével, egy nehezen elmondható, nehezen kimondható gondolatsort egy képpel, képbe sűrített mondanivalóval elmondjunk.

1984-ben Miskolcon Halmai Lászlónak eszébe jutott, hogy egy nagyon jó alkotótelepet kellene csinálni. Meghívott bennünket Jung Zsenivel. Hát kiderült, hogy még lehet újítani dolgokat. Csak olyan embereket fogadtunk el, akik a képeik alapján alkalmasaknak tűntek, hogy ilyen fotóművészeti alkotótáborba részt vegyenek. Tehát magyarul nem a részvételi díj befizetésének a sorrendjében, hanem a beküldött képek értéke alapján döntöttük el, hogy ki kerüljön bele. Hát az ország legjobb amatőr és profi fotósai jelentkeztek. Nagyon izgalmas volt az indulás. Jung Zsenivel azt se tudtuk, hogy kell egy ilyen, mondjuk akt telepet vezetni, hogy mikor kell levetkőztetni a modellt. Aztán nagy zavarunkban sétáltunk a Bükki Nemzeti Parkban és egyszer csak egy gyönyörű fa termett előttünk. Kétség nem fért hozzá, hogy itt a pillanat, amikor a modellnek le kell vetkőzni. Szinte fél szavakkal jeleztük ezt és elkezdtünk fényképezni. Minden évben egy kiállítást szerveztünk, rendeztünk a képekből, amit komoly zsűri, Végvári Lajos professzor, meg mások válogattak és egyre nagyobb híre lett ennek a… most már nemzetközivé terebélyesedő alkotó műhelyünknek. Jöttek az osztrákok, a németek, majd a franciák, olaszok, szovjetek is, ez még a rendszerváltás előtt. Még onnét is nagyon jó fotósokat kaptunk, szlovákokat és tulajdonképpen azon vettük észre magunkat, hogy nemzetközi szaklapokban egyre gyakrabban jelennek meg azok a képek, a díjazottak között is, amelyek Sebesvízen készültek. Egyre nagyobb híre, rangja volt, egyre több helyre hívtak bennünket előadásokra, workshopokat vezetni és tulajdonképpen, ha a közgyűjteményeket nézzük, akár a Kecskeméti Fotográfiai Múzeumot, ott egyre több olyan képet őriznek, amely Sebesvízen készült.

Csíkvári Péter:

Rendkívüli módon és nagyon nagy csodálattal figyelem Jánosnak azt a képességét, hogy úgy tud alkotni, ahogy… ahogy általában alkotók nem szoktak. Eifert tulajdonképpen az alkotói folyamatot, mint egy akciót kezeli. Nagyon ritka az az ember ugyanis, aki úgy tud művészetet csinálni, hogy állandóan emberek között, emberekkel kontaktusban, emberekkel együtt dolgozva.

Eifert János:

Művet létrehozni az egy harc önmagunkkal szemben, önmagunkkal egyedül maradva. Viszont az eredmény, a siker az osztatlan. Én azért szeretek fényképezni, mert ott a teljes szabadságot élvezem. Nincs barát, nincs ellenség, ártani se lehet, sőt, ha megfigyelték, a művészek nehéz, szorongatott körülmények között, talán őszintébb és nagyszerűbb műveket tudnak létrehozni. Sebesvízen a Halmai Laci ott felejtette a kis diaporáma vetítő berendezését. Épp akkor jöttünk haza az Egyesült Államokból, New Yorkból tele új képekkel. Betettem a diákat a vetítőkbe, elkezdtem vetítgetni. Hajnal három felé valaki bejött, csak annyit hallottam, hogy azt mondja, hogy János, ez fantasztikus. Miért nem diaporámázol? Hátranéztem az egyik osztrák fotográfusnő, Monika Klinger volt. És akkor kerestem hozzá zenét. Elküldtem az első nemzetközi fesztiválra Hamburgba, ahol közönségdíjat, a zsűri által adományozott fődíjat kapta.

Eifert János:

Komoly nemzetközi sikereket értem el. Akkor a magyar diaporáma csúcson volt. Dozvald János, Tám László, Kocsis Iván, Szőke János, sorolhatnám a Mánfain keresztül a többieket, de különlegesen szerencsés voltam. 1993-ban például a FIAP, a Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége évkönyvében a diaporáma témában világelsőként tüntettek fel. Adott egy olyan bíztatást, egy olyan lökést, olyan hitet, ami elegendő muníciót adott arra, hogy csökönyösen, keményen éjjel-nappal csináljam a műveket és nagyon izgalmas meglepetést okozhattam a berlini, a brüsszeli, a genfi, a párizsi, a milánói, a bécsi közönségnek és ez mind a magyar fotográfia sikere volt.

Eifert János:

Itt valami olyan fontos dolgot tudok elmondani, amit az egyes képekkel, kiállítási képekkel, vagy képriporttal nem vagyok képes.

Vinnay Péter:

Én a 80-as években ismertem meg Jánost. Elsősorban a diaporáma munkái alapján jártam Vácra ilyen vetítésekre és nekem ez annyira megtetszett, hogy önszorgalomból egyszer becsengettem hozzájuk a Ménesi útra, ahol lakott akkoriban és nem, hogy nem zavart el ismeretlenül, hanem nagyon szívélyesen betessékelt és egy csomó szakmai titkot már akkor elárult nekem. Most, hogy a Fotó- Videó Magazin főszerkesztője vagyok, nagyon nagy örömömre szolgál, hogy ismét vele dolgozhatom. Elsősorban szakmai tudása, másodsorban a hihetetlen felkészültsége és az embersége szinte minden írásából átsüt. Fotóművészeket mutat be elsősorban, idős embereket részben, hogy korábbi dolgokat ebben a mai, rohanó világban fel tudjunk eleveníteni és megismerjék a fiatalok.

Eifert János:

Ha mi magunk nem teszünk azért, hogy a művészetünket jobban elfogadják, hogy népszerűbbek legyenek azok a kiemelkedő alkotók, akik nagyon is megérdemlik a tiszteletet és az elismerést, akkor úgy gondoltam, hogy itt az idő, tegyünk érte. Volt is alkalmam a közéletben tevékenykedni. 1993-97 között a Nimród Fotóklub elnökeként a természetfotó területén tudtam másokkal együtt nagyon sokat tenni. 97 novemberében a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökévé választottak, ami egy izgalmas kihívás volt és tulajdonképpen csak azért vállaltam el, mert minden korosztály képviselői, különböző alkotói szándékok, csoportosulások vezetői megkerestek. Nagy szavazattöbbséggel megválasztottak és ez óriási felelősséget jelentett. Ettől a perctől, pillanattól kezdve Eifert János, mint fotóművész a háttérbe kellett hogy vonuljon és ez természetes, hogy amikor kiállításokat, szakmai rendezvényeket, a hazai fotográfiát menedzseljük, akkor a saját kiállításainkkal, könyveinkkel, művészi pályafutásunkkal nem tolakszunk előtérbe.

Bayer Ilona:

Eifert János öt évig volt a szövetség elnöke. Ez idő alatt nyitották meg a Mai Manó Házat, mondhatni mindenese volt a hazai fotográfia legnagyobb seregszemléjének, amely mára fotóhónappá terebélyesedett. Rendezvényeiknek az ország legrangosabb kiállítóhelyei, galériái adnak otthont. Régi álma volt Eifert Jánosnak, hogy más művészetekhez hasonlóan, a fotográfiában is közösen valósuljon meg a kortárs művek gyűjtése, tudományos igényű feldolgozása, értékeinek megismertetése és a művészet menedzselése. Mindez 2001-ben az Országos Széchenyi Könyvtár részeként működő Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény létrehozásával valósult meg, amelynek ötletadója és társalapítója volt. Vitathatatlan sikerei ezek a magyar fotográfia történetének.

Eifert János:

Okos dolog lehet csak nyertes csatákban gondolkodni. De hát az élet az nem ilyen. Egy-egy győzelem mellett nagyon sok veszteség, bukás és földre kerülés tartozik. Árral szemben úszni tartósan lehetetlen dolog. Hátha az ember nem tudja maga mellé, vagy maga mögé állítani a szakmát, akkor lehetnek a legzseniálisabb, legragyogóbb elképzelései, azok soha nem valósulnak meg, vagy ha erőszakkal megvalósítjuk őket, akkor nem lesznek életképesek. Ezért van az, hogy nagyon sok dologban éveket kell várni, hogy beérjenek a feltételek. Bután hangzik, de hogy a kollegák, a szakma rádöbbenjen a saját érdekeire.

Letelt a mandátumom, visszatértem fotográfusként tevékenykedni. Ott a fotográfiában, vagy a művészetben művet létrehozni ott nincs külső segítség. Tehát ott a család, a barátok, akik kedvelik az embert, azok nem hogy segíteni nem tudnak, hanem az esztelen csodálattal, vagy… vagy fölösleges dicsérettel még ártani is tudnak.

Eifert János:

Hát tulajdonképpen van egy feladat, reklámfotót kell készíteni. Olyan tablettát akarnak reklámozni, ami szerintem már volt ilyen multivitamin, ami extra, szuper, különleges. Tehát sok gyümölcsöt rakunk ki csendéletszerűen. Kérem a dinnyét is… és majd számítógépes technikával ezt az egészet tablettákká alakítom át. Ennek van egy szakmai trükkje. De először meg kell csinálni adott formátumban a dolgokat. Na, minden műtermi munkának a legunalmasabb, de a legfontosabb része az előkészítés. Először az a módszerem, hogy lazán kiteszem, előkészítem, amivel majd dolgozom és az is lehet, hogy csak egy gyümölcs, néhány szem közeli fog funkcionálni. De…

Bayer Ilona:

Ahhoz előbb meg kell…

Eifert János:

Ahhoz előbb meg kell…

Bayer Ilona:

…a csendéletet komponálnod.

Eifert János:

Na most egy spenótot is lehet gusztusosan megjeleníteni ételfotón. Egy köménymagos levest. Például olyan izgalmas tud lenni a pirított…

Bayer Ilona:

…kockákkal…

Eifert János:

…zsemlekocka, vagy kenyérkockák. Hát az alkalmazott fotóban valójában mindig a szépség, az ötlet, hogy megfogni a kép szemlélőjét rögtön az első pillanatokban, erre kell játszani. Ezért van az, hogy az alkalmazott fotó, népszerű nevén reklámfotó az mindig az adott közeg, tehát hogy kinek szól a reklám. Ezt fontos dolog tudni. Annyi szépség van ezekben a dolgokban és megmondom őszintén, nekem meg ingyen gyakorlat a művészi elképzeléseim megvalósításához. Mert hogyha nem gyakorolnék, nem lennék mestere a fotográfiának, nem lenne a… hát nagyképűnek tűnik, a kisujjamban nem lenne a technika, akkor a saját elképzelésemet sem tudnám olyan szinten megvalósítani. Az a szerencsém, hogy jó néhány éven keresztül a Konyhaművészetnél is dolgoztam. Magyarország legjobb konyhái, legjobb éttermei volt az én rovatom, és volt egy nagyon impozáns zsűri, Esterházy íróval az élen és azok állandóan jártak ide, oda és év végén szavazásuk alapján a tíz legjobb étterem…

Bayer Ilona:

…közül kiválasztották a legjobbakat…

Eifert János:

…közülük kiválasztották a legjobbakat, tehát a legjobb tízet és akkor nekem ezeket föl kellett keresni és megfényképezni az étterembelsőt, milyen ételeket csinálnak. Több órás munka egy-egy ételnek a fényképezése. Óhatatlanul, hogy az ember a szakáccsal, az üzletvezetővel, a borásszal majdnem pertuba kerül és nagyon hálásak, amikor a jó kép megjelenik, akkor díjazzák. Jellemző egyébként, hogy… éveken át fényképeztem, de igazán soha nem volt idő arra, hogy a munka végeztével a kedves invitálásnak eleget téve leüljek, és egy jót ebédeljek, vagy vacsorázzak.

Tóth József:

Először idézek magamtól. A „Magyar fényképészek arcképcsarnoka” című könyvben a János képe alá azt írtam, ha jól emlékszem, ha jól idézem, hogy… „Sok szép kép, sok szép gyerek, mindkettőt jól csinálja.” Tehát gyakorlatilag, hát ebbe már mondjuk benne van az én kis humorom is, de hát az igazság, hogy végül is számomra ha azt mondják, hogy Eifert, akkor nem véletlenül, hogy E-betűvel kezdődik az ő neve, mert számomra egyenlő az energiával. Tehát egy energia, egy E, vagy egy energia, egy Eifert. Abba a sikeres kategóriába tartozik, hogy sikerült neki néhány olyan emblemisztikus képet csinálnia, amit ha akarja, ha nem, nyilván vannak olyan képek, amiket ő jobban szeret, de vannak… nagyon kevés az a fényképész, akinek emblemisztikus képe marad. Figyelje meg, hogy amikor mondok egy nevet, akkor ismeri? Ismerem! S mondjon tőle egy képet, nem tud képet mondani. Na most hogyha én azt mondom, csak a Marceauról készült, azért az első… Azért mondom a Marceaut, mert én azt először… Ez volt az első kép, amit én tőle láttam. Tehát nyilvánvalóan ez egy emblemisztikus kép. Na, most ha ő most már abbahagyja és csak ezen túl rólam csinál aktképeket, akkor is már bevonult a fotótörténetbe, mert ez a kép benne marad a köztudatban.

Eifert János: (Táncfotózás közben)

Ugrás… Ez az!… Patt… Ez az! Ez az!… Ez az!…

Három- és… Ez az!… Ez az! Jó! Köszönöm. Na most azt kellene még, hogy egy ilyen mozdulatot… Tehát a… tehát egy nagy ekártét, balról mozdítva és közben a kar lendít és megáll itt egy hármas pózban. Igen, folyamatosan. És ugrik… Próbáljuk meg. Három- és… Titi-tá… titi-tá. Titi-tá. Ez az! Köszönöm. Ú!

Eifert János:

Egy valaki azt mondta, hogy ennek az Eifertnek milyen mázlija van, mindig fantasztikus nőket fog ki. Hát valóban mázlim van és még azt sem mondhatom, hogy ezt a határtalan szépségemnek, férfias vonzerőmnek köszönhetem. Inkább a szerencsének, hogy… az élet olyan pillanataiban mind a négy kapcsolatom úgy kezdődött, amikor nagyon-nagyon mélyponton voltam. Amikor hát talán az ember még az élet értelmét is megkérdőjelezi. És akkor mindig jött egy olyan szerencsés pillanat, ami elindított újra fölfele. És én mindig úgy gondoltam, minden kapcsolat úgy kezdődött, meg tartott, hogy na, ez az igazi, ez így fogok meghalni és akkor a nők másképpen döntöttek. Rendszerint ők váltak el tőlem. De most én úgy érzem, hogy Lőrinc Kati nagyon az életem végéig az igazi és nagyon fontos, mint társ, mint nő, mint… mint feleség, hogy olyan gyerekeket nevelünk, akik hát, ha szabad azt mondani, hogy igazán az élet értelmét adják.

Lőrinc Kati:

Ez az a tipikus találkozás, amit egy táncos mindig megálmod magának, hogy valaki belém szeret, amikor táncolok. Egyébként majdnem minden találkozásom így történt. Ez úgy volt, hogy tartottam egy órát, amin a János ott volt. Látta és utána odajött, hogy és annyit mondott, hogy ez annyira csodálatos volt, hogy ezért érdemes volt megszületni. Na, hát erről engem rögtön ezzel le lehetett venni a lábamról, mert ilyet még azért bárhogy is, de ilyet még nem mondott senki és akkor a kezembe nyomott valamilyen fotós katalógusokat, amiket ő csinált. Én tudtam, hát a nevéről rögtön tudtam, hogy ő kicsoda, mert azért annyira a tánc szakmában ismert és az nem tetszett, amit mutatott, az a fotó nekem nem tetszett. Azzal nem voltam megelégedve. A színei rosszak voltak és hát azt vettem észre magamon, hogy… hogy úgy sajnálom, hogy nem tetszett, mert különben az ember nagyon oké volt. És akkor szép lassan megint eljött arra az órámra és így tovább és akkor elkezdtünk sokat beszélgetni, találkozni és elég hamar kiderült számomra, hogy itt valami van. És tényleg.

Lőrinc Kati:

Az a jó, hogy nem ugyanazt műveljük. Az valószínűleg nem lenne igazában ideális. Tehát az azért mégis más, amit ő csinál és más, amit én. Amit én, az a pillanat művészete. Tehát igazából soha meg nem ismételhető. Amit ő, az meg megmarad. Hogy hogyan lehet a három gyerekkel? Hát először is nagyon sokat köszönhetek ennek a három gyereknek, akiknek olyan természetük van, hogy mindent tolerálnak. Én magam nagyon önállóságra neveltettem gyerekkoromban és ezt én nagyon jól tudom hasznosítani és hál’ Istennek a gyerekek partnerek ezekre a dolgokra. Ugye olyan szinten, hogy néha utolsó pillanatban kell eldönteni, hogy ki megy a gyerekért, mondjuk, mert kiderül, hogy János azt mondja reggel, ja, nekem ma Pestre kell menni. Akkor gyorsan ugye szervezni kell a dolgokat. Igazából még nem történt malőr, még nem maradt ott egyik gyerek se sehol. Úgy Isten igazából ez egy csoda, de azt kell mondjam, hogy az élet szervezése az a 80 százalék. A 20 százalék a munka, amit aztán valóban elvégzem, amire mindenki azt hiszi, hogy na az a száz százalék. Az tényleg húsz ahhoz képest, hogy itt minden stimmeljen. Az, hogy legyen tej, kenyér a frizsiderben és az összes többi, ami ehhez tartozik.

Bayer Ilona:

Győrbe miattad költözött le a család. János mit szólt ehhez?

Lőrinc Kati:

Ő buzdított. Amikor felmerült ez a lehetőség, hogy felkértek engem erre a munkára, akkor én azért egy picikét hezitáltam és tulajdonképpen ő… felcsillant a szeme és mondta, hogy ez egy remek lehetőség, ezt csinálni kell. Szóval fantasztikusan mögöttem állt. Hódmezővásárhelyen született, egy kicsi városban. Igazából a szíve mélyén ő nem egy nagyvárosi ember és most azt veszem észre, hogy itt érzi magát jobban.

N. Mészáros Júlia:

Mint művész, azonnal bekapcsolódott a város kiállítási életébe. Önálló kiállítással mutatta be nálunk a Váci Péter gyűjteményben az utóbbi 20 évben készült alkotásainak egy nagyon szép válogatását. Győrben működik már nagyon hosszú ideje a Mediawave Nemzetközi Film- és Videó Fesztivál, amelyiknek a művészeti vezetője lett olyan értelemben, hogy ő gondoskodik a társművészeti programok közül elsősorban a táncművészeti és természetesen a fotóművészeti programokról. Mármint a Fotószövetség elnöke elkezdett egy közép-európai kortárs fotógyűjteménynek az alapjait letenni és ezt szeretné tovább folytatni és itt Győrben feltehetőleg a nemsokára elkészülő zsinagógában olyan eleven művészeti életet szeretne, amelyikben a fotóművészet is állandóan jelen van és további társművészetek szintén. Ennek ő az egyik fő mozgatója.

Eifert János:

Jellemző talán, hogy amíg nem köszöntöttek, nekem eszembe se jutott, hogy 60 éves vagyok. Tehát a napi tevékenységem, vagy fizikai készenlét, szellemi állapot alapján hát úgy gondolom, hogy gyermetegebb vagyok a koromhoz képest, de hát nagyon jó. Szóval én azt tudom mondani, hogyha ezek nem alakultak volna így az életemben, akkor lehetnék én akármilyen nagy művész, csonka élet maradna. Anyámtól azt örököltem és ez az én szakmámban, ebben a nagyon kemény harcokkal, viharos eseményekkel tarkított szakmában, és amely sok kudarccal is van fűszerezve azt tanultam tőle, vagy azt örököltem, hogy az élet legrosszabb pillanataiban is fölfelé lehet nézni, valami fény felé, valami kiút felé. Tehát nem lehet az ember fizikailag, lelkileg olyan rossz állapotban, hogy ne lenne képes kivergődni, és előre mozdulni. Sokat utaztam, rengeteget fényképeztem és közben mindig érdekeltek mások munkái. Rengeteg könyvet vásároltam. Egy olyan könyvtáram jött össze, amit sokan irigyeltek. Végül is amikor úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon értékes anyag gyűlt össze, akkor a Pécsi József Könyvtárnak ajándékoztam az egészet, és amikor a könyvtáros listát csinált, átvételit, egy darab Henri Cartier-Bresson, két darab Martin Martincek, három darab Korniss, akkor végére ért és megkérdezte, hogy és a saját könyvéből nem ad? – és akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen elfelejtettem foglalkozni a saját könyvemmel, de hát most itt eljött az ideje, hogy elkészítsem első könyvemet, amely természetesen ennek a hosszúnak mondható pályának az összefoglalása. Ebben benne lesznek azok a képeim, amelyek ma már különböző múzeumokban, gyűjteményekben is megtalálhatók. Írásaimból is tervezek közreadni egy rövid válogatást és tulajdonképpen – ennyi.

(Dialóglista – ELSŐ KÖNYVEM – Eifert János portré (Magyar Televízió, 2003) 55’

Szerkesztő-riporter: Bayer Ilona, Operatőr: Sibalin György, Zenei szerkesztő: Herczeg Kászló, Vágó: Tranger Márta, Gyártásvezető: Fehér Norbert, Rendező: Kálmán János)