Critikai Lapok, XII. évfolyam 2003/2

Józsa Ágnes: Fotó Eifert

Hányféle ideje van a dolgoknak? S mi a pillanat és mi az örökkévaló? Eifert János első felvételei a néptáncéi. Képes volt a fotográfia dinamizmust nemigen ismerő eszközrendszerével érzékeltetni a ritmust, a lendületet. Hogyan komponál a fotós? Azzal a képkivágással, amelyet a mindenségből kiválaszt. Eifert mindig zárt kompozícióval dolgozott, és ezzel a zárt kompozícióval tudta megjeleníteni a színpadi forgatagot. Aztán ismerem tájképeit. A Hortobágy távoli horizontját, a Holt-Tisza mocsár illatú partjait fényképezte, meg a pár, koszlott fa közé szuszakolódott tanyákat. Különös, de mindegyik kép tele volt gyöngédséggel, líraisággal. Bármihez közelít, szeretettel teszi. (Macskás sorozatának darabjai egyenként idéződnek bennem.) Ha tárgyakat fényképez, azoknak különös aurájuk lesz, mintha a létrehozójuk fáradozása, igyekezete, szépségvágya életre kelne. Az objektív lencséje előtt semmi sem objektív. Múltja lesz, emberi történeteket mesél. Ha lencséjével városokat pásztáz, beléjük költözik a lüktetés. Eifert a sok műfajjal és a sokféle témával ezer arcot mutat, mégis mindegyik képe azonosítható, felismerhető. Felismerhetők a tárgyszerűségről, a zárt kompozícióról és a megközelítés gyöngédségéről. Mindenen a szépség uralkodik. Realizmusa „tündéri”.

Mindeddig nem találkoztam manipulált képével. Szerettem Eifert realizmusát, hitelességét. Legutóbbi kiállításán (Kína: Ablak a falon – MVM Galéria, a legnívósabb fotós galériák egyike, amely nemrég fogadta Féner Tamás és Fejér Gábor képeit) mintha túl akarna lépni a pillanatörökítés tárgyiasságán. Valami miszticizmus telíti a levegőt. Ahogy Dalí tette, szétfolyatja az időt. Semminek nincs kezdete, és semmi nem ér véget, holott ezeken a képeken is zárt a kompozíció. Megbicsaklik, ami folytonos. A táj párában úszik. Ilyen volt évezredekkel ez-előtt és ilyen lesz évezredek múlva. Megtagadja, ami emberi. A portrék is különböznek a megszokottól. A tekintetek elé- és mögénéznek, ezért bár bizakodással teliek, megtagadják a kapcsolatot. Magukba záródnak. Nincs kontaktus a vannal, csak a távoli múlttal és a nagyon távoli jövővel. Elveszettnek látszik a nyugati ember optikája. Éljen a csönd, és ami nem érhet véget soha!

(Eifert János: Kína: Ablak a falon. Fotókiállítás az MVM Galériában 2002. december–2003. január)