Kisalföld, 2011. november 19., szombat

Szieszta – Szerkeszti: Werner Krisztina

 Vers – Gülch Csaba

_______________________________________________________________________________________

Versek és arcok című sorozatunkban szombatonként olyan ismert személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. A héten Eifert János fotóművész, évekig Győrött élő képíró mesélt – sok más mellett – arról, hogy hiány szülte fájdalmában miként emlékezett egy felszabdalt, felgyújtott fényképpel Pilinszkyre.

Szavak, sorok, egész világ

 

EIFERT JÁNOS: NYOLC VERSSORBAN IS OTT REJTEZHET A TELJESSÉG MAGA

 –           Nesztelenül és észrevétlen lopakodnak az életembe a versek Már egészen kiskoromban, amikor édesanyám mesék helyett gyönyörű dallamú szövegeket mondott nekem. Megragadtak, persze nem értettem, föl sem fogtam a szépen egymáshoz illesztett, muzsikáló mondatokat, csak utólag tudatosult bennem, hogy azok versek voltak. Erre akkor döbbentem rá, mikor utazásaim során egy-egy idegen nyelvű szöveget hallottam és anélkül, hogy annak értelmét ismerhettem volna, teljesen elvarázsolt a szavak szépsége. Többek között Varsóban a szállodai szobám száma lengyelül az ötvenöt – mondta Eifert János.

 ÓDA A ZSIGEREKRŐL

 –           Aztán a versek – ugyan már tudatosan választott társként – utána is velem maradtak. Kertes házban laktunk Hódmezővásárhelyen, ahová hosszú évekig nem vezették be a vizet.  Egy közös kútról kellett kannában hordani, és hogy a várakozás – sokan jártak oda – jobban teljen, mindig vittem magammal egy-egy, az anyám polcáról kiválasztott könyvet, sok más mellett gyakran Petőfi- vagy Arany-kötetet. Később a könyvtár melegében megbújva fedeztem fel magamnak egy olyan világot, amit az akkor még félig érett eszemmel be tudtam fogadni. Számomra ez a világ, akkor és ott, József Attilával kezdődött. A korombeliek közül mindenki utálta, mert kötelező volt, engem pedig lenyűgözött azzal, ahogy az Ódában például működésünk, zsigereink zörejeit leírta, vagyis egyszerű biológiából fenséges költészetet varázsolt: „Gyomrod érzékeny talaját / a sok gyökerecske át meg át / hímezi, finom fonalát / csomóba szőve, bontva bogját – / hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját / s lombos tüdőd szép cserjéi saját / dicsőségüket susogják!” Említhetném még ebből az időből Arany Jánostól a Toldi estéjét, amelynek cselekménye egy fiatalember számára természetesen uralmas volt, de szövegét, a szavak mesteri muzsikáját boldogan fogadtam be: „Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele, / Rövidebb rövidebb lesz a napnak útja, / És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja. / Megpihen legszélén az égi határnak / S int az öregeknek: „benneteket várlak!” / Megrezdül a feje sok öregnek erre: / Egymásután mégis mennek nyughelyre.” Innen már egyenesen vitt az út Adyig vagy kicsit később Pilinszky Jánosig, akit sokan abban az időben különcködőként emlegettek. Egyébként az irodalmi látásmódomban nagy szerepe volt irodalomtanáromnak, Grezsa Ferencnek, akiről akkor még nem még nem tudtuk, hogy tekintélyes, ismert irodalomtörténész is, akinek az írásai sorra jelentek meg az irodalmi folyóiratokban. Ő úgy tárta a költészetet a kamaszok elé, hogy éreztette velünk: egy-egy versben, verssorban benne foglaltatik az egész világ.

 FÁJDALOMBÓL TŰZ

Eifert Jánost – a verseken túl – Pilinszkyhez „szakmai’ kapcsolat is fűzte, többször fotózta, fényképezte a költőt és ilyenkor hosszan elbeszélgettek.

–           A hetvenes évek végén ismerhettem meg, amikor a világban az egyik legismertebb magyar költő volt. Ted Hughes jóvoltából kiváló angol fordítások készültek verseiből, így életműve nem jutott Ady és József Attila sorsára. Sokat fényképeztem őt, de mivel rendszeresen tartott felolvasóesteket Londonban, Párizsban, a nyugati világban sok helyütt, és én is sokat utaztam, így nem sikerült soha időpontot egyeztetnünk, hogy a kész anyagot megmutassam neki.

Az utolsó megbeszélt dátum nyolcvanegy május huszonhetedike volt.  A képeket már nem adhattam át neki, mert szíven ütött a rádióban hallott hír: „Hatvanéves korában meghalt Pilinszky János költő.”  Annyira fájt a hiánya, a befejezetlen beszélgetés, ami mindkettőnk számára fontosnak tűnt, hogy öntudatlanul az egyik róla készült portrét csíkokra szabdaltam és úgy ragasztottam fel egy fekete kartonra, hogy a találkozások kicsit elcsússzanak egymástól és az egész kollázst meggyújtottam. Hagytam égni és közben lefényképeztem. Ezzel a tiszta lángolással emlékeztem rá…

Pilinszkytől az ismert képíró számára a Kezed, kezem című vers a legkedvesebb. A rövid költemény édesanyjához köti.

– Édesanyám két évtizedig harcolt a rákkal. Utolsó éveiben nagyon súlyos állapotba került, egy baptista szeretetotthonban ápolták. Gyakran meglátogattam. Fogta a kezemet, ilyenkor az együttléteink időtlennek tűntek, kiléptek a percekből, órákból. Úgy éreztem, hogy keresetlen szavak helyett a kezeinken keresztül mindent el tudunk mondani egymásnak. Egy ilyen látogatás után hazatérve, talán csoda, de éppen a Kezed, kezem című versnél nyitottam ki a Pilinszky-kötetet. Megdöbbentem, mert úgy éreztem: nekem címezték.

 LÉLEKSZTRIPTÍZ

A verses séta végén Eifert János közeli kortársakhoz kalauzol. Egyikükkel, Turczi István József Attila-díjas költővel – aktjait adva – Erotikon címmel közös albumot is alkotott.

 –          István a velünk élő irodalom egy olyan alakja, akiben a fiatatos hevület, a másokkal való törődés, a szépség szerelme különleges harmóniában munkál. Óriási élményt jelentett a közös munkánk, annál is inkább, mert a téma, a mezítelenség könnyen sikamlóssá vagy ízléstelenné válhat. Hogy milyen belső iránytűk vezéreltek bennünket, ama kicsit válaszol Az Ikon című verséből kiemelt részlet: „A gyönyör eszméje nem időszerű. / Test a lelke mindennek, na jő, / de hol marad emlék és művelet, / amíg a pálya igenre, nemre osztható?! / Hiába létvágy, és altesti metrumok, / lelke húsa kemény, mást üzen.” Végül hadd említsem legfrissebb kedvencemet, Viola Szandrát, akt így ajánlja Léleksztriptíz című kötetét: „Azt hiszem, ez a fokozatosság teremtheti meg az olvasás leghasznosabb gyümölcsét, azt ugyanis, hogy miközben egyre többet ismersz meg belőlem és rólam, verseim által magadra ismersz, magaddal szembesülhetsz. Őszintén hiszem, hogy a megismerés minden művészi aktusa különleges élményt és valódi lelki gazdagodást nyújt. Igazi reveláció számomra ez a kötet. Szandra versei is azt igazolják, hogy nyolc sorban ott az egész világ: „Pásztorod voltam, / farkasod lettem. / Lenyúztalak most: / hordd bűnöm helyettem. / Bőrödből magamra / ruhát öltök. / Majd szívemen visellek, / mikor megöltök.”

 

TURCZI ISTVÁN az 1980-as évektől kezdve folyamatosan publikál, napjaink irodalmi életének talán egyik legjelentősebb és legsokszínűbb alkotója. A Parnasszus folyóirat főszerkesztőjeként feladatának tartja a magyar költészet szolgálatát.

 VIOLA SZANDRA tizennégy éves korában írta meg Léleksztriptíz címmel első költeményét, és azóta is folytatja a lelki értelemben vett kitárulkozást. Irodalmat, filozófiát tanul, szenvedélye a tánc.

 PILINSZKY JÁNOS a hatvanas évek elejétől többször utazott Nyugat-Európába. Főleg Párizsban töltött hosszabb időt, sőt, még az USA-ba is eljutott. Nővére 1975-ös öngyilkossága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy utána nem írt több verset.

 Pilinszky János: Kezed, kezem

 Hová rejtsem kezeimet?
Anya, a te kezedet örököltem.
de királyságom, tudom, nem kívánod.

Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.
Újra semmim sincs, édesanyám.

A Kisalföld Versek és arcok című sorozatában szombatonként olyan ismert személyiségekkel beszélgetnek, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. A héten Eifert János fotóművész, évekig Győrött élt képíró mesélt – sok más mellett – arról, hogy hiány szülte fájdalmában miként emlékezett egy felszabdalt, felgyújtott fényképpel Pilinszkyre. Cikk a Kisalföldben. (kisalfold.hu  2011.11.19. 08:00)