A romániai Érmihályfalva, Bihar megyei kisváros, a megye észak-nyugati határán terül el, fontos vasúti és közúti csomópont Nagyvárad és Szatmár között, ugyanakkor nemzetközi határátkelő Magyarország irányába közúton és vasúton egyaránt.
Az 1992-es népszámlálási adatok szerint Érmihályfalvának 10.438 lakosa van, amelyből 8832 magyar, 1340 román, 213 cigány és 23 más nemzetiségű.
Most a cigány nemzetiségűeket kerestük meg, akik a hagyományokat átörökítő, de lényegében mai “városi” viseletben előadott táncukkal örvendeztettek meg. A képek egy része Érmihályfalván, a többi Nagyváradon készült, ahol feltehetően az érmihályfalvaiak rokonai, a “Ciore Roma” együttes tagjai táncoltak a Vár kertjében. A fényképezés nem tudományos igénnyel, néprajzi- vagy tánctörténeti megközelítéssel történt, hanem az EURO FOTO ART jubileumi ünnepségére összesereglett fotósok kedvére – Tóth István által szervezett – program része volt. Mindenesetre élveztem a táncosok mozdulatait, néha még a lábam is rámozdult. Közben portrékat is készítettem, törekedve karakterük őszinte megjelenítésére. Kérdeztem a nevüket, néhányukat fel is jegyeztem: Angyal Vivien, Tímea, Carmen, Klára…

Eifert János felvételei

Azokat, akik mélyebbről és alaposabban szeretnék megismerni a cigány-tánc lényegét, egy kis “tudományos” kitérővel – a Magyar Néprajzi Lexikon egyik szócikkével – segítem:
A cigányok tánckultúrájának viszonylagos egységéről csak kisebb területeken belül lehet szó, mert tánckincsük regionálisan módosulva kapcsolódik a befogadó népekével, s rendszerint e népek régibb hagyományait alakítják sajátos előadásmódjuk szerint. A Balkánon a lánctáncok régibb formáinak s bizonyos rituális táncoknak a hordozói. A Kárpát-medencében szóló férfi- és páros táncok, valamint fegyvertáncok archaikus formáinak őrzői, alakítói, vagyis tánckincsük alapvonásaiban igazodik az itt élő népek eléggé egyívású régi táncaihoz. Törzsek vagy foglalkozások szerint legfeljebb a tánchagyományok őrzésének intenzitása, asszimilációjuk foka szerint vannak kisebb különbségek. Tánckultúrájuk regionális eltérései inkább a helyi parasztlakosság táncainak régibb – sokszor már elfelejtett – rétegéhez való alkalmazkodásukról tanúskodnak. A Duna menti ún. román cigányok pl. bizonyos balkáni lánctáncformák hordozói, a Felső-Tisza vidékiek a pásztortáncokkal rokon botolóban jeleskednek, Erdélyben pedig a friss csárdás régies, összefogódzás nélküli formáját (cigánycsárdás, csingerita) tartják jellegzetes cigánytáncnak. A K-európai paraszti táncfolklór sok régi elemének megőrzését mutatja az is, hogy a parasztság „cigány” „cigányos” pejoratív jelzője gyakran saját volt hagyományai elavultnak ítélt elemeire vonatkozik, amelyek fokozatosan a cigányok használatába kerültek át. A cigányok ugyanakkor minden új divat gyors befogadói és asszimilálói, tánckultúrájuk ma is eleven, változik, fejlődik éppúgy, mint zenéjük. – Táncéletük teljesen spontán, nem a zárt paraszti szokásrend szabályai szerinti → táncalkalmak keretében zajlik. Náluk bármikor, bárhol, bármely napszakban sor kerülhet táncra, munka közben csakúgy, mint a halottvirrasztás szüneteiben. Szervezett zenés táncalkalmaik (cigánybál, cigánylakodalom) viszont a helyi parasztság szokásgyakorlatához illeszkednek. Táncaiknak sajátos színt ad a kezdetleges zenekíséret, mely a vokális tánckíséreti módoknak s a spontán zenélés szükségmegoldásainak, a hangszer- és zenekar-imitációknak egész sorát őrizte meg vagy fejlesztette ki (→ bőgőzés, → pergetés). Cigányzenekari kíséretet saját táncaikhoz ritkán s csak a zeneileg fejlettebb magyar cigányok alkalmaznak. A cigánytáncok általános előadási sajátossága az az elemi erejű, túlfűtött, olykor az eksztázisig is fokozódó átélés, amellyel ma már szinte csak az Európán kívüli természeti népek körében találkozunk. Az érzelmi, hangulati fűtöttség az arcjátékban, hangkitörésekben éppúgy megnyilvánul, mint a lazább, szertelenebb magatartásban és mozgásmódban, valamint az obszcén mozdulatok, gesztusok gátlástalan alkalmazásában. – A mo.-i cigányok körében élő táncok: a → rókatánc, a → botoló, a → cigánycsárdás, valamint a legáltalánosabban jellemző ún. cigánytánc. A cigánytánc műfajilag korántsem egynemű kategória: férfi- vagy női szólótáncot és vegyes páros táncot (→ páros táncok) egyaránt magába foglal, vagyis műfaji összemosódás jellemzi (→ ugrós). Individuális jellegű, rögtönzött szerkezetű táncforma, mint a Kárpát-medencei táncok többsége. A = 120–138 tempójú „táncalávaló nótá”-ra (khelimas djíli) járt -os metrumú cigánytánc ritmuskísérete gyors → düvő vagy → esztam, ill. ezt imitáló szájbőgőzés. A főleg csapásoló motívumokból felépülő, a zenéhez nagymértékben illeszkedő ritmikus, virtuóz táncot állandó ujjpattogtatással kísérik. A zene és tánc illeszkedésének jelölésére használatos → pont terminológia az Alföld keleti peremén élő cigányok táncaihoz is kapcsolódik. A cigánytánc formai és zenei vonásai révén a régi ugrós-legényes tánccsalád tagjai közé illeszkedik, legközelebbi rokonai az ardeleana, féloláhos, tehát az erdélyi → legényes kezdetleges formái. A cigánytánc páros változatában a táncosok összefogódzás, egymás érintése nélkül táncolnak egymással szemben. A férfi virtuóz csapásoló táncát a nő egyszerűbb motivikájú tánca egészíti ki, amelyet elegáns, játékos, olykor érzékinek tűnő harmonikus karmozgás, körzés és ujjpattogtatás kísér. A nő mindig a férfi nyomában táncolva szinte szorítja, akadályozza társát a táncban. Játékosan versengve csalogatják egymást, olykor kifordulnak, „megcsalják egymást”. A régi európai csalogatós (→ csalogatás) páros táncok primer formáinak egyikét szemlélhetjük a páros cigánytáncban. A cigánytáncra a tánctörténeti emlékeink több ízben utalnak a 17. sz.-tól, s a tánczenei források is tartalmaznak táncdallam-feljegyzéseket (Kájoni-kódex, Apponyi, Linus). – Irod. Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Martin György: East-European relations of Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I– IV., Bp., 1970).