János Eifert - Photographer

Fotóoktatás.hu, az ARCHITEKTÚRA FÉNYKÉPEZÉS Workshop gyakorlata, Szentendre, 2009. szeptember 12.

September 12th, 2009 | Category: Napló / Diary,Oktatás-Képzés / School-Workshop

Szentendre. A Fotóoktatás.hu iskola hallgatóinak az architektúra fényképezés gyakorlata. Kiemelt témánk: kapuk, kilincsek, zárak, lakatok.

Szentendre, Architektura workshop_6058 Szentendre_6127 Szentendre, Architektura workshop_6060 Szentendre_6079 

Szentendre, Architektura workshop_6058 Szentendre_6229 Szentendre, Architektura workshop_6062 Szentendre_6191

Szentendre_6149 Szentendre, Architektura workshop_6058 Szentendre_6248 Szentendre, Architektura workshop_6243

Szentendre_6072 Szentendre_6253 Szentendre_6191 Szentendre, Architektura workshop_6060  

Szentendre, Architektura workshop_6237

A Fotóoktatás.hu iskola ARCHITEKTÚRA FÉNYKÉPEZÉS Workshop csapata Szentendrén, a Rab Ráby téren:

Fuchs János, Imre Anikó, Eifert János, Imre Tamás, Popovics Lilla, Sárosi Attila, Áts Ferenc, Grossmann Gábor, Nagy Ádám.

Szentendre_6281 Eifert János felvételei

Amikor egy témát fényképezünk, előtte igyekszünk megtudni róla mindent, amit csak lehet. Az Internet jó forrás ehhez.

Szentendre (szerbül: Сентандреја) város Pest megyében a Szentendrei kistérségben. Elsősorban művészetével és kultúrájával ragadja magával a látogatót.

Ulcisia Castra (magyarul: Farkasvár) Pannonia provincia „limes”-ének egyik jelentős állomáshelye, Marcus Aurelius kedvenc katonai tábora volt. Megfordult itt 202-ben Septimius Severus, 214-ben Caracalla és 375-ben Valentinianus császár. Áprily Lajos így eleveníti meg ezeket az éveket: „Zuhog a fény a ház-sorok falára, / megtündököltet minden ablakot. / A római Castra Ulcisiára / valamikor itt így ragyoghatott. / Lábak dobbantak, had vonult kevélyen, / belerezzent minden útmenti ház, / íjak villantak, s ragyogott a fényben / ezer feketebőrű szír íjász…”
A 9. században a honfoglaló Árpád fejedelem vezértársa, Kurszán fejedelem itt telepedett le, a római őrhely (lat.: vicus militaris) és a hozzá tartozó polgári település romjait felújíttatta, s erődítménynek használta.
A 12. században már a veszprémi püspökség oklevélkiállító székhelye Szentendre. Neve Fulco deák (valójában „hospes”, püspöki írnok) 1146-ban Sanctus Andreasban kelt végrendeletében, amelyet II. Géza király erősített meg, fordul elő először.
A törökök kiűzése után külhoni telepesek népesítették be; felvirágzásának emlékeit mindmáig őrzik a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, templomai, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai. Az 1690-es nagy szerb kivándorlás nagy számban hozott Szentendrére szerbeket, akik maradandó nyomokat hagytak a város képén és kultúráján, mindenekelőtt a mai városközpont szerb kereskedőházai őrzik emléküket. A szerbekkel együtt jelentős dalmát bevándorlás is volt. A dalmát családok a Szamár-hegyen telepedtek le, ahol ma a Dalmát utca őrzi emléküket. Ebben az utcában még az 1980-as években is kizárólag a dalmát családok leszármazottai éltek.
Szentendre 1872-ben kapta vissza korábban elvesztett városi rangját.
A nyugodt kisvárosi élet a század eleje óta vonzza a művészeket. A szentendrei művésztelep 1929-ben jött létre; hozzá fűződik az ún. szentendrei iskola. Ma is több mint kétszáz képző- és iparművész, valamint író, költő, zeneművész és színész él a városban, többnyire budapesti kiállítási és munkalehetőségekkel.

Története: Ulcisia Castra (magyarul: Farkasvár) Pannonia provincia „limes”-ének egyik jelentős állomáshelye, Marcus Aurelius kedvenc katonai tábora volt. Megfordult itt 202-ben Septimius Severus, 214-ben Caracalla és 375-ben Valentinianus császár. Áprily Lajos így eleveníti meg ezeket az éveket: „Zuhog a fény a ház-sorok falára, / megtündököltet minden ablakot. / A római Castra Ulcisiára / valamikor itt így ragyoghatott. / Lábak dobbantak, had vonult kevélyen, / belerezzent minden útmenti ház, / íjak villantak, s ragyogott a fényben / ezer feketebőrű szír íjász…”

A 9. században a honfoglaló Árpád fejedelem vezértársa, Kurszán fejedelem itt telepedett le, a római őrhely (lat.: vicus militaris) és a hozzá tartozó polgári település romjait felújíttatta, s erődítménynek használta.

A 12. században már a veszprémi püspökség oklevélkiállító székhelye Szentendre. Neve Fulco deák (valójában „hospes”, püspöki írnok) 1146-ban Sanctus Andreasban kelt végrendeletében, amelyet II. Géza király erősített meg, fordul elő először.

A törökök kiűzése után külhoni telepesek népesítették be; felvirágzásának emlékeit mindmáig őrzik a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, templomai, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai. Az 1690-es nagy szerb kivándorlás nagy számban hozott Szentendrére szerbeket, akik maradandó nyomokat hagytak a város képén és kultúráján, mindenekelőtt a mai városközpont szerb kereskedőházai őrzik emléküket. A szerbekkel együtt jelentős dalmát bevándorlás is volt. A dalmát családok a Szamár-hegyen telepedtek le, ahol ma a Dalmát utca őrzi emléküket. Ebben az utcában még az 1980-as években is kizárólag a dalmát családok leszármazottai éltek.

Szentendre 1872-ben kapta vissza korábban elvesztett városi rangját.

A nyugodt kisvárosi élet a század eleje óta vonzza a művészeket. A szentendrei művésztelep 1929-ben jött létre; hozzá fűződik az ún. szentendrei iskola. Ma is több mint kétszáz képző- és iparművész, valamint író, költő, zeneművész és színész él a városban, többnyire budapesti kiállítási és munkalehetőségekkel.

A kisváros sajátosan mediterrán hangulata az elmúlt évszázadok folyamán alakult ki, amikor a törökök kiűzése után a magyarok mellett szerb, dalmát, a szlovák, német és görög telepesek népesítették be. Sajátos összetételét a mintaszerű független kisebbségi önkormányzati rendszere is jelzi, országosan ismert volt és jelenlegi képviselőkkel.