EGY FOTÓ RIPORTER ÖNMAGÁRÓL

A múlt év őszén a Szovjetunióba utaztam, omszki fotókiállításom megnyitójára. Kíváncsiság, izgatott bizonytalanság, feszültség, amolyan premier előtti lámpaláz oldódott fel bennem a kiállítás sikeres fogadtatásában. Hogy miért volt fontos számomra ennek a kiállításnak a sikere? Talán azért is, mert négy éves fotóriporteri munkám, érettségem vizsgá­zott 9000 km-re Budapesttől. Ezen az önálló kiállításomon használtam először azt a szer­kesztési, rendezési elvet, amivel a külön-külön önálló, jó képeket egy teljes egységgé, bonyo­lult mondanivalók hordozására alkalmas szer^­kezetté gyúrtam össze. Az ottani sajtó, a rádió és televízió részletesen elemezte a képeket, nagy szeretettel és hozzáértéssel fogadták a magyar tájak, emberek üzenetét. Mert a képek üzenet hordozói voltak, s a fotóriporter, — jómagam— ennek az üzenetnek a közvetítője. Jelenleg újabb fotókiállításon dolgozom: a „Tánc című anyagom 1983-ig fog vándorolni az NDK különböző városaiban. Nemrég a londoni BBC Publications-tól kaptam megbí­zást „The Discovery of Animal Behaviour c. sorozatukhoz felhasználandó képek elkészíté­sére. Újabb lehetőség, hogy a képek nyelvén üzenetet közvetítsen a fotográfus. Holnap a József Attila gimnáziumban tartok előadást a képszerkesztésről, kompozícióról, a rákövet­kező napon egy kiállítás zsűrijében veszek részt.

Sokan kérdezik, hogyan alakult pályafu­tásom? Honnét a rengeteg energia, ami „dol­gozik bennem a sokféle nehézség ellenére is. A válasz egyszerű: Szenvedélyesen hiszek a hi­vatásomban. Egyébként is szerencsés ember vagyok. Hódmezővásárhelyen születtem, s gyerekkoromban gépészmérnöknek készül­tem. Egy tehetségkutató pályázat során kerül­tem a Néphadsereg Művészegyüttes tánckará­ba, s 17 éven át sok sikerben, utazásban volt részem. Algériától a Szovjetunióig 18 ország­ban léptem fel az együttes vezető táncosaként. Közben kezdtem fényképezni. A tánc, a zene, a képzőművészetek ismerete, szeretete a fotózás területén is igényes teljesítményekre sarkallt. Autodidakta módon sajátítottam el a szakmai ismeretek, mesterségbeli fogásokat. Kis albérleti szobánkban nagyítgattam felvételeimet. Kollégáim bíztatására küldtem először képeket a békéscsabai Premfotó-kiállításra, 1968-ban. A Rekviem című képpel II. díjat nyertem. Az első siker szárnyat adott, s egy nagyon látványos 10 év következett. Mint amatőr fotós sikerrel szerepeltem hazai és nemzetközi kiállításokon: Az MTI amatőr riporterfotó-pályázatának első díját hamaro­san a Pravda nemzetközi pályázatán és a jugoszláviai Arany szem nemzetközi fotókiállításon kapott diplomák követték. A Fo­tóművészet c. lap negyedéves pályázatának nívódíjai, évdíjai, a Strassbourgi nemzetközi fotószalon Niépce-plakettje, valamint a Pen­tacon-Orwo nemzetközi pályázatán kapott több díj szintén tetszetős eredmény egy amatőr számára.

Fotóim eljutottak a világ sok országába, s kezdtem megbízásokat kapni a Televíziótól, a sajtótól is. Hosszas vajúdás után, 1978 ja­nuárjában úgy döntöttem, hogy fotóriporter leszek. Egy képes hetilaphoz, a Lobogóhoz kerültem, s itt megtanulhattam a szakmai, technikai ismereteket, valamint a művészi lá­tásmódot alárendelni a napi feladatoknak. A riportok elkészítése kapcsán nagyon sok emberrel ismerkedhettem meg, sokat láthat­tam az élet valóságából. Egy viszonylag elzárt művészvilágból az élet közepébe csöppentem. Rájöttem, hogy ha a dolgok lényegét akarom a látás nyelvén keresztül visszaadni, akkor nagyon sokat kell tapasztalnom. Azt is meg kellett tanulnom, hogy a jó elképzelések megvalósítását is ki kell harcolni. A sok tapaszta­lat, legkülönbözőbb élményanyag edzett éret­tebbé, gondolkodóbbá, harcosabbá. Úgy ér­zem, hogy korábbi munkáim egy kicsit felszínesek, sokszor a látvány szintjén megraga­dók voltak. Most, negyvenévesen váltam iga­zán alkalmassá arra, hogy a dolgok mélyére nyúlva tudjam visszaadni az emberekről, kör­nyező világunkról a legfontosabbakat, a ben­nünk feszülő gondolatokat, érzelmeket. Most, negyvenévesen ugyanolyan hittel nagyítom képeimet albérletünk fürdőszobájában, amikor a család már lepihent, mint tizenöt évvel ezelőtt.

Nincs titkom. A megszerzett tudást szíve­sen átadom, ezért is vállalok előadásokat a MUOSZ-iskolában, fotóklubokban, vagy a FŐFOTÓ mesteriskolájában, a TIT-ben.

Eifert János a BÚVÁR fotóriportere

 (LV Híradó, 1982. április, 8-9.o)