Gyászjelentés

 A gyászoló család, a Magyar Fotóművészek Szövetsége , a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya, a Magyar Fotóriporterek Társasága és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma mély fájdalommal tudatja, hogy Gink Károly fotóművész életének 81. évében elhunyt.

Végső búcsúztatására 2002. május 28-án 14,15 órakor kerül sor a Farkasréti temetőben. A gyászmisét 2002. május 29-én 17,30 órakor a Szent Imre Plébániatemplomban (Budapest XI., Villányi út 25.) celebrálják.
Táviratcím: 1118 Budapest, Breznó köz 5.

Búcsú Gink Károlytól

Gink Károlyt nemrég köszöntöttük 80. születésnapja alkalmából. Legutóbbi kiállításának megnyitóján, ahol a szakma ünnepelte, ott állt a köszöntő beszédek kereszttüzében. Annyira friss a kép, hogy szinte csukott szemmel is látom, amint feláll székéből, s botjára támaszkodva, fehér hajával, metszett arcával, melyen a fájdalom sem rezdült, körbepillant. Pillantásában szinte benne éreztem mindazt, amit egy hosszú útról érkező magában hordozhat: szeretetet, haragot, megbocsátást, emlékezést, boldog és boldogtalan perceket, európai pillanatokat, fából faragott királyfit, fájdalmas önarcképet, amely egy foncsorozását vesztett tükörből pillant vissza … Egy kép, amelyet semmilyen fényérzékeny anyagra, digitális hordozóra nem lehet hűen rögzíteni, mert az élőnél eredetibbet, beszédesebbet, kifejezőbbet egyik sem képes megörökíteni. Néztem arcát, és azon tűnődtem, milyen lehetett fiatalon, amikor még fájdalom terheit nem kellett cipelnie, amikor életműve roppant súlya még nem rogyasztotta alakját? Kedves, mesélőkedvű, szűkszavú, zsémbes, mogorva, szeretetreméltó, elutasító? Vagy ebből is, abból is – ezerféle másból is – jutott mindenkinek, attól függően, hogy ki mit érdemelt? Nem tudom, de most már nem is érdekes. Műveit viszont még álmomban is tudom idézni, olykor megjelennek maguktól is, tovább élnek emlékezetünkben, éltek már akkor is, amikor még új utak keresésére ösztönözve szakadatlan mozgás, indulat, fékezhetetlen nyugtalanság jellemezte életét. Lehet, hogy zsarnoki természet volt? Ha igen, önmagának legkeményebb zsarnoka. Zsarnokként irtotta a silányt, a szellemtelent, az elfogadhatatlant, a megengedethetetlent, az ócskát, az idejétmúltat… Haladó szellemű uralkodóként teremtett meg egy birodalmat, ahol a tiszta szellem, a könnyed és fennkölt gondolat repítette az élet mindennapi pillanatait a művészet magaslatába, ahol most is az általa megjelenített képzőművészek és zenészek, írók és festők, szobrászok és gondolkodók veszik körül, a magyar szellemi élet mai arculatának kialakítói és meghatározói. Gink Károly köztük vált naggyá, művészi-emberi nagyságát hozzájuk képest határozhatjuk meg, ahogyan egy legutóbbi, még életében megjelent írás jellemezte: élő klasszikusként.

A Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökeként kollégái, művésztársai, barátai és tisztelői, a szakma nevében azt az embert búcsúztatom, aki a harmincas években vett először fényképezőgépet a kezébe, és az egykori fényképészinas, segéd Várkonyi László stúdiójából nagy utat tett meg ahhoz, hogy mára – és már jó ideje – a mai magyar fotóművészet legjelentősebb alkotói közé sorolják. Nem az életrajzát akarom idézni, hiszen az itt megjelentek tudják legjobban, hogy riportjai, művészfotói, kísérletező és meghatározó művei, több mint félszáz albuma, a három Bartók-műre készített fotósorozata, mintegy kétszáz kiállítása világszerte, tagságai, díjai milyen értékes és hosszú pályaívet rajzolnak.

Emberként, tanítványaként, tisztelőjeként – sokakhoz hasonlóan – egy olyan embert búcsúztatok, akit a legnemesebb, legkeményebb fából faragtak, és akit nagyon lehetett szeretni és tisztelni, félni és követni. Mintha apámat búcsúztatnám. És mit tehet a fiú, ha a legkedvesebb, legdrágább embertől kell búcsúznia… Könnyeivel küszködik, és úgy gondolja, a legdrágábbat veszítette el, amit egyáltalán ember veszíthet. És örökké őrzi emlékét…

Eifert János

(Elhangzott Gink Károly végső búcsúztatásán, 2002. május 29-én, a Farkasréti temetőben)

   Esher Károly felvételei

Az Országos Széchényi Könyvtár tisztelettel meghívja Önt a Képek az Escher – gyűjteményből. Válogatás Escher Károly (1890 – 1966) fotóiból az Országos Széchényi Könyvtár Mikrofilm és Fényképtárának gyűjteményéből című kiállítás megnyitójára a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájába (Budapest I., Színház u. 5 – 9.) 2002. május 29. 17 órára. A kiállítást megnyitja Monok István, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója és Tőry Klára művészettörténész

Megtekinthető 2002. június 15 – ig naponta 13 – 18 óra között, az előadások napján az előadás végéig.

Trencsényi Zoltán

Képességek és képtelenségek

Fotósok a magyar fotográfia állapotáról

Népszabadság, 2002. május 25.

Ha Susan Sontag már a hetvenes évek elején azt állította: “Korunk aggodalmainak java része, hogy a valódi világot a képek világa pótolja”, akkor mit mondjunk ma, a vizualitás korában, amikor a kép hitelesít mindent, legyen szó termékreklámról, politikai, közéleti hírről, szakmai előadásról, tudományos eredményről, születésről, halálról?

Immár életünk kikerülhetetlen része a fotó. Úton-útfélen belébotlunk. Nap nap után fényképek tucatjai villannak elénk újságok, magazinok lapjairól, lemez- és könyvborítókról, óriásplakátokról, reklámfüzetekből, élelmiszeres dobozokról, gyógyszeres üvegek címkéiről, kiállítótermek falairól… ki tudja, hány helyről még.

A Heller Ágost-féle, 1886-os megfogalmazás szerint bájosan csak „szellemi turista-féléknek” aposztrofált amatőrök számára az egyszerű, könnyen kezelhető fényképezőgépeknek és a gyorselőhívóknak köszönhetően mára mindennapos rutinfeladattá vált a képkészítés.

Magyarországon a pezsgés azonban nem csupán a „szellemi turista-félék” között élénk, úgy tűnik, a profik táborában is az. Évente több ezer fotográfus teszi közszemlére munkáit, a fotókiállításokon tolonganak a látogatók, albumok sokasága jelenik meg, az éppen vége felé közeledő (immár negyedik alkalommal megrendezett) fotóhónap pedig szakmai programok tucatjaival és kilencven (!) újabb kiállítással igyekszik helyzetjelentést adni a hazai fotográfia jelenlegi állapotáról. A fentiek alapján az ember azt gondolja: Magyarországon igényes figyelem kíséri az amatőr és a profi fotográfusok munkáját, a fotóriporterek és a fotóművészek megfelelő körülmények között, megfelelő színvonalon dolgoznak. Alább – bevallottan szubjektíven kiválasztott – szakemberek segítségével arra kerestem választ: valóban így van-e?

Rohan és kényszerül

A szakállas vicc szerint megkérdezik a japán turistát, milyen volt, hogy sikerült az európai utazás. Amaz sajnálkozva tárja szét a kezét: nem tudom, még nem hívattam elő a filmeket. Mostanság már a kép gondolkodik helyettünk, azt faggatjuk, hogy sikerült-e a nyaralás, melyik a legjobb arckrém, az bizonyítja, hogy ember ugrabugrált a Hold felszínén, hogy a háború tényleg randa dolog, az hitelesíti a különböző hivatalos okmányokban, hogy mi vagyunk mi. A digitális kamerák és a számítógépes feldolgozás korában a fotó a leggyorsabb, legtömörebb híradás, a Földet pillanatok alatt körberepülő, megcáfolhatatlan bizonyíték. Fogyasztjuk, faljuk. A hírfotó a szem hamburgere lett a Világ nevű gyorsétteremben. Szemvillanás alatt felfogható, és hatásosabban képes érvelni, mint a fecsegés. Különösen fontos tehát, hogy a fotóriporterek mit kínálnak a lapok hasábjain, milyen, általuk jellemzőnek vélt pillanatokat hagynak az utókorra.

Amikor a professzionális hírfotósokról beszélünk, tudni kell, hogy számukra ritkán adatik meg az amatőrök üdesége, türelme, kísérletező kedve, hiszen ők leggyakrabban megbízást teljesítenek, rohannak és rohanásra kényszerülnek. Kiváltképp így van ez ma, amikor a legjobbak már digitális kamerákkal dolgoznak, percekkel az exponálás után, az internetes világhálón keresztül, laptopon továbbítják a képeket a szerkesztőségbe. Sietniük kell, mert hírverseny van.

Bánkuti András fotóriporter, a HVG fotórovatának vezetője, a MÚOSZ Fotóriporter Szakosztályának főtitkára szerint ma Magyarországon a fotóriporterek helyzete egyáltalán nem rózsás.

– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt sajtótermékek tucatjai születtek, így a jó fotográfusok kivétel nélkül el tudtak helyezkedni, a feltörekvő nemzedék pedig erős versenyhelyzetben mérhette össze a tudását. Voltak olyan lapok, amelyek különös gondot fordítottak a képek minőségére, sorozatokat, fotóesszéket is közöltek, de mára ezek megszűntek, a megmaradt napi- és hetilapok többségében háttérbe szorult a fotográfia, olyan újsággal pedig, amelyik képszerkesztőt is alkalmaz, elvétve találkozhatunk.

A szakembernek alighanem igaza van: ma nálunk a fénykép megítélése a fociéhoz hasonlatos: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. Elég, ha a kép többé-kevésbé éles, látszik rajta a horgász meg a rekordméretű ponty, esetleg a társasági összejövetel kamerába mosolygó szereplője.

– Az egyre általánosabbá váló igénytelenség miatt sok kiváló fotóriporter maradt állás nélkül – mondja Bánkuti –, és az egyébként kitűnően dolgozó, vezető fotósok mellett csupán egy-két kivételes tehetségű fiatalnak sikerült bejutnia valamelyik újsághoz. Másoknak viszont reményük sincs arra, hogy szerkesztőségbe kerülve elismert profiktól tanulják meg a szakma mesterfogásait. De még arra se, hogy legalább egy fotósiskolát elvégezzenek, kifizessék a képzés egyre tetemesebb költségeit, és hozzájussanak egy ma már százezrekbe, esetleg milliókba kerülő felszereléshez, amellyel egyáltalán esélyük lenne arra, hogy felvegyék a versenyt a befutottakkal.

Bánkuti nem tagadja: a rosszul értelmezett hírverseny miatt nálunk is egyre több véres és erkölcstelen felvétel kerül bizonyos bulvárlapokba, ennek azonban szerinte nem sok köze van az értékes fotográfiához, ezek a felvételek a riporterek számára kiírt pályázatokon rendre kihullanak a zsűri rostáján.

A hírversenyről Féner Tamás fotóművésznek más a véleménye. Ő úgy gondolja: a fotóriporternek azt kell termelnie, amit elvárnak tőle. Ha a világ a vérről és a mocsokról szól, valamint ha ezek megmutatására van általános igény, akkor a fotósnak ennek szellemében kell dolgoznia.

– Kegyetlen és kemény pálya ez – mondja –, pontosan olyan kemény, mint a világ. Ma már a háborút és a véres eseményeket sem lehet esztétizálni, a maguk valóságában kell megmutatni őket. Sajnálatos módon leomlottak a morális gátak, és ez még akkor is igaz, ha sokan úgy gondolják, hogy egy fotóriporternek adott esetben, lehetőségeihez képest mégiscsak fontosabb megakadályoznia egy kegyetlenkedést, mint megörökítenie.

Állítja: a fotósnak gyorsan kell minél több szenzációt produkálnia, különösen azért, mert erre kevés ideje van.

– Régen a fotóriporteri pálya egy egész életre szóló hivatás volt – mondja –, ma már ez nem így van. Vegyünk egy fiatalembert, aki minimális fényképészeti ismeretek birtokában, mondjuk, húszévesen bekerül egy szenzációhajhász bulvárlaphoz. Biztos vagyok abban, hogy tíz-egynéhány év múlva úgy vágják ki, hogy a lába nem éri a földet. Egy: harminc-harmincöt évesen öreg, és nem bírja a terhelést, az állandó rohanást. Kettő: akkor már pénzt kér a munkájáért.

Féner Tamás szerint még a jobb sajtófotósok is meglehetősen sok sztereotípiát, képi közhelyet használnak.

– Nem akarom a kollégákat bántani, de a hírverseny gerjesztette napi hajsza miatt egyre kevesebb a valóban igényes munka. A sajtófotó-kiállításokon szinte minden évben látható egy-egy kép, amelyen politikus újságot olvas a Parlamentben, úszó feje egy vízbuborékban halad a cél felé, látható aztán árvízi tragédia, fáradt tűzoltó, a katona pedig vagy az árral küzd, vagy a hóval.

Eifert János fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke szerint a fotóriporterek helyzetét tovább nehezíti, hogy a televíziós híranyagok készítői gyors, szinte egyenes adásban képernyőre kerülő filmes beszámolóikban gazdagabban, sokrétűbben, látványosabban fogalmazhatnak, így tehát a fotográfusnak az eseményt követő napon megjelenő lapokban csak a mélyebb értelmezés, egyfajta összefoglalás lehetősége marad.

– Szerintem az igényesebb lapok nagyszerűen érzik a képes megjelenés lehetőségeinek határait – véli. – Ráadásul kialakult a szakma – főleg fiatalokból álló – elitcsapata. Nekik még van állóképességük, állandó edzésben vannak, fizikai adottságaik, figyelmük lehetővé teszi, hogy gyorsreagálású hadtestként dolgozzanak. Szerintem egyébként a fotográfiában csak a tehetség számít, itt protekcióval, az amerikai nagybácsi vagy a perzsa sah ajánlásával nem lehet kiemelkedőt alkotni. A szakma hamar kiveti magából a tehetségtelent, míg a jó mű szinte kiordítja magát a képek tömegéből.

Általános vélekedés szerint meglehetősen hálátlan a fotóriporterek munkája, hiszen ők leggyakrabban olyan eseményekről, aktualitásokról tudósítanak, amelyek rövid időn belül jelentőségüket vesztik. Bánkuti András szerint a riporter életében mindezek ellenére számtalan olyan pillanat, helyzet adódik, amelyet, ha ihletett profizmussal örökít meg, a kép maradandóan bevésődik a magyar fotográfia történetébe. Kiragadott példaként Urbán Tamás börtönökben készített felvételeit, Benkő Imre Ózd-anyagát vagy Szabó Barnabás vidéki peep-show-ban készített képét említi, mely olyan erős társadalomkritikai töltetet hordoz, és olyan koncentrált korkép, hogy még évtizedek múlva is fontos dokumentum lesz.

Felvetődik a kérdés: ha a nehézségek ellenére akadnak átlagon felülit alkotó fotográfusok, miért nem igénylik munkájukat a világ nagy hírügynökségei? Képeik miért nem láthatók a World Press Photo kiállításokon?

– Mert a jónál is akad egy még jobb – véli Bánkuti. – És azt is tudni kell, hogy a World Press Photón leggyakrabban nem a felvétel minőségét veszik figyelembe, hanem azt, hogy mennyire jelentős eseményen készült. Márpedig a hazai riporterek meglehetősen ritkán jutnak el háborúk, tragédiák, nagy sportversenyek, világraszóló pillanatok közvetlen közelébe. Ha meg mégis, akkor világszerte ismert, állandóan a „tűz közelében” dogozó, jól menedzselt profikkal kell felvenniük a versenyt.

És még valami. Tetszik, nem tetszik, Magyarország nem különösebben érdekli a világot. Keleti Éva, a Ferenczy Europress Fotóügynökségének vezetője, a Magyar Fotóriporterek Társaságának elnöke egy korábbi interjúban mondta: „Sajnos nem vagyunk érdekesek a világ számára. Ha valahol Magyarországról írnak, akkor illusztrációként sztereotípiákat várnak. Csikóst, gyógyfürdőket, pusztát, ilyesmit. Az elmúlt fél évben mindössze három témát tudtunk eladni külföldre: a viszkis rablót, a Habsburg-esküvőt és a ciánszennyezést.”

Képek a folyosón

A kevés munkalehetőség, az éles és idegtépő hírverseny, a külföld érdeklődésének hiánya ellenére egyre többen foglalkoznak a fotózással, és a fotóriporterek, valamint a fényképet művészi eszközként használó fotográfusok számtalan kiállítással hívják fel magukra a figyelmet.

– Bár kiállítások tucatjairól értesülhet az ember hétről hétre, ám egy-egy kollekció tíz-tizenöt helyen is megfordul – mondja Bánkuti. – A tárlatok színvonala igencsak vegyes. Sok esetben elég, ha valaki egy egzotikus országban járva közepes minőségű fényképeket készít, már kiállítási anyagot állít össze belőle. A magyar fotográfia a látszat ellenére sem került még a helyére, sok mindenkire figyelünk, ám a legnagyobbakra sokszor nem eléggé. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ennek a területnek egyetlen Kossuth-díjasa van: Korniss Péter. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy a közelmúltban elhunyt Gink Károly, aki a magyar fotográfia egyik legnagyobb, nemzetközi tekintélyű alakja volt, nem részesült ebben az elismerésben, miképpen Balla Demeter sem. Ha például Gink vagy Balla a hatvanas-hetvenes években kiment volna külföldre, akkor ma a világ nagy művészei között, André Kertésszel vagy Brassaival emlegetnék őket egy szinten.

– A sok fotográfus megjelenése ellenére igazi újdonság a fotóművészet területén sincs – jelenti ki Féner. – Újra hódítanak a manuális és az antik technikák, ismét divat lett a kézműves fényképkészítés. Ez egyfajta tiltakozás az ellen, hogy a mai korban, amikor mindent automaták csinálnak, a felvétel végső formába öntése kiesett a fényképész kezéből. A dolog tehát rendjén is volna, ha ezzel nem az eszköz vált volna céllá.

– A kiállítások egyébként azért vonzanak annyi látogatót – teszi hozzá –, mert a fényképezés olyan egyszerűnek látszik. Ma már mindenki fényképez, és ez a kvázi jelenlét a szakmában azt az érzést kelti az átlagnézőben, hogy a falakon látható felvételeket akár ő is meg tudná csinálni. Az embereknek a fotográfiát illetően nincs értékrendjük, tájékozódási pontjuk. A fotográfiát mint értékhordozót nem ismerik. Nálunk ennek a területnek nincs szellemi hátországa. Nincs szakmai kritika, szakirodalom, kevés a hiteles szakember.

Hasonló a véleménye Kincses Károly fotótörténésznek, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójának is.

– Hihetetlenül ambivalens a magyar fotográfia helyzete: látszólag pezseg az élet, a felszínen soha ilyen aktív nem volt, mutatja, riszálja magát. Naponta nyílnak a kiállítások, albumok sokasága jelenik meg, a World Press Photo képei és a hazai sajtófotósok munkái előtt sorban állnak az érdeklődők, a fotóhónap tárlatok, szakmai események tucatjaival kápráztatja el a fotográfia iránt érdeklődőket. Mennyiségét nézve tehát igen erősnek mutatkozik, ám minőségét, színvonalát tekintve soha ilyen rossz és gyenge nem volt, mint mostanában. Ennek pedig több oka van. Egyrészt a magyar fotográfia az oktatás szempontjából nagyjából százhatvan éve gazdátlan. Nem volt, és most sincs átgondolt, koncepciózus fotósképzés. A Práter utcai iskolában szakmunkásokat, a különböző újságíró-iskolákban fotóriportereket tanítanak a szakmára, de átfogó oktatásról nem beszélhetünk. Az Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán évente négy-öt alkalmazott fotográfust képeznek, ezek java része könyvtervező lesz vagy a reklámszakmában bukkan fel, s bár magas szinten elsajátítja a felsőoktatásban tanultakat, nem lesz igazi fotográfus. Szerintem a fényképezést már az általános iskolában kellene tanítani, az írással és az olvasással együtt. Azaz a verbális kommunikációval párhuzamosan kellene oktatni a vizuális kommunikációt is, lévén egyenértékű jelrendszer. Szükség lenne a középszintű felhasználói és a művészi szintű képzésre is. Ezek hiányában nem kell csodálkozni azon, hogy a magyar ember a vizualitás területén analfabéta.

Bár minden kor a felszínre dob egy-egy átlagon felüli magyar művészt vagy fotóriportert, de a fotótörténész szerint ebből semmilyen következtetést nem lehet levonni a magyar fotográfia állapotáról. Féner Tamás, Korniss Péter, Benkő Imre, Bánkuti András, Habik Csaba, Szabó Barnabás és a hasonló kvalitású magyar fotográfusok kiváló tehetségük révén lettek meghatározó riporterek, művészek, nem az oktatás eredményeképpen.

A naponta nyíló kiállításokkal kapcsolatban Kincsesnek ugyancsak fenntartásai vannak. Állítja: kevés köztük a színvonalas, többségük művelődési házaknak a vécétől az igazgatói szobáig terjedő falszakaszán fellógatott, silány módon tálalt képeket mutat be. És mivel a fotó a legkönnyebben elérhető művészet, a hazánkban található több mint hatszáz művelődési házban évente több ezer fotókiállítást rendeznek. Így esztendőnként több ezer valódi vagy műkedvelő képkészítő írhatja be az önéletrajzába, hogy önálló tárlata volt. Hiányoznak az értő kritikák, valódi értékelések is, szakmai kiadványok pedig alig-alig jelennek meg. A vizuális kultúra és a művek magas szintű értékelésének hiányában pedig a fotográfia gyakorlatilag kiszorul a műkereskedelemből is. Magyarországon művészi fotót eladni szinte lehetetlen. Ha mégis, akkor a vásárló nagy valószínűséggel külföldi vagy élelmes, jó szemű hazai műkereskedő, aki tudja, hogy ezer kilométerrel odébb az a bizonyos fotó az itt kifizetett ár tízszeresét éri.

Kincses elszomorítónak tartja, hogy nálunk jelenleg egyedül a Magyar Fotográfiai Múzeum kezeli a fotót kizárólag műtárgyként, a többi közgyűjtemény, így a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára az ott tárolt másfél millió felvételt vagy a Néprajzi Múzeum a maga gyűjteményét inkább történelmi információhordozóként gondozza.

A Magyar Fotógráfiai Múzeum vezetőjének a fotóhónapról nincs túl jó véleménye.

– Szerintem túlságosan eluralkodott a mennyiségi szemlélet. A mostani fotóhónap néhány híján száz kiállítása között nem lehet tájékozódni, szinte lehetetlen áttekinteni, kiválasztani a valódi értéket. Úgy gondolom, elég lenne néhány tárlat, melyek közül mondjuk kettő világhírű, külföldi művészek munkáit mutatná be, további két-három elismert, hazai alkotókét, és ezek mellett lehetőséget kellene adni négy-öt magyar fiatalnak a nyilvános megjelenésre. Ezekhez szükség volna jó minőségű katalógusokra, el kellene érni, hogy valamennyi hírközlő eszköz beszámoljon róluk, a közfigyelmet pedig értő kritikák irányítsák.

Eifert János fotóművész, a fotóhónap egyik szervezője másképp látja mindezt.

– Én úgy hiszem, hogy a szakmai szervezetek sokat tesznek azért, hogy a fotográfusok lehetőségekhez jussanak, a nézők pedig igényes fotósprogramokhoz. A fotóhónap a szakmai eseményeken kívül kilencven, köztük több igencsak rangos kiállításból áll, és szerintem fontos, hogy az érdeklődő valódi, naprakész körképet lásson a fotográfia jelen állapotáról. A szakma egyébként is meglehetősen aktív. Naponta két-három esemény is mozgatja az állóvizet: könyvbemutató, kiállításmegnyitó, diaporámavetítés, műhelybeszélgetés. Nem szabad elfelejteni, hogy a szakmában tevékenykedők által megfogalmazott kritikák ellenére Magyarországon körülbelül hatezren élnek a fényképezésből. Ebben benne vannak a reprodukciókat készítők, a reklámszakemberek, a művészek, a sajtófotósok.

Árnyaltabb a kép

Eifert a magyar művészek külföldi megítélését is árnyaltabban értékeli:

– A kortárs magyar művészeti lexikonban mintegy háromszáz fotóművész található, és ez a szám – figyelembe véve azokat, akik meghatározó alakjai a hazai és nemzetközi kiállításoknak – nagyjából valós. Vannak aztán, akik sokat tesznek azért, hogy a magyar fotóművészeket külföldön is megismerjék, és a galériások, műkereskedők a legtöbb esetben jó szemmel választják ki az értéket. A külföldön eladható művészek közül Drégely Imre, Gábor Enikő, Bányay Péter, Frankl Aliona, Jokesz Antal, Vancsó Zoltán, Korniss Péter, Féner Tamás, Csíkvári Péter, Kovács Melinda, Jung Zseni, Benkő Imre, Kerekes Gábor, Tóth György neve kerül elő. Az ő képeik nyugaton az amerikai piac középáraiért, úgy 1500 dollár körüli összegért kelnek el. Újdonság az, hogy egyre többen használják az internetes világhálót arra, hogy műveiket megismertessék külföldön.

Mint a fentiekből kiderül: a szakemberek között akad, aki arra int: ne kápráztasson el minket a fotográfia látványos térnyerése, más a kisebb lépéseknek is örül. Egyesek azt mondják: a fotográfia területén képtelen a helyzet, mások állítják: riportereink, művészeink még ebben a képtelen helyzetben is képesek színvonalas munkára. Képességek és képtelenségek. Röviden ezek jellemzik a hazai fotográfia helyzetét.

Szerző: Trencsényi Zoltán
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: Népszabadság
Megjelenés dátuma: 2002. május 25.

Histoires d’Oeufs/Tojástörténetek, Vigadó Galéria, Budapest, 2002. május 24-június 15.

106 kiállított fotó, amelyet Michéle és Michel Auer gyűjteményéből válogatott kiállításra a Bolt Galéria. A kiállításon Jean Steff Tojástörténetek című könyvét is bemutatják.

A kiállítást megnyitja Raphael Nägeli a Svájci Nagykövetség kulturális attaséja és Sturcz János művészettörténész.

A képen: Michel Auer, Michéle Auer Ory, Detvay Jenő, Detvay Lili, Detvay Jenőné, Eifert János

Lucien Hervé: L’HOMME CONSTRUIT

Gyönyörű fotóalbumot kapok, Gáti Gyuri barátom hozza Párizsból…

“Eifert Jánosnak köszönettel és barátsággal. L.H. – Paris, 2002.05.24.” A köszönet a szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, a Tornyai János Múzeumban megrendezett életműkiállításáért szól.

Lucien Hervé – Le Corbusier fotográfusa

Lucien Hervé, eredeti nevén Elkán László, 1910-ben született Hódmezővásárhelyen. 1928-ban Budapesten érettségizett, majd Bécsben, a Technische Hochschulé-n tanult rajzolni. 1929-ben Párizsba emigrált, ahol azóta is él. Mozgalmas élete – kész regény – a XX. század egy emberre vetülő lenyomata. Álmai, boldog pillanatai közben volt része menekülésben, emigrációban, háborúban, hadifogságban, várfogságban és kalandos szökésben is. Volt banktisztviselő, alkalmi munkás, szabadúszó, szakszervezeti munkás, párttag, katona, hadifogoly, ellenálló. Mielőtt a fényképezést választotta volna hivatásul, festett, jelmezeket és díszleteket tervezett. Fotográfusi pályáját 1938-ban fotóriporterként kezdte, a Marianne Magazine-nál. 1959-ben megismerkedik Le Corbusier-vel, akinek barátja és fényképésze lesz. Alvar Aaltotól kezdve Kenzo Tangeig szinte minden jelentős modernista építésztől kapott megbízásokat és fényképezte munkáikat. Negyven építészeti folyóirat közölte munkáit, számtalan publikációja, kiállítása járta be a világot New Yorktól Tokióig, Baseltől Firenzéig. Nevét a világhírre szert tett magyar származású Brassaï, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Kepes között említik. Bár kétségtelen, hogy sokan úgy ismerik, mint aki az architektúra fényképezését művészi rangra emelte, mégsem lenne helyes őt ebbe a skatulyába elhelyezni. Fotóművészeti tevékenységének műfaji skálája rendkívül széles, portréi, zsánerképei, csendéletei valamint a természetről és a véletlen jelenségekről készült képei ugyanúgy magukon viselik látásmódjának karakterét, mint építészeti tárgyú alkotásai.
Noha pályáját fotóriporterként kezdte, kezdettől fogva elvetette az „anektodizmust”, kerülte a történetek elbeszélését. Témáit időtlenné és általános érvényűvé alakítja képein, gondolatsort indít el bennünk. A fekete-fehér fényképezés mestere, a képszerkesztésben sajátos dramaturgiája jellemzi képeit. A geometriai formák, a minimalizmus, az absztrakció érzelgősség nélkül erősítik az érzelmi tartalom intenzitását. A dolgok alakváltozása, metamorfózisa kamerája nyomán nemcsak az épületekre vonatkozik. Batár Attila, munkásságának elmélyült tanulmányozója így jellemzi a fotóművész munkamódszerét: „Hervé átalakítja a látható világot, legyen szó akár épületről, akár emberi arcról, alakról, tájról vagy eleven jelenségről, bármiről, ami a lencséje elé kerül. Módszere sohasem leíró, szigorúan csak az általa lényegesnek tartott elemekre koncentrál. Kitartóan keresi a tárgy uralkodó, beszédes jegyeit, a látvány egészéből éles szemmel és kétely nélkül választja ki a számára legmegfelelőbb részleteket. Rendkívül tömören, határozottan és keményen fogalmaz, a kontraszt az, ami alkotásaiban elsődleges és meghatározó.”
Eifert János

Read more

Digitális Fotó Magazin II. évfolyam 4. szám, 2002. május

 I n t e r n e t

 3T, Eifert János honlapja

„A tánc, a test és a természet – véletlenül három T – olyan témák, amelyek évtizedeken át elkísértek.

Ebbe a hármasba szinte minden belefér, ami a munkásságomra jellemző.”

A magyar fotóművészek honlapjai közül régóta hiányzott egy cím, a www.eifert.hu. Eifert János munkásságát nem lehet kategóriákba gyömöszölni. Táncosból lett fotográfus. Hírnevét táncfotói, aktjai és természetképei alapozták meg. Közismerten kísérletező kedvű alkotó, aki szeret mindenféle technikát kipróbálni, a diaporámától a digitális montázsokig. Fényképei, képriportjai, írásai rendszeresen jelentek meg a hazai és külföldi szaksajtóban, folyóiratokban, könyvekben, kiadványokban és az elektronikus sajtóban.

Kedves János! Aki ismeri a magyar fotográfia honlapjait, gyakran találkozik az ön nevével. Több honlap szerkesztésében közreműködött. Vajon a sajátjával miért várt idén júniusig?

Ha az ember egy témát menedzsel, mondjuk a Fotó Hónap kiállításait, programjait szervezi, akkor a legkevésbé jöhet szóba a saját kiállítása vagy egy saját program. Öt év után, tavaly az elnöki tisztem lejárt a Magyar Fotóművészek Szövetségében. Most „visszakaptam a szabadságomat”, és foglalkozhatom a saját dolgaimmal is. Ezért van az, hogy a saját honlapom mostanra sikeredett. Radisics Milán volt az, aki finom erőszakkal rábírt, hogy csináljuk meg a honlapomat. Szorosan együttműködtünk, mindig egyeztettünk, megbeszéltük, mi hogyan jelenjen meg, mit sugalljanak az oldalak. A készítők szerénységét jellemzi, hogy többszöri felszólításom ellenére sem tüntették még fel magukat a honlapomon.

A honlap anyagának összeállításakor miért a 3T-re esett a választás?

A fotográfus a nyilvánosságnak készít, nemcsak pillanatnyi föllángolásként érintik meg az embert, hanem azt lehet mondani, hogy benne vannak a vérében. A tánc, a test és a természet – véletlenül három T – olyan témák, amelyek elkísértek. Egymásba kapcsolódnak, mégis mindegyik önálló egységet alkot. Ebbe a hármasba szinte minden belefér, ami a munkásságomra jellemző, ezért választottam a sikeres kiállítás-sorozatom évtizedeken át címéül, és ezért ennek a kiállításnak az anyaga került föl első saját honlapomra.

A Flash alapú honlapokra általában a dinamizmus, a mozgalmas, interaktív tartalmak jellemzők. Be kell vallanom, hogy az ön honlapja némiképp statikusnak, képtárszerűnek tűnt. Különösen hiányoztak a diaporámák, amikből igen hatásos Flash bemutatókat lehet készíteni. Fog bővülni a tartalom?

A képek kiválasztásánál a téma, a 3T meghatározta a tartalmat. Készítettem nagyon sok másféle képet is, például portrékat. A diaporámáim sem fértek bele ebbe a keretbe, de ez egy tervezett sorozat első darabja. Ha sikerül megvalósítani, akkor a 3T egy lesz a többi, fotográfiai munkásságomban meghatározó kiállítás mellett. A kiállítások fogják a szerkezet alapját adni. Egy fontos kört képez majd a diaporámáimból összeállítandó anyag. A honlap most még olyan értelemben is félkész állapotban van, hogy a szöveges részek angol, német és francia nyelvű változatai még nem kerültek föl, és nagyon sok friss adat sincs még feltöltve.

Hasznos dolog egy fotóművésznek azzal foglalkozni, hogy a képei az Interneten is megjelenjenek?

Én úgy látom, hogy ma már nem kerülhető ki a fotográfiának ez a megjelenési területe. Ha van egy jó kép, akkor azt miért ne lehessen elérni a világhálón keresztül is? Az internetes megjelenéssel, beleértve a virtuális galériákat is, egy új és sajátos műfaj született. A másik fontos dolog a kapcsolattartás. Én szeretek személyes kapcsolatba kerülni az emberekkel, de ez sokszor lehetetlen a távolság vagy az időbeosztás miatt. A honlapon megtalálhatók az elérhetőségek, telefonszám, e-mail cím. Így ha a másik fél is rá tud csatlakozni a hálóra, a honlap címe, vagyis néhány betű segítségével aktív kapcsolatba lehet kerülni a fotográfussal. Ez a maga módján egy találkozást is pótolhat.

Más a virtuális kiállítás dramaturgiája, mint egy valóságosé?

A virtuális galériába válogatott képek nem mindig esnek egybe a kiállítási falra kitett képekkel. Itt bizonyos képek meghalnak, mások fölerősödnek. A számítógép, a telefonvonal – az, hogy milyen sebességgel áramolhatnak az adatok – meg még számtalan más dolog van, ami miatt nem szabad túl nagy képet fölrakni. Aztán itt a képek valamilyen tálalt formában, grafikailag megtervezett környezetben jelennek meg. Feliratok, gombok, szöveges információk vannak körülöttük. Ritkán látunk egész képernyőt betöltő képeket. Adott a számítógépes rendszer, a monitor maximális felbontása pixelben. Ennél nagyobb képeket nem érdemes felrakni, de sokszor a képek ennél is kisebbek. Egy kiállításon a kép mérete a befogadó szempontjai szerint van megválasztva, az a fontos, hogy a néző lássa. Nagyon kis fotókat csak különleges tálalással lehet bemutatni. Általában az alsó határ a 30×40 cm-es vagy a 24×30 cm-es méret, de egy reprezentatív kiállításon a méteres képek szinte természetesek. A folyóiratoknál megint más szempontok jönnek szóba. Ott a képeket körbeveszi a szöveg, elhelyezni, tördelni kell, sőt az is lehet, hogy bele kell vágni a képbe. Ha jól csinálja a képszerkesztő, megbocsátható, hogy egy eredeti képet megvág, átalakít. Az Interneten mások a képnézési szokások is. Vannak gyorslapozók, vannak, akik elidőznek egy-egy kép mellett. Ezeket elég pontosan lehet mérni, de mostanában már nem foglalkozom azzal, hogy mit mutatnak a számlálók. Egy honlap sikerét a visszatérő látogatók száma mutatja meg igazán. Ha többen térnek vissza, akkor vélhetően többen gondolják úgy, hogy tartalmasabb a honlap, érdemes újra meg újra odalátogatni.

Beszélgetés közben teát kortyolgatunk, ami a Kínából hozott teafűből készült. Ha jól tudom, ez volt az első olyan alkotói útja, amelynek során tisztán digitális technikával dolgozott. Milyen a viszonya a digitális fényképezéshez?

Mondhatjuk úgy, hogy ez volt az első riporttéma, amit ától cettig csak digitális eszközökkel készítettem. Egy Nikon D100-assal és egy Canon Digital IXUS-szal fényképeztem. A kiállítási képmérethez igazítja az ember a technikát is. Ma már kisfilmről is lehet méteres nagyításokat csinálni, de még nem minden digitális kamerával lehet elfogadható méretű kiállítási képet készíteni. A D100 képes erre, és ez nagyon fontos szempont volt számomra a kameraválasztásnál. Korábban, amikor még kisebb felbontású gépem volt, gyakran használtam a Nikon F90-est, ami hagyományos filmes gép. Számos képem fényképeztem ezüst alapú filmre, amit beszkenneltem, és a végső képet számítógépen állítottam össze. Így készült a Titkok barlangja is 2000-ben. A színes negatívot digitalizáltam, és másfél hónapos számítógépes szerkesztés után megszületett a végső kép egy 150 cm hosszú és 25 cm széles digitális print formájában. A számítógéppel való ismeretségem nagyon régi. Először AMIGA 500-zal dolgoztam, aminek a maga idejében egyedülálló grafikai programja volt. A számítógépek fejlődése a digitális technika révén a fényképezés eszközeinek forradalmát is jelenti. Én ezt haladásnak, fejlődésnek gondolom, ami gazdagítja a korábbi lehetőségeinket.

Felszabadít a technika?

Ha az ember birtokolni tudja, akkor igen. Az eszközhasználat – hova álljak, hova emeljem a gépet, milyen objektívet tegyek fel, milyen filmet használjak – természetessé, reflexszerűvé kell hogy váljon az emberben. Éppen ezért állandóan tanulni kell, figyelni, elemezni mások dolgait, levonni a tanulságokat, és beépíteni a saját eszközrendszerünkbe. Nálam teljesen természetesnek tűnt a digitális technika használata. A látásmódomban semmi változás nem történt. Új eszközöket kaptam általa, új lehetőségekkel. Ez nem meglepő, hiszen az első felvételem, ami ismertséget hozott, a Marcel Marceau is montázs, 1968-ban készült szendvicstechnikával, két különböző helyszínen, különböző időben rögzített felvételből. Számos felvételem az akkori eszközökkel, montázstechnikával készült. Érdekes dolog, azt figyeltem meg magamon, hogy amióta digitális kamerával dolgozom kevesebb montázst készítek. A montázs – legyen a hagyományos értelemben vett, vagy digitális – mindig a mondanivaló által követelt megoldásként jön számításba; nem az alkotás célja, hanem csak egy eszköz a többi között. Na most minek manipulálja az ember a képet, ha meg tudja csinálni kevesebb eszközzel? A digitális kamera önmagában is sok új lehetőséget nyújt. Gondoljunk például a fehéregyensúly-beállításra. Ravasz trükk, hogy ha napfénynél fényképezek, és műfényre állítom a fehéregyensúlyt, akkor minden olyan mesekék lesz. Ha ezt tudatosan csinálja az ember, minden a helyén van, és a nézők értik. Ha bután, akkor egyértelműen hibának tűnik. Az eszközök akkor állják ki a próbát, amikor bebizonyítják, hogy azt a bizonyos képet másképpen nem is lehetett volna elkészíteni. Ha valami természetes, ha valamiben benne van a könnyedség, akkor nem fogalmazódik meg olyan kérdés, ami a nehézkes képeknél mindig fölvetődik: ezt így kellett volna-e csinálni? Ha sikerült az embernek sajátjává tenni a technika alkalmazását, akkor sem biztos, hogy csupa jó dolog születik. A következő fontos lépés az elkészült felvételek szelektálása. A jó fotográfust nem az elkészített képei jellemzik, hanem azok, amelyeket kiválasztott. Mindenki csinálhat selejtet, de azt ne hozza nyilvánosságra! Az is az alkotói folyamat része, hogy az ember mit enged megmutatni a saját képeiből. Egy kiállításnak is mindig meg kell érni, fel kell rá készülni. Ha nem vagyok felkészülve, hiába ajánlják föl, nem vállalom el. A kiállítás nem pusztán a jó képeink bemutatása, az ember valamit mondani akar általa, vagyis egy gondolat, egy érzelmi mondanivaló kerete.

Régen a fényképezés széles körben népszerű volt. Szinte mindenhol akadt egy fotólabor, egy amatőr fotókör. Most a digitális technikával kezd visszatérni ez a népszerűség, de sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy az új eszközök deszakralizálják a képkészítést, és a könnyen előállított képek áradatába belefullad a fotográfia. Ön hogyan tekint a digitális forradalomra?

A dolognak természetesen több olvasata lehet. Magának a fényképezésnek kétségtelenül lehetnek szakrális elemei, mint minden foglalkozásnak, művészeti ágnak, de ha művészettörténeti oldalról közelítjük meg a dolgokat, azt látjuk, hogy a fotótörténetben számos olyan új eszköz jelentkezett, amelyek hasonló vitákat váltottak ki. Emlékszem, amikor a Fiatal Fotóművészek Stúdiója a xeroxszal kezdett el foglalkozni. Emlékezetes képek születtek. Aztán ott a fotogram vagy a színezett fotográfiák. Nem is beszélve az olyanokról, mint az object art vagy a concept art. Ezek eredendően képzőművészeti ötletek voltak, de ma már a fotográfiában is jelen vannak. Amikor először kezdték őket használni, nagy vitákat váltottak ki. Aztán az évek megadták a választ. Ma már ezek természetes dolgok, a fotográfia a képzőművészet eszközeit is használja. A műfajok épphogy nem bezáródnak, hanem határaikat végtelenné nyitják. A digitális technika a fotográfiában nem a hagyományos fényképezés halálát jelenti, hanem éppen egy új eszközt. Én ezt haladásnak, fejlődésnek gondolom. Egyáltalán nem halt meg a fényképezés, sőt, ha a műtárgypiacot nézem, a hagyományos alkotások ára fölértékelődött. Ha valaki teljesen hagyományos eszközökkel dolgozik, és jó képeket készít, minden elismerést és tiszteletet megkap. Sőt, egy kiállításon békésen megférnek egymás mellett azok, akik csak az úgynevezett tiszta fotográfiai eszközökkel dolgoznak és azok, akik már belekóstoltak a digitális technikába, vagy akár természetes nyelvüknek tekintik azt.

Lejegyezte: Sümegi András

Arcképek, önarcképek – A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Magyar Fotográfusok Háza közös pályázatának, valamint a Magyar Fotográfiai Múzeum anyagának kiállítása, a Premier Galéria közreműködésével. A Múzeum anyagát Kincses Károly válogatta.

A kiállítás kurátora: Eifert János

A kiállítást megnyitotta Kincses Károly, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója

 

Milyen pofát vágjunk?

Az Arckép/Önarckép pályázat kiállítása,

Nemzeti Táncszínház Premier galériája, 2002. május – június

A Magyar Fotográfusok Háza és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Mutassa meg arcát a jövőnek! felszólítással fordult valamennyi, az ezredfordulón alkotó fotográfus felé azzal a szándékkal, hogy először a magyar fotográfia történetében, megpróbáljon a teljességre törekedve összegyűjteni, kiállítani, és egy kötetben megjelentetni, önálló honlapon, az Interneten is közzétenni mindenkit, aki a hazai fényképezés terén – annak bármely területén – tevőlegeset alkotott. Beküldhetők voltak önarcképek, illetve más fotográfusról készített felvételek. Hogyan valósult meg mindaz, amely Kincses Károly ötleteként, a pályázat kiírásában megfogalmazódott?

A pályázati kiírás, amely megjelent Pályázatfigyelőben, szaklapokban és az Interneten, postázva lett szinte mindenkihez, aki „él és mozog” a szakmában. Mégis, sokáig nem mozdult senki. A rendezők rágták a körmüket izgalmukba, nem tudták mire vélni a csendet. Aztán, ahogyan szokott lenni, a végső határidő előtt kicsivel kezdtek özönleni a képek. Megszólaltak a telefonok, – „Ugye még nem késtem le a beadást?” – érkeztek a képek postán és személyesen, a legváltozatosabb méretben és kivitelben, minőségben. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ Hold utcai helységeiben roskadoztak az asztalok a sok fényképtől. Egy szép napos délután, amikor már nem lehetett tovább halogatni – Kincses Károly, Tóth József Füles és jómagam – nekiláttunk a képek átnézésének és a válogatásnak. Nem zsűriztünk, nem díjaztunk, hanem egy elhatározott koncepció alapján az óriási képhalmazból megpróbáltunk egy olyan tárlatot összehozni, amely a kiállítóhely méreteihez alkalmazkodva aránytartással mutat be „mindenkit, aki a hazai fényképezés terén – annak bármely területén – tevőlegeset alkotott”. Ebből persze az is következett, hogy hiába készült érdekes képek egész sora egyik-másik fotográfusról, egynél több róla sem kerülhetett falra. Falra kerülhettek viszont szakmai-művészi vonatkozásban gyenge képek is, amelyeknek egyetlen erénye csak az volt, hogy az általuk ábrázolt személy „valaki”. Végül a kiválasztott képekből, a Magyar Fotográfiai Múzeum történeti anyagával kiegészítve – 2002 májusában, a Fotóhónap 2002 rendezvénysorozat keretében – érdekes tárlat nyílt a Nemzeti Táncszínház Premier Galériájában. Kincses Károly, aki „kitalálta” a pályázatot, joggal mondhatta a végeredmény láttán: nem ilyen lovat akartam. Az eredeti elképzelései szerint a Mai Manó Ház összes termei ki lettek volna tapétázva a beérkezett képekkel. Sajnos – és ez nem az ő hibája – a közben elkezdődött átalakítások miatt a Magyar Fotográfusok Háza nem tudta fogadni az anyagot, pénz hiányában a könyv sem jött össze, és az Interneten sem látható a fotográfusokat bemutató honlap. És, valljuk be őszintén, az alapkoncepcióval és a beérkezett anyagokkal sem lehetünk teljesen elégedettek. Miért is? Mert már elkényeztettek bennünket más, korábban megvalósult elképzelésekkel. A nyolcvanas években például a Fotóművészet című folyóirat egy nagyszerű önarckép-különszámot jelentetett meg. Ebben nagyszerű fotográfusok érdekes és értékes önarcképeit láthattuk, amelyeket – emlékezetem szerint – Végvári Lajos, Beke László, Albertini Béla, Féjja Sándor, Tőry Klára és más nagyszerű írástudók élvezetes tanulmányai, művészettörténeti- és műfaji elemzései kísértek. Aztán emlékszünk még a II. Országos Fotóhetek egyik merész, meghökkentő felfogású projektjére is, az Előre Állóhajó által meghirdetett Önaktok pályázat kiállítására. Vagy – hab a tortán – nem is olyan régen láthattuk a Fotográfusok Háza nagy kiállítótermében a Tóth József Füles által tervezett, könyv- és kiállítás formájában létrejött Magyar fotográfusok arcképcsarnokát, egy kitűnő ötlet nagyszerű és szellemes megvalósulását. Ezek után már nem lehet akármilyen dologgal előállni. Az Arcképek/Önarcképek pályázat kiállítását nemcsak az előzmények ismeretében illethetjük kritikával, hanem néhány szerző és képe színvonaltalansága miatt is. Az, hogy sokan egyszerű igazolványképet küldtek, eredeti (pl. 4×5 cm) méretben, akár poén is lehetett volna. Az ötletre épülő, szellemes megoldásaival és a lélek mélységeit érintő „ütős” képek mellett az ilyen poénos megoldások igencsak halványra sikeredtek. Jól tudom persze, a portré, emberábrázolás nem egy könnyű műfaj, az önfényképezés, az önarckép különösen nem. Ha másokat fényképezünk, „elég” az emberismeret, a mások iránti érzékenység, empátia, a lélekbelátás képessége. Ha önönmagunkat fényképezzük, egyszerre kell kívül-belül lennünk. Távolságtartással, felülemelkedve, de mégiscsak közel kell kerülnünk önmagunkhoz, elemezni, megismerni jellemünket. Milyenek vagyunk? Ha magunknak sem tetszünk, merjük-e a kamera előtt vállalni? Öltözzünk kényelmesbe, vagy legyünk elegánsak? Hogyan viselkedjünk a kamera előtt? Legyünk, kedvesek, elbűvölők? Esetleg bölcsek, okosok, sziporkázóan szellemesek? Vagy éppen látszódjunk álmosnak, fáradtnak, elgyötörtnek, gyötrődő és meggyötört értelmiséginek? Mutassunk erőt, magabiztosságot, vagy legyünk gyengédek? Milyen pofát vágjunk tehát? Ha sikerült végre valamilyen kifejezést magunkra erőltetni, akkor hogyan fényképezzük le azt? Milyen távolságról, milyen objektívvel, milyen környezetben? Álljunk fénybe, vagy ellenfénybe? Használjunk tükröt? Ha végre minden „összeállt”, ki nyomja meg a gombot? Mi magunk, kinyújtott karral, vagy állványra téve, távkioldóval? Vagy kérjünk meg valakit a kattintásra? Ha már „idegenkezűség” van a dologban, akkor az még önarckép, vagy már a szerzői jog is a kattintóé? Számos más kérdés is felvetődhet az önarckép készítése folyamán, amelyeket persze magunknak, a kép készítőinek kell tisztáznunk, lehetőleg a kép falra kerülése előtt. A kérdések megválaszolása nem maradhat a tárlatlátogatóra. Neki csak a végeredmény „jár”. És a végeredményt – ötös osztályzattal – számos fotográfus biztosította. Landau Erzsi: Moholy-Nagy Lászlója, Kerny István: Trükk-önarcképe, Kovács Tibor: Juan Gyenese, Reismann Mariann: dr. Vajda Ernője, Bortnyik Sándor: Hevesy Iván és Kálmán Katája, Henri Cartier-Bresson: Robert Capája, Rónai Dénes: Pécsi Józsefe, Vydareny Iván: Angeloja, Benkő Imre: Zaránd Gyulája, Fekete István: Kincses Károlya, Almási László: Komlós Tibor és Hemzö Károlya, Farkas Tibor: Féner Tamása, Chochol Károly: Önarckép Borsos József szellemébenje, Tricepsz: Buza Krisz portréja, Bajtai Lajos: Önarckép, utcai gyorskép-kamera tükrébenje, Veress Ferenc, Bárány Nándor, Fényes Tamás, Hemző Károly, Chochol Károly, Assai H. Péter, Bödö Viktória, Apáti Tóth Sándor, Boross András, Csernus Ágnes, Csibi Natália, Zsila Sándor és mások önarcképei mindenféleképpen kiemelkedő értékei a kiállításnak, és sok fiatal, vagy kevésbé ismert, szemérmesen rejtőzködő fotográfus vált ismertté. Örülök, hogy a képek által megismerhettem, vagy újra felfedezhettem arcaikat. 

Végül is, a számos észrevételem ellenére hasznosnak ítélem a kiállítást. A Nemzeti Táncszínház Premier galériája igényes teret adott a képeknek, és Herendi Péter a paravánokkal és falfelületekkel gazdálkodva jól használta ki a teret. A szakma és közönség szemmel láthatóan élvezte, érdeklődéssel fogadta a bemutatott anyagot, és a „nézettségi mutató” sem volt rossz. Napi három-négyszáz ember, a táncszínház közönsége mellett a Várban sétáló és a galériába betévedő érdeklődők százai voltak részesei a találkozásnak, amely során jó néhány ismert és eddig kevésbé ismert fotográfus mutatta meg arcát a jövőnek. Az anyag nagy része, a szerzők által felajánlott képek a Magyar Fotográfiai Múzeumba, és/vagy a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációba kerülve tovább élnek majd, hogy a jelen és jövő számára teljes/szűk keresztmetszetét adják a jelenkor fotográfiájának, fotográfusainak. Mert kép és készítője ritkán válik el egymástól.

Eifert János, a kiállítás kurátora

(Foto Mozaik, Budapest, 2002. augusztus 24.)

 Eifert János: “Kíváncsiskodó” önarckép (2002)

ÚJ ARCOK A LITVÁN FOTOGRÁFIÁBAN – Szombathelyi Képtár, 2002. április 30 – június 16.    A kiállítást rendezte: Eifert János

FOTÓHÓNAP 2002 – Új arcok a litván fotográfiában – Szombathelyi Képtár, 2002. április 30 – június 16. A kiállítást megnyitja Boros György fotóművész, április 30-án, 17 órakor

A montázsban Editia Voveryte, Arturas Valiagura, Remigijus Treigys képei, valamint Eifert János a kiállítást rendezi

2002. április 28-án, vasárnap déli 12 órakor, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban (földszinti kiállítóterem), a “Fotóhónap 2002” keretében kerül sor Lucien Hervé életmű- és Rodolf Hervé (1975 – 2000) emlékkiállításának a megnyitására. A kiállítást Eifert János fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke nyitja meg.

A kiállítás létrejöttét támogatta: a Párizsi Magyar Intézet, Eifert János fotóművész, a Generali-Providencia Biztosító Rt., a Garbó Plusz Textilfeldolgozó Kft. és a Móritz Optika.

Photo: Lucien Hervé

Lucien Hervé életmű- és Rodolf Hervé (1957-2000) emlékkiállításának megnyitója a Tornyai János Múzeumban, Hódmezővásárhelyen, 2002. április 28-án.

Két csillag – Gyenge és erős fényben

„A fotográfus felfedezte, hogyan érhet el gyenge és erős megvilágítás erejével nagyobb hatásokat, mint azok a csillagképek, melyek a szemünket gyönyörködtetik.”

(Tristan Tzara: Fényképezés a visszájáról, 1992)

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Nagy tisztelettel köszöntöm Önöket, akik Lucien és Rodolf Hervé kiállításának megnyitóján, itt a Tornyai János Múzeumban megjelentek.

A „gyenge és erős fényben”, amelyet a Fotóhónap 2002 szlogenjéül választottunk Tristan Tzara: Fényképezés a visszájáról, 1992-ben leírt soraiból való. A Magyar Fotóművészek Szövetsége idén negyedik alkalommal rendezi meg országos fotófesztiválját, amely 2002. április 26-ától május 31-éig tart, és amely a hazai fotográfia legnagyobb szabású eseménysorozatának számít.

A fotófesztivál kilencven kiállítást és rendezvényt jelent országszerte. Fotókiállítások láthatók a Magyar Nemzeti Galéria, Ludwig Múzeum, Vigadó Galéria, Magyar Fotográfusok Háza, Magyar Természettudományi Múzeum, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Goethe Intézet, Francia Intézet, Trafó Kortárs Művészetek Háza és számos egyéb hazai kiállítóhely falain. A Fotóhónap 2002  fesztivál programjában a fotográfia szinte minden stílusa és minden korosztálya helyet kért és kapott. A történeti és életmű-kiállítások, szakmai műhelyek, alkotócsoportok elkötelezett „szándéknyilatkozatai”, a kurátorok által összeállított válogatások mellett látható építészeti fotókiállítás, természetfotós bemutatkozás, riport- és dokumentumfotográfiai tárlat, divatfotó és több táncfotó kiállítás. A Vigadó ad helyszínt a világ nagy képügynökségei vezetői budapesti találkozójának, a Trafó a képaukciónak, a Szombathelyi Képtár a kortárs litván fotográfiának. A Fotográfusok Házában pedig május 15-én izgalmas programokat felsorakoztató szakmai napon várják a hivatásos és amatőrfotósokat egyaránt. A sokszínűség nem a tarka összevisszaságot, hanem a szakma gazdagságát, a műfajok közötti átjárhatóság szellemi tapasztalatait bizonyítja. A kiállítások, konferenciák, szimpóziumok mellett idén két könyvet is megjelentetett a Fotóhónap 2002 kuratóriuma. Tíz magyar fotográfusnővel készült interjúkat tartalmaz Szarka Klára: Fotográfia nőnemben című kötete. A Profi vagy amatőr? tanulmánykötet a hazai fotográfiai életet élénken foglalkoztató kérdéskört vizsgálja.

Lucien és Rodolf Hervé, apa és fia életművének bemutatása a Fotóhónap legfontosabb kiállításai közé tartozik.

Le Corbusier fotográfusa

Lucien Hervé, eredeti nevén Elkán László, 1910-ben született Hódmezővásárhelyen. 1928-ban Budapesten érettségizett, majd Bécsben, a Technische Hochschulé-n tanult rajzolni. 1929-ben Párizsba emigrált, ahol azóta is él. Mozgalmas élete – kész regény – a XX. század egy emberre vetülő lenyomata. Álmai, boldog pillanatai közben volt része menekülésben, emigrációban, háborúban, hadifogságban, várfogságban és kalandos szökésben is. Volt banktisztviselő, alkalmi munkás, szabadúszó, szakszervezeti munkás, párttag, katona, hadifogoly, ellenálló. Mielőtt a fényképezést választotta volna hivatásul, festett, jelmezeket és díszleteket tervezett. Fotográfusi pályáját 1938-ban fotóriporterként kezdte, a Marianne Magazine-nál. 1959-ben megismerkedik Le Corbusier-vel, akinek barátja és fényképésze lesz. Alvar Aaltotól kezdve Kenzo Tangeig szinte minden jelentős modernista építésztől kapott megbízásokat és fényképezte munkáikat. Negyven építészeti folyóirat közölte munkáit, számtalan publikációja, kiállítása járta be a világot New Yorktól Tokióig, Baseltől Firenzéig. Nevét a világhírre szert tett magyar származású Brassaï, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Kepes között említik. Bár kétségtelen, hogy sokan úgy ismerik, mint aki az architektúra fényképezését művészi rangra emelte, mégsem lenne helyes őt ebbe a skatulyába elhelyezni. Fotóművészeti tevékenységének műfaji skálája rendkívül széles, portréi, zsánerképei, csendéletei valamint a természetről és a véletlen jelenségekről készült képei ugyanúgy magukon viselik látásmódjának karakterét, mint építészeti tárgyú alkotásai.

Photos: Lucien Hervé

Noha pályáját fotóriporterként kezdte, kezdettől fogva elvetette az „anektodizmust”, kerülte a történetek elbeszélését. Témáit időtlenné és általános érvényűvé alakítja képein, gondolatsort indít el bennünk. A fekete-fehér fényképezés mestere, a képszerkesztésben sajátos dramaturgiája jellemzi képeit. A geometriai formák, a minimalizmus, az absztrakció érzelgősség nélkül erősítik az érzelmi tartalom intenzitását. A dolgok alakváltozása, metamorfózisa kamerája nyomán nemcsak az épületekre vonatkozik. Batár Attila, munkásságának elmélyült tanulmányozója így jellemzi a fotóművész munkamódszerét: „Hervé átalakítja a látható világot, legyen szó akár épületről, akár emberi arcról, alakról, tájról vagy eleven jelenségről, bármiről, ami a lencséje elé kerül. Módszere sohasem leíró, szigorúan csak az általa lényegesnek tartott elemekre koncentrál. Kitartóan keresi a tárgy uralkodó, beszédes jegyeit, a látvány egészéből éles szemmel és kétely nélkül választja ki a számára legmegfelelőbb részleteket. Rendkívül tömören, határozottan és keményen fogalmaz, a kontraszt az, ami alkotásaiban elsődleges és meghatározó.”

Egy ember, aki míg élt festett, írt, zenélt és fényképezett

Rodolf Hervé magyar származású képzőművész és fotográfus 1957. május 2-án született Párizsban. Egészen fiatalon kezdett fotózni, és még csak tizenkilenc éves volt, amikor első jelentős kiállítására sor került: 1976-ban a párizsi Olympic-Entrepôt-ban Frédéric Mitterand rendezett tárlatot absztrakt fotóiból. Tanulmányai befejezése után egy nyomdába került, 1975-től pedig a Le Carré Bleu című nemzetközi építészeti folyóiratnál, majd azt követően több más lapnál is dolgozott képszerkesztőként. 1989-ben, az Eiffel-torony megépítésének századik évfordulóján, portfoliót jelentettek meg az építményről készült fotósorozatából. 1990-ben Budapesten telepedett le, ahol még ugyanabban az évben sikeres egyéni kiállításon mutatkozott be a budapesti Vasarely Muzeumban. Tehetsége, a szürrealistákhoz közelálló gondolkodás -és látásmódja, gazdag képzelőereje és lázadó természete rövid idő alatt a magyar underground egyik meghatározó alakjává tette. Emlékezetes esemény volt az 1990-ben a “Tilos az Á”-ban a francia Résonances-csoporttal előadott performansza, az 1993-ban ugyanott rendezett “Virágvasárnap” című zene-performansz és a “Dobszerda”. 1991-ben részt vett a későbbi “Trafóház” elfoglalásában. Alapító tagja volt a “Nulladik kilométer” akció csoportnak. Sokoldalú művész volt, aki a vizuális művészetek szinte valamennyi ágában (foto, videófilm, kollázs, festészet, elektrografika ) figyelemre méltó alkotásokat hozott létre. Dokumentum értékű videófilmjei, mint a 6-os villamos éjjel (csoport-munka), a budapesti Fő téri Agóra Fesztivál ’92 vagy a “Zanzibár”-ban tartott Király Tamás Birthday Party, mindenek előtt egyéni látásmóddal létrehozott, saját korát nyers őszinteséggel, egyúttal megindító emberi érzékenységgel tükröző művek. Már a kilencvenes évek legelején foglalkoztatta a számítógép és a videó együttes felhasználhatóságának problémája. Az e téren folytatott kísérletei ugyancsak figyelemre méltó alkotásokat eredményeztek. Grafikai munkássága is jelentős, számos plakát (Burle Marx párizsi kiállítása, Nemzetközi Mail Art budapesti kiállítása a Kassák Múzeumban, Tilos Rádió) és kazetta borító tervezése fűződik nevéhez. 1993-ban dr. Beke László előszavával, elektrografikáival illusztrált naptár készült. Számos folyóiratban (Árnyékkötők, Laza lapok, Magyar Műhely, Fotó, Fotóművészet, Nagyvilág) jelentek meg fotói, írásai. Művészi tevékenysége a zenére is kiterjedt, alkalmanként etno-, rock-, jazz-együttesekkel  játszott együtt. Alkotói pályáját – hosszantartó betegsége után – 2000. október 13-án Párizsban bekövetkezett halála derékba törte.

Photos: Rodolf Hervé

Összegzés

Amint említettem bevezetőm elején, Lucien és Rodolf Hervé, apa és fia életművének bemutatása a Fotóhónap legfontosabb kiállításai közé tartozik. Miért? Más-más értékkel ugyan, de munkásságuk meghatározó nemcsak a hazai fotográfia történetében, hanem nemzetközi viszonylatban is. Mérték, mérce lehet a kortárs fotográfusok számára, megismerésre érdemes – rossz hasonlattal: „kötelező olvasmány” – a laikus közönség számára. A két fotográfus művei két különböző világot idéznek: Lucien-nél a lezárt múltat, a befejezett életművet, Rodolfnál a nyitvahagyott jövőt, a folytatásra ösztönző előretekintést. Mégis a két világ összetartozik, egymást teszik teljessé, noha a kort idéző formajegyeket, alkotói szándékokat tekintve eltérnek egymástól.

Ismerjük meg műveiket, és ha már ismerjük, találkozzunk velük újra, meg újra.

Ezt a találkozást segítette Lucien Hervé és felesége, akik a műveket rendelkezésre bocsájtották, a Párizsi Magyar Intézet, amely a szállításról gondoskodott, és a Tornyai János Múzeum, amely ismét rangos kiállítással vett részt a Fotóhónap programjában. Köszönet érte.

A kiállítást megnyitom.

Eifert János

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, Hódmezővásárhelyen, a Tornyai János Múzeumban, 2002. április 28-án.

Szarka Klára: Legyen a fényképeké a főszerep! Fotóhónap 2002 – Magyar Hírlap, 2002. április 27.

NEM ELÉG jónak lenni, meg is kell tudni mutatni, ha azok vagyunk. A mai, információkkal gigantikus méretekben ellátott és divatos szóval medializált, azaz közvetítők által megismerhető világban a megmutat­kozás, figyelemfelkeltés, az érthető és hatékony párbeszéd fenntartása külön tudomány. Vagy művészet? Bizonyára mindkettő.

A fotográfia, amelyik egyszerre közvetítő (azaz médium) és az érdek­lődés tárgya is lehet, talán soha nem tapasztalt figyelmet és megbecsülést kap ma Magyarországon. Hosszan sorolhatnánk ennek bizonyítékait, a mindenképp említendők közt megne­vezve a Magyar Fotográfusok Házát, a Fotográfiai Múzeumot, a Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti Kollé­giumának létét, a magyar sajtófotó-kiállítás hallatlan népszerűségét. Ta­lán e sorba illeszthetnénk az immár negyedik alkalommal megrendezett fotófesztivált,

a Fotóhónap 2002-t is.

E rendezvény nem titkolt célja az, hogy a figyelmet és érdeklődést a ma­gyar és egyetemes fotográfiára irá­nyozza, hogy ebben a néha kaotikusnak látszó információs áradatban néhány hétre a közönség ezerfelé szala­dó figyelmét a képek izgalmas világá­ra fokuszálja; kiállítások tucatjaival, újonnan megjelent könyvekkel, előadásokkal, vitákkal, bemutatókkal csábítsa el a nézőt. A rendezők azt szeretnék, ha a jót minél többeknek meg is tudnák mutatni, hogy 2002. április 28-ától május végéig legyen a fényképeké a főszerep.

 (A Fotóhónap 2002 kiállításairól és rendezvé­nyeiről bővebben a Pesti Est Súgó különszámá­ban és az interneten a www.fotohonap.hu címen tájékozódhatnak)

Szarka Klára

1.  EIFERT  JÁNOS:  TŰZTÁNC (3T egyéni kiállításából, május 26-áig), Győr, Váczy Péter Gyűjtemény

 2. Bozsó ANDRÁS: POHÁR  (Csoportos kiállítás május 10-31.), Budapest, Galéria 322, Hajógyári-sziget

 3. JUNG ZSENI: BUJASÁG (3 LEG csoportos kiállítás, nyitva: május 26-áig), Győr, Xantus János Múzeum, Mediawave-vel közösen

 4. VANCSÓ ZOLTÁN: ERDÉLY (Csendes képek egyéni kiállításából, június 20-áig), Budapest, Francia Intézet

 5. CHOCHOL KÁROLY: ÖNARCKÉP (Arckép/Önarckép csoportos kiállítás, május 2-31.), Budapest, Nemzeti Táncszínház Galériája

 6. BOROS GYÖRGY FELVÉTELE (Hőskor a mában című csoportos kiállítás, április 30.-május 31.), Győr, Xantus János Múzeum, Mediawave-vel közösen

 7. STANISLOVAS ZVIRGZDAS: ŐSZI ORSZÁGÚT (Új arcok a litván fotográfiában csoportos kiállítás, június 16-áig), Szombathelyi Képtár

 8. HENRI CARTIER-BRESSON: RETROSPEKTÍV (május 26-ig), Budapest, Ludwig Múzeum

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

A fény ünnepén, a hazai fotográfia legnagyobb szabású eseménysorozatának ünnepélyes megnyitóján köszöntöm Önöket. A Magyar Fotóművészek Szövetsége idén negyedik alkalommal rendezi meg országos fotófesztiválját Fotóhónap 2002 címmel, amely 2002. április 26-ától május 31-éig tart.

A Fotóhónap 2002 kuratóriuma – amelynek tagjai Petrányi Zsolt, Pilaszanovich Irén, Szamódy Zsolt, Szarka Klára, Szűcs Tibor, Tímár Péter – és a programszervezők – Marton Bea és Pelsőczy Ágnes – több mint kilencven kiállítást és rendezvényt szervezett április és május hónapban. Fotókiállítások láthatók a Magyar Nemzeti Galéria, Ludwig Múzeum, Vigadó Galéria, Magyar Fotográfusok Háza, Magyar Természettudományi Múzeum, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Goethe Intézet, Francia Intézet, Trafó Kortárs Művészetek Háza és számos egyéb hazai kiállítóhely falain. Fotóhónapunkhoz csatlakozott a győri Médiawave, a Művészetek Szentélyében, a Városi Képtárban, és más reprezentatív helyeken izgalmas és eredeti látnivalókat kínál, megrendezik a Fotóművészet a világhálón – Virtuális fotógalériák világtalálkozója programot is. A Szombathelyi Képtárban mutatkoznak be a kortárs litván fotóművészet új arcai, izgalmas fiatalos divatfotó tárlat lesz a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben. Sorolhatnám tovább, hiszen a fotográfia szinte minden stílusa és minden korosztálya helyet kért és kapott a fesztivál programjában. A történeti és életműkiállítások, szakmai műhelyek, alkotócsoportok elkötelezett „szándéknyilatkozatai”, a kurátorok által összeállított válogatások mellett látható lesz építészeti fotókiállítás, természetfotós bemutatkozás, riport- és dokumentumfotográfiai tárlat, divatfotó és több táncfotó kiállítás. A Vigadó ad helyszínt a világ nagy képügynökségei vezetői budapesti találkozójának, a Trafó a képaukciónak. A Fotográfusok Házában pedig május 15-én izgalmas programokat felsorakoztató szakmai napon várják a hivatásos és amatőrfotósokat egyaránt. A sokszínűség nem a tarka összevisszaságot, hanem a szakma gazdagságát, a műfajok közötti átjárhatóság szellemi tapasztalatait bizonyítja. Nincs értelme tovább sorolni a sokrétű programot, hiszen az eddigi évekhez hasonlóan most is megjelent a Súgó ingyenes különszáma harmincezer példányban, amelyben részletesen tájékozódhatnak, és ki-ki választhat érdeklődésének, ízlésének megfelelően. A Magyar Hírlap napról-napra hívja fel a figyelmet az érdekesebb, vagy különlegesebb programokra, a Népszabadság on-line kiadása is segít ebben. A Sitflex Bt. segítségével CD-Rom-ot jelentettünk meg, és a www.fotohonap.hu címen a fotófesztivál honlapja is megtekinthető.

A kiállítások, konferenciák, szimpóziumok mellett idén két könyvet is megjelentet a Fotóhónap 2002 kuratóriuma. Tíz magyar fotográfusnővel készült interjúkat tartalmaz a Fotográfia nőnemben című kötet. A Profi vagy amatőr? tanulmánykötet a hazai fotográfiai életet élénken foglalkoztató kérdéskört vizsgálja.

Köszönöm a kiállítóművészeknek, a rendezvények szervezőinek, munkatársaimnak, és nem utolsó sorban támogatóinknak, hogy színvonalas és nagyvonalú közreműködésükkel akad bőven nézni, olvasni, megbeszélnivaló a Fotóhónap 2002 idei programjában. A kétévente jelentkező fotófesztiválok, reméljük, már kihagyhatatlan eseményei a magyar fotográfiának.

Tisztelettel felkérem Somody Imre urat, hogy nyissa meg a .

A Fotóhónap 2002 kuratóriuma nevében Eifert János fesztiváligazgató.

Ludwig Múzeum, Budapest, 2002. április 26.

Fotóhónap 2002. Eifert János: 3T (Tánc-Test-Természet)  c. kiállítása, Városi Művészeti Múzeum Váczy Péter gyűjteménye (Győr, Nefelejcs köz 3.) – 2002. április 24 – május 26. A kiállítást megnyitja N. Mészáros Júlia, művészettörténész. Közreműködnek a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakiskola balettnövendékei, művészeti vezető: Lőrinc Katalin, koreográfus: Gerencsér Gabriella.

Szabó Béla  felvételei

Felkészülök a 3T kiállításomra  a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központban, Budapest, 2002. április 19.

Radisics Milán (Budapest, 2002. április 13.) Photo: Eifert János

Születési adatok: 1968. Szenttamás (yu)
Végzettség: Alkalmazott grafika és elektronikai tanulmányok
Csaldi állapot: nős, két gyermek apja
Foglalkozás: kreatív igazgató, Radex Communication Reklámügynökség
Mióta fotózik: 1996-97 óta
naturArt tagság: 2000 januárja óta
Kedvenc témái: mozgó témák és éjjeli felvételek
Kedvenc helyszínek: fotó-téma közelében
Felszerelés: Nikon
Elért eredményei:

• 64. POYI Pictures of the year 2007, Award Of Excellence
• National Geographic International Photo Competition 2006, Kategória 1. díj
• Az Év Természetfotósa 2006, kategória 1. és 2. díj
• XXIV. Magyar Sajtófotó 2005, kategória 1.díj
• XXII. Magyar Sajtófotó 2003, kategória 1.díj
• BBC Wildlife Photographer of The Year 2003, Highly Commended íj
• BirdLife, Svoboden kot ptica, 2002, 2. díj
• Az Év Természetfotósa 2000, kategória 1. díj
• Találkozás a Természettel 2000, kategória 2. díj

Jelentősebb publikációi:

• 2008, National Geographic Kiadó, Magyar Szürke fotóalbum
• 2008, National Geographic Magyarország, Magyar Szürke cikk
• 2007, National Geographic Serbia, Tiszavirág cikk
• 2007, National Geographic Magyarország, Kõröshegyi Völgyhíd cikk
• 2007, GEO kompakt, Germany
• 2007, Tierre Savage, France
• NaturFoto, GDT Forum, Germany, Zoom Magazine, Hungary…

Csoportos kiállításai itthon, külföldön:

• Találkozás a természettel, 2000
• 10 éves a naturArt, 2000
• Az Év Természetfotósa, 2000
• Új Delhi (India), 2000

Lakhely: Budapest
E-mail: radisics.milan@radex.hu
Web: www.milan.hu www.magyarszurke.hu

Eifert János: 70+1 éves a Debreceni Fotóklub, FotoVideo, 2002. április

A változások korát éljük. A rendszerváltást követően a struktúraváltás, a piacgazdálkodásra áttérés nem varázsütésre történő folyamat, és láthatjuk, nem csupán az ideológiai meggondolásokból kreált intézmények kerültek válságba, hanem a “civil társadalom” nélkülözhetetlen csavarjai is. Mondjuk meg őszintén, manapság a fotóklub elnevezés sem cseng jól. Hozzátapadt valami kesernyés, poros íz, az elkötelezettség nélküli, könnyű eredménnyel kecsegtető műkedvelő fényképezés dilettantizmusa. Vannak persze kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Léteznek szabad szellemi terek, ahol a szakmai igényesség, a megújulás vágya az értékmegőrzéssel, a magyar fotográfia haladó hagyományainak továbbépítésével párosul. A Debreceni Fotóklub e kevesek közé tartozik. Szellemi és földrajzi értelemben is, fontos híd szerepet tölt be. Összeköt múltat és jelent, keletet és nyugatot, vidéket és fővárost, műkedvelőt és hivatásost, fotográfiát és a képzőművészetet, alkotót és befogadót, egyént és társadalmat. Nagy szavak ezek? Cseppet sem, hiszen a lényeget fejezik ki. A magyar fotográfia történetében ugyanis volt olyan időszak, amikor a Világ – Debrecen, és a Világ – Budapest közötti távolság majdhogynem egyenlő volt.

Hogy megértsük a “nagy” szavak lényegét, kis fotótörténeti időutazást kell tennünk: 1839. augusztus 19-én, a Francia Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén bejelentik a fényképezés felfedezését, majd a francia állam a találmányt a világ közkincsévé téve, felszabadítja a szabadalmi bejegyzés tiltó korlátaitól. Ahogyan Beke László írja, “Magyarországon egy hónapon belül megjelenik az első híradás Daguerre találmányáról, egy éven belül, 1840-ben feltűnnek első fényképészeink. Ettől kezdve nagyjából ugyanaz történik, mint Franciaországban vagy Angliában: megindul a küzdelem a fotó művészeti szuverenitásáért, minek következtében a képzőművészetnek is meg kell változnia.
Festők csapnak fel fotográfusnak, megjelennek a festészet-imitálók; miközben dúlnak az elméleti viták arról, hogy művészet-e a fényképezés, jelentős kísérletek folynak a pillanatfelvétel, a sztereo- és a színes fotó terén, legjelentősebb festőink pedig, így Munkácsy Mihály, nem átallanak a fényképezőgépet ugyanúgy szolgálatukba állítani, mint Franciaországban Delacroix”. A művészetté válás folyamata serkentőleg hat az amatőr mozgalomra, és – hiszen akkor a fotográfiának más intézményei nem lévén – az amatőr mozgalom jelentős mértékben segítette a fotográfia népszerűsítését, társadalmi elismertetését. Budapesten 1894-ben megalakul hazánk első fotóköre, amelyet az aradi, a soproni majd a debreceni követ, még a XIX. század fordulóján. Debrecenben a fényképezést az 1850-es években a vándorfényképészek szerettetik meg. 1864-ben megkezdi működését az első állandó fotóműterem. Megalakul a Gondi és Egey cég, később Letzer, Varságh, majd Papp Albert nyitnak műtermet. A debreceni fényképészek számos világkiállításon érnek el sikereket, 1891-ben Papp Albert aranyérmet nyer a temesvári nemzetközi kiállításon. A Millennium lázában égő városban a fényképezés művészi rangra emelkedik, és ez serkenti az amatőrmozgalmat.  1896-ban megalakul az Amatőr Egyesület, Weinwurm Antal és Czilinszky György vezetésével. Az igazi nemzetközi nagymester Haranghy György, aki 1902-től 1910-ig minden hazai és nemzetközi pályázatot megnyer. Majd 1904-ben Ruzicska Gyulával műtermet nyitnak. Az első világháború ugyan szétzilálja az alkotótevékenységet Debrecenben is, de a harmincas évek elején Vásáry István polgármester és helyettese, Zöld József újra indítják a művészi fényképezést. 1931. február 17-én megalakul a Debreceni Fotóklub, vezetője Aszmann Ferenc (1907-1988) kereskedő, később nemzetközi hírű fotográfus. Országos sikereit nemzetközi elismerések sora követi: 1935-ben, Antwerpenben aranyérmet nyer Párbaj című fotójával, 1938-ban Kain és Ábel című képével serleget és aranyérmet kap az új-zélandi fotókiállításon. 1933-ban az ő szerkesztésében jelenik meg a Fotómatőr című lap, amelybe, és több más szaklapba, cikkek sorát írja. Vezetésével a klub tagjai sorra nyerik a hazai és külföldi világkiállításokon a díjakat. A legeredményesebb kiállítók rajta kívül Horváth István, Hapák József, Csanády Ákos. 1938-ban, a Déri Múzeumban világkiállítást rendeznek, amelyet tizenötezren néznek meg. Ezt követi 1939-ben a II. Világkiállítás, majd 1940-ben a Négy nemzet kiállítása. 1930-1945 közötti időszak Debrecenben a fotográfia aranykorszaka. Túlzás nélkül mondhatjuk, ezekben az évtizedekben az ország és a világ fotóművészete Debrecenre figyel, és komoly társadalmi és művészi megbecsülés övezi a fotográfusokat. 1941-ben, a klub 10 éves fennállását ünnepelve, 200 debreceni fotográfus állít ki. A II. világháború borzalmas pusztításokat okoz a fotográfia területén is. A háború utáni időszak nem teszi lehetővé az önálló alkotói egyéniségek kibontakozását. Ebben az időszakban csak a sematikus fotóknak van létjogosultsága. Újat mindössze Horváth István, Hapák József, Balázsi József és Szabó József alkot. 1957-ben újra megalakul a Debreceni Fotóklub az Ady Művelődési Házban, majd a Kölcsey Ferenc Megyei és Városi Művelődési Központban fogadja be őket. Jó közösség, komoly szellemi tér alakul ki, amelynek hatása széles körben kisugárzik. A terjedelem korlátai miatt nincs mód alapos áttekintésre, de a mából visszapillantva megállapíthatjuk, hogy a klub történetét az emlékezetes egyéni és csoportos kiállítások, rangos hazai és nemzetközi díjak jellemzik. A Műhely ’67 meghatározó kiállítás, amellyel kezdetét veszi a modern magyar experimentális fotóművészet. 1983. július 15-én nyílik meg az Öt Debreceni Fotóművész kiállítása, amelyet bemutatnak Budapesten és Nyíregyházán is. A kiállítók: Gervai Tamás, Horváth István, Oláh Tibor, Vadász György és Vencsellei István. Ekkor 20-25 tagja van a fotóklubnak, köztük öten tagjai a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Vadász György vezette akkoriban a klubot, akinek halála után, Vencsellei István veszi át a klub vezetését, és vezeti még ma is, változatlan odafigyeléssel, hozzáértéssel. Napjainkban 40 tagot számlál a fotóklub, közülük 11-en tagjai a Magyar Fotóművészek Szövetségének, 8-an a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. A Debreceni Fotóklub tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetségének. Összességében elmondható, hogy a fotóklub a város és a megye kulturális és művészeti életében meghatározó tényező, és mindig történik valami, amire az ország más pontjairól is érdemes odafigyelni: a korábban említetteken kívül Seres Géza, Lovas Bálint, Máthé András bemutatkozásai, egy-egy külföldi fotográfus, vagy fotóklub kiállítása, érdekes előadások. A Nagyváradi Tavirózsa Fotóklubbal több, mint egy évtizede állnak jó kapcsolatban. Közös alkotómunka, cserekiállítások teszik hasznossá a két klub kapcsolatát, kiállításokat szerveztek Nagyváradon, Nagykárolyban és Munkácson is. Ha az amatőrmozgalmat nézzük, a fotóklub most is jelen van, ott, az élvonalban. A 2. Országos Fotóhét 120 kiállítása, 40 rendezvénye között figyelemreméltó volt a Debreceni Fotóklub kiállítása. A fotófesztivál legjobb kiállításának járó, a Kodak Magyarország Kft. által felajánlott különdíjat ők kapták. Kell ennél nagyobb elismerés?

Mit kívánhatnánk a Debreceni Fotóklubnak 70+1 éves születésnapja alkalmából? Őrizze meg szellemiségét, amely képessé teszi a folyamatos megújulásra, és töltse be továbbra is a híd szerepét. Isten éltesse sokáig a klub tagjait, élükön a klub vezetőjét, Vencsellei István fotóművészt!

Eifert János

Fotográfiák tánc, test és természet vonzásában

Rangos kiállítással gyarapodott a Foto-Art Galériában rendezett tárlatok sora: szombaton délben Eifert János, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke mutatkozott be színes és fekete-fehér fotográfiáival a váradi közönség előtt.

Bátran mondhatjuk: szakértő közönség előtt nyitották meg a fotókiállítást, hiszen a színház mögötti teremben több helyi fotós és képzőművész mellett jelen volt annak a nemzetközi szakmai zsűrinek is néhány tagja, akik a hétvége folyamán válogatták a júniusban nyíló Premfoto 2002 Biennále több ezer felvételből álló képanyagát.
Eifert János is tagja az értékelő testületnek, ám ezúttal nem a szakmai szövetség vezetőjeként, hanem több évtizedes fotóművészi pályája keresztmetszetével, a képek között több díjnyertes alkotással szerepelt.
Amint oldott hangulatú önvallomásából kiderült, Eifert János egy egészen más művészeti ágat gyakorolt fiatal éveiben: a nemzetközi hírű Honvéd Együttes táncosa volt, majd a fotográfia felé fordulva gazdag és eredményes pályaívet járt be: számos rangos díj, száznál több egyéni és több száz csoportos kiállítás részese volt. Amint a művészt köszöntő házigazda, Tóth István, a Tavirózsa Fotóklub vezetőjének szavaiból is kiderült, Eifert János tárlata egy olyan sorozat kezdete lehet, ami rangos magyar fotóművészek váradi bemutatkozásait teremtheti meg.
A most látható anyag, mely a Tánc, test, természet címet kapta –
s április 24-ig tekinthető meg -, igen hatásos, a szemlélő emlékezetébe tartósan belevésődő pillanatokat, helyzeteket, hangulatokat örökített meg. Es ami a Foto-Art Galériában magától értetődő hagyomány: a megnyitón a Varadinum kamaraegyüttes egészítette ki igényes muzsikával a képek üzenetét.

Jellegzetes képi világ várja a látogatókat (Sűkösd Tóth Krisztina felvételei)

Eifert János kiállítása Galeria Foto Art (Oradea, Romania, Str. Moscovei Nr. 3) – 2002. április 6 – 24.

Nagyváradi Fotográfusok Tavirózsa Fotóklubja és a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal / Clubul Fotografic Nufárul Oradea Primâria Municipiului Oradea – România rendezésében. Megnyitó / Vernisaj: 06 Aprilie 2002 ora 13

Kiállított képek jegyzéke:

 A falu vége  / The End of the Village  Kecskemét, Magyarország/Hungary 1978

 Kék világ/ Blue World   Tisza tó, Magyarország/Hungary 1980

 A Föld álma  / Dream of the Earth Budapest, Őrség, Magyarország/Hungary 1984

 Áradás 1.  / Flood  Dunakanyar, Magyarország/Hungary 1980

 Téli táj / Winter Landscape  Nyugat- Magyarország/West-Hungary 1985

 Fák temploma  / Temple of Trees  Versailles, Franciaország/France 1984

 Hajnal  / Dawn  Montagne-au-Perche, Franciaország/France 1984

 Halálba zuhanó madár/ Dying Bird   Kiskőrös, Magyarország/Hungary 1980

 Vágta  / Galop   Kiskőrös, Magyarország/Hungary 1980

 Szénagyűjtő  / Peasant  Hortobágy, Magyarország/Hungary 1980

Tanya  / Farm  Hortobágy, Magyarország/Hungary 1980

Kertész kezei / The Gardeners Hands  Tarnaméra, Magyarország/Hungary 1978

Nyáj / Herd  Pécsvárad, Magyarország/Hungary 1978

Múló idő (képpár)  / Running Time  Wien, Schönnbrunn, Ausztria/Austria 1983, 1985

Ölelkezők  / Embracers   Sulzburg, Németország/Germany 1991

Falu végén  / At the Ende of the Village  Kecskemét környéke, Magyarország/Hungary 1978

Mágia / Magic  Mohács, Magyarország/Hungary 1980

Lili álma / Lili’s Dream  Magyarország/Hungary 2000

Sziklakép  / Cavedrawing    Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1994

Triptichon (1-3.)  Tisza-tó, Magyarország/Hungary 1978

Ladik / Boat  Mártély, Magyarország/Hungary 1996

Cseppkőbarlang / Cave  Aggtelek, Magyarország/Hungary 1996

A férfi, a nő (képpár)  / Man and Woman   Sansoucci, Potsdam, Németország/Germany 1992

Csendélet napraforóval / Stillife with Sunflower  Hont, Magyarország/Hungary 1996

Fotogram /Fotogram  Budapest, Magyarország/Hungary 2000

Detaile /Detaile  Madeira, Portugália/Portugal 1993

Fekete hattyú /Black Swan  Madeira, Portugália/Portugal 1993

-1 fok Celsius / -1 Degree Celsius  Budapest, Magyarország/Hungary 1974

Csendélet sajttal /Stillife  Budapest, Magyarország/Hungary 1997

Csendélet borral /Stillife  Budapest, Magyarország/Hungary 1997

Méz / Honey  Budapest, Magyarország/Hungary 1997

Marcel Marceau  Párizs, Franciaország/France 1968

Cirkusz / Circus   Budapest, Magyarország/Hungary 1971

A mozgás élménye / Motion Wonder  Budapest, Magyarország/Hungary 1999

Az aktmodell tépett háttérrel 1.  / Nude with Tared Background  Soltau, Németország/Germany 1995

Az aktmodell tépett háttérrel 2.  / Nude with Tared Background  Soltau, Németország/Germany 1995

Roncsolt aktok 1.  / Fractured Nudes  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1993

Roncsolt képek 1.  / Fractured Pictures  Soltau, Németország/Germany 1993

Roncsolt képek 2.  / Fractured Pictures  Villánykövesd, Magyarország/Hungary 1993

Tanulmány gyökerekkel  / Study with Roots  Bayreuth, Németország/Germany 1995

Op-Art Tanulmány/ Op-Art Study  Kötschach-Mauthen, Ausztria/Austria 1992

Tanulmány műteremben  / Study in Studio (Co. Walter Kühnelt)  Bécs, Ausztria/Austria 2000

Tanulmány lehetetlen színekkel  / Study with Impossible Colors  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1993-2000

Nő kalappal /Women with Hut  Budapest, Magyarország/Hungary 1971

Akt lehetetlen helyzetben  / Nude in Impossible Posture  Sirok, Magyarország/Hungary 1993-2000

Tűztánc  1. / Fire Dance  Sirok, Magyarország/Hungary 1992

Tűztánc  2. / Fire Dance  Sirok, Magyarország/Hungary 1992

A tóban  1. / In the Lake  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1992

A tóban  2. / In the Lakev  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1992

Ősállapot / Primitive State  Szentendre, Magyarország/Hungary 1986

Akt kőlámpával / Nude with Light  Budapest, Magyarország/Hungary 1995

Sziklaképek / Cavedrawing  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1994

Furcsa pár / Strange Couple  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1994

Hópehely / Snowflake  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1994

Ölelés / Embracing  Sebesvíz, Magyarország/Hungary 1997

Kitörés és bukás / Break through and Fall  Budapest, Magyarország/Hungary 2000

Sziluett / Siluet  Bécs, Ausztria/Wien, Austria 2000

Páfrányok közt / Magdi  Soltau, Németország/Germany 1992

  Tisztelet Pécsi Józsefnek – Digitális rendszerváltás?

A Magyar Fotóművészek Szövetsége Pécsi József alkotócsoportjának kiállítása a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában, Budapest, 2002. március 21 – április 20. A Kerengő Galéria 5. kiállítása, amelyet Tímár Péter fotóművész, szakíró, a Fotóművészet főszerkesztője nyitott meg.

Kiállító művészek: Cros Kárpáti Zsuzsa, Csigó László, Eifert János, Fábry Péter, Gaál Zoltán, Gál Imre, Gróf Annamária, Hapák Péter, Jung Zseni, Kovács Tamás, Kutas Rudolf, Lehotka László, Markovics Ferenc, Módos Gábor, Molnár Géza, Nagy Lajos, Németh Andrea, Sehr Miklós, dr. Seres Géza, Szabóky Zsolt, Tóth József. Az alkotócsoport vezetője: Szabóky Zsolt

A Görgey Gábor író vezette Legendárium asztaltársaság képenként 1 forintért megvásárolta Borsos Mihály “Legendárium” – Századvégi arcképcsarnok – kiállításának egyedi példányait, amelyet felajánlott a Jelenkori Fotómüvészeti Gyűjtemény és Dokumentáció számára. Fészek Klub, Budapest, 2002. március 16.

  Eifert János felvételei

Fészek Klub, Budapest, 2002. március 16., d.e.
Archívumomban találtam néhány képet, amiket a Fészek Klubban készítettem, 2002. március 16-án. A Görgey Gábor író vezette Legendárium asztaltársaság képenként 1 forintért megvásárolta Borsos Mihály “Legendárium” – Századvégi arcképcsarnok – kiállításának egyedi példányait, amelyet felajánlott a Jelenkori Fotómüvészeti Gyüjtemény és Dokumentáció számára. Akkor a Gyűjtemény egyik alapítójaként (Monok István, az OSZK főigazgatója a másik) és művészeti vezetőjeként voltam érdekelt az aktusban. És természetesen fényképeztem a nálam lévő kis digitális masinával, többek között Görgey Gábort, Jancsó Miklóst, Galambos Tibort, Borsos Mihályt, Nagy Zoltánt, Gyémánt Lászlót, Havas Ferencet, Agárdy Gábort, Mezei Andrást, Bródy Jánost, Somlyó Györgyöt, Bereczky Lórántot és sok más kitűnő embert…

Séta a fotóművészet szentélyében
 

A vizuális dömping világában az internet alkalmas eszköz arra is, hogy gyönyörködtessen, és számottevő vizuális veszteség nélkül mutassa be a kortárs magyar fotográfia értékeit. Ezt bizonyítja Magyarország első interaktív fotóművészeti galériája, mely szakítva a statikus webes megjelenéssel, lassú, ráérős szemlélődésre invitálja a látogatókat.

 A hagyományos, unalmas – gondolta a műkedvelő fotós, Borbély László és Montvai Péter, akik Eifert János, fotóművész irányításával a www.artphoto.hu oldal felépítésekor szakítottak az internet hétköznapi képmegjelenítési formáival. Ők hárman, ugyanis megelégelték a népszerű sémákkal oparáló oldalak látványát, ahol szokványos kapcsológombok uralják a látványt, és legfeljebb banális és olcsó reklámok mozognak, szemet fárasztó villogással, agyat szennyezően. Ezek ellenében egy vizuálisan és technikailag egészen egyedi honlapot hoztak létre. Az Artphoto Galéria aulájába lépve, mely tudatosan vállalt hasonlóságot mutat a Pantheonnal, a művészetek virtuális templomába kerül a vendég. A látogató a csarnokból többféle utat választhat. Amikor eldöntötte, merre induljon, egy kiállítótetemben találja magát, ahol egy-egy fotográfus képeivel ismerkedhet meg behatóbban. Elsétálhat az alkotások előtt, megállhat, hogy közelebbről tekinthesse meg a műveket, felnagyíthatja azokat, illetve elsiethet az kiállítási tárgyak előtt, hogy másokat alaposabban szemügyre vegyen.

A digitális technika sikere az analóg fényképezés hátrányára

 A technika fejlődésével az Artphoto Galériában kiállító művészek közül az analóg, ezüstalapú fényképezés hátrányára sokan felismerték a digitális képalkotásban rejlő lehetőségeket. Eifert János, a site művészeti vezetője szerint, azonban a hagyományos fényképezési technikáknak sem áldozott le, hisz általában a téma, a művész mondanivalója szabja meg az eszközhasználatot, és nem fordítva. Persze tény, hogy egyre több kiállító művész használja a digitális technikát, gazdagítva ezáltal eszköztárát, kifejezési lehetőségeit. A digitális technika jó kezekben aranyat ér, de a tehetségtelen, a dilettáns alkotó esetén akármilyen eszköz a visszájára fordulhat, legyen az digitális vagy analóg fényképezés, és ekkor csak giccs, illetve erőltetett, utánzásszerű megoldás kerül ki a „művész” kezéből.

 Bámészkodás és interaktív vásárlás

 A virtuális sétára lehetőséget adó galéria elsődleges célja a kortárs magyar fotográfia legjavának megismertetése. De akinek a bemutatott művek valamelyike elnyeri a tetszését, az rögtön meg is veheti magának a kiszemelt alkotást, persze nagyon is interaktív módon. Érdekes játék, hogy a vevő a kiválasztott képet a galéria virtuális műhelyében saját elképzeléseinek megfelelően testre és méretre szabhatja. Kiválaszthatja hozzá a színben és anyagban leginkább hozzá illő keretet, az üveg típusát, miszerint normál vagy anti-reflexes legyen, illetve, hogy hova kerüljön a fotón a művész aláírása, s, ha mindez megvan, a vásárló az alkotást házhozszállítással az otthonába rendelheti. Nemcsak az ötlet egyedi, de a kortárs magyar fotográfia élmezőnyébe tartozó művészek képe is, melyek maximum 10 darab számozott példányban kerülnek forgalomba.

További tervek a fotóművészet online népszerűsítésére

 Az interaktív galéria sikere további site-ok létrehozására sarkallta a háromtagú alkotógárdát, akik még az idén szeretnék elindítani az Artphoto Galéria Kávéházát, a hazai fényképezés híveinek kedvenc találkozóhelyét. A különálló oldal folyamatosan tájékoztatna az új kiállításokról, fotóiskolákról, fotótermékekről, és a fényképezéshez kapcsolódó hírekről, információkról. A három férfi nagy erőkkel dolgozik egy, a kortárs magyar fotográfiát bemutató adatbázison is, amelyben a jelenkor és a közelmúlt fotóművészeti alkotóit és alkotásait mutatnák be, illetve előrehaladott tárgyalásokat folytatnak egy fotóiskola elindításáról. Itt vezető magyar fotóművészek avatnák be az érdeklődőket egy-egy szakterület műhelytitkaiba. Míg az elképzelések megvalósulnak, addig bárki bekapcsolódhat a fotóművészek és műkedvelők közt az Artphoto Galériában zajló, most is aktív elektronikus párbeszédbe.

 Kitzinger Szonja (PC-World, 2002. március)

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Talán túlzónak tűnik az a lelkesedés, amellyel Kondákor László FELHANGOK kiállítását ajánlom. Ne gondolják, hogy fizetett PR-os vagyok, akinek az a dolga éppen, a Táncszínház folyosógalériájának legújabb kiállítóját eladja. Tudom, manapság szinte naponta nyílik egy-egy fotókiállítások, és nem is akármilyenek.
Kondákor László FELHANGOK kiállítása azonban eltér a jó átlagtól, egyszerűen fantasztikus. Miért?

1. Azért, mert akiket képein megjelenít, azok is rendkívüliek: Frenák Pál, Graham Cunnington, Mándy Ildikó, Fekete Hédi, Holy Body Tattoo, Circus és mások.

2. És még azért is, fényképpé formálja alakjait, majd képpé a fényképet, ami nem azonos az egyszeri megörökítéssel.

3. Kondákor László a kísérletező, a fotográfia határait kitágító művész, akinek a képeinél meggyőző erővel jelenik meg a régi-új technikából ötvözött eszköztár.
Érdemes megnézni tehát, már csak azért is, hogy ellenőrizzék, túlzás-e amiket leírtam. Várjuk Önöket szeretettel, és nem csak a megnyitón, hanem csendesebb napokon is. A képek befogadásához egy kis csend is szükségeltetik.
Tisztelettel:
Eifert János, művészeti vezető

Csillag Pál: FELÜTÉS  című kiállítása – Nemzeti Táncszínház Folyosógaléria, Budapest, 2002. február 1 – 28. A kiállítást megnyitja Eifert János fotóművész

A képeken: Gink Károly és felesége, Csillag Pál, Eifert János, Finca Erika, Szentiváni János és mások…

Csillag Pál 1971 április 13-án született, Budapesten; 1981-1985: Állami Balett Intézet Általános Iskolája; 1985-1989: Magyar Táncművészeti Főiskola (MTF)  Gimnáziuma, érettségi; 1987-199:1 Magyar Táncművészeti Főiskola, 1991-ben államvizsga, 1992-ben mestervizsga, diplomajeles képesítéssel; 1992-1996: a Magyar Táncművészeti Főiskola Pedagógus képző szakának hallgatója klasszikus balett szakon, államvizsga az MTF Pedagógusképző szakán, 1996-ban balettmesteri diploma, kitűnő képesítéssel; 1997: Chris Nash angol kortárs-tánc fotográfus workshop ja a MU színházban

Munkahelyek: 1990-1994: Magyar Állami Operaház balettegyüttese; 1994-1995: évad Israel Ballet, Tel-Aviv; 1996- Óraadó tanár az MTF-en Főiskolai tanársegéd az MTF klasszikus balett tanszékén, és a Főiskola Audió-Vizuális Stúdiójának vezetője; 1998- Évfolyamvezető balettmester

Az életpályát jellemző adatok alapján – kivéve a Főiskola Audió-Vizuális Stúdióját, a kiállítások, publikációk jegyzékét – látszólag Csillag Pálnak semmi köze a fotográfiához. Ez a látszat, persze. Autodidakta módon képezte magát ezen a területen, Chris Nash, a híres brit táncfotográfus bíztatta, s tanította meg arra, hogy a fényképezés mesterségbeli alapjait elsajátítva, táncos egyéniségét vigye bele képeibe. Tanult hivatása révén olyat képes felvillantani a táncból, amit más, úgymond „kívülről jött”, soha nem képes.

A diaporáma műfajában – a hivatalos álláspontot feledtetve – megteremtette azt a kapcsolatot a közönséggel, amely visszatérő érdeklődést képes kelteni egy már-már elfeledett műfaj iránt. Önmaga értéke mellett belesimul egy-egy társművészet világába, átlépve ezzel a különféle műfajok, művészetek határát.

Fontosabb önálló kiállításai:

1997: Ezüsttánc, Hotel Olympia, Budapest; Elmhurst Ballet School, Camberley; OFOTÉRT Fal Galéria, Budapest

1998: ATLANTIS, MU Színház; OFOTÉRT Fal Galéria, Budapest

1999: MOZZANATOK, 2. Országos Fotóhetek, Közép-Európai Egyetem, Bp.

1999-2000: Józsefvárosi Pódium és Klub

2001: Felütés/Auftakt, Goethe Institut, Budapest;

Válogatott csoportos kiállításai:

1998: MU Színház (Nánási Pállal, Molnár Katával); Tánc a fotóművészetben, Veszprémi Petőfi Színház; Győri Nemzeti Színház.

1999: Női napozó, 2. Országos Fotóhetek, MU Színház, Budapest; Tánc a fotóművészetben, Magyar Kultúra Háza, Budapest

Diaporáma bemutatói:

1997: INSPIRÁCIÓ ’97, Fekete Hedvig: Szemrebbenés című művében, MU Színház, Budapest

1998: TRAFÓ, Kortárs Művészetek Háza, Budapest – felkérésre a megnyitó előadás részeként; X. Miskolci Diaporáma Biennálé

1999: Atlantis fesztivál, MU Színház, Budapest

Táncfotói, írásai, szakcikkei, táncelméleti munkái rendszeresen jelennek meg a sajtóban (Ellenfény, Jump, Táncművészet, Zene, Zene, Tánc…, Tánctudományi Tanulmányok, Max Magazin, Pesti Műsor, Pesti Est, Pesti Est Súgó), a színházak, együttesek műsorfüzeteiben, szakkönyvekben, szakfolyóiratokban, plakátokon, és a televízióban.

Irodalom: Sebestény Katalin: A klasszikus balett módszertana, – I.-III. kötet borító; Fügedi János: Lábán kinetográfia, – belső illusztrációk;  Csillag Pál: A zene és a tánc kapcsolata Robert North – F. Schubert: A halál és a lányka című művében, Tánctudományi Tanulmányok 1996-1997; Televízió: Magyar Televízió, Múzsa Kulturális Híradó, IV. évf. 73. szám, 1997 április 16.; Magyar Televízió, Publikum, heti kulturális műsor, 1999 április.

      Képben vagyunk… Válogatás a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény anyagából. Archaikus és digitális technikák a kortárs magyar fotográfiában, BM Duna Palota, Budapest, 2002. január 11-31.

A kiállítás kurátora: Eifert János. Technikai rendezés: Zsila Sándor

 Kiállított művek:

     Bérczi Zsófia: Képpárok című sorozatból: Ötven év / From the Picture Pair serie: Fifty years, 2000 – fotóemulziós egyedi eljárás / individually process by photo emulsion, 22×50 cm

     Csíkvári Péter: Partra szálló / Landing, 1999 – fotóalapú digitális kép / photo based digital picture, 100×100 cm; Csíkvári Péter: Tükör / Miror, 1999 – fotóalapú digitális kép / photo based digital picture, 100×100 cm

    em. Török András: 2 Pi I-IV, 2000 – camera obscura, 3,6×86,6 cm

    Gergelics Balázs: Le petite Prince, 2001 (1-6.) – cianotypia, 40×30 cm

    Hegedűs 2 László: Palatábla egyik oldala / One Side of the Slate, 1998 – színes fotó / colour photo, 41×55,5 cm;  Hegedűs 2 László: Palatábla másik oldala  / Other Side of the Slate,1998 – színes fotó / colour photo, 41×55,5 cm

    Seres Géza: Válogatás a természet elemeiből  / Selection from the elements of Nature, No 27, 1997 – színes fotó / colour photo, 34×44 cm

 Seres Judit: Fotogramm, 2001 – fotogramm, 30×40 cm

   Simon Csilla: Metamorfózis (Szüleim emlékére) / Metamorphosis (Memory of my Parents), 1997 (1.) – cianotypia, fotogramm, 28×28 cm;  Simon Csilla: Metamorfózis (Szüleim emlékére) / Metamorphosis (Memory of my Parents), 1997 (2.) – cianotypia, fotogramm, 28×28 cm

Jung Zseni: A föld asszonyai / Women of the Earth, 1995 – fekete-fehér fotó, barnított, szépia / black and white photo, browned, sepia, 30×40 cm