Fenyvesi Félix Lajos: VÁSÁRHELYI KÉPÍRÓK, Versek Eifert János fotóiról – verseskötet a LAZI Bt. kiadásában, Szeged, 2003. október
Fenyvesi Félix Lajos: VÁSÁRHELYI KÉPÍRÓK
A LAZI Bt. kiadása, Szeged, 2003 – www.lazikiado.hu – info@lazikiado.hu
Lektor: Horváthné Tóth Judit, A borító Endre Béla: Tanya c. festményének felhasználásával készült, Borítótipográfia: Koha Kolett, Szilícium Grafika, Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba – ISBN 963-9416-57-6
Fenyvesi Félix Lajos
VERSEK EIFERT JÁNOS FOTÓIRÓL
Hajnal (1984)
Gyöngy-pára gyolcsaiban a hajnali táj,
két sűrű-lombú fa derengő körvonala,
mögöttük arany arca a fölkelő Napnak,
a sejtelem-vonalú horizont íve.
Végtelen csönd.
Minden csupa fű, hajló vadvirág,
sötét fenyőerdő rejti a távoli
falut
és tornyot – –
az ösvényen ismeretlen alak közelít.
Két ablak (1989)
Fönt borostyánlevél-örvényben
ragyog őszi alkonyban fehéren.
Minden titkot magába zárt:
– – szerelmet és halált.
A kertész kezei (1978)
Kérgesebb a földnél a kertész
repedezett keze, szakadt körme,
ahogy a cserépből kivett gyenge
palántát igazítja, óvja, hajnal
óta görnyedve a párás homályban;
mintha penge-kés érne a bársony
levelekhez, a törékeny szárú bimbóhoz.
Mégis – – – – – – – – – – – – – –
A lázas tavasz kicsalja titkon
a bíbor-szép virágot, és teszik
oltár-fehér terítőre vagy kiültetik
rég temetett édesanya sírjára.
Ladik (1996)
Tegnap még a szeptember végi
T I S Z Á R A
szórta búcsúfényeit az alkonyi Nap,
ikon-barna s arany színeit lobogtatták
a nyárfa-lombok, a koronás füzek,
azután egy éjjel megjött a kérlelhetetlen,
vad északi szél s tépett-szaggatott mindent.
Néma holtágakat, az ártér-erdős vadont
favágók járták, magas tüzet gyújtva,
s reggel hóllatú csönd borult a tájra.
Az elhagyott, kopott csónakot
elevenen eltemette az
ezüst-tükrű jég – – –
mint merülő koporsó, lassan süllyedt el,
végleg: benne tűnt nyarak
boldog emléke,
örök májusok nem-múló
szerelme!
Cédrus (1973)
Tánc te ősi-szép mozdulat,
öltöztesd föl önmagad:
csillaggal
virággal
örömmel —
ragyogj a fáradt-sugaras szemekben;
kél a tavaszi Nap, hajnal dereng,
egy szál furulya szól és hárfa peng,
hajló lombokra zeng
a dal –‑
TÁN C — te ősi-szép mozdulat,
itt a képen: a cédrus-alak,
fájó keresztfa-férfi,
„Feszülj föl rám” — súgja a néma szavakat,
és öleli halhatatlan szerelmét
a fiatal nő és tündököl
időtlenül az örök-egy-pillanat.
Akt a homokparton (1996—2002)
Arany-tüzű homoktengerben fürdik
a gyönyörű meztelen nő.
Egyedül van, ő és a júniusi Nap,
csókolják karcsú testét a sugarak:
karját, mellét, ölét, lábujját —
Félig álom,
félig ébredés,
porszemtől csillogón átfut egy pillanat,
játszik önfeledve, vad és szabad,
keskeny vállain villan nyár ezüstje,
és sétál a verőfényes parton, a hullámtér-
fűzfák között, ugrik sugaras-szép testtel
a mólóról a hűs vízbe és sodorja
az áramos folyó délre a torkolatig.
Hommage á Pilinszky (1982)
egy életen át írta a Szenvedés Könyvébe
verseit
imádkozva fekete ruhában — éjfélcsönddé
mécsesülve – –
az univerzum mily hatalmas s benne
mi: jók rosszak e g y ü t t
mint havas fűszálakba hullt magvak
küszködve élve zihálva
elégve végül egyetlen pernye-szóvá:
ISTEN