معرضا للفنان السوري بهجت اسكندر.

وافتتح المعرض الذي أقيم تحت عنوان ” اصدقائي الكتاب والأدباء” أول أمس بحضور الفنان العالمي ايفرت يانوش ومشاركة المغنية ليزا ماركوس وعازف البيانو كرك نوربرت وعدد من ابناء الجالية العربية وتم خلاله تكريم الفنان اسكندر من قبل عمدة مدينة جونجوش هييس جورج.

ويستمر المعرض الذي يضم 24 لوحة حتى الـ26 من الشهر الجاري.

والفنان بهجت اسكندر المولود في مدينة جبلة مهندس وأستاذ جامعي يعيش في مدينة كشمكيت الهنغارية منذ خمسين عاما.

تابعوا آخر الأخبار السياسية والميدانيـة عبر تطبيق تيلغرام على الهواتف الذكية عبر الرابط

„A sumer teremtésmítosznak hét tábláját találták meg a régészek Ninivében, és az I. tábla kezdőszavai az Enuma elis.

Az Isten saját képmására teremtett minden embert – köztük engem is – és ruházta fel teremtő képességgel.

Ennek a képességnek birtokában tárom Önök elé teremtményeimet – képeimet” (Ilku János)

Mindazon vendégek, akik pontosan vagy kissé késve érkeztek november 9-én Ilku János fotóművész Enuma elis – Nem beszéd tárta fel – című kiállítására a Pestszentimrei Közösségi Házba, csak a megnyitó köszöntő szavait hallhatták. Az ok egyszerű: nem fértek be a kiállítóterembe.

– Önkormányzatunk legnemesebb feladatainak egyike a művészetek támogatása – kezdte a köszöntőjét Kucsák László országgyűlési képviselő. – Nagy öröm számomra köszöntőt mondani Ilku János negyvenkét fotómontázst bemutató kiállításához és az eseményhez kötődő katalógus megjelentetésével belekóstoltatni vendégeinket a művész csodákkal teli világába.

A kiállítást megnyitó dr. Diószegi György Antal mondataiból kisejlett a kurátor Ilku Jánoshoz fűződő barátsága és az alkotásai iránti tisztelete.

– Ilku János fotóművész fényteremtő mivolta az általa készített fényképeken keresztül üzen, de nem magáról, hanem arról az általa felismert valóságról, amit megtapasztalt hihetetlen magasságokba mutató lelki azonosulása alapján.

A kiállított fotók között pillanatfelvételeket találunk a sokak számára ismeretlen tanyavilágról. Az izgalmas fotómontázsok ide illő zenéért kiáltottak. Erről Bese Botond népzenész kecskedudán előadott, elfújt dallamai gondoskodtak a megnyitón, amelynek háziasszonya Ódor Katalin intézményvezető volt. A kiállítás 2016. november 27-ig látogatható. (Dobó Csaba, http://www.tovabb18.hu)

A kiállítás katalógusában Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművész, néprajzkutató a következőket írja: „Ilku mostani kiállításán kizárólag montázs-technikával készült alkotások sorakoznak fel. kellő művészi kvalitás híján ebbe a technikába könnyű belebukni – sokaknál afféle erőlködés. vagy azt állapítjuk meg, hogy a képeket külön-külön kellett volna hagyni, vagy, hogy azok egymagukban nem lennének kiállíthatók. Ilku János munkáit látva megnyugszunk. Montázsai annyira érettek, hogy immár szétdarabolhatatlan egységgé válnak. Egyik képe, a tanyaudvarban található, a hagyományos gazdálkodás eszközeiről meg az ott folyó munkákról olyan összképet ad, hogy szinte erről a képről lehetne tanítani, milyen is volt az a világ. Mégsem földszintesen didaktikus. A művész megfogalmazásában emelkedett összegzéssé nemesedik.”

Eifert János: „A montázs eredetileg a képzőművészetben a XX. század elejétől alkalmazott technika, amelynek során már meglévő képeket és rajzokat illesztenek, szerkesztenek össze valamilyen új kompozícióba. Később a filmművészetnek vált elengedhetetlen elemévé a vágástechnika (montázs), amellyel korábban készített felvételekből lehet új filmrészleteket előállítani. A fotómontázs két, vagy több elem összemásolása fotótechnikai eszközökkel.

1851. február 23-án, a La Lumière című párizsi fényképészeti szaklap beszámolt arról, hogy Hippolyte Bayard évek óta eredménnyel alkalmazza táj- és felhőfelvétel-negatívok összemásolását. Egy hónappal később a tudósító már az eljárást ismerteti, „amellyel lehetővé válik külön-külön felvett személyek képét egyazon portréfotóban egyesíteni.” Egy új műfaj, az összemásolt fénykép vagy – ahogyan később elkeresztelték – a fotómontázs tehát megszületett.

Az új módszer fontos bizonyító szerepet kapott annak igazolására, hogy a fényképezőgép nemcsak leképezi a látványt, de képzelet szülte világokat elevenít meg. Neves és névtelen fényképészek százai használták fel az összemásolás eljárását. Az első fotomontázsok vicces, vagy képtelen helyzeteket ábrázoltak.

Az 1910-es évtized vége felé a berlini dadaisták – Raoul Hausmann (1886-1971), Hannach Höch (1889-1978), John Heartfield (1891-1968), Georg Grosz (1893-1959) – a kiváltságos eljárás rangjára emelték, mert művészi célkitűzéseik megvalósítására különösen alkalmas eszközét fedezték fel benne. A dadaizmus hozzásegítette a képző- és fotóművészetet a szemléletbéli megújításhoz, ezt folytatták más művészi felfogású képviselői, mint Alexandr Rodcsenko, Otto Umbehr, Herbert Bayer, Max Ernst. A felsoroltak – korántsem teljes – névsorából a magyarok, köztük Moholy-Nagy László, Angelo Funk Pál, Bálint Endre, Lengyel Lajos, Török László, Fejér Ernő, Vencsellei István, Apáti-Tóth Sándor, Ágg Károly és természetesen Ilku János sem hagyható ki.

Ezen a kiállításán látható Fejfa (1976)  c. képe a legegyszerűbb fotómontázs, amely mindössze két képelemből áll. A fejfa a balmazújvárosi régi temetőben, a repülő madár képe a Hortobágyi Nemzeti Parkban készült. A Kőbánya alsó (1977) már több, ám azonos nézőpontból készült felvételből állt össze. A várakozó utasok sziluettben megjelenő alakjait így lehetett jól „ritmizálni”.

A „Veres Péter emlékház”, „Isten áld meg a magyart – Kölcsey Ferenc emlékház”, „Találkozás egy tanyával”, „Rilai triptichon”, „Szentendre”, „Quedlinburg” és „Lanslebourgi impresszió” 1979-1994 között készült montázsképei, illetve sorozatai fekete-fehérben jelennek meg. Ezek eredeti képek és un. olló-montázs technikával készültek, mely elnevezés a képelemek kivágásához használt eszközre, az ollóra utalnak. Ilku János azonban olló helyett sebész-szikét használt, a pontosabb kontúr kivágása miatt. Ezt a technikát Vencsellei István debreceni fotóművésztől tanulta, még 1975-ben a Balmazújvárosi fotó amatőr telepen. Az egyes képelemek megfelelő méretre való nagyítása után kerül sor ezek kivágására, majd összeragasztásra. Ezután következnek az utómunkák, majd rendszerint a kész kép reprodukciójának elkészítése.

A „Requiem egy erdőért – Offertórium 1-6.” színes sorozata 1984-ből való. Az eredeti montázselemek 6 x 6 cm-es diapozitívra készültek, majd az un. szendvicsdia összeillesztése és rögzítése után készült el a kiállított nagyítás. Az 1992-ben készült „Zsófi szomorú 1-5.” eredeti színes polaroid képek sorozata. Ezeknél a montázskép többszörös expozícióval készült, ami azt jelenti, hogy a felvétel pillanataiban ugyanaz a felületet többször lett megvilágítva.

Ilku János montázsainak értékét azonban nem az alkalmazott technika és a gazdag eszköztár adja, hanem műveinek szellemisége, melynek során a gondolat és a mondanivaló érzékletesen, élményszerűen jelenik. Ilku János nem csupán egy ügyes kezű fotográfus, hanem gondolkodó ember, vizuális filozófus.”

Eifert János

Fotók: Ilku János kiállított művei, valamint Herbst Rudolf kiállítás-megnyitón készült felvételei

BARTÓK135

2016. november 16-án, a Magyar Táncművészeti Főiskola Modern szakirányú hallgatói performanszával (Lőrinc Katalin vezetésével) nyílt meg a Bartók135 kiállítás a Deák 17 Galériában, és 2017. január 14-ig látogatható.

A Bartók Béla születésének 135 éves évfordulójának alkalmából megrendezett tárlaton három generáció reflexióit mutatják be egymás mellett: a galéria által felkért fiatal kortárs képzőművészek alkotásai és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, már klasszikusnak számító, Bartók-díszlettervei mellett, középiskolások munkái is láthatóak a Deák Ferenc utcai kiállítótérben. A Deák17 eddigi legnagyobb volumenű, Bartók újratöltve! elnevezésű, országos pályázatára 10 és 23 év közötti fiatalok Bartók három színpadi művével  – A fából faragott királyfival, A csodálatos mandarinnal és A kékszakállú herceg várával – kapcsolatos koncepció-leírásokat, rajzokat, maketteket, terveket küldtek be. “A Kékszakállú herceg várának feldolgozásánál egészen odáig mentek a diákok, hogy még Bartók zenéjét is lecserélték. Éppen ez a lényeg: a fiataloknak így ténylegesen lehetőségük van arra, hogy a saját nyelvükre fordítsák le a műveket.” – mondta a pályázat zsűrijének egyik tagja, Pálfi György filmrendező a beérkezett pályázati anyagok értékelése során. A zsűri által kiválasztott három diák-csapat lehetőséget kap arra, hogy december 20-án az Átrium Film-Színházban bemutassa saját Bartók-darabját húsz perces előadások keretében.

A kortárs művészettel foglalkozó gyermek és ifjúsági galéria nagyon tudatosan törekszik arra, hogy ne elkülönítve jelenítse meg a különböző generációk munkáit, hanem úgy, hogy egymás értelmezési lehetőségeit gazdagítsák.

“A pályázat üzenete az, hogy Bartók művészete és az általa felvetett kérdések a mai napig érvényesek, darabjai pedig inspirálóak a fiatal generáció és a nagyközönség számára is. Ezért is fontos, hogy a Bartók135 kiállításon a diákmunkák mellett kortárs alkotók olyan művei is szerepelnek, melyeket Bartók munkái ihlettek.”- mondta el Kaposi Dorka a Deák17 Galéria vezetője.

Az öttagú zsűri, melynek tagja volt Dr. habil. Csanádi Judit (DLA, Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora, látványtervező);  Magács László (rendező, az Átrium Film-Színház igazgatója); Nagy Fruzsina (jelmeztervező); Pálfi György (filmrendező) valamint Szabó Balázs (dalszerző, énekes, bábszínész) kiemelte, hogy mindegyik beérkezett műben volt olyan eredeti gondolat, amely őket is meglepte.

A Kékszakállú herceg várát a budapesti Leövey Klára Gimnázium diákjai mutathatják be, akik új szövegkönyvet írtak a jelenetekhez, amelyekben olyan mai problémák is megjelennek, mint a lassú internetkapcsolat, míg az eredeti Bartók-etűdöket olyan előadók dalaira cserélték le, mint a Motörhead, a Nirvana, vagy éppen Pink. A fából faragott királyfit a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakiskola csapata viszi színre, akik nem csupán a darab címét változtatták meg (A szürke tündér), de interaktivitásra épülő koncepciójukban az eredeti darabtól eltérően a nézők is fontos szereplői és alakítói az előadásnak attól függően, hogy hova ülnek le a darab kezdetén. A csodálatos mandarint bemutató székesfehérvári Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola diákjai előadásuk középpontjába az ismerkedést és az erotikát helyezték: a darab szereplői egy éjszakai bárban találkoznak. A fiatalokat a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor hallgatói illetve Uray Péter, a Kaposvári Egyetem rendező tanára segíti majd abban, hogy 5 hét alatt színpadra állítsák elképzeléseiket.

A Bartók135 kiállítás meghívott kortárs alkotói: Bánki Ákos – Barabás Lőrinc – Szöllősi Géza – Zana Krisztián, Blahó Borbála, Herbert Anikó, Horváth Lóczi Judit, Németh Hajnal Auróra, Ördög Noémi (Naomi Devil), PAF, Szakál Éva, Szabó Klára Petra, Verebics Ági.

A kiállítás részét képezik az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményéből Gombár Judit, Schaffer Erzsébet és Forray Gábor díszlettervei is, melyeket a közönség Bartók Béla műveinek színházi feldolgozásaiból ismerhet a hetvenes évektől kezdődően.

Forrás: www.deak17galeria.hu

Eifert János felvételei

https://nagylatoszog.hu/2016/10/20/nagy-erdeklodes-mellett-startolt-a-megujulas-lendulete/

http://promenad.hu/cikk/a-megujulas-lendulete-171540

Nagy érdeklődés mellett startolt „A megújulás lendülete”

Sopronban, a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ 2. emeleti előterében megnyílt A megújulás lendülete című, a Reformáció Emlékbizottság által meghirdetett fotópályázat legjobb képeiből rendezett kiállítás. A tárlatot Dr. Fodor Tamás, Sopron Megyei Jogú Város polgármestere nyitotta meg. Köszöntőt mondott Dr. Hafenscher Károly miniszteri biztos és Eifert János fotóművész, aki rögtönzött tárlatvezetés formájában bemutatta a kiállítás legjobb képeit, és köszöntötte a megjelent alkotókat.

Amint azt már Hafenscher Károly korábban is elmondta, a Reformáció Emlékbizottság két alkalommal, 2015 őszén és 2016 tavaszán írt ki fotópályázatot. Az alkotók három kategóriában, tájképpel, csendélettel és portréval fogalmazhatták meg a reformáció örökségét, mondanivalóját. A pályázat és a kiállítás címe A megújulás lendülete. Ez a szlogenje a bizottság munkájának is, hiszen a Reformáció Emlékbizottság és a kiállítás célja is az, hogy a 2017-es emlékévében – túl az egyházi megemlékezéseken – a szélesebb közönségnek is bemutassa az ötszáz éves reformációt, amelynek alapvonása, hogy miközben őrzi örökségét, mindig újat is akar.

Eifert János fotóművész, a kiállítás rendezője rögtönzött tárlatvezetés formájában mutatta be a képeket és elemezte azokat. Asszonyi Eszter, Bakki Zsolt, Bognár Benedek, Gál András, Horváth Tamás, Izápi Laura, Kiss Gábor, Kiss Gergely, Kompán Julianna, Magyari Hunor, Makó András, Molnár Máté László, Mudrák Attila, Nemes Zoltán ’mettor’, Pajor András, Peterman Károly, Sebestyén István, Simon Zsuzsanna, Szabó Ferenc, Szöllősiné Haller Orsolya, Szőnyi István, Thaler Tamás, Tóthné Kiss Judit, Ujvári Csaba és Végh Attila fotói nemcsak technikai tökéletességükkel, hanem esztétikai értékeikkel és mondanivalójukkal tűntek ki a pályázatra beküldött anyagból. A pályázatra négy kategóriában – Műemlékfotók, Portrék és eseményfotók, természetfotók, Művészfotók – lehetett nevezni. A stílus, műfaj és alkotói szándék szerint is változatos fényképek között vannak dokumentarista alkotások, egy-egy templomot, régi, a reformációhoz vagy a vallásgyakorláshoz köthető tárgyat bemutató képek, remek portrék, riportos eszközökkel megörökített eseményfotók, jelképeket és szimbólumokat használó szellemi csemegék, de olyan alkotások is, amelyek egyszerre akarják láttatni a múltat és a jelent. Bognár Benedek „Reformáció ma” c. képén például egy régi biblia látszik, amelyből a ma használatos kis színes jelzők lógnak ki, és egy mobil telefon látható a szemüveg és egy pohár víz társaságában. Modern csendélet, vagy jóval több annál? A kiállítást látogatók eldönthetik majd. Mudrák Attila „Széki lányok 2016” fotóján népviseletbe öltözött lányokat, asszonyokat látunk. Természetességük, őszinte gesztusaik jelzik, hogy nemcsak a fotó kedvéért öltöztek népviseletbe. Kompán Julianna „Re-Formáció?” címet viselő fotóján egy műanyag vizes palack, mint egy üveglencse a templom-toronnyal gazdagított városrész fordított képét mutatja. Mégis, képzeletünkben a templomtorony áll a helyzet magaslatán… Van olyan kép, amelyben a humor is megjelenik. Bakki Zsolt fotóján a kálvária szobor előtt húz el egy autó, a nagy sebesség által bemozdulással, életlenül. A kép címe: Krisztus előtt kétszázzal. Szabó Ferenc három remek fotóval van jelen a díjazottak között. A Religion, Time capsule és Apokalipse című fotói kiemelkedő értéket képviselnek, és jelképi erejükkel, mondanivalójukkal költői magasságokba röpítik a fényképezés dokumentatív erejét.

Eifert János még elmondta, hogy a kiállítás Sopronból tovább utazik más városokba, valószínű, hogy Nagykanizsa és Budapest lesz a következő helyszín. A Reformáció Emlékbizottság és a kiállítás rendezője igyekeznek majd eleget tenni a meghívásoknak, így a reformáció emlékévében a tervek szerint más-más városokban, de folyamatosan látható lesz A megújulás lendülete című fotókiállítás.

A kiállítás november 9-ig, naponta 9-17 óra között tekinthető meg Sopronban, a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ 2. emeleti kiállítóterében.

Forrás: http://www.prokultura.hu/

Fotók: Olasz Ági és Bakki Zsolt felvételei, valamint a kiállított képek

SOPRONMEDIA.HU, 2016. október 20.

http://www.sopronmedia.hu/cikkek/fotokiallitas-nyilt-a-reformacio-500-evforduloja-alkalmabol

SOPRONMEDIA.HU, 2016. október 20.

http://www.sopronmedia.hu/cikkek/fotokiallitas-nyilt-a-reformacio-500-evforduloja-alkalmabol

Fotókiállítás nyílt a reformáció 500. évfordulója alkalmából

A megújulás lendülete címmel nyílt fotókiállítás a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia Központban, aminek a célja, hogy a Reformáció Emlékbizottság a 2017-es emlékévében – túl az egyházi megemlékezéseken – a szélesebb közönségnek is bemutassa az ötszáz éves reformációt, amelynek alapvonása, hogy miközben őrzi örökségét, mindig újat is akar.

A Reformáció Emlékbizottság két alkalommal, 2015 őszén és 2016 tavaszán írt ki fotópályázatot, melyekre az alkotók három kategóriában, tájképpel, csendélettel és portréval jelentkezhettek, megörökítve az ő objektívjukon keresztül a reformáció örökségét, mondanivalóját. A pályázatokra beérkezett csaknem kétszáz alkotásból a bírálóbizottság elnöke, Eifert János fotóművész válogatta ki azt a negyven képet, amely a kiállításon szerepel.

A kiállítást Dr. Fodor Tamás SMJV. polgármestere nyitotta meg, majd köszöntőt mondott Hafenscher Károly, az emlékbizottság miniszteri biztosa. Ezt követően egy tárlatvezetésen vehettek részt a megnyitón résztvevők Eifert János fotóművész vezetésével, aki nagy alapossággal mutatta be az alkotásokat.

A fényképek között vannak színes és fekete-fehér dokumentarista alkotások is. Van amelyik megjelenít egy templomot illetve olyan is ami a reformációhoz vagy a vallásgyakorláshoz köthető tárgyat mutat be, amelyek egyszerre akarják láttatni a múltat és a jelent. Ilyen például az a fotó, amelyen egy régi biblia látszik, amelyből a ma használatos kis színes jelzők lógnak ki, mellette egy okostelefonnal vagy például a modern, műanyag ásványvizes palackon keresztül láttatott épület.

A képek november 9-ig, díjtalanul tekinthetők meg naponta 9-17 óráig Sopronban, majd Nagykanizsára utazik a kiállítás.  Azt követően pedig igyekeznek majd eleget tenni a meghívásoknak a szervezők, hogy a reformáció emlékévében sok más városokban is látható legyen a kiállítás.

fotó: Leczovics Zsolt

A megújulás lendülete címmel nyílt fotókiállítás a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia Központban, aminek a célja, hogy a Reformáció Emlékbizottság a 2017-es emlékévében – túl az egyházi megemlékezéseken – a szélesebb közönségnek is bemutassa az ötszáz éves reformációt, amelynek alapvonása, hogy miközben őrzi örökségét, mindig újat is akar.

A Reformáció Emlékbizottság két alkalommal, 2015 őszén és 2016 tavaszán írt ki fotópályázatot, melyekre az alkotók három kategóriában, tájképpel, csendélettel és portréval jelentkezhettek, megörökítve az ő objektívjukon keresztül a reformáció örökségét, mondanivalóját. A pályázatokra beérkezett csaknem kétszáz alkotásból a bírálóbizottság elnöke, Eifert János fotóművész válogatta ki azt a negyven képet, amely a kiállításon szerepel.

A kiállítást Dr. Fodor Tamás SMJV. polgármestere nyitotta meg, majd köszöntőt mondott Hafenscher Károly, az emlékbizottság miniszteri biztosa. Ezt követően egy tárlatvezetésen vehettek részt a megnyitón résztvevők Eifert János fotóművész vezetésével, aki nagy alapossággal mutatta be az alkotásokat.

A fényképek között vannak színes és fekete-fehér dokumentarista alkotások is. Van amelyik megjelenít egy templomot illetve olyan is ami a reformációhoz vagy a vallásgyakorláshoz köthető tárgyat mutat be, amelyek egyszerre akarják láttatni a múltat és a jelent. Ilyen például az a fotó, amelyen egy régi biblia látszik, amelyből a ma használatos kis színes jelzők lógnak ki, mellette egy okostelefonnal vagy például a modern, műanyag ásványvizes palackon keresztül láttatott épület.

A képek november 9-ig, díjtalanul tekinthetők meg naponta 9-17 óráig Sopronban, majd Nagykanizsára utazik a kiállítás.  Azt követően pedig igyekeznek majd eleget tenni a meghívásoknak a szervezők, hogy a reformáció emlékévében sok más városokban is látható legyen a kiállítás.

fotó: Leczovics Zsolt

Hétfőn volt a Magyar Fotográfia Napja. 176 évvel ezelőtt, augusztus 29-én készült Magyarországon az első fénykép nyilvános eseményen: Vállas Antal a Magyar Tudós Társaság nagygyűlésén készített dagerrotípiát a Dunáról és a Királyi Várról. 2003 óta ez a nap a magyar fotográfia ünnepe. Az évfordulóra idén is kiállítással készült a Kanizsa Fotóklub és a Kanizsai Kulturális Központ.

Az idei Magyar Fotográfia Napján nyílt tárlat sem kevésbé meghökkentő, hiszen a kiállításokon megszokott méretek helyett egészen kicsi képek fogadják az érdeklődőket. „A tavaszi Nagyképűek után most úgynevezett miniatűr képeket szerettünk volna kiállítani. Ez a 15 centiméteres képméret, ami tulajdonképpen 6 inchnek felel meg” – tudtuk meg a kiállítást megnyitó Török Tibortól. Mint arra a Kanizsa Fotóklub tagja rámutatott: ez ihlette a kiállítás címét is: 6 INCH. A megnyitón a nemzetközileg is elismert fotóművész, Eifert János is részt vett, aki szerint: „Mindenki hozta a saját erősségét, erős képek vannak. Ha körbenézünk, láthatjuk: ezek a 15 centiméteres képek úgy hatnak, mint a nagy, másfél méteres képek, mert hogy jók.”

Az idei évforduló fényét emeli, hogy a XXXIII. MAFOSZ Szalon pályázatán hatvanegy alkotócsoport közül a kanizsai a második lett, a klub két tagja pedig rangos nemzetközi minősítést szerzett a közelmúltban. „Nemzetközi pályázatokon való szereplésért adják meg, van egy komoly feltételrendszere. Arról szól, hogy folyamatosan kell versenyezni és azokon eredményeket elérni” – tudtuk meg Varga Szilárdtól, akit AFIAP-diplomával ismertek el. Egy-egy ilyen pályázatra akár négy-hatezer fotót is beküldenek. Dr. Simán László, aki EFIAP-diplomát kapott, kérdésünkre elmondta: „A képeket pontozzák, illetve minősítik. Úgynevezett ‘elfogadásokat’ kell szerezni. Az AFIAP-címhez negyvenet kell összegyűjteni, legalább tizenöt országból, és húsz versenyen. A következő, E-fokozathoz pedig 250 ‘elfogadás’ szükséges, legalább huszonöt országból és ötven versenyen.” A fotóklubosok tehát nem tétlenkednek. 6 INCH című kiállításukat, és a Magyar Fotográfia Napjának emléket állító régi fényképezőgépeket szeptember 20-ig lehet megnézni a HSMK-ban.

Vásárhely neves szülötte, Eifert János fotóművész ezúttal orientális témát és tudósítást küldött a Vásárhelyi Hírek olvasóinak. Képekkel!

Szük Norbert és Dezséry-Szük Dorottya művész-házaspár kéz a kézben szerveznek álomszerű utazásokat Balira. Mindkét fiatal külön-külön ment új életet kezdeni Indonéziába. Balin ismerkedtek meg, és kint házasodtak össze. A találkozásból egy babájuk is született…

Hogyan kapcsolódom én ehhez a romantikus történethez? Szük Norbert festőművész régi jó barátom, aki tudta, hogy sikeres workshopokat, fotósprogramokat vezettem már nemcsak Magyarországon, hanem a világ különböző országaiban. Megkérdezte, lenne-e kedvem egy BaliDali túrára, szürreális fotóworkshopokkal, kiállítási lehetőségekkel és kalandtúrával? Szinte rögtön igent mondtam. Meghirdettük, összejött a tehetséges fotósokból álló csapat és most itt vagyunk Indonéziában, Bali szigetén, ahol szakmai-művészi vezetésemmel – Mario Blanco (BaliDali), Indonézia leghíresebb fotóművészének és festőművészének meghívására – már nyakig benne vagyunk a fotós kalandtúrában. Ezúton ígérem, hogy sorozatban fogok beszámolót küldeni a Vásárhelyi Hírek számára – írja Eifert János.

Először is, a képek mellé néhány mondat arról az országról, szigetről, ahol megkezdtük a fotós kalandtúránkat:

Indonézia a világ legnagyobb szigetországa, több, mint 18 000 sziget alkotja, melyek közül kb. 6000 szigeten élnek emberek. Bali – utazásunk célpontja – sziget Indonéziában. A Kis-Szunda-szigetek legnyugatibb tagja, Jávától keletre, Lomboktól nyugatra fekszik. Indonézia 33 tartományának egyike, a tartományi főváros, Denpasar a déli részén található. A sziget ad nagyrészt otthont Indonézia hindu kisebbségének. Az ország legnépszerűbb idegenforgalmi célpontja, híres a magas fokon űzött művészetekről, beleértve a táncot, szobrászatot, festészetet, bőr-, és fémművességet valamint a zenét.

Balin a gazdag növény- és állatvilággal, az érintetlen tengerpartokkal, a gazdag néprajzzal és kulturális élettel találkozhatunk. Ubud, a sziget kulturális és művészeti központja kicsit enyhébb idővel, csodás templomokkal és lenyűgöző rezervátumokkal nyűgöz le bennünket. Megannyi fotótéma, az SD-kártyák sorra telnek meg, esténként – vagy inkább éjszakánként – le kell töltenünk a winchesterre, hogy másnap hajnalban újrakezdhessünk fényképezni. Nem ritkán hajnali két-három órakor indulunk, hogy egy-egy tájat még napkeltekor fényképezhessünk. Nemcsak a tájak, hanem az emberek, legfőképpen a balinéz spiritualitás érdekel bennünket. Számomra a legnagyobb élményt maguk az emberek jelentik.

Közben figyelünk, tájékozódunk, emberekkel beszélgetünk. Mint a szivacs, felszippantunk minden szépséget és gondolatot, amely körül vesz bennünket. Magunk is megtapasztalhattuk, hogy Bali lakói mennyire kedvelik a zenét, a költészetet, a táncot és a különböző népünnepélyeket. Különleges tehetséget mutatnak a művészet és a kézművesség iránt; szenvedélyesen rajonganak a fogadással párosuló játékokért, különösen a kakasviadalokért lelkesednek. A jellegzetes bali zenekar, a gamelán különböző ütőhangszerekből, kéthúros hegedűből és fuvolából áll. Minden faluban működik gamelán-klub. A sziget életének szerves része a színpadi játék, különösen a táncjáték, amely vallási célokat, varázslást szolgál, vagy pantomimszerűen egy történetet adnak elő. A bali kézművesek nagy művészi gonddal formálják meg szobraikat, ezüsttárgyaikat, fa- és csontfaragványaikat, akárcsak azokat az állat formájú fakoporsókat is, amelyekben a halottakat az elhamvasztás színhelyére szállítják.

Sok tapasztalat, felfedezés, élmény és szeretet – amikkel találkozunk – képpé formálódik. Ezekből kínálok kis ízelítőt, és folytatom majd a következő napokban, ahogy megígértem.

Tri Vivi Suryani
Suguhan Seni Fotografi di Museum Blanco Renaissance

Seorang penari melayang di udara, di antara pepohonan di Bedugul, Bali, mengenakan kain yang tertiup angin. Wajah penari itu terlihat berseri dengan rambut tergerai menawan, tak ubahnya seorang bidadari yang turun dari kahyangan.
Ini merupakan salah satu suguhan karya seni fotografi. Di mana sebuah foto juga mengandung estetika, sehingga memiliki nilai yang tinggi,” ujar Mario Blanco, seorang fotografer dalam sebuah workshop di Museum Blanco Renaissance.

Workshop ini merupakan salah satu rangkaian dari kegiatan “2 Art in 1 Location”, suatu kegiatan tahunan yang terselenggara dengan kolaborasi Museum Blanco Renaissance dan Bali Art Champ Hongaria. Kegiatan ini menampilkan karya-karya terbaik sejumlah pelukis dan fotografer dari Indonesia dan Hongaria, setelah dilakukan “hunting” foto bersama di sejumlah destinasi di Bali.

“Kegiatan ‘2 Art in 1 Location’ ini berlangsung selama dua minggu di Museum Blanco Renaissance. Tahun-tahun sebelumnya, peserta datang dari berbagai daerah di Tanah Air,” ujar Mario Blanco yang juga pemilik Museum Blanco Renaissance.

Khusus tahun ini, lanjut dia, peserta lokal dibatasi hanya seniman dan fotografer dari Bali, berhubung penyelenggaran acara bertepatan dengan hari libur nasional, sehingga jumlah pengunjung museum ramai sekali.

Sementara untuk peserta mancanegara, sejumlah pelukis dan fotografer ternama dari Hongaria datang dengan antusias untuk terlibat dalam “2 Art in 1 Location”. Seperti, Ja’nos Eifert, Norbert Szuk, Dorottya Dezsery dan lainnya.

“Kali ini, ‘hunting’ foto bersama diadakan di Kintamani, Bedugul dan di tempat pembuatan garam tradisional di Amed, Karangasem. Hasil foto ini kemudian kami cetak untuk dipamerkan di Museum Blanco Renaissance,” ucap lelaki kelahiran Ubud ini.
Mario berharap, kegiatan ini dapat menjadi ajang saling memperluas pengetahuan dan berbagi pengalaman antara pelukis dan fotografer yang mengikuti. Ke depan Mario menginginkan “2 Art in 1 Location” ini bisa berlangsung secara rutin setiap tahun, untuk menampilkan berbagai karya terbaik dari pelukis dan fotografer yang mewakili dua negara, Indonesia dan Hongaria.

Kegiatan “2 Art in 1 Location” ini, sudah dilangsungkan sejak tahun 2012. Penggagasnya adalah pelukis Norbert Szuk, yang menginginkan untuk menggelar acara di bidang seni lukis dan fotografi, dan dilangsungkan di Bali.

“Norbert Szuk kemudian menyatakan ide kegiatan ini pada saya, hingga akhirnya bisa terwujud menjadi acara yang berlangsung setiap tahun di Museum Blanco Renaissance,” ujar dia.

Dia melanjutkan, pada akhir Oktober tahun ini, pihaknya diundang oleh Kedutaan RI di Hongaria untuk berpameran seni fotografi dengan tema budaya Bali di negara tersebut.

“Semoga ini menjadi langkah bagus untuk lebih mengenalkan seni fotografi dan budaya Bali ke masyarakat mancanegara,” kata Mario Blanco.

Bukan Fotografer “Jangan menjadi tukang potret, tapi bikinlah seni fotografi agar sebuah foto yang dihasilkan itu lebih dihargai,” ujar Ja’nos Eifert, menekankan pentingnya seseorang yang menggeluti bidang fotografi itu supaya bukan hanya menjadi tukang potret.

Penekanan ini diucapkan secara sungguh-sungguh, ketika Ja’nos memberikan materi di depan audiens workshop “2 Art in 1 Location” di Museum Blanco Renaissance. Ja’nos lantas menunjukkan beberapa karyanya yang telah dikenal publik Hongaria, seperti penari balet, iringan kuda di tepi pantai, serta pemandangan alam yang eksotis.

Sebagai master fotografi kondang di Hongaria, Ja’nos kemudian melanjutkan dengan penjelasan bahwa fotografer di negaranya terbilang banyak jumlahnya. Terutama dari kalangan anak-anak muda dengan karya yang penuh ide, dan sudut pengambilan gambar yang menarik.

Karya-karya fotografi itu kemudian ditampilkan di media sosial dan ditawarkan bagi peminat yang ingin membeli. Melalui cara ini, maka fotografer itu bisa menghidupi diri.

Atau cara lain yang ditempuh untuk menjual karya dan mempopulerkan nama seorang fotografer, adalah dengan menyelenggarakan pemeran. “Foto itu tidak harus selalu bagus, tapi hendaknya memiliki daya tarik dan kekhasan,” ucap Ja’nos.

Sementara itu, Raka Yastra Vinartha, salah seorang peserta workshop yang berasal dari Komunitas Menapak Jejak Leluhur mengatakan, dirinya baru kali ini mengikuti “2 Art in 1 Location”.

“Kegiatan ini amat positif dan kami bersyukur dapat mengikutinya. Kami sebagai anggota Komunitas Menapak Jejak Leluhur, selama ini menggunakan fotografi sebagai media untuk merekam perjalanan budaya di berbagai daerah di Bali,” ucap Raka.

Dikatakannya, berbagai kegiatan budaya yang selama ini menjadi objek foto anggota komunitas, misalnya upacara pengabenan, perang pandan di desa kuno Tenganan atau mengabadikan relief di alur Sungai Pakerisan dan Tukad Petanu.

Setiap melakukan hunting foto, anggota Komunitas Menapak Jejak Leluhur selalu mengenakan pakaian adat. Hal ini sengaja dilakukan, sebagai upaya untuk menghargai apa yang telah diwariskan oleh leluhur terdahulu.

“Kami brsyukur dapat mengikuti ‘2 Art in 1 Location’, yang bisa menjadi ajang untuk bertukar pengalaman bagi seniman lukis dan foto. Sekaligus menjadi media yang tepat untuk lebih menggaungkan budaya Bali di pentas internasional,” ucapnya. (WDY)

Editor: I Gusti Bagus Widyantara

Eifert János Geometria című kiállításával nyílt meg a 12. Magyar Táncfesztivál. Ezután a Nagyszínpadon folytatódott a program, ahol a szervező és egyben házigazda intézmény nevében Kiss János köszöntötte a közönséget. A Győri Balett igazgatója emlékezve nemrég elhunyt kollégájára, az idei táncfesztivált Gombár Judit emlékének ajánlotta. A megnyitón Borkai Zsolt és Mihályi Gábor is szólt a megjelentekhez, hangsúlyozva, milyen fontos szerepet tölt be a fesztivál a magyar táncéletben.

Győr+ TV – Szerkesztő: Csapucha Adrienn, Operatőr: Révi Dániel Máté

Győr+ Online, 2016. június 21. 09:25

Geometria – Eifert János kiállítása – fotókkal

A hagyományos megnyitóbeszéd helyett Lőrincz Katalin táncművész és Lörinszky Attila bőgőművész előadása ajánlotta a látogatók figyelmébe a fotókat a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén.

A geometria keretjáték: szó szerint, és átvitt értelemben. Háromszögek és körök találkozása, négyzetek masírozása hármasával: paszpartuk és keretek fenséges, fegyelmezett, ugyanakkor változatos sora. Ami azonban belül található: az idomok, az emberi, – túlnyomórészt női – testek, néhány lágyabb kelme, finom mozdulatok, az épphogy inkább ellenpontozza a szabályozottságot. Él, lélegez, lebeg, lendül, érez, és még nyugvó helyzetben is nyugtalan. A keret higgadtságát belakja a szenvedély. Ahogyan Eifert János alkotói fantáziáját a játékszenvedély.

Fotó: O. Jakócs Péter

Csatolt galéria: Eifert János kiállítás

Fotóművészet 2016/1

A fotografálás nem a pillanat művészete

Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Bacskai Sándor

Fotóművészet 2016/1

A fotografálás nem a pillanat művészete

Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Bacskai Sándor

Közel húsz éve, lapunk 1996/5–6. számában, a magyarországi alkotóműhelyeket bemutató workshop-összeállításunkban közöltünk egy Eifert János-interjút, amiből megismerhettük a fotóművészi pálya legfontosabb történéseit. Most az azóta eltelt időszakról beszélgettünk.

– A legutóbbi időben nemcsak Nyugat-Európában és a tengerentúlon, hanem Üzbegisztánban, Horvátországban, Szlovéniában, Macedóniában, Koszovóban, Romániában és Bulgáriában nyíltak kiállításaid. Ennyire fontosnak tartod a keleti irányt?

– Szellemi és földrajzi értelemben minden „irány” fontos, hiszen egy-egy kiállításra, előadásra, workshopra szóló felkérés az utazást, azaz a megismerést, felfedezést, az ösztönös kíváncsiságom territóriumát is jelenti. „Az utazás önmagamra ismerés… Azt keresem magamban és a világban, azokat a mintákat, amelyekhez tapasztalataimat mérhetem”, írja Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantásában.

Mindebből következik, hogy ha tehetem, nemcsak a kiállítás-rendezés és a megnyitó idejére utazom el az adott országba, hanem megpróbálok hosszabb időt eltölteni, hogy fényképezhessek. Erre általában lehetőségem is nyílik, a konzulátusok vagy a helyi fotóklubok, szövetségek szoktak segíteni. Eddig negyven országban fényképeztem, és folytatni akarom a sort.

2008-ban Kanada volt a „célország”, ahol több mint fél évet töltöttem. „Teltházas” előadásaim és workshopjaim voltak, a képeimet is szépen vásárolták. Ezért tehettem meg, hogy tolmácsom és munkatársam közreműködésével utazásokat tervezzek. Előbb Mexikó: a Yukatán-félsziget, Playa del Carmen, Xcaret, Ek Balam, Valladolid… Viccesnek tűnik, de taxival jártuk az őserdőt, a maja civilizáció jeleit, az ősök üzenetét keresve. Majd New Orleans következett, ahol a jazz világát fényképeztem. Közben egy „ugrás” Svájcba, ahol a genfi Espace MaTToM Galerie d’Art fogadta a kiállításomat. Genfből haza Budapestre, hogy összeszedjem a következő kiállításom anyagát; India, méghozzá Calcutta, az Academy of Fine Arts, North Gallery következett. Jó sajtóm volt, hiszen a The Times of India, a The Telegraph, a The Asian Age angol nyelvű napilapok, amelyek többmilliós példányszámban jelennek meg, szép terjedelemben foglalkoztak a kiállításommal, még a címlapra is föltettek. Ezek hozták a következő meghívásokat. Üzbegisztán következett, majd a Balkán: Macedónia, Koszovó, Románia és Bulgária. 2009-ben és 2013-ban a Szófiai Magyar Kulturális Intézet mutatta be a Képnovellák, illetve az Ars Poetica c. kiállításaimat, amiket más városokban, Plovdivban, Plevenben, Sumenben és Slivenben is láthatott a bolgár közönség. Előadásokat tartottam az Új Bolgár Egyetemen, a Bolgár Fotóakadémia meghívására. Alkalmam nyílt arra, hogy a művészeket megismerjem, és rájöttem, hogy a magas színvonalú, kortárs fotográfia nem csak Nyugaton létezik. Ugyanezt tapasztaltam Romániában is, ahol szintén volt lehetőségem tájékozódni: 2016 januárjában, a Bukaresti Magyar Intézet kiállítótermeiben mutatták be a képanyagomat, önálló tárlataim sorában a kétszáztizenharmadikat. Örültem a nagy érdeklődésnek, meg a sok fiatalnak, és leginkább annak, hogy belekóstolhattam az ottani művészeti közéletbe.

– Kínába szintén meghívásnak eleget téve utazhattál ki?

– Tóth István, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnöke, a 2000-es évek elején meghívott a galériájába kiállítani. Egyébként Nagyváradon ugyanúgy ismerték például Kerekes Gábor vagy Benkő Imre munkásságát, mint itthon, és Tóth István nagyon tájékozott, jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező galerista. 2002-ben ennek az ismeretségemnek köszönhetően járhattam először Kínában, Henan tartományban, ahol nyolcszáz, a világ legkülönfélébb országaiból érkezett fotográfussal együtt szakmai programokon vehettem részt, alkalmam nyílt az ismerkedésre, elvittek bennünket fényképezni a turisztikai szempontból kiemelt fontosságú helyekre. Ennek az utazásnak pedig azt köszönhettem, hogy a Kínai Fotószövetség a 2008-as pekingi olimpia előtt, sok más külföldi fotóssal együtt, engem is meghívott és kétszer három héten keresztül vendégül látott, alkalmat nyújtva arra, hogy a képeinken a messziről jött emberek szemével mutassuk be az országot, és a szervezők az elkészült munkáinkkal is fokozzák a világ érdeklődését az olimpia iránt.

Meglepetésként ért a kínai fotográfia magas színvonala, Pekingben volt egy hatalmas kultúrpalota, amelyben akkor kizárólag fényképkiállításokat mutattak be, és engem magával ragadott a kínai fotós életművek változatossága és a kifejezőeszközök gazdagsága, ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, azt is hihettem volna, hogy európaiak és amerikaiak munkáit látom, annyira frissek és izgalmasak voltak a kiállított anyagok. Az ausztrál, indiai, norvég, olasz stb. kollégáimmal is közeli barátságok szövődtek, az én magyaros, tanárkodó mentalitásomnak köszönhetően, mert a közös fényképezések alkalmával mindig voltak észrevételeim, tanácsaim, hogyan lehetne egy-egy apró változtatással még jobbá tenniük a képeket, ezeket megfogadták, és végül már tanár úrnak szólítottak, terveztük is, hogy majd Magyarországon folytatjuk a képbírálat-képszerkesztés órákat.

Nagy élményt jelentett a Hszincsiang tartománybeli utazásunk, Marco Polo nyomdokain haladtunk, az északi és a déli Selyemutat jártuk végig, észak felől a Himalája hegyláncai, dél felől a Takla-Makán sivatag, majd az Ujgur Terület és a Tarim-medence érintésével. Tizenötezer kilométert utaztunk repülőn, majd tízezret autóbuszon, természetesen gyalogosan is óriási távokat tettünk meg.

– Mi inspirált a leginkább? Hogy olyan helyeken jársz, amilyenek Európában nem léteznek?

– Mindig a kíváncsiság hajt, kíváncsi vagyok arra, hogy a népek, az emberek hogyan élnek. Hogyan gondolkodnak, milyen a kultúrájuk, milyen hasonlóságok vannak közöttünk? Ez a kínai út volt életem egyik legnagyobb élménye, soha nem kerülhettem annyira közel emberekhez, mint ebben a nyugat-kínai tartományban. Annak ellenére, hogy nehezen kommunikáltunk egymással, az ujgurok mindig kiszúrták, hogy magyar vagyok, ilyenkor rögtön mondták, hogy rokon népek vagyunk, és kérdezték, hogy megtaláltuk-e Attila sírját. Rögtön be tudtam kapcsolódni a táncukba, otthonosan mozogtam közöttük, nem voltak kétségeim az ételeik milyenségével kapcsolatban, biztonságban éreztem magam.

Az olimpia idején Kínában kiadott, turistacsalogató prospektusok és brosúrák képanyagát jórészt a mi munkáinkból merítették, ez a szerződésünkbe is bele volt írva. Az ott eltöltött kétszer három hét során nem voltak különösebb megkötések, és azt sem írták elő, hogy mit fényképezzünk. Egy alkalommal a karezeket mutatták meg, a világ egyik csodája, ez a földfelszín alatti vízgyűjtők és csatornák hálózata, amely a Himalája olvadó havából összegyűlő, lezúduló víztömeget szállítja a gravitáció segítségével, tehát szivattyúk nélkül, több ezer kilométernyi távolságokra. Azon a vidéken ott alakult ki élet, ott jöttek létre városok, ahová ez a víz eljutott. Ezt a csatornarendszert a VII. században hozták létre, és jó példa arra, mennyire hiányosak a más népek történelméről, kultúrájáról való ismereteink. Ugyanilyen ősi, évezredes, ugyanakkor pofonegyszerű módszer a homokgyógyítás: a Takla-Makán sivatagban vannak olyan 200-300 méter magas dombok, amelyek a szél hatására folyamatosan mozognak, vándorolnak; az autóbusz ablakából az egyik ilyen dombon apró pontokat vettem észre, közelebb menve lehetett felismerni, hogy a 45 fokos, forró homokba beásott, különböző megbetegedésektől, főként reumától, de akár komolyabb szervi bajoktól is szenvedő emberek, akik között fehér köpenyes orvosok és ápolók járkálnak, a füzeteikbe jegyzetelve.

– Mindent megengedtek lefényképezni?

– Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy rettenetes szegénységben élő faluhoz érve azt mondták, hogy nincs idő a fényképezésre, a buszban lévő üzemanyag is fogyóban van, sietnünk kell tovább. De olyan összetartó volt a csapatunk, hogy egy emberként azt mondtuk, ha nem fényképezhetünk, akkor nem veszünk részt a további programokban, hazamegyünk. A szervezők megijedtek, elkezdtek telefonálni, és bár akkor muszáj volt továbbindulnunk, legközelebb már ők szóltak, amikor egy hasonló faluhoz értünk. Ebben az engedékenységben is közrejátszott, hogy sikerült nekik magyaráznunk, hogy mi nem a nyomorukban akarunk vájkálni, nem akarunk Kína szegényebbik arcán szörnyülködni. Jó pontnak számított a szemükben az is, hogy amikor elvittek bennünket munkásnegyedekbe és tanyákra, azt ettük, amit a helyiek, és nem azt, amit a protokoll szervezett a számunkra.

– Magyarországról miért csak egyedül te utaztál Kínába?

– A meghívásom úgy szólt, hogy Magyarországról más kollégákat is szívesen látnak. Kevés idő maradt a szervezésre, ezért azonnal szóltam kollégáimnak, volt, aki a százezer forintnyi útiköltséget nem tudta vállalni (a repülőutat magunknak kellett kifizetnünk), és olyan is volt, akiben túlságosan negatív kép élt Kínáról. Én nagyon kíváncsi voltam az országra, ezért vágtam bele. Annak idején, a Honvéd Táncegyüttes tagjaként, bejárhattam Irakot, Szíriát, Libanont, Indiát. Egészen más képet őrzök ezekről a valaha gazdag építészeti és szellemi örökséggel rendelkező, mára sajnos lerombolt országokról, mint az átlagemberek, akik a menekültek kapcsán is rengeteg butaságot, ostobaságot képesek összehordani, és a mi ezeréves kultúránkat féltik a sok-sok ezer éves kultúrával rendelkező népektől. Sajnos műveletlenek vagyunk, és a rengeteg ellenpropaganda megtette a hatását.

– Annak idején miért választottad a státusz helyett a szabadúszó életformát?

– A Búvár c. folyóirat a rendszerváltás idején megszűnt, és attól kezdve dolgoztam szabadúszó alkalmazott fotográfusként. Nyugdíjasként mindössze 68 000 forintot kapok, ennek ellenére szerencsésnek tartom magam, mert szabadon, megkötések nélkül fényképezhettem, de ez már a Búvárnál, az Új Tükörnél, a Muzsikánál, a Népművelésnél külsősként eltöltött éveimben is így volt.

– Az 1996-os interjúnk megjelenése után egy évvel a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke lettél. Hogyan emlékszel vissza rá?

– Nagyon komolyan vettem a megbízatást. Az én időszakomra esik a Báthory utcai irodahelyiség felszámolása, a könyvtár és a gyűjtemény elköltöztetése, ami sok munkával járt. 1998 tavaszán, a párizsi Mois de la Photo mintájára létrehoztuk az I. Országos Fotóhét rendezvénysorozatot, amely a Spectrum 21 reklámügynökség, Talpassy Zsombor ötlete nyomán született. Őt még a diaporámás időszakomból ismertem. 78 helyszínen 124 kiállításra, könyvbemutatóra, illetve szakmai beszélgetésre került sor, egy fillérnyi állami támogatás nélkül. Az Iparművészeti Múzeum volt a fő helyszínünk, ott rendeztük meg a kortárs fotográfiát bemutató programot, amelyen az Első Alkotócsoport, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója és más kortárs irányzatok képviselői is jelen voltak. Az ezzel párhuzamosan megrendezett, a nemzetközi tendenciákat bemutató Öt világrész fotóművészete – Tóth István gyűjteményéből válogatott – kiállításnak is nagy sikere volt.

– Olvastam azt a 2015. januári blogbejegyzésedet, amit a Szövetség viharos elnökválasztó közgyűléséről írtál. A megismételt választásról miért nem számoltál be?

– Mert azon nem vettem részt. A közgyűlés után kapott levelekből az derült ki, hogy a leváltott elnökség jogilag nem hívhat össze új tisztújító közgyűlést. Különben elmentem volna. Voltak, akik olyan nagy energiát vetettek be a küzdelem során, mintha köztársasági elnököt kellett volna választani. Az eddigi elnököt, Szamódy Zsoltot tehetséges fotósnak tartom, de elnökként 12 éves tevékenységét sokra nem értékelem. Keze alatt a Magyar Fotóművészek Szövetsége egy működésre képtelen, jelentéktelen szervezetecskévé silányult, amit soha nem lehet megbocsátani. Sajnálom, hogy 2002-ben, megválasztásakor a tagság bizalmát élvező jelöltek, Tóth József „Füles” és Markovics Ferenc, az utolsó pillanatban visszaléptek.

– Neked milyen konfliktusaid voltak 1997 és 2002 között?

– Azon, hogy mennyi konfliktus keletkezett elkötelezett tevékenységeink során, szinte már csak mosolyogni tudok.

– Művészeti vezetője voltál az Országos Széchényi Könyvtárban létrehozott Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteménynek. Mi volt ez?

– A Magyar Televízió egyik reggeli műsorában a régi fényképek megőrzéséről, történetesen a Klösz-képek restaurálásról esett szó, no meg arról, hogy egy értékes Brassaï-kép került be a könyvtárba. A műsorban engem szakértőként szólaltattak meg, és előtte, a folyosón várakozva, az OSZK akkori főigazgatójával beszélgetve pattant ki a fejemből az ötlet egy közös gyűjtemény és dokumentációs központ létrehozására. Az ötlet megvalósult. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ, amelyet a Magyar Fotóművészek Szövetsége és az OSZK közösen alapított, 2002 januárjában kezdte meg a működését, és az OSZK intézményeként tevékenykedett, a Mikrofilm- és Fényképtár területén. Valóban, én voltam a JFGY művészeti vezetője, egyébként kitűnő szakemberek és megfelelő helyiségek, raktárrészek, tárolószekrények, valamint infrastruktúra álltak a gyűjtemény rendelkezésére. Digitális gépparkja – a NKÖM támogatásának és az időközi fejlesztésnek köszönhetően – jól felszereltnek volt mondható. A támogatás összegéből vásárolt eszközök – számítógép, síkágyas szkenner, filmszkenner, fotónyomtató, laptop – teljes üzemben működtek. A számítógépes géppark karbantartásáról, valamint a szoftverek jogtiszta telepítéséről, ezek működésének folyamatosságáról az OSZK erre specializálódott szakembere gondoskodott. A gyűjtemény lényegi része a felajánlott műalkotásokból állt, és hihetetlen gyorsasággal gyarapodott. A műtárgyak tárolása, megőrzése a Mikrofilm- és Fényképtár légkondicionált pincehelységeiben történt, a legszigorúbb műtárgyvédelmi előírásoknak megfelelően. Az őrzést biztonsági berendezések szavatolták. A JFGY a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza kiállításainak, műtárgyainak átmeneti tárolását, őrzését is felajánlotta.

Sajnos nem tudom szép zárszóval befejezni a témát, hiszen a JFGY ma is létezik, de azt hiszem, azóta rosszabbak lettek a körülmények.

De a fotográfia is változik. Öt évtizednyi fotós tevékenység után, egyre ritkábban veszek részt a nemzetközi pályázatokon, mert a megmérettetésekre rátelepedett a versenyszellem, a sporthoz hasonló versengés, akinek több pénze van, aki több nevezési díjat tud befizetni, az nagyobb eséllyel pályázhat. Találkoztam olyan kollégával, akinek 2700 elfogadott pályázata volt, a huszonöt-harminc dolláros nevezési díjak ismeretében, ez rengeteg pénzébe kerülhetett.

És én is változom. Régebben, valószínűleg a színpadi szerepléseimből adódóan, eléggé extrovertáltnak tűnhettem, talán túl gyakran jelentkeztem a munkáimmal, ami sokak szemében nem volt túl szimpatikus. Az utóbbi években sokkal visszafogottabb, szerényebb vagyok, és ennek nagyon örülök. Külföldön néha sikerül képet eladnom, ezek nélkül teljes lenne az anyagi csőd.

– Ma már nincsenek alkalmazott fotós munkáid?

– Azokat még a Szövetség elnökévé választásomkor le kellett mondanom, nem tudtam volna vállalni, később pedig azért nem volt mód a visszatérésre, mert lecserélődtek, máshová mentek azok az emberek, akikkel kapcsolatban álltam. Már egyetlen fölkérés visszautasítása is sok hátránnyal járhat, és ha a második, harmadik megkereséskor sem érsz rá, akkor lemondanak rólad, nem fognak többé keresni. Másrészt, nagyon tehetséges emberek dolgoznak az alkalmazott fotós területen, miért is cserélnék le őket.

Viszont a fotóműtárgy-vásárlás terén szerencsés vagyok, mert azokon az árveréseken, amilyet például legutóbb a Múzeum vagy a Mai Manó Ház támogatása céljából tartottak meg, nagyon sok képem kelt el, tőlem vásároltak a legtöbbet, át is villant rajtam, hogy ha a bevételnek csak egy töredéknyi, szimbolikus hányadát megkapnám, akkor rendesen tudnám fizetni a telefonszámlámat, és nem kellene spórolnom a kimenő hívásokkal.

– A mostani digiRama-anyagaid lényegében ugyanolyanok, mint a diaporáma vetítések voltak?

– Igen. Bárhol be tudom mutatni a műsoraimat, ahol megfelelő színvonalú hangtechnika és videókivetítő van, az pedig szinte az összes előadó- és konferenciateremben be van építve, nekem csak a notebookot kell magammal vinnem. Igény szerint összeállítok egy műsort, például amikor a meghívás egy-egy megadott témát tart a legfontosabb szempontnak: a természet, a környezetvédelem stb.

– A digitális prezentáció már nem feltétlenül igényelné a személyes részvételt.

– Igen, a fájlt bárhová el lehet küldeni, de a személyes megjelenés, az élő előadás mégis egészen más, ugyanúgy, ahogyan egy zenemű előadása is többet jelent a kottában lévő hangjegyek lejátszásánál.

A FIAP a kiállításokra és bemutatókra adott pontok alapján minden évben rangsorolja a szervezetnél nyilvántartott fotóművészeket. 1993-ban a Tűztánc című diaporáma-anyagom kategóriagyőztes lett, én pedig a második helyet értem el a szerzők rangsorában. A világ legnagyobb fotóklubja, a másfél millió tagot számláló, brit Royal Photographic Society meghívott egy turnéra, és mint egy sztárt, utaztattak körbe, Londonba, Belfastba, Walesbe, ahol telt házas előadásokat tarthattam. Angliában egy új vetítőgép reklámozására is felkértek, amiben az volt az újítás, hogy a két vetítőgép lencséinek a szögeltérése miatti parallaxis eltérés megszüntetése céljából (amit még a Kodak Caroussellel sem lehetett jól korrigálni), az angolok egybeépítették a két vetítőt, és a két objektívet csak néhány centire helyezték el egymástól. Egyúttal a képváltási idő is gyorsabb lett. Ezt a gépet kellett népszerűsítenem, még újsághirdetés is megjelent a rólam készült képpel.

– Annak idején könnyen átváltottál a digitális fényképezésre?

– Nem sokkal a 2002-es kínai utam előtt véletlenül beleestem a tengerbe és a sós víztől tönkrement a fényképezőgépem, ezért vásároltam egy Nikon D100 gépet, jó hosszú volt a repülőút, volt alkalmam áttanulmányozni a használati utasítást. Eleinte ócska, műanyag vacaknak éreztem, amikor megfogtam, zavart, hogy nagyon könnyű, nincs súlya. Vettem hozzá egy markolatot, amiben két akkumulátort lehetett elhelyezni, az már a normális súly érzetét keltette. A3 méretig én magam nyomtatom a képeimet, mert a fotó mint műtárgy esetében fontos a garancia, amit a szerző saját kezűleg készített nyomatai jelenthetnek. A digitális tárhódításakor sokan elkezdték temetni a fotográfiát, én meg azt gondoltam, hogy elég gyakran előfordultak új eszközök és technikai megoldások a fényképezés történetében, a Leica-méret megjelenése vagy Riszdorfer Ödön szeléncellás fénymérője a maga idejében szintén forradalmi váltást eredményezett, mégsem pusztult bele a fotó, sőt a riporterek ezeknek köszönhették a mozgékonyságukat vagy a rossz fényviszonyok ellenére is jól kiexponált felvételeiket.

– Hogyan jött létre az ÚjraKépek című sorozatod?

– Az egyik válásom idején több százezer negatívot és színes diát nejlonzacskókba tettem és levittem a pincébe, amit elárasztott a víz. És ahelyett, hogy téptem volna a hajamat a tönkrement életmű miatt, óvatosan kiszedegettem őket a tasakokból, utána hajszárítóval szárítgattam, persze olyanok is voltak, amelyek már összekeveredtek a tasak anyagával. Korábban hosszú időn át kísérleteztem azzal, hogy savba, lúgba, forró vízbe mártogattam, karistoltam, ráspollyal reszelgettem a diáimat, és most itt voltak ezek a gyönyörű ábrák. A nedvesedés és a gombák hatására, az egyes képelemek amőbaszerű csápokkal csúsznak szét. A fotográfiai alkotófolyamat láncszerűen egymásba épülő eseménysorozat, amelynek a válogatás, a kiválasztás az egyik legfontosabb része. „A pillanat művészete” kifejezés csak a zárszerkezet működésére, az exponálás pillanatára igaz, de már a gomb megnyomásának pillanatát is napok, hónapok, egy egész élet tapasztalatai és élményei, a megszerzett tudás, világlátás befolyásolhatják. A fotós álláspontja mindenhol jelen van, és még abban is megnyilvánulhat, hogy mikor nem fényképez; kit nem hajlandó megörökíteni, milyen helyzeteknek az utókor számára való megőrzésére nem vállalkozik. A fotografálás tehát nem annyira a pillanat művészete, hanem sokkal inkább a gondolkodásé.

Annak, hogy miért kezdtem el foglalkozni az erősen képzőművészeti áthallásokat magukon hordozó fotókkal, egyszerű a magyarázata: 2000 és 2005 között Győrben laktam a családommal, és ott sokat dolgoztam együtt tánc- és képzőművészekkel. Többek között El Kazovszkijjal, Csíkvári Péterrel, akik szerették a fotográfiámat, azokat is, amiket nem is nagyon mutogattam másoknak, mondván, a kollégáim biztosan megfeddnének miattuk. Ők azonban természetesnek tartották, hogy nem az elvárásoknak való megfelelés vezeti az ember kezét, hanem az, amit belül érez.

– Miért feddtek volna meg a kollégák?

– Például azokra a véleményekre gondolok, hogy aki olyan fényképeket képes létrehozni, mint A kertész keze, az miért foglalkozik olyan szokatlan megoldásokkal, mint az Akt lehetetlen helyzetben? Hogy miért kísérletezem, miért akarok mindig valami újat kipróbálni. De én nem az El Kazovszkijnak vagy másoknak való megfelelés miatt merészkedtem új területekre, hanem mert úgy éreztem, hogy a fényképről nem csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Végtelen sok lehetőség adódik arra, hogy eszközként használjuk egy-egy kép létrehozásához. A 2015-ben nyílt, A túlélő árnyéka című El Kazovszkij-életműkiállítás előtt megkerestek a rendezők, és egy, a győri évek készült portrét kértek tőlem, amit a nagy méretű montázs részeként helyeztek el a Nemzeti Galéria bejáratánál.

– Úgy tudom, tanítasz.

– Korábban az 1. Werkschule für Fotografie, Soltau; Höhere Graphische Bundes- Lehr- und Versuchstanstallt, Wien; BodyArt, Bayreuth meghívott előadója, workshop-vezetője; a Magyar Fotóművészek Szövetsége szakkollégiumának, mesterkurzusának vezető tanára voltam. A Magyar Táncművészeti Főiskola, Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola, a Szókratész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola (2003) tanára is, és fotográfiát, sajtófotót, újságszerkesztést tanítottam. De a Stalter-féle Mesterség és Művészet vagy az Imre Tamás vezette Fotó Oktatás fotóiskola tanára is vagyok.

És ne feledjük, hogy könyveimmel (Képírás – Fotóakadémia, Kossuth Kiadó, 2012; Aktfotogáfia, Dialóg Campus Kiadó, 2007) szintén tanítok. Vannak saját tanítványaim is, itt, a lakásomban tartom az elméleti órákat és a műtárgy- vagy portréfényképezés gyakorlatokat. Vannak köztük érdeklődőbbek, de lustábbak vagy kevésbé ügyesek is. Én azokat sem tanácsolom el, akik az első foglalkozásokon nem viszik át a lécet, mert lehet, hogy egy lappangó, nehezebben kibontakozó tehetséget küldenék el. 1985 körül történt a Sebesvíz alkotótáborban, amit huszonöt éven át vezettünk Jung Zsenivel, hogy a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőház előcsarnoki presszójában, ahol gyülekeztünk, megjelent Vécsy Attila, punkos csillag alakzatok voltak borotválva a hajába, rögtön kivetette a presszós néni magnójából a Vámosi–Záray-kazettát, és betette a sajátját. A hat nap alatt elő sem vette a fényképezőgépet. Viszont izgalmas előadást tartott a csillagokról, jókat beszélgetett a modell lányokkal, mi meg tépelődtünk Zsenivel, hogy mit csináljunk, szóljunk-e neki, hogy Attila, be vagy fizetve, mikor fényképezel már, vagy várjunk. Bölcsen tettük, hogy vártunk, mert a hetedik napon, délután, amikor már alig maradtak a táborban, Attila összeverbuválta a lányokat, elővette a gépet, és kattintott hetet, pontosan tudom, mert Zsenivel számoltuk. Az volt a szokás, hogy a tábor képeiből kiállítást rendeztük, Végvári Lajos bácsival, Kerekes Gáborral válogattuk ki a legjobbakat. És az egész anyagban Attila hét fotója volt „a” kép.

http://www.eifert.hu/

https://eifert.hu/blog/

Erdélyi Napló, 2016. március 19.

http://www.erdelyinaplo.ro/muvelodes/a-valosag-es-a-kepzelet-hataran-tancolva

A valóság és a képzelet határán táncolva

Pacsika Emília | 2016.03.19. [18:13]

Eifert János eddigi életművéből mutatott be válogatást a Bukaresti Magyar Intézet. A jeles budapesti fotóművésszel a kreatív fotográfiáról, az aktfotózásról, a könyvillusztrációról, a diaporáma zenés-mozgásos műfajáról és az erdélyi fotóművészetről beszélgettünk.

– Egyszer azt kérdezte valaki öntől, mi a jazz? Erre azt válaszolta: szabadság. Én most azt kérdezem, mi a fotográfia?

– Számomra egy olyan játék, mely közben a gondolataimat szabadon közvetíthetem mások irányába. A fotográfus a mondanivalóját, véleményét, értékítéletét, a dolgokhoz való pozitív hozzá vagy melléállását képekben mondja el. Hogy a megfelelő pillanatban nyomja le az ember az exponáló gombot, ahhoz sokszor évtizedek vagy egy egész élet tapasztalata szükséges. És egy olyan élményanyag, ami arra készteti a fotóst, hogy a fényképezőgépével valami érdekeset mondjon mások számára is. Úgy gondolom és hiszem, hogy a fotóművész ma már nemcsak a pillanat művésze, hanem a gondolkodásé is. Ha valamit lát a világból, az a fotóst valamilyen állásfoglalásra készteti. A fotográfus akkor is képes állást foglalni, amikor nem fényképez. Tudatos dolog az, hogy mit igen és mit nem fényképezünk. Az ember reflektál mindenre, és ha a művész azt szeretné, hogy ezt mások is érzékeljék, szobrot farag, fest vagy fotózik. A közlés, a publikálás nem más, mint a képzelet és a valóság határán táncolva valamilyen irányba vezetni az embereket.

– A fotóművész számára mit jelent a valóság és a képzelet határán táncolni?

– A fotóriporter nem dolgozhat olyan eszközökkel, mint a kreatív fotográfus. Ha a fotóriporter nem riportszerűen gondolkodik – hanem a képzeletével „belenyúl” a képbe, a valóságba megpróbál valamit „belemagyarázni” –, arra azt mondják, hogy nem hitelesen ábrázol. Nos, én éppen ezt teszem. Fölvállalom, hogy fotóművész vagyok, művelem ugyan a riportfotó műfaját is, de a legfontosabb munkáim inkább kreatív fotográfiák. A szemünkkel nézünk, de az agyunkkal látunk. A nézett és a látott kép élménye nem ugyanaz. A nézett képhez hozzátesszük a tapasztalatainkat is, abban benne vannak a gyerekkor élményei, az olvasott könyvek, a látott filmek hatása, sőt az is, amit az emberek nekünk addig elmondtak. Úgy próbálok dolgozni, hogy az első pillanatban megragadjam a nézőt, de pár másodperc múlva már fölfedezhessen a képemben egy második, harmadik vagy több további síkot is, amik a mondanivalót hordozzák.

– A kertész keze egyik legkorábban elhíresült képe: jól gondolom, hogy ez a kép az ön világhoz való hozzáállását is összefoglalja?

– A kertész keze nem csak egy idős ember kezét megmutató kép, amit egyébként egyik interjú alkalmával egy újságba készítettem, a teremtő alkotó embert is meg szerettem volna szimbolikusan jeleníteni benne. Ahhoz, hogy az ember ne csak egy adott pillanatot tudjon rögzíteni, a jövőbe is bele kell tudnia látni. Az ember beleérez valamit egy látott pillanatba, de a jövőt is képesnek kell lenni képbe formálni. A kertész keze 1978-ban készült, ma már teljesen más stílusban dolgozom, mégis meghatározó munkámnak érzem ma is ezt a képemet.

– Az aktfotózás művészetét világszínvonalon műveli. Van-e köze ehhez annak, hogy táncművész is, és így az emberi test természetét kiválóan ismeri?

– Valamikor fiatal koromban 17 éven át táncművészként tevékenykedtem. Jól tudom tehát, hogy az emberi test, a táncos teste – mint egy hangszer – a mozdulatok, pózok, forgások, ugrások, gesztusok és az arcjáték segítségével „szólaltatja meg” a koreográfus által megfogalmazott érzéseket, gondolatokat. A táncoshoz hasonlóan az aktmodell, úgy hiszem, előadóművész, akitől nemcsak a beállított pózok, mozdulatok gépies „tartását” várjuk, hanem testének, mozdulatainak élettel, érzésekkel és gondolatokkal való feltöltődését. És ezt kell felénk is sugároznia. Hogy érthetőbb legyek: számomra az aktfotográfia több mint a fiatal, szép lányok mezítelen ábrázolása. Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek.

– A szavak művészeivel is összedolgozik. Turczi István költővel közös könyve jelent meg, Viola Sandrával pedig közös kiállítása volt. Hogyan találtak egymásra?

– Ők kerestek meg és nagy örömmel társultam. Képhez értő emberek azt mondják, hogy ha irodalmi műfajhoz hasonlítanák a képeimet, akkor azok egy része a költészettel rokonítható. Nem regény, nem riport, hanem vers. Hiszen a képnek is van belső ríme és egy kompozíció elkészítésénél nem direkt, valóságos, megfogható elemekkel dolgozom, hanem jelképekkel, metaforákkal.

– A fotográfia zenés, mozgásos műfajában, a diaporáma készítésben is sikeres alkotó.

– A zenének az emberhez kell tartoznia. Hódmezővásárhelyen gyermekkoromban fuvolázni tanultam, játszottam felnőttekkel együtt zenekarban is. A diaporáma felé való indulásom úgy kezdődött, hogy sokat hívtak zsűribe fesztiválokra és bosszantott, hogy több szereplő tehetségtelenül nyúlt a zenéhez. A zene a mozgás, a kép bennem mindig együtt élt, így kipróbáltam e műfajt és magam is meglepődtem, amikor az első munkám elkészült. Amerikából hazaérkezve Hard Rock címmel készítettem egy kompozíciót, amihez Wilpert Imre zenei szerkesztő vágott össze hangmontázst. Ez a következő diaporáma fesztiválon a zsűri fődíját és a közönség díját is elnyerte.

– Nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben nyílt kiállítása. Fotóművészként milyennek látja Erdélyt?

– Erdélyben a természet az emberek által kevésbé „legyalázott”, itt még mintha létezne érintetlenség. Erdély felejthetetlen tájai, történelmi emlékeink, a havasok, erdélyi várromok, a székely népviselet, a barátságos vendéglátás Székelyföldön, az áfonyapálinka, akár egy utazási prospektus ajánlatában is szerepelhetnének. Másrészt viszont a meggondolatlan és felelőtlen gazdálkodás, az ipari építkezés otromba lenyomatai, az emberi környezet pusztulása sajnos nagyon szomorú látvány. Ahogy a kattintgató amatőr fotós mondaná: nehezen találni jó nézőpontot egy-egy jó kép elkészítéséhez.

– Mit gondol az erdélyi fotóművészetről?

– Nincs lehetőségem, hogy az erdélyi fotóművészetről átfogó képet alkossak, hiszen kevés ismerettel és tapasztalással bírok. Voltak kiállításaim Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Zilahon. Ezek adtak lehetőséget a személyes találkozásokra, ismerkedésekre. A könyvekből, folyóiratokból, a fotográfia történetéből és a nemzetközi fotópályázatok zsűrizésekor szerzett szerény ismereteim alapján jók a benyomásaim. A marosvásárhelyi Török Gáspárt – akinek budapesti kiállítását jómagam nyitottam meg – jeles fotósnak tartom, ő régóta kutatja az erdélyi fotográfia történetét, eredményeit külföldön is publikálták, majd kiadta Marosvásárhely a fotográfia városa című fotótörténeti tanulmánykötetét. A nagyváradi Tóth Istvánt, a Tavirózsa Fotóklub vezetőjét, a Galeria Euro Foto Art létrehozóját és életben tartóját, valamint a hozzájuk kapcsolódó fotográfusokat és tevékenységüket jól ismerem. A kézdivásárhelyi Haragos Zoltán, Kelen Ferenc, Báthory Zsigmond, Nagy Lajos, a csíkszeredai Incze István, a marosvásárhelyi Fülöp Jenő és más erdélyi alkotók is bizonyították már tehetségüket. Korlátozott lehetőségeik ellenére is elbírják a nemzetközi összehasonlítást, hiszen képeiket a világ minden rangos szalonjában kiállították, és azokat számos hazai és nemzetközi díjjal jutalmazzák. A kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károlyt (1812–1887) máig a legjelentősebb művészfotósnak tartják Romániában, születésnapja egyben a Román Fotográfia Napja is. Nagy öröm, hogy nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben bemutatott kiállításom éppen e jeles napon nyílhatott meg.

Eifert János .
Hivatásos táncos, tizenhét évig volt a Honvéd Táncegyüttes tagja, később a táncfotózás nagymestere lett. A hetvenes években, mint fotóriporter működött, többek között a Búvárcímű lapnál, ott vált a természet szerelmesévé. Az aktfotózás neves művésze és diaporáma fesztiválok díjazottja. Az ezredfordulón ő volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke, Budapesten a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény létrehozásának ötletadója és társalapítója. Tudását másokkal is megosztja, fotográfus iskolát működtet, külföldön workshopokat vezet, a fotózás technikai és esztétikai kérdéseiről rendre jelennek meg könyvei, és számos album mutatja be sokirányú művészetét. Gondolkodó, kreatív humanista, a világért aggódó művész, aki más műfajú alkotókkal is sikeresen együttműködik. Több mint kétszáz kiállításon szerepelt eddig és százhetven díjat gyűjtött össze, miközben bejárta a világot. Budapesten él, de képeit Indiától Kanadáig ismerik.

DÉLMAGYARORSZÁG Vásárhelyi melléklete, 2016. március 10.

Itt éltek

Vízhordás közben tanult meg németül

Rovatunkban hétről hétre olyan ismert embereket szólítunk meg, akik korábban köztünk éltek, elszármaztak, és a mai napig szívesen emlékeznek egykori lakóhelyükre.

HÓDMEZŐVÁSÁRHELY, BUDAPEST

ANTAL SÁNDOR

– Minden alkalmat megragadok, hogy Vásárhelyre látogassak – kezdte beszélgetésünket Eifert János. A fotóművész 1960-bari költözött el Hódmezővásárhelyről Budapestre, ahol 17 éven át a Honvéd Együttes hivatásos táncosa volt. 1978-ban kezdett el fotóriporterként dolgozni. majd később munkái során MAO országban is fény-képezett. Három éve meg-kapta a Vásárhely díszpolgára címet.

Tervezi, hogy idén is hazalátogat. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének fotóművészei a nyáron egy hetet töltenek el Vásárhelyen, ő is itt lesz, valamint 56 éves érettségi osztálytalálkozójukat is szervezik az egykori iskolatársakkal. Szenti Tibor barátjával is szoros kapcsolatot ápol. Fontosnak tartja, hogy műveit a vásárhelyi közönség is láthassa, akár a Tornyai-múzeumba vágy az Alföldi Galériában, ahol már több kiállítást rendezett.- Nagyon sok emlék és barátság köt a szülővárosomhoz. Jó látni, ahogy fejlődik a település. Jó érzés végigsétálni az utcákon – folytatta a 72 éves fotóművész. aki elmesélte, a Búvár utcai házukban nem volt víz, így gyerekként a vízhordás volt a feladata. Közben német szavakat tanult, amiket később kamatoztatni tudott. kiállításai során nem volt szüksége tolmácsra.

Fotó: Schmidt Andrea

Február 13-án 15 órától kerül a Duna Televízió adásába a Szerelmes földrajz című magyar ismeretterjesztő filmsorozat Hódmezővásárhelyt bemutató része.

A műsorban a nézők egy-egy jelentős magyar személyiség portréját és életének kedves és meghatározó helyszíneit ismerhetik meg. A mostani filmben Eifert János fotóművész kalauzolja a nézőt szülővárosában, természetesen a szavak mellett, sok-sok fotón keresztül.

“Hódmezővásárhelyen születtem, mindazt, amit későbbi pályámon hasznosítottam, innen hoztam magammal. Első felvételeimet a közeli Mártélyon készítettem. Ide térek vissza megpihenni, erőt és bátorságot gyűjteni elkövetkezendő küzdelmeimhez.” – mondta Eifert János, aki a Duna Televízióban látható adásában szülővárosát és annak környékét mutatja be.

A DUNA Televízió február 13-án 15 órától mutatja be a filmet. Aki lemarad róla, megnézheti a Duna World -ön február 14. 18:25 -től, vagy február 16-án 9:10-től, február 16-án 14:15-től és végül február 20-án 10:15-től.

Magyar Krónika, 2016/2

Tánc, test, természet

Eifert János fotóművész ismertségét tánc-, akt- és természetfotói alapozták meg. Eddig több mint kétszáz önálló és hétszáz csoportos kiállításon szerepelt, számos díjat, nagydíjat, különdíjat és diplomát érdemelt ki képeivel. A Szerelmes földrajz február 20-i, Duna Televízióban látható adásában Hódmezővásárhelyet és annak környékét mutatja be.

Hódmezővásárhelyen születtem, amit későbbi pályámon hasznosítani tudtam, e városból hoztam magammal. Első felvételeimet a közeli Mártélyon készítettem. Azóta is ide járok vissza megpihenni, erőt és bátorságot gyűjteni elkövetkezendő küzdelmeimhez.

Anyám kertje

Búvár utca 36. Gyermekkorom színhelye, ahová rengeteg szép em­lék kötődik. Még megvan a meggy-fa, amely alá kitett anyám gyógyulni, mikor lázas voltam. Amikor már na­gyon beteg volt, kis sámlira ült, úgy gyomlálta a kertet. Nagy szegénységben éltünk. A háború mindenkit szegénnyé tett. Hetedikes koromban volt először hosszúnadrágom. Ha ki-nőttük a cipőt, majd lefagyott a lábunk. Mégis jól éreztük magunkat. Vásárhely parasztváros volt kiterjedt tanyavilággal. Az itt élő dolgos emberektől sok mindent tanultam, mindenekelőtt erkölcsös viselkedést. Anyám művelt, iskolázott asszony volt, de főleg háztartási munkát végzett. Később raktáros lett a Házipari Szövetkezetnél, majd csomagoló az Állami Áruházban. Es persze itt volta kert, amelyről „Anyám kertje” címmel nemzetközi fesztiválokon díjat nyert diaporámát készítettem. Anyám húsz éven át küszködött a rákkal, ez a kert tartotta életben.

Ember és természet kapcsolatát én itt fedeztem föl. Volt egy Bodri kutyánk, igazi fekete puli. Az ember még a tyúkokhoz is kötődött. Itt nőttem föl, innen felvételiztem a Honvéd Együttesbe, profi táncosként tizenhét éven át jártam az országot, a világot. A gimnázium elvégzése után azért még szereztem egy közgazdász oklevelet is. Aztán fotográfus lettem. A fotóimmal sohasem pusztán gyönyörködtetni akartam. A tájak, az élővilág, a természet iránti vágyat akartam és akarom ma is fölébreszteni az emberekben.

Szerelmek

A Kossuth tér Hódmezővásárhely főtere. Gyönyörű parkokkal, szob­rokkal, a szép Városházával, a Fekete Sassal és az Alföldi Galériával, ahol hetvenedik születésnapom alkalmá­ból az életmű-kiállításom volt, kilenc teremben, két hosszú folyosón. A főtér egyik sarkán volt édesapám fűszer-csemege üzlete, amelyet 48-ban államosítottak, gyakorlatilag elvették tőle. Hároméves lehettem, amikor a szüleim elváltak. Apám 1956-ban disszidált, de haláláig tartottam vele a kapcsolatot. Édesanyám a városban született, itt élte le az életét. Másodszor is férjhez ment. Egy hadirokkant férfi volta nevelőapám, aki tisztességgel és becsülettel nevelt bennünket. Halála után anyám találkozott ifjúkori szerelmével, akivel gimnazista korukban titkon leveleket váltottak. Ez az újra föllángoló, késői szerelem tizenkilenc évnyi boldog házasságot hozott. És ami érdekes: Imre bácsi nagyon hasonlított egykori köztársasági elnökünkre, Göncz Árpádra. Kár, hogy nem találkozhattak egymással…

1957-től 1960-ig jártam a Bethlen Gábor Gimnáziumba, de az érettsé­git már Budapesten szereztem meg. Tagja voltam a tornászcsapatnak, szép óriáshengereket mutattam be a korláton. Volt egy űrhajósok ki-képzéséhez használatos szerkezet is, amibe belekapaszkodtunk és végigka­rikáztunk az udvaron, nagy tetszést aratva a lányok körében. De a gim­názium a tanáraim miatt volt igazán emlékezetes számomra. Dózsa tanár úr mindenre megtanított bennünket irodalomból, a kémiát oktató Körtvélyesi Lászlónéba, Éva nénibe pedig minden fiú szerelmes volt. A mai napig tudom például, hogy a DDT nem más, mint a diklór-difenil-triklór-metil metán.

Szauter Ildikó volt az én nagy szerelmem. Csodáltam, hazakísértem, de még egy ártatlan puszit sem mertem adni neki. Évtizedekkel később aztán ezt bepótoltam. Szeretettel emlékeztünk egymásra, és akkor kiderült, ő is szerelmes volt belém, és igencsak fájlalta, hogy még moziba vagy táncolni sem vittem el.

Először talán rosszul hangzik, hogy nekem öt feleségem, illetve élettársam volt. Ám ezek a kapcsolatok nagy szerelmek voltak, nem csupán föllángolások vagy röpke kalandok. A mai napig meghitt, baráti viszonyban vagyok egykori aszszonyaimmal, s öt gyerekem is jóban van egymással, össze-összejárnak. Valószínűleg ma már sokkal megfontoltabb lennék, bárha az ember föllángol és megszeret valakit, ott az ész nem sokat számít. De boldog vagyok, hogy szerettem és szerettek, e kapcsolatok csodálatos erőt és teret adtak nekem. Ezúton is üzenem egykori iskolámból szerelmeimnek: köszönöm, hogy léteztek.

Halálosan komoly játék

A gimnázium szomszédságában áll a gyönyörű református Ó-templom. Szüleim, nagyszüleim baptisták voltak. Náluk a 16. év elérése után ki-ki maga dönti el, melyik vallást is választja. Egyébként Hódmezővásár­helyen az egyes felekezetek mindig is békében, jól megfértek egymással. Amikor a szemben lévő Alföldi Ga­lériában volt kiállításom, és nyugalomra vágytam, mindig átsétáltam kicsit megpihenni az Ó-templomba. Különlegesen szép hangzású orgonája szinte egyedülálló Európában. Amikor tanítok és fotókat elemzek, gyakorta élek zenei hasonlatokkal.

Táncos, zenész múltamnak köszön­hetően bátran használom kompozícióimban a fényeket és árnyékokat. Es ez igaz egy kiállítás fölépítésére, a képek sorrendjének megválasztására is. Két jó fotó egymás mellett kiolt-hatja a másik erejét.

A 3 „T” fotósának tartanak: tánc, test, természet. E háromban ott az egész világ. De előadásaimban azt is szoktam mondani, hogy a világ megismerésének három fontos esz-köze van: a tudomány, a művészet és a hit. Ha ezek egyike is hiányzik, kevesebbet tudunk a világból fölismerni, visszatükrözni. Amikor embereket fényképezünk, nagyon fontos, hogy tiszteljük a megörökítendő személyt. Mindenkinek joga van eldönteni, hozzájárul-e képmása megörökítéséhez, nyilvánosságra hozatalához. Ha megérzik az emberek, hogy nem díjazott kiállítási képként használjuk őket csak azért, mert valamiért különlegesek, elesettek vagy meggyötörtek, hanem magát az embert tartjuk fontosnak, akkor számíthatunk együttműködésükre. Azt szoktam tanácsolni a tanítványaimnak, hogy még gépük márkajelzését is takarják le, hogy a megörökítendő személy csak egy iránta érdeklődő, felé tisztelettel forduló fotóst lásson.

Számomra játéka fotográfia. Halálosan komoly játék, amely azt a végtelen szabadságot adja, amelynek során másokkal is megoszthatom átélt élményeimet. És ebbe nem szól bele senki. Tehát azén felelősségem, hogy a sok-sok képből melyiket választom ki, melyiket bocsátom közszemlére.

A díszpolgár

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy az ő szülővárosa a legszebb, számára a legfontosabb. Én is így vagyok ezzel. Valóban úgy érzem, hogy az erkölcsi tartást itt, ebben a városban kaptam meg a szüleimtől, a barátaim­tól, a környezetemtől. Tudom, hogy Hódmezővásárhelynél vannak szebb és nagyobb városok, de én itt érzem magam otthon. Édesanyám jó pár éve elhunyt, a házunkban már mások élnek, mégis ide jövök haza. Sokszor csak úgy beugrom Szenti Tibor ba­rátomhoz, és végigjárjuk a tanyákat vagy kiszaladunk Mártélyra. Furcsa nézni ezeket a téglákat.

A lexikonokból kiolvasható, mi mindent is csináltam én az életemben, de az az igazán megtisztelő, amikor az ember szülővárosa szeretetét, elismerését, megbecsülését érzi. Amikor ott állok a Városháza Dísztermében, kezemben a gyönyörű bronzplakettel, rajta a felirat: „Eifert János fotóművész,

Hódmezővásárhely díszpolgára.” És ezt pártállástól függetlenül, egyhangúan szavazta meg a közgyűlés. Nem vagyok egyedül a sorban, hiszen Lucien Hervé is itt született Erkel László néven. Ploh József fotográfus az 1800-as évek végén készítette el nagyszerű sorozatát a már idős 48-as honvédekről. De említhetem Nagy György Sándort is, aki ugyan nem a város szülötte, de csodás termé­szetfotóinak egy részét e vidéken készítette.

Bejártam a fél világot, de tapaszta­latból és nem elfogultságból mond-hatom, hogy Magyarországon egy fotós számára óriási kincsek vannak. Gondoljunk csak az Alföld, az Őrség, a Börzsöny vagy a Szatmár-Beregi síkság természeti és építészeti értékeire, az itt élő emberekre. Jobban becsülöm, szeretem én a magyar tájakat. Talán ezt hívják hazaszere­tetnek…

Elrejtett biciklik

Hódmezővásárhely kerékpáros „nagyhatalom”, szinte mindenki biciklizik a városban. Gyerekkoromban magam is sokat kerékpároztam, a Népkert volt az egyik kedvenc területünk. Egyébként a fényképezést is jól segíti a bicikli: bárhol meg lehet állni, nem kell parkolási díjat fizetni. Kedvenc témáim a kapuk. Először egy nagytotál, aztán jöhet a kilincs, a levélszekrény, a felirat: Vigyázz, a kutya harap!” vagy „Túró, tejföl eladó”. Ez szociológiai fel-mérésnek sem utolsó, hiszen a kapu, a kilincs sok mindent elárul az ott lakókról.

Amikor hazajövök, most is nyeregbe pattanok. Ha ismerőssel találkozom, rácsöngetünk egymásra. Két csöngetés az üdvözlés, egy pedig a vészjelzés: vigyázz, jövök!

1956-ban a forradalom idején osztálytársaimmal elhatároztuk, hogy ha jönnek az oroszok, szétszereljük kerékpárainkat, és a bezsírozott alkatrészeket elrejtjük a pincékben. Elterjedt ugyanis, hogy az oroszok elviszik a bicikliket. Gyerekfejjel azt gondoltuk, hogy hazafias cselekedet, egyfajta néma ellenállás, ha az elrekvirálható dolgokat eltüntetjük.

Mártélyi paradicsom

Gyerekkorom nagy élménye volt a Mártélyi táborozás, a sátorban éjszakázás. Az első fotóimat is itt készítettem a parton, a fűzfáknál az öcsémtől kapott Zorkij 4-gyel. Amikor annak idején Vásárhelyi Pál tervei alapján átvágták a Tiszát, leválasztva a kanyargós részeket, akkor keletkeztek az itteni holtágak. A vízutánpótlást zsilip-rendszerrel biztosítják az élő folyóból. Ez valóságos üdülő- és természetfotós paradicsom. Csak ne sajnáljuk bekenni magunkat szúnyogriasztóval!

A csúcsponton fejeztem be táncos pályafutásomat, éppen amikor a legjobban ment. De választanom kellett: néptánc vagy fotózás. Először a Lobogóhoz, majd a Búvár című környezet- és természetvédelmi folyóirathoz kerültem. Es közben azért más lapokban is jelenhettek meg képeim. Hazai és nemzetközi pályázatokon vettem részt, szépen gyűltek a díjaim.

A környezetvédelem, a természet szeretete, a zöld szervezetekkel való szimpátia soha nem volt afféle divatos póz nálam. Hiszek abban, hogy akár az én képeimmel is hozzá lehet járulni ahhoz, hogy az emberekben tudatosuljon: igenis tehetnek valamit az ember és a természet között megbomlott harmónia visszaállításáért, a klímaváltozás mérsékléséért.

Pillanat és évtizedek

A legfontosabb képeim a Tornyai János Múzeumban vannak. Körülbelül negyven fotómat ajándékoztam szülővárosomnak, megköszönve, hogy becsülnek, hogy figyelemmel kísérik pályafutásomat.

Hetvenhárom éves vagyok, de még rengeteg tervem, elvégzendő feladatom van. Az elmúlt évtizedekben egy merőben új korszakot éltem át. A digitális technika megjelenésével eszközeim változtak, lehetőségeim bővültek. De a gondolkodásmódom alapvetően változatlan maradt. Az igazán jó fotó az, amelyre ránéz az ember, és megragadja, kapcsolatba kerül vele, akkor elindul egyfajta párbeszéd. Jó esetben fölfedezi a kép szemlélője, hogy itt még a második, harmadik síkon is van egy újabb kép, egy újabb mondanivaló.

Számomra nem jelent terhet a fotós-táska meg az állvány cipelése, és az sem, hogy egy 2500 méteres hegycsúcsot megközelítsek, ahol már fogytán a levegő. A baj akkor van, ha a mondanivaló fogy el. En kíváncsi ember vagyok. Kíváncsi vagyok az emberekre, az életükre, az őket körülvevő környezetre, a természet-re. Olyan képet igyekszem komponálni, amely első pillantásra a szépségével, a kompozíció izgalmával hat, és akkor el tudom mondani az ezek mögött rejlő gondolatot.

Mondják, a fotóművészet a pillanat művészete. Amikor lenyomjuk az exponáló gombot, akkor valóban a másodperc töredéke alatt rögzül a kép. Csakhogy e mozdulatot hetek, hónapok, évek, sőt évtizedek tapasztalata, élménye tudja csak vezérelni. Ezért aztán én azt mondanám inkább, hogy a fotóművészet a gondolkodás művészete is.

Tizenhét éven át voltam hivatásos táncos a Honvéd Együttesben, és ahogyan a sportolóknál, úgy a táncosok esetében is a rendszeres tréning, a sok próba és fellépés nem csak igénybe veszi, karban is tartja az embert. Es ami még további erőt ad és fiatalít, az a nők szeretete. Nagyon fontos, hogy tőlük mit kaptam és mit kapok. Ez az örök élet titka… n

Hollós László

iF kávézó blogspot, 2016. január 27.

http://ifkavezo.blogspot.hu/2016/01/a-jatekossag-neveben.html

A játékosság nevében

“A játékosság nevében Eifert János kiállítását megnyitom.”

Ezzel a mondattal kezdte (és fejezte is be Lőrinc Katalin) rövid megnyitó beszédét. A beszéd másik, nagyobbik részét táncolta. Eifert Jánossal (a továbbiakban E.J. és egyszer Jancsi) kapcsolatos élményeim kusza képe hirtelen összeállt: a Jancsi egy játékos elme.

Legyünk hát játékosak: pontokba szedem a szálakat (E.J. harmadszor lépett az iF “színpadára”).

1. E.J. Juhász László kiállításának beugró szónoka, egy sör és egy ázott plakát segítségével megnyitja a kiállítást, egyben megtáncoltatja a fantáziánkat és a megjelent lányokat.

2. E.J.  a sokszereplős iF közös kiállítás szónoka táncrendbe szedi a művészeket és majdnem sikerül levezényelni egy csoportkép performance-t.

3. E.J. kiállításának rendezője, E.J. kezében egy a falakon már elhelyezhetetlen E.J. vászonnal  így szól a megilletődött kávézósnak: “Vállaljuk a lehetetlent?” és hat méter magasba, két, kétméteres seprűnyéllel, táncolva odaakasztja, ahova csak egy elfogulatlan játékos elme képzelhet képet (az ablak elé). A lány a vászonra nyomott fotón játékos pózt mutat éppen.

4. E.J. saját kiállításának megnyitó szónokát a vállán hozza fel a lépcsőn, és persze a beszéd: tánc. Szerencse, hogy a Gyafi gitározott, ki más tudná ezt a képes beszédet elgitározni? (Három zseni egy kocsmában, van ez így az iFben).

5. Ha kevés ennyi bizonyíték, beszélgessetek E.J.-vel. Kétség nem marad, az biztos.

Gyertek az iFbe, nézzetek fotókat, amiken abszolút elfogulatlanul táncolnak a lányok, kortárs geométereket is találhattok olykor. A közelben kézműves söröket árulnak!

Hoffmann György

iF kávézó

Terasz.hu, 2016-01-22 18:20:00

http://terasz.hu/terasz.php?id=kepzomuveszet&page=cikk&cikk_id=16919&rovat_id=116

Eifert János – GEOMETRIA

iF Kávézó (Budapest, XI. Ráday u. 19.)

Régi szokás a pesti kultúrkocsmákban, hogy falait időről-időre váltakozó minitárlatok díszítsék: ilyenkor a művész (többnyire festő vagy fotós) elhozza néhány aktuálisan kedves alkotását, mely az adott miliőbe is passzol. Eifert János GEOMETRIA c. kiállítása iF Kávézó (Budapest, XI. Ráday u. 19.) 2016. január 18 – február 14.

Azt hiszem, nem láttam még olyat, amely ennyire játszótársul hívta volna a falakat ehhez a megjelenéshez. Eifert János részéről azonban nem lep meg az érzékeny térhasználat: eredendően színházi emberként most is bevonja a játékba az If Kávézó építészeti adottságait. (Például: hogy kevés a fal…) És ha már kiállításának címe: „Geometria”, akkor az sem meglepő, hogy ebben a geometriában nem csupán képeinek belvilága, de maga az elhelyezés is játszik, de erről itt most ne többet: menjen oda és igyon egy remek kézműves sört kacsatepertővel az, aki érteni szeretné: február 14-ig).

És ha már színház, nemcsak a falak, de legyen performansz. És akkor már miért ne az a táncosnő, aki kívülről-belülről ismeri az eiferti világot és betéve tudja minden kockáját, – nem beszélve arról, hogy többek között ő is ott csüng az egyik falon, geometrikus keretek között…

A keret szó szintén lényeges, mert valójában ez az elem képviseli leginkább a geometriát. Háromszögek és körök találkozása, négyzetek masírozása hármasával, – nos ez paszpartuk és keretek fenséges, fegyelmezett, sőt szinte szigorú (de nem, mégsem: idáig azért nem mennék el, mert mindenképp otthonos) sora. Ami viszont belül van, az „idomok”: emberi, – túlnyomórészt női – testek, néhány lágyabb kelme – az épphogy inkább ellenpontozza a szabályozottságot. Él, lélegez, lebeg, lendül, érez, és még nyugvó helyzetben is nyugtalan. A keret higgadtságát belakja a szenvedély.

Ez most így nagyon komolyan hangzik – és persze az is: nem véletlen, hogy a kávézó dugig megtelt Eifert-tanítványokkal és hívekkel, de a főszerep a megnyitón végképp a játéké lett: még a kiállító művész mesélős bevezetője előtt: táncosnő az asztalokon, a galérián, a fotós vállán és annak sálát megragadva körbegabalyodván, – mindezt Gyárfás István végtelenül érzékeny gitár-improvizációjával rögtönzött szimbiózisban, – hisz a megnyitót a Gyárfás Trió jazz-estje követte ott, a szögek és idomok közepette.

Barna sörrel egészen különleges kultúreset…

Dr Lőrinc Katalin (ja és amúgy a nevezett táncosnő)

Tánc, test, természet – Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Adásunkban Székely Ervin Demény Péter költőt, írót, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőjét kérdezi arról, hogy milyen tervei vannak 2016-ra. Ezt követően Eifert Jánossal, a fotóművészet világviszonylatban is méltán ismert és elismert képviselőjével beszélgetünk, akinek Ars poetica – A klasszikustól a modernig címmel nyílt kiállítása múlt héten a bukaresti Balassi Intézetben. A február 7-ig látogatható tárlat anyaga a művész 50 év alatt készült fotóiból nyújt válogatást.

Zeneszalon című rovatunkban a tavaly június 30-án elhunyt Bács Lajos 18-ik századi román táncszvitek című szerzeményét hallhatjuk a zeneszerző, karmester által alapított Musica rediviva régizene-együttes előadásában. Bács Lajos éppen ma, január 19-én lenne 86 éves.

Tartsanak velünk.

Darvas Enikő

Deutsche Zeitung für Rumänien

http://www.adz.ro/artikel/artikel/tanz-der-fotografien/

Tanz der Fotografien

Ausstellung Ars Poetica im Ungarischen Kulturinstitut „Balassi“ in Bukarest

Von: Nina May

Dienstag, 19. Januar 2016

17 Jahre lang bestimmte der Tanz sein Leben – dann verschrieb er sich der unbewegten Welt. Der Beobachtete wurde zum Beobachter, der Bewegte zum stillen Zentrum. Um ihn herum wirbeln Tänzer: ein roter Nebelkreis, aus dem nackte Füße ragen. Flüsse ziehen glucksend und blubbernd vorüber. Schafe drängen sich aus allen Richtungen wuselnd um den Hirten. Langes Hundefell umspielt fliegende Läufe, die sich im Schleier der Unschärfe verlieren – nur die dem Betrachter zugewandte Nase ist gestochen scharf. Behände friert er Bewegungen ein, taut Erstarrtes wieder auf: scharf – unscharf, statisch – belebt. In János Eiferts Fotografien behält jedes Element seine eigene Zeit.

„Fotografie ist ein Spiel – doch ein ernstes“, versichert der Künstler auf der Vernissage der im Ungarischen Kulturinstitut „Balassi“ eröffneten Fotoausstellung Ars Poetica, die dort noch bis zum 5. Februar besichtigt werden kann. Anlass für die jährlich am 11. Januar stattfindende Veranstaltung ist das Gedenken an den Geburtstag des Fotografen Carol Popp de Szathmary (11.1.1812), auch Maler und Lithograf. An Vielseitigkeit steht ihm der 1943 in Hódmezövásárhely in Ungarn geborene Eifert nicht viel nach: Neben seinem Beruf als Fotograf – 169-mal prämiert, mit Ausstellungen von Ungarn über Litauen bis nach Kanada, 150 individuelle und 650-mal als Teil einer Gruppe – ist er auch Kursleiter in Seminaren, Universitätsprofessor, Journalist und Buchautor. Und gesteht doch: „Bis heute bin ich Amateur geblieben!“ Denn sehen muss man mit dem Herzen – immer wieder neu.

Im Saal wimmelt es von Fotografen, die das längst auf Polaroid Gebannte mit ihrem Bändiger zusammen einzufangen suchen. Bäume strecken ihre knorrigen Arme gen Himmel, Feuer prasselt in den Sonnenuntergang hinein, eine Tänzerin streckt sich mit erhobenem Bein, ihren jauchzenden Säugling hoch über den Kopf hinaus haltend. „Meine Frau, mein Sohn“, verrät der fünfmal verheiratete, fünffache Vater, Resultat eines intensiven Lebens. In 33 Ländern hat er bisher fotografiert. Lieblingsthema gibt es keines. Doch spiegelt sich in der Fotografie ein Teil seiner Biografie: Geboren in der endlosen Leere der Puszta, in der kargen Zeit des Zweiten Weltkrieges, entdeckte er zuerst die Freuden des Tanzes und der Musik, dann die des Experimentierens. „Eine Zeit lang habe ich sogar Radios gebaut, mit einer Kartoffel statt Batterien“, lacht er.

Aktfotografie, Naturszenen, Menschen oder Tiere, sogar Schimmel darf in seiner Fotografie eine Rolle spielen. Der jedoch nicht vor der Linse, sondern als ungenannter Mitautor, scherzt der Künstler und verweist auf eine Landschaftsszene mit apartem Farbenspiel: Das ursprüngliche Foto war im Keller überschwemmt worden, ist dort vergammelt – und wurde später neu in Szene gesetzt. Das immer wieder Neue reizt den Fotografen: Es wird zum einzigen beständigen Element, neben dem Tanz. Übermütig steppt der 73-Jährige ein paar Schritte und wirbelt eine kunterbunt gekleidete Dame herum, die überrascht aufjauchzt.

Auf einmal erobern Klänge die Aufmerksamkeit: Zu Vangelis‘ „Conquest of Paradise“ flackern Bilder und Collagen über den Schirm. Mit der Diaporama-Technik hat sich Eifert bereits seit 1985 einen Namen gemacht. Den Szenen aus der Natur folgt eine lustige Sequenz: Gesichter mit eigenen, dann fremden, mal umgekehrten, mal vertauschten Augen, und zwischen all den Gesichtern – Scherzkeks! Wer hat’s gemerkt? – blitzt auf einmal ein blankes Hinterteil auf.

Was Fotografie für den Fotografen bedeutet? „Sie erzählt wie eine Sprache“, begeistert sich Eifert. „Und hält Bewegungen fest, bevor sie wie ein weiterflatternder Schmetterling für immer verloren gehen.“

Jurnal de Bucuresti

POSTED BY: JBC 12 IANUARIE, 2016

http://www.jurnaldebucuresti.com/2016/01/12/evenimente-fotografice-la-institutul-maghiar-din-bucuresti-invitat-eifert-janos/

Evenimente fotografice la Institutul Maghiar din Bucuresti. Invitat: Eifert János

Institutul Balassi – Institutul Maghiar din Bucureşti – organizează în fiecare an evenimente fotografice cu ocazia Zilei Fotografiei în România (ziua de naştere a lui Szathmári Pap Károly – Carol Popp de Szathmári). În acest an invitat este artistul fotograf EIFERT János, unul dintre cei mai cunoscuţi artişti fotografi contemporani maghiari, personalitate marcantă a artei fotografice mondiale.

Cu această ocazie luni, 11 ianuarie 2016 a avut loc vernisajul expoziţiei de fotografie ARS POETICA. De la clasic la modern – selecţie din fotografiile unei jumătăţi de veac.

Miercuri, 13 ianuarie 2016, ora 18:00 fotograful-pedagog EIFERT János și cheful ORBÁN Ferenc vor susţine un workshop Photo & Food / Food Photo, în cadrul căruia fotograful le va înlesni participanţilor accesul la o experienţă inedită în food photography şi împreună cu bucătarul vor explica în detaliu nu numai compoziţia unei imagini bune, dar şi acele elemente care nu ţin de fotograf, cum ar fi compoziţia unei mese si ideile creative în aranjarea mâncării pe platou.

***

„Pentru mine fotografia este un joc. Un joc foarte serios. Înseamnă cunoaşterea lumii, întâlniri, noi sarcini şi libertatea de a-mi comunica gândurile prin limbajul meu propriu vizual. A privi – a vedea – a vizualiza; aceasta este menirea (sarcina) fotografului, în timp ce încearcă să păstreze echilibrul la limita imaginaţiei şi a realităţii.” – declară Eifert János în albumul său, care poartă acelaşi titlu cu expoziţia – ARS POETICA.

Opera lui EIFERT János nu poate fi clasificată în categorii de stil unitare. Este un artist polivalent care experimentează şi inovează mereu. A devenit cunoscut datorită fotografiilor sale despre dansatori şi natură, datorită nudurilor şi fotografiilor aplicate. Este profesor, susţine prelegeri, scrie cărţi de specialitate şi lucrează ca expert în fotografie. A avut 150 de expoziţii individuale, a participat la 650 expoziţii de grup, a obţinut 169 de premii, premii speciale şi diplome. A fotografiat în 33 de ţări ale lumii, din aceste fotografii şi celelalte lucrări tematice înfiinţând o arhivă de o valoare inestimabilă. Fotografiile, fotoreportajele, scrierile sale apar sistematic în revistele, cărţile, publicaţiile, presa electronică din Ungaria şi din lume, respectiv pe internet. Fotografiile sale au fost folosite adesea în filme, emisiuni de televiziune, ca decor în spectacole de teatru, însuşi fotograful apărând în diferite emisiuni şi seriale despre filme şi televiziune. Este autor al multor introduceri şi prefeţe de albume foto şi cataloage de expoziţii, a vernisat numeroase expoziţii şi a susţinut prelegeri documentând aprofundat textele scrise, este un pedagog desăvârşit, ţinând cursuri la cele mai înalte şcoli de artă fotografică din lume. Lucrări ale lui Eifert János se află în colecţia unor importante muzee din Ungaria, dar pot fi văzute şi la Collection Historique FIAP, Bruxellesszel, Belgium, Schlossmuseum, Quedlinburg, Germania, Fundus des 1. Österr. Willy Hengl Foto-Kabinettes, Traun, Austria, Colecţia Gernsheim (Austin, Texas, USA).

Orbán Ferenc şi-a început cariera ca ziarist, dar nu-i era străină nici gastronomia, căci în cariera sa de ziarist a redactat o perioadă de timp şi o pagină tematică de gastronomie. Dar asemenea feciorilor din basmele populare secuieşti, odată şi-a luat zborul către Anglia, de unde s-a întors peste câţiva ani ca bucătar profesionist, propunându-şi revoluţionarea bucătăriei secuieşti. Nu este primul şi poate nici ultimul – dacă ne gândim la Kövi Pál (sau Paul Kovi), căci directorul de odinioară, apoi proprietarul Four Season (împreună cu Margittai Tamás, sau Tom Margittai) au promovat bucătăria transilvăneană în lume cu volumul lor intitulat Erdélyi lakoma (Ospăţ transilvan). Orbán Ferenc a absolvit The Bournemouth and Poole College din Anglia, apoi a lucrat alături de renumitul Marco Pierre White (primul chef-bucătar al lui Gordon Ramsey) la Marco Pierre White Wheeler’s of St. James’ restaurant Yateley în Camberley. În vara anului 2013 a revenit acasă, în prezent încercând să-şi împlinească visul ca liber-profesionist, alături de Harmopan Bistro din Miercurea Ciuc. Orbán Ferenc declară că„Gastronomia este parte a culturii, iar despre cultură spunem că însumează acele cunoştinţe organizate şi depozitate în instituţiile prin care societatea răspunde la provocările mediului.” (A rántott húson túl, szekelyhon.ro). El va pregăti bucatele alese pentru workshopul de food fotography din 13 ianuarie.

Detalii pe: www.bukarest.balassintezet..hu/ro/

Radio Romănia, Marţi, 12 Ianuarie 2016

http://www.romania-actualitati.ro/expozitia_ars_poetica_deschisa_la_institutul_maghiar_din_bucuresti-85344

Expoziţia “Ars poetica”, deschisă la Institutul Maghiar din Bucureşti

Expozitia “Ars poetica. De la clasic la modern – selectie din fotografiile unei jumatati de veac” este deschisa la Institutul Balassi – Institutul Maghiar din Bucuresti.

Fotografiile sunt realizate de Eifert Janos un cunoscut si apreciat artist contemporan din Ungaria si o personalitate a lumii arte fotografice mondiale.

Selectia cuprinde cateva din primele fotografii, in alb si negru, cu dansatori, una dintre ele fiind din 1968.

Incepand din acest an participa la expozitii nationale si internationale de fotografie, iar din 1972 isi prezinta individual lucrarile in tari printre care se afla Franta, Austria, Canada, Germania, Italia, Belgia, Elvetia si Statele Unite ale Americii.

A fost distins cu 169 de premii, unul fiind obtinut in 1991, pentru cea mai buna executie fotografica, la festivalul Munichmultimedia din Munchen.

Incepand din anul 1985 a fost preocupat de diaporama. In prezent Eifert Janos tine cursuri, scrie carti si lucreaza ca expert in domeniul fotografiei.

Expozitia “Ars Poetica. De la clasic la modern – selectie din fotografiile unei jumatati de veac” cuprinde lucrari din toate etapele creatiei autorului.

Ele pot fi vazute pana in 7 februarie. Expozitia a fost organizata cu ocazia Zilei Artei Fotografice in Romania sarbatorita in 11 ianuarie.

Data reprezinta ziua nasterii lui Carol Popp de Szathmary, pictor si grafician maghiar din Transilvania.

Acesta a trait intre 1812 si 1887 si este recunoscut ca fiind primul fotograf al Romaniei si printre cei dintai fotoreporteri de razboi ai lumii.

Fotografii realizate de artistul maghiar Eifert Janos

Román Rádió Románia, 2016. január 11.  14:17

Eifert János: Ars poetica

Eifert János: Ars poetica

A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet hagyományaihoz hűen idén is több fotográfiai rendezvényt szervez a Román Fotográfia Napja alkalmával. 2016-ban Eifert János, a fotóművészet világviszonylatban is méltán ismert és elismert képviselője az intézet vendége. Szathmári Pap Károly születésnapján, azaz ma este 19 órakor a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet kiállítótermeiben nyitják meg meg Ars Poetica. A klasszikustól a modernig – válogatás 50 év fotóiból című kiállítását. A megnyitó alkalmával Eugen Negrea, a Román Fotóművészek Szövetségének elnöke méltatja a fotóművészt.Eifert János rövid diaporáma előadást tart a kiállításmegnyitó alkalmával.A művésszel Darvas Enikő kolléganőm készített interjút, ebből hallanak ma egy rövid ízelítőt. A teljes interjút a Mozaik jövő keddi műsorában hallgathatják meg. Eifert János fotóművészt hallják:

ALLEVENTS.IN BUCHAREST, 2016. január 8.

http://allevents.in/bucharest/eifert-j%C3%A1nos-ars-poetica/1547387098918881

EVENT DETAILS

EIFERT JÁNOS: ARS POETICA

Eifert János: Ars poetica
De la clasic la modern – selecţie din fotografiile unei jumătăţi de veac
vernisaj

Institutul Balassi – Institutul Maghiar din Bucureşti – organizează si de data aceasta, ca în fiecare an, evenimente fotografice cu ocazia Zilei Fotografiei in România (ziua de naştere a lui Szathmáry Pap Károly – Carol Popp de Szathmári). În 2016 îl vom avea ca invitat pe domnul EIFERT János, unul dintre cei mai cunoscuţi artişti fotografi contemporani, personalitate marcantă a artei fotografice mondiale.
Evenimentul va avea loc pe data de 11 ianuarie 2016, ora 19 prin vernisajul expoziţiei ARS POETICA la Institutul Balassi – Institutul Maghiar din Bucureşti. Expoziția va fi vernisată de Eugen Negrea, președintele AFIAP România.
„Pentru mine fotografia este un joc. Un joc foarte serios. Înseamnă cunoaşterea lumii, întâlniri, noi sarcini şi libertatea de a-mi comunica gândurile prin limbajul meu propriu vizual. A privi – a vedea – a vizualiza; aceasta este menirea (sarcina) fotografului, în timp ce încearcă să păstreze echilibrul la limita imaginaţiei şi realităţii.” – declară Eifert János în albumul său care poartă acelaşi titlul cu expoziţia: ARS POETICA.

Eifert János: Ars poetica
A klasszikustól a modernig – válogatás 50 év fotóiból
kiállításmegnyitó

A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet hagyományaihoz hűen idén is több fotográfiai rendezvényt szervez a Román Fotográfia Napja (Szathmári Pap Károly születésnapja) alkalmával. 2016-ban EIFERT János, a fotóművészet világviszonylatban is méltán ismert és elismert képviselője a vendégünk.
Szathmári Pap Károly születésnapján, január 11-én, hétfőn 19 órakor a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet kiállítótermeiben nyitjuk meg ARS POETICA. A klasszikustól a modernig – válogatás 50 év fotóiból című kiállítását. A megnyitó alkalmával Eugen NEGREA, a Román Fotóművészek Szövetségének elnöke méltatja a fotóművészt. Eifert János rövid diaporáma előadást tart a kiállításmegnyitó alkalmával.
„Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék. És persze jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új feladatokat és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem. Nézni – látni – láttatni; ez a képíró (fotográfus) feladata, miközben ellensúlyoz a képzelet és valóság határán.” – vallja Eifert János fotóművész az Ars Poetica című albumában, mely a kiállítás címadója is.