TERASZ.HU, 2015-12-22 16:40:00

http://terasz.hu/terasz.php?id=kepzomuveszet&page=cikk&cikk_id=16915

Két fotós – Két látásmód – Két szín

Kőműves Kata és Lang Nándor kiállítása

A két fotós, Kőműves Kata és Lang Nándor kétféle látásmóddal ugyan, de egyfelé figyelnek: a természetre. A fényképek két színét azonban – a feketét és a fehéret – a szürke ezer árnyalata gazdagítja, szellemi értelemben pedig százezernyi árnyalatra számíthat az, aki a KETTŐ című kiállítást megtekinti a Hadik Irodalmi Kávéházban (Budapest XI. Bartók Béla út 36.)

A kettős kiállítás címe – főleg bináris körökben – igencsak jól hangzik. A két fotós, Kőműves Kata és Lang Nándor kétféle látásmóddal ugyan, de egyfelé figyelnek: a természetre. Az ember, bár a természet része, ezen a kiállításon nem ábrázoltatik. Hegyeket, völgyeket, lovakat és fákat, a holdat és a csillagokat láthatunk a fekete-fehér fotográfiákon. A fényképek két színét azonban – a feketét és a fehéret – a szürke ezer árnyalata gazdagítja, szellemi értelemben pedig százezernyi árnyalatra számíthat az, aki a KETTŐ című kiállítást megtekinti a Hadik Irodalmi Kávéházban.

Hogy kik ők, majd a képeikből derül ki igazán. Előzetesen azonban néhány mondat róluk:

KŐMŰVES KATA

„Érzékenység, harmónia, kíváncsiság és vibráló szenvedély.

Talán e négy tulajdonság az, ami Kőműves Katában egyesül az ötödik „őselemmel”: a tökéletességre való elszánt törekvéssel. Ez az az elegy, ami teljessé teszi a munkája gyümölcsét, bármibe fogjon is. És ezek azok a tulajdonságok, amelyek egy nőben felnyitják azt a szemet, amelyen keresztül nemcsak látni, de láttatni is tudják a világot. Észrevetetni velünk, hétköznapi emberekkel a természet, az ember, a mesterséges világ apróbb vagy épp egészen hatalmas szépségeit.

A digitális fotósgeneráció szülötte ő: akkor kezdett komolyan foglalkozni a fényképezéssel, amikor már nem kellett filmekkel, előhívó tankokkal, nagyítókkal és papírokkal bíbelődni. Rengeteg dolgot kell még megmutatnia. S mivel – túl azon, hogy végtelenül szorgalmas – szerencsére széles e Kozmoszban minden érdekli, amiben benne rejlik a szépség, a harmónia, az érzéki szenvedély egy szikrája, az ő szemén, lelkén és optikáján keresztül mi is láthatjuk, milyen gyönyörű is a világ, amiben élünk.” (Horváth Árpád)

LANG NÁNDOR

„1973. szeptember 5-én születtem Zomborban, az akkori Jugoszláviában. Gyermekkoromban szüleimmel sok időt töltöttem a Dunaparti nyaralónkban, a természet és víz közelében, talán ennek köszönhetően töltöm ma is szabadidőm nagy részét a szabadban, családommal.

Anyai ágról nagyszüleim hivatásos fotográfusok voltak. Sajnos korán távoztak, de a nagyapám stúdiójában töltött pillanatokat a mai napig magam előtt látom, ahogy a fényeket türelmesen tökéletesre állítja, nagyanyám, aki pislogó lámpafényben ceruzával portrékat retusál. A sötétkamrában csiptetővel madzagra akasztott millió fekete-fehér kép, a vegyszerek illata, és magas polcokon bevetésre várakozó hatalmas papírtekercsek, titokzatos porosodó képek, amelyekért gazdájuk sosem jött el.

Első fényképezőgépemet gyógyszerész nagyapámtól kaptam, aki világjáró volt, hat nyelven beszélt és mindig volt számomra egy izgalmas története, amit még nem hallottam. Befűzött a gépbe egy tekercs fekete-fehér filmet és így indult utam, immár 35 éve. Legelső fotóm Róla készült.

Otthoni tanulmányaim után 1999-ben Budapestre költöztem, ahol új távlatok nyíltak, olyan fotográfusoktól tanulhattam, mint Eifert János, Forrásy Csaba, Radisics Milán, Vajda János, Vizúr János. Nekik ezútom is köszönöm a sok támogatást, türelmet és barátságot.
Tagja lettem a Magyar Természetfotósok Szövetségének és a Fényecset fotóklubnak.

Kedvenc témáim a természetfotózás, a város hangulatának megörökítése és az emberábrázolás. Amikor a téma engedi, igyekszem túllépni a dokumentarista ábrázolásmódon, esztétikus és művészi oldaláról bemutatni a pillanatot, érzelmeket és gondolatokat ébreszteni.

Négy éve saját műtermem lett, ahol már akkor is fényképezhetek, ha nincs elegendő időm kimenni a természetbe. Előszeretettel töltök időt a témához leginkább illő papír megválasztásával és képek nyomtatásával.” (Lang Nándor)

( Fot? Eifert János )

[ Eifert János ]                                 2015-12-22 16:40:00

Karácsonyi koncert a templomban

Kedves meghívást kaptam a Musikverein “Frisch Auf” Schattendorf karácsonyi koncertjére, amelyen  Roland Schaller vezényletével a Volkshohschule Schattendorf fiatal zenészei kápráztatták el a közönséget. Az est szólistája a szentliszlói születésű Bakcsa Diana volt, aki különlegesen szép hangjával tűnt ki, és nagy sikert aratott dalaival. A moderátor, Ortwin Schmidt nemcsak konferálta a műsort, hanem zenetörténeti ismereteivel, szellemes és filozófikus gondolataival eligazodni engedte hallgatóságát a zene, és a művészetek világában. A karácsonyi koncertnek Schattendorf nevezetessége, a Szent Mihály főangyal tiszteletére szentelt római katolikus templom adott helyet. Nagy siker volt, a „teltházas” előadás végén is hosszasan ünnepelték a művészeket.

Képes beszámolómmal igyekszem visszaadni azt a hangulatot, amit lehetetlen szavakkal leírni. Ugyanakkor kicsit restelkedtem is, hogy a koncert előtt, a meghívót olvasván törnöm kellett a fejemet, hogy egyáltalán, hol találom meg a jelzett helyszínt.  Létezik ilyen, hogy Somfalva? Gyorsan rákerestem az Interneten, aztán már olvashattam a Wikipedia szócikkét: Schattendorf (magyarul Somfalva, horvátul Šundrof) mezőváros Ausztriában, Burgenland tartományban, a Nagymartoni járásban.

“A régészeti leletek tanúsága szerint a község területe már a neolitikumban is lakott volt.

A mai települést, mint Agendorf (Ágfalva) szomszédos faluját 1225-ben “Suslan” néven említik először. 1243-ban IV. Béla király a tatárjárás idején tett szolgálataikért a Nagymartoni Simon és Bertrand grófoknak birtokot adományoz itt („terram Saderndorf”). A következő időszakban a Nagymartoni grófok fokozatosan megszerezték a falu több birtokát is a helyi nemesektől. A 14. században végül az egész grófság területét a fraknói váruradalomhoz csatolták. 1494-ben a somfalvi nemesi udvarházat Fraknó várkapitánya Alexander Schiffer vásárolta meg. A 15. és 16. században a falu két részből állt. A kisebbik rész a Német- a nagyobbik rész a Magyar- jelzőt kapta. A falunak ez a középkori kettéosztottsága kétségkívül arra vezethető vissza, hogy két uradalomhoz tartozott.

1529-ben és 1532-ben a Bécs ellen vonuló török támadásait Sopron várának közelsége miatt jól átvészelte. 1571-ben Somfalva a kincstáré lett és a következő fél évszázad során gyorsan fejlődött. A virágzást 1605-ben Bocskai István és 1620-ban Bethlen Gábor hadainak dúlásai akasztották meg. 1622-ben a falu a fraknói uradalommal együtt Esterházy Miklós zálogbirtoka, majd 1626-ban tulajdona lett. Az 1675-ös urbáriumból kitűnik, hogy a település 1589-től nagyarányú fejlődésen ment át, mely a házak és a népesség számában mutatkozik meg.

1910-ben 2159, túlnyomórészt német lakosa volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig Magyarországhoz, Sopron vármegye Soproni járásához tartozott. 1921-ben a trianoni és saint-germaini békeszerződések értelmében Ausztria része lett. A magyar szabadcsapatok azonban Somfalva és Ágfalva térségében ellenálltak a bevonuló osztrák erőknek, így azok átmenetileg kénytelenek voltak visszavonulni. Ennek a harcnak a következménye lett aztán a soproni népszavazás, mely alapján Sopron és több környező település Magyarországon maradt, Ágfalva Magyarország, Somfalva azonban 1921 után az újonnan megalapított osztrák szövetségi tartomány, Burgenland része lett. A falu Ausztria 1955-ig tartó szovjet megszállását követően gyors fejlődésnek indult, teljes csatornahálózat, 1966-ban új Általános Iskola, majd az 1990-es években sport- és szabadidőközpont épült modern uszodával.” (Wikipédia)

Hát így jön össze a koncert-élmény a történelemmel…

Eifert János

Eifert János felvételei

Iskolateremtő személyiség, a modern magyar jazztörténetet több mint fél évszázadon át meghatározó zenekarvezető távozott közülünk: kedden este, 75 éves korában meghalt Benkó Sándor Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas klarinétművész, a Benkó Dixieland Band alapítója, számos hazai és külföldi kitüntetés birtokosa. Az 1957 óta tartó Benkó-sztori hirtelen és fájdalmasan véget ért, de a zenekar örökségét, a swing- és dixieland-muzsika legszebb hagyományainak ápolását a tanítványok, a műfaj újabb és újabb generációi folytatják tovább.

Iskolateremtő személyiség, a modern magyar jazztörténetet több mint fél évszázadon át meghatározó zenekarvezető távozott közülünk: kedden este, 75 éves korában meghalt Benkó Sándor Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas klarinétművész, a Benkó Dixieland Band alapítója, számos hazai és külföldi kitüntetés birtokosa. Az 1957 óta tartó Benkó-sztori hirtelen és fájdalmasan véget ért, de a zenekar örökségét, a swing- és dixieland-muzsika legszebb hagyományainak ápolását a tanítványok, a műfaj újabb és újabb generációi folytatják tovább.

Egy közelmúltbeli véleménykutatás szerint a Benkó Dixieland Bandet itthon csaknem egymillió ember ismeri és kedveli – ez a jazz műfajában példátlanul magas szám. Éppen ezért e szomorú pillanatban nem szükséges Benkó Sándor teljes pályaképét megrajzolnunk; elegendő, ha felidézzük a legfontosabb mérföldköveket. Harmadikos gimnazistaként, 1957-ben alapította zenekarát – akkor, amikor a jazz lényegében még tiltott gyümölcsnek számított Magyarországon. Akkor is megmaradt az immár a tűrt kategóriába tartozó dixieland mellett, amikor – az Illésnek, a Metrónak, az Omegának, a Bergendynek köszönhetően – Budapestre is betört a beat-őrület.

A Műegyetem villamosmérnöki karán szerzett diplomát, s ezután ötven évig tanított alma materében, a doktori címet is megszerezte, több találmánya ismert. A rendszerváltás idején sikeres kozmetikai vállalkozást alapított, így végleg biztosította maga és családja számára, hogy a zenélés ne kényszerű megélhetés legyen. A Benkó Dixieland Band a hatvanas évektől elsősorban a volt szocialista országokban turnézott, majd 1971-ben Montreux-ben (Svájc), 1972-ben San Sebastianban (Spanyolország) nyertek értékes fesztiváldíjakat. A nyolcvanas évek elejétől a műfaj őshazájában, az Egyesült Államokban is mind komolyabb sikereket arattak: hosszú tengerentúli turnéikat sokmilliós nézettségű tévéműsorok követték, s 1987-ben Ronald Reagan elnök személyesen mondott köszönetet nekik a dixieland-műfaj magas színvonalú tolmácsolásáért.

Ezt a gesztust két évtizeddel később George W. Bush is megismételte. Benkó Sándor szinte élete utolsó pillanatáig színpadon volt: októberben, a Müpában nagyszabású koncerttel, amerikai vendégszólisták közreműködésével ünnepelték 75. születésnapját. Életművét több mint 11 ezer fellépés és 1800 professzionális hangfelvétel fémjelzi, miközben a Kálvin téri református templom szomszédságában, Török Pál utcai klubjukban minden szerda este családias hangulatban muzsikáltak együtt.

Az 1957-es alapítástól több mint három évtizeden át a Benkó Dixielandben – a gimnáziumi és műegyetemi barátságoknak köszönhetően – a jó csapatszellem volt a legfőbb kohéziós erő. Benkó teljes joggal nyilatkozta, hogy legnagyobb nemzetközi sikereik idején is megőrizték „amatőr lelküket”. Ez nemcsak azt jelentette, hogy volt polgári főállásuk, hanem azt is, hogy szerelemből, lelkesedésből zenéltek. Benkónak ehhez sikerült kialakítania egy kölcsönös tiszteletre épülő, kollegális jó viszonyt: a színpadon mindannyian egyenrangúak voltak, mindenkinek jutott szólisztikus feladat, s így sikerélmény is. Ezt azzal ellensúlyozta, hogy a koncertszervezést, a menedzselést, a pénzügyek intézését teljes egészében magára vállalta: itt nem akart demokráciát, ő volt a „főnök”, de társainak sohasem kellett csalódni benne.

Később, amikor a zenészek életkora és egészségi állapota miatt elkerülhetetlenné váltak a személycserék, Benkó – nagyon okosan, taktikusan és biztos érzékkel – az alapítóknál jobb, képzettebb, virtuózabb zenészeket választott maguk mellé. Ezzel sikerült elérnie, hogy a 2000-es évek elején a zenekar – lassú kiöregedés helyett – itthon és külföldön is sokadik virágkorát élte. A Benkó Dixielandre sohasem volt jellemző a rutin, az önismétlés: keményen próbáltak és folyamatosan bővítették repertoárjukat. A hagyományokhoz való ragaszkodás mellett Benkó figyelte az új trendeket is; szinte minden koncertre tartogatott valamilyen meglepetést, a régi törzsközönség mellett igyekezett új híveket szerezni a műfajnak és a zenekarnak. Maga a tradicionális swing is fellendülésnek indult: az új nemzedék legjobb hazai zenészei – a Bohém Ragtime Jazz Band, a Hot Jazz Band, a Little Jazz Band, a JazzSteps, a trombitás-harsonás Szalóky Béla és mások – mindannyian Benkóék köpönyegéből bújtak elő.

A trombitás Zoltán Béla és a zongorista Halmos Vilmos halála után a Benkó Dixieland Band most elveszítette alapítóját, névadóját, nélkülözhetetlen motorját. Az 1957-ben kezdődött Benkó-sztori hirtelen és fájdalmasan véget ért. Az azonban túlzás nélkül kijelenthető, hogy Benkó Sándor zenekarvezetői tevékenysége önálló fejezetet nyitott a 20. század második felének magyar zenetörténetében.

(Retkes Attila írása a Népszavának)

KETTŐ – Kőműves Kata és Lang Nándor fotókiállítása – Hadik Irodalmi Kávéház (Budapest XI. Bartók Béla út 36.)

Juhász László és Eifert János felvételei

.

.

.

Közös kiállítás és vásár az iF-ben 2015-ben kiállító művészek alkotásaiból:

Gábor Béla
Hahn Alexandra
Kéri Rita
Jovancic, Miroslav
Juhász László
Makhult Gabriella
Ralt, Josef
Szikra Ágnes
Verebélyi Diána

Emlékezünk:
Dömsödi Zsolt,
Jancsó Áron

A kiállítást megnyitja: Eifert János fotóművész
Nyitva 2016. január 18-ig

Helyszín:1092 Budapest, Ráday u. 19.

www.ifkavezo.hu www.ifkavezo.blogspot.com 06 1 299 0694

…..

Közös kiállítás és vásár az iF-ben 2015-ben kiállító művészek alkotásaiból:

Gábor Béla
Hahn Alexandra
Kéri Rita
Jovancic, Miroslav
A kiállítást megnyitja: Eifert János fotóművész

Nyitva 2016. január 18-ig

A MAOE Fotóművészeti Tagozatának UNDERGROUND kiállításának megnyitójával egybekötve évzáró találkozót tartottunk a MÚOSZ Sajtóház, Mikszáth Kálmán termében (Budapest VI. ker. Vörösmarty utca 47/A).

Vajda János, Herbst Rudolf, Kozák Albert, Urbán Ádám és Eifert János felvételei

A felszín alatt – Underground 1896-2014
A pályázati kiírásból: “A földfelszín alatti utazás mára életünk szerves részévé vált. Míg 1896-ban még kuriózumnak számított a kontinensen elsőként átadott, és használatba vett kisföldalatti vonala, addig 2014-ben már a hiányát fogalmazzuk meg az újabb, és még több metróvonalnak. Jelenleg nálunk található a kontinens legkorábban és legutoljára átadott földalatti vonala. Két korszak, két földalatti, vasúti vonal. Időközben eltelt több, mint száz év. Ebben a kiírásban arra kérünk minden, a téma iránt érdeklődő fotográfust, hogy találja meg a kapcsolódást, ha úgy tetszik a közös kódot a két korszak között. Azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek előre, vagy épp visszautalnak a másikra, arra, hogy az ember lement a föld alá, utazását megkönnyítendő, és ehhez kialakította a maga sajátos szubkultúrális közegét is. Hangsúlyozottan most a kisföldalatti és az M4-es metró világa az, ami a pályázati kiírás témáját adja.”

A kiállító művészek névsora: Csordás Gábor, Dékány Tibor, Herbst Rudi, Dr. Agócs József, Neumann Ildikó, Gáti György, Urbán Ádám, Chochol Károly, Hupján Attila, Kerekes Zsuzsa, Szikszay Ágnes, Simon Csilla, Siklós Péter, Láng-Miticzky András, Gál András, Németh Andrea, Benkő Imre, Kozák Albert, Szél Ágnes, Vajda János

Vásárhelyi Hírek  –  http://www.vasarhelyihirek.hu/kiallitasmegnyito_eifert_janos_optikajan_keresztul

Kultúra, oktatás

Kiállításmegnyitó Eifert János optikáján keresztül

Vásárhelyi Hírek, 015. december 13., vasárnap

Kilenc teremben Fodor József közel 130 festménye látható december 12-től az Alföldi Galériában. „Sem életében, sem halála után eddig még nem volt ilyen nagy volumenű kiállítása Fodor Józsefnek”- mondta az emlékkiállítást rendező Feledy Balázs.

Mint mondta, fontos ráirányítani a közfigyelmet a hódmezővásárhelyi festészet meghatározó alakjának munkásságára, amelyről teljesen átfogó keresztmetszetet kap a kiállításlátogató.

Az Alföldi Galéria teljes földszintjén február közepéig látható kiállítás mintegy százharminc művön keresztül, különböző tematikák szerint mutatja be Fodor József életművének darabjait: tájképeit, zsánereit, életképeit, portréit, emberábrázolásait, szobabelsőit, csendéleteit, valamint Hódmezővásárhely művelődéstörténetéhez kötődő képeit.

„Vállalom a krónikás szerepét…” – mondta egyszer munkássága kapcsán Fodor József. Ezúttal életmű-kiállításáról, annak megnyitójáról egy szintén nagy formátumú alkotó, Eifert János igaz nem ecsettel, hanem fényképezőgéppel, „vállalta a krónikás szerepét” a Vásárhelyi Hírek olvasói számára.

VH

“Születésem és gyermekkorom helyéből és élményeiből természetesen következik, hogy szeretem e tájat, a földjéből kinőtt minden élőlényével együtt…. Kiállításom rajzain, festményein az én nézőpontomból tükröződnek a jelenségek, tárgyak, emberek. Én ilyennek látom a világot”   (Fodor József, 1964)

Az egyik “legvásárhelyibb” festőművész, Fodor József mintegy száznegyven alkotását bemutató emlékkiállítás nyílt szombaton a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában.

Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter személyes hangvételű megnyitójában úgy fogalmazott: “A város tartópillére a művészet és a művész. Ennek a vásárhelyi művésztársadalomnak volt megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen tagja Fodor József, aki a nehezebb utat választva szülővárosában akart boldogulni – tette hozzá. Fodor József festészetének lényegét az ember és a természet kapcsolata jelenti, ahogy már száz éve ez adja a magját a vásárhelyi művészetnek. Világos választ adott képeivel: ábrázolta a világ szépségeit, ugyanakkor megmutatta reális oldalát is… Fodor József amellett, hogy sikeres művész, vásárhelyi polgár, művészetszervező volt, rajztanárként képes volt felkelteni tanítványai érdeklődését az alkotás, a rajz iránt, megszerettetni velük a művészetet .”

Eifert János felvételei

Az Alföldi Galéria teljes földszintjén február közepéig látható kiállítás mintegy százötven művön keresztül, különböző tematikák szerint mutatja be Fodor József életművének darabjait: tájképeit, zsánereit, életképeit, portréit, emberábrázolásait, szobabelsőit, csendéleteit, valamint Hódmezővásárhely művelődéstörténetéhez kötődő képeit. Fodor József 1935-ben született. 1958-ban végzett a Szegedi Tanárképző Főiskola rajz és földrajz tanszékén, ahol Füstös Zoltán, Vinkler László, Major Jenő és Kopasz Márta voltak mesterei. A Vásárhelyi Műhely tagjaként állandó kiállítója volt a Vásárhelyi Őszi Tárlatoknak, számtalan egyéni és csoportos kiállításon vett részt országszerte és külföldön. 1965-ben alapítója, és kezdettől vezetője volt a Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskolának. Három évtizeden keresztül irányította a vásárhelyi és a mártélyi művésztelepet. Művészi munkája mellett több mint két évtizeden keresztül vezette a városi rajzszakkört, nevelte a képzőművészet iránt érdeklődő fiatalokat. Fodor József a vásárhelyi festőiskola mestereként örökítette tovább a vásárhelyi elődökre jellemző alföldi realizmust. Képeinek zömén szűkebb környezetének táji szépségeiről, emberi és társadalmi eseményeiről számolt be. Munkásságát számtalan díjjal, kitüntetéssel ismerték el: 1984-ben megkapta a Vásárhelyi Őszi Tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet, 2002-ben a Művészeti Akadémia Elismerő oklevelét. 2004-ben Mártély, 2005-ben Hódmezővásárhely választotta díszpolgárává. 72 esztendős korában hunyt el szülővárosában, Hódmezővásárhelyen. (Elek András, TJM)

A MOME első évfolyamos hallgatóinak vizsgamunkáit fényképezzük, Eifert Kata Nóra, Dia Dacsev, Domokos Kata közreműködésével. Aczél Péterrel és Ngyesi János Ottóval együtt gyakoroljuk a divat- és reklámfényképezést. Peti Péter a technikát segíti.

Eifert János és Aczél Péter felvételei

A kollaboráció ötlete a két alkotó állandó újítás és megújulás iránti vágyából fogant, és lehetőséget ad arra, hogy Barabás Zsófi organikus motívumai életre keljenek, és az utcákon, tereken, mozgó felületeken, azaz a *dori tomcsanyi* ruhákat viselőkön elevenedjenek meg. A projekt arculatáért Filkey Áron grafikus felel. 

2015. december 4-én 19 órakor a TheGardenStudio-ban bemutatkozott a Barabás Zsófi festőművész és Tomcsányi Dóri divattervező együttműködéséből született közös kollekció.

A kollaboráció ötlete a két alkotó állandó újítás és megújulás iránti vágyából fogant, és lehetőséget ad arra, hogy Barabás Zsófi organikus motívumai életre keljenek, és az utcákon, tereken, mozgó felületeken, azaz a *dori tomcsanyi* ruhákat viselőkön elevenedjenek meg. A projekt arculatáért Filkey Áron grafikus felelt. 

Koncert: Dorothy’s Legs – https://soundcloud.com/dorothyslegs

DJ: Akos V (Designer Drums) – https://soundcloud.com/akosv

Christopher Waver (live act) – https://soundcloud.com/christopherwaver

Ital: Médi a b c  – https://facebook.com/spatkaufkultur

Eifert János és Olasz Ági felvételei

Életének 88. évében elhunyt Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, a Nemzet művésze.

A költő otthonában, lányai és felesége körében halt meg szerda éjjel, kevéssel éjfél előtt. “Együtt voltunk a végén, és szerintem neki ez volt a legfontosabb, hogy a családja körében legyen. Abban a szerető közegben halt meg, amiben egész életében élt, ami az irodalmon kívül a legfontosabb volt a számára” – mondta Juhász Anna. Felidézte, hogy állapota miatt édesapja már egy ideje nem nagyon beszélt, de a halála előtti napon megszólalt, csak annyit mondott: Tóth Árpád. “Annyira elképesztő dolog, hogy egy embernek akiben már alig van élet, akkor is az jár a fejében ami ő volt: a költészet. Különleges kegyelmi állapot, hogy ez megadatott neki” – tette hozzá.

Juhász Ferenc indulását, egész pályáját és életművét határhelyzetek formálták. Költő-forradalmát Juhász Ferenc 1954-es Dózsa-eposzában, A tékozló országban kezdte el, amely nemcsak a szocialista rendszer önelégültségét provokálta, hanem az irodalmi közízlést is. Nemcsak faluja kétnemzetiségű, hanem családja is félig magyar, félig sváb származású. Indulása a második világháborút követő koalíciós időkre esett, költőként egy történelmi korforduló szülötte. Versei csak rövid ideig kapcsolódnak az örökölt népies eszményekhez, 1954 óta olyan egyéni alkotói világot alakít ki, amely a neoavantgárd kereteit ugyanúgy szétfeszíti, mint a posztmodern irodalmi poétikáját. Szociológiai képlete is határhelyzetre utal: a szegénységből emelkedett fel, de nem elégedett meg a maga szűkebb világának kifejezésével, hanem emancipációra vágyott, amelynek záloga – egész életműve tanúsága szerint – az egyetemesség és kozmikus látás.

Juhász Ferenc 1928. augusztus 16-án született Bián, egy magyar–sváb faluban. Apja kőműves, 1950. február 20-án halt meg tüdővészben, anyjának cseléd- és napszámos sors jutott. Testvére Juhász Gyula (1930–1993) történész. 1946-ban beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetemre, magyar–szanszkrit szakra. 1947-ben gyári munkás a Francia–Magyar Pamutipari Műveknél, majd 1948 augusztusában a budapesti József Attila Népi Kollégium tagja, s 1948 őszétől folytathatja egyetemi tanulmányait. Az egyetemet az első félévi vizsgák után abbahagyja. Felesége szüleit 1948-ban kulákká nyilvánítják, apósa a szegedi Csillag Börtönbe kerül, s ott raboskodik 1955-ig.

1950-ben A Sántha család című könyvéért József Attila-díjban részesül, 1951-ben Apám című verséért megkapja a Kossuth-díj ezüst fokozatát. Ezután költészete tartós támadások tárgya lesz, s írókongresszusi felszólalása miatt is vádolják (1951). Egyidejűleg családi életét is súlyos bajok kísérik. Az irodalmi élet konfliktusai és a magánélet tragédiái azonban sikerrel keverednek mind a társadalmi életben, mind pedig az alkotásban. 1952-ben részt vesz a második békekongresszuson Bécsben, ahol többek között Sartre-ral és Aragonnal találkozik.
1954-ben megjelenik korszakos eposza, a Tékozló ország. 1955–56-ban a Bodnár György és Simon István szerkesztette Új Hang vezető költője lesz, olyan versekkel jelentkezik, mint a Szarvassá változott fiú – Szarvas-ének címen. 1956 forradalmát és annak leverését Budapesten éli át. 1957-től egyre mélyebb depresszióba süllyed, s kórházba kerül.

1956 után első új kötetének (Harc a fehér báránnyal) a megjelenését 1965-ig nem engedélyezik, s a benne lévő egyik vers – József Attila sírja – újra heves támadásokat vált ki vele szemben. 1965 után azonban minden kötete időben megjelenik a Szépirodalmi Könyvkiadónál, s 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteménye is kiadásra kerül (Juhász Ferenc művei – 1. Versek és époszok, 2. Époszok és versek, 3. Versprózák). 1960-ban angol nyelven is megjelenik egy-egy versgyűjteménye: először a Penguin Kiadó publikál egy kötetet, melyben Weöres Sándorral együtt szerepel. Majd az Oxford Kiadó teszi közzé válogatott verseit Duczynska Ilona és Kenneth McRobbie fordításában. Ezek mellett verseskönyvei jelennek meg németül (Suhrkamp), finnül, svédül, lengyelül, litvánul, héberül, olaszul, franciául, bolgárul és szerbül. Megkapja a Művészeti Alap Nagydíját. 1993-ban a Strugai Arany Koszorú átadásakor egy kétnyelvű (magyar–macedón) verseskönyve is megjelenik Pascal Gilevski fordításában és tanulmányával.
1963-ban bekapcsolódik az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, melynek 1974-től 1991-ig főszerkesztője. 1975–1976-ban Nobel-díjra terjesztik elő. 1971-ben megkapja a Radnóti Miklós-díj fődíját, s 1973-ban újra Kossuth-díjban részesítik (arany fokozat). Tulajdonosa a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. 2015-ben a Nemzet Művésze kitüntetésben részesül.

Forrás: MTI / PIM – DIA

Nézz körül! Haris László fotókiállítása az Artphoto Galériában

Haris László a fotó- és fényművészet határterületein dolgozik évtizedek óta. Számos emblematikus fotográfiát és plakátot készített kulturális és politikai területen egyaránt. Balogh Rudolf- és Demeter-díjas fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia Film és Fotóművészeti tagozatának tagja. Kiállítását Budapesten, az Artphoto Galéria mutatja be, amelyet Kincses Károly fotómuzeológus nyitott meg, és 2016. január 9-ig tekinthető meg.

Borbély László, az Artphoto Galéria kurátora elmondja: „Haris László most bemutatásra kerülő kiállítása alkotói korszakának 2008-tól induló szakaszában született képeit mutatja be. Ebben az időszakban a digitális fotográfia sajátos lehetőségeivel kezdett el foglalkozni, kutatva az új technikák felhasználási módozatait a művészi fotográfiában. Az alkotói folyamatban az új technika helyét és technológiai jelentőségét különleges panoráma képek létrehozásában találta meg. A különböző helyszíneket és történéseket megörökítő képek a digitális megoldásoknak köszönhetően „ragadnak össze” egyetlen, az időben és térben vándorló panoráma képpé, mely a rögzítés módjának köszönhetően több idősíkot is feldolgoz. A képek létrehozása közben a fényképezőgép egy állványfejen forog és általában 24 felvételből áll össze a végleges panoráma kép. Az expozíciók idő- és térbeli „elmozdulásai” egy képbe sűrítve jelennek meg számunkra egy egészen különleges, független valóságot létrehozva.”

Haris László: Budapest, Teleki tér 3.

Haris László fotográfus “Nézz körül!” című kiállítását 2015. november 30- án KINCSES KÁROLY fotómuzeológus nyitotta meg. Helyszín: Artphoto Galéria – Bp. XI. ker. Bartók Béla út 30. – A kiállítás megtekinthető: 2016. január 9-ig. H–Sz–P: 14–19, Szo: 11–14 óra között, valamint előzetes egyeztetés alapján.

Haris László: Kovácsmod

Eifert János felvételei

Haris László: Mátyás téri önarckép

Haris László pályáját évtizedek óta kísérem figyelemmel, és látom a folytonosságot és az egymásra építkezést a különböző alkotói korszakai között. 2003-ban a Magyar Fotográfiai Múzeumban  kiállítótermében annak a képző-, fotó-, és filmművészet határán álló, ezeket nem ritkán átlépő művésznek a retrospektív kiállításával találkozhattam, akinek pályája már a kezdetektől nem a hagyományos fotóművészeti utat követi. A jórészt nagyméretű, fekete-fehér fotográfiák, brómezüst vintage kópiák, RC és Cibachrome nagyítások, tintasugaras nyomatok, mellettük könyvek, katalógus és folyóirat címlapok, -illusztrációk, valamint videóról filmes és televíziós munkái arról győztek meg, hogy Haris László alkotói tevékenysége, művei fontos részévé váltak a magyar fotográfia történetének. Miért is? „Csendes” képein – amelyeken nem látványos és harsány események, blikkfangos mutatványok jelennek meg harsogó rikácsolással, ordítozó és sulykoló erővel – a gondolat erejével szólít meg bennünket. Bár az érzelmek egyáltalán nem hiányoznak képeiből, szellemiségében egyáltalán nem áll távol a hit és művészet határmezsgyéjén egyensúlyozó, a Bauhauson és az orosz avantgárdon nevelkedett, racionális, materialista világpolgár Kepes György felfogásától.  Ez magyarázza, hogy bekapcsolódva a magyar avantgárd művészeti életbe, a „szubjektív fotográfia” útján eljut a konceptuális fotómunkák létrehozásáig, akciók, performanszok szervezéséig. A hetvenes évek elején ott volt a Szürenonon és a művészetpolitikai viharokat is elindított Balatonboglári Kápolnatárlatok kiállítói között. „Haris ahhoz a generációhoz tartozik – írta róla Szemadám György még az aczéli időkben – akik gyermekként érezték az ötvenes évek atmoszféráját, végigélték 1956-ot, tanúi lehettek a hatvanas években megjelenő beat-nemzedék békés forradalmának, a hatvannyolcas párizsi diákfelkelésnek, a fiatalság születő ellenkultúrájának, majd felnőttként a hetvenes évek felé a társadalmi, gazdasági és kulturális megtorpanásnak, a korábbi illúziók és perspektívák szétfoszlásának.”

Nem kétséges, hogy munkáiban mindig is „leképeződik” a kor. Visszapillantva: 1973-as kiállításai – Lépcsőház, Szembesítés, Tér és lehetőség – bizonyára viták tárgyát képezik, az 1989-es Mégis mozog a nép… a társadalmi változások érzékeltetésére koncentrál. 1996-ban a JEL és ÁRNYÉK új hangot üt meg, amelyet 1997-ben az Új kaland, 2002-ben a Kepes György emlékére követ.

2008-tól munkái jelentős része a digitális fényképezés speciális lehetőségeivel foglalkozik, több idősíkot rögzítő panoráma képeket készít. Ahogyan Haris László fogalmaz: „Az új képek egy része Erdélyben készült, ezek összetartozásunk, sorsunk azonosságának jelképei.” Ezekből láthatunk egy erős válogatást az Artphoto Galériában.

Eifert János

Haris László: Kovácsmod

72 év fontosabb állomásai Haris Lászlótól:

„1943 február 9-én születtem Budapesten. Apám műszaki vállalkozó, autóalkatrészeket gyárt, a háború jó konjunktúrát teremtett. Édesanyám a három gyerekkel otthon van, munkáját egy Mari nevű tófalui cselédlány segíti. Apámat néhány hónapos koromban tartalékos tisztként behívják katonának. Vele tulajdonképpen négy és fél éves koromban ismerkedek meg, mikor hazajön az orosz fogságból. Bármily furcsa, ma is pontosan
emlékszem a jelenetre, mikor haza érkezett; soványan, betegen, boldogan végre itthon volt. Hat évvel idősebb bátyám az utánozni való példakép, talán valamiféle apa-pótlék számomra. Tőle tanulok meg fényképezni.

Hat éves koromban már van fényképező gépem, tudok filmet hívni, kontaktolni. Írni, olvasni csak egy évvel később, a Dugonics utcai iskolában tanulok meg.

1956 november 2-án szüleim végre elengednek fényképezni. Nyolcadik kerületi lakásunk közel volt a forradalom legfontosabb eseményeihez, de a jól hallható lövöldözések miatt nem mehettem ki az utcára.
November másodika azonban más volt, mint a korábbi napok. Reggel szép napsütésre és csendre ébredtünk.
Úgy tudtuk, győzött a forradalom, a városban rend van, mindenki bizakodik, hogy el lehet kezdeni végre a normális életet. Délutánig végigjárom és fényképezem a forradalom helyszíneit. Nem sejtem, hogy ötven év múlva ezekből a képekből kiállítás lesz a Műcsarnokban, Washingtonban, Bécsben és még sok helyen. A jövő megismerhetetlenségének jótékony homálya takarja el a lovasrohamot és a könnygázt is.

1957-ben már Vörösmarty-s diákként belépek egy illegális cserkész csapatba. Együtt járjuk a természetet, nyaranként táborozunk azóta is. Az ötvennyolc éves barátság rengeteg közös élménye ma is a legfontosabb számomra.
1968 nyarán diploma a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ha valaki utána számol az éveknek, hamar rájön, hogy valami hiányzik. Hát igen, másodéves egyetemistaként rájöttem, hogy a fényképezés, a film és általában a művészetek jobban érdekelnek, mint a műszaki tudományok. Ekkor érnek Magyarországra a francia és a lengyel új hullám filmjei. Harmincszor nézem meg Wajda Hamu és gyémántját, minden időmet kitöltik Truffaut, Godard, Kawalerowicz, Munk, Wajda és Polanski filmjei, jönnek a japánok, a Homok asszonya, a Vihar kapujában s mindenek fölött Fellini. Az Egyetemi Színpadon Perneczky tart hihetetlenül izgalmas előadásokat a modern képzőművészetről, nem csoda, hogy háttérbe szorul a perdület vektor nyomatéka és abba hagyom az egyetemet. Két év múlva szüleim és nálam okosabb barátaim tanácsára (lásd: cserkész csapat) mégis folytatom és be is fejezem az egyetemet; gépészmérnök vagyok.

1968 szeptember. Házasság Ildikóval. Nagy örömünkre öt gyermekünk születik, akiktől – egyelőre – kilenc
unokánk van.

1969 Szürenon kiállítás Budapesten. Művészi pályám igazi kezdete. Az akkor szerveződő Új MagyarAvantgarde művészeiben találom meg a leginkább inspiráló, ihlető legfontosabb társakat. Néhány név ateljesség lehetetlen igénye nélkül: Csáji Attila, Csutoros Sándor, Molnár V. József, Haraszty István, Pauer Gyula,
Hencze Tamás, Lantos Ferenc, Karátson Gábor, Papp Oszkár, Türk Péter, Prutkay Péter. A Szürenon után több, mint 10 évig csak képzőművészeti kiállításokon szerepelek fotóimmal.

1970-73 Balatonboglári Kápolna Tárlatok. A Galántai György által bérelt kápolnában szabad kezdeményezésként megvalósuló tárlatok, rendezvények, koncertek, színi előadások hamar kivívták a Központ rosszallását. A ránk küldött rengeteg manipuláló, fenyegető, aggódó és ígérgető, közben folyamatosan jelentő ügynökök hálózata még ma is felderítetlen. Személyük nem is lényeges, mert a lényeg az, hogy a Pártközpont négy évi manipulációja sem tudta a boglári Kápolna Tárlatokat olyan irányba terelni, ami a hivatalos kultúrpolitika számára elfogadható lett volna. Ekkor jött az Übü királyi fordulat: egy osztag állig
felfegyverkezett katona megtámadta a Kápolnát, ahol épp színi előadás folyt. Mindenkit kizavartak, majd befalazták (!) a kulccsal egyébként biztonságosan zárható kápolnát.

1973-1980 A szűkülő kiállítási lehetőségek miatt konceptuális művek, performanszok korszaka egyedül és közösen Csutoros Sándorral, Molnár V. Józseffel, Szemadám Györggyel.

1980-1990 Boldog, nyugalmas tíz év a Pannónia Filmstúdióban. Már kizárólag a fotográfiával foglalkozom, megismerkedek az animációs filmkészítés technikájával, sok kitűnő művész baráttal, Orosz Istvánnal, Reisenbüchler Sándorral, Horváth Máriával, Jankovics Marcellal, Dargay Attilával, Szoboszlay Péterrel, Vajda
Bélával, másokkal. Orosz Istvánnal közösen rendezett animációs rövidfilmünk az Apokrif.

1990-ben rendszerváltás a Pannoniában is: egyszerre kapom meg tíz éves munkahelyi hűség jutalmamat és felmondásomat. Azóta vagyok „szabadúszó” művész és kényszervállalkozó.

1989-ben alapító tagként bekapcsolódok a Nemzetközi Kepes Társaság munkájába. Ez a magyar Kepes György nevét viselő nemzetközi társaság művészekből és tudósokból áll. Célja a Kepes-i gondolat korszerű tovább éltetése, a művészet és tudomány határterületeinek művelése, az új tudományos eredmények hasznosítása a művészetekben.

1996 óta napjainkig újra fényképezek absztrakt fotókat festmények apró részleteiről. Az 1973 előtti munkák folytatása ez. A világ fölfelé és lefelé tartó végtelenségének megnyilvánulásai ezek a szokatlanul nagy méretű – több méteres – fotográfiák.

2007-ben meghívnak rendes tagnak a Magyar Művészeti Akadémiára. A Makovecz Imre által alapított Akadémia meghívása nagy megtiszteltetés, a Kecske utcai megbeszélések, rendezvények, előadások pedig meghatározó, fontos kulturális események számomra.

2008-tól munkáim jelentős része a digitális fényképezés speciális lehetőségeivel foglalkozik, több idősíkot rögzítő panoráma képeket készítek. Az új képek egy része Erdélyben készült, ezek összetartozásunk, sorsunk azonosságának jelképei.

2011 november 5-én a Művészeti Akadémia köztestület lett. Választott tisztségviselőként energiáim nagy részét leköti a munka és az aggodalommal terhes remény, hogy az Akadémia méltóvá tud-e válni megfogalmazott céljaihoz. Az eredményről majd utódainkat kell megkérdezni 50-60 év múlva.”

Az Artphoto Galéria 2000 óta működik, elsősorban internetes fotóművészeti galériaként, de 2013 ősze óta a budapesti kiállítótermek sorában is jelen van. Alapvető célkitűzése, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse és fogadtassa el a művészi fotográfiát, mint műtárgyat és rangos képzőművészeti alkotást,
ezért a kortárs magyar fotográfia jelentős alkotóinak műveit mutatja be kiállításain. Az itt bemutatott képek aláírt példányai egyúttal meg is vásárolhatók. 2013 őszén az Artphoto Galéria internetes portálja is megújult a www.artphoto.hu címen. A honlapon számos kiállítást tekinthetnek meg a látogatók, különböző szempontok alapján válogathatnak a kiállított művek között, illetve lehetőségük van arra is, hogy a kiválasztott képeket megrendeljék és megvásárolják.

A kiállítás a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.

Eifert János felvételei

http://photoexpo.hu/portfolio-ertekeles-eifert-janossal/

A MAOE “Harmónia” c. kiállítására adjuk be a munkáinkat. A gyűjtés Szentendrén, a Művészetmalomban zajlik. Dömötör László barátom ötletéből az ő vontatóhajóján tesszük meg az utat Budapest – Szentendre viszonylatában. Lili is velem tart, visszafelé Siklós Pétert is felvesszük. Közben fényképezek, élvezem és csodálom a késő őszi hangulatot, a víz játékát, a napsütést. Közben ránézek az androidos telefonomra, jönnek a hírek: Az Iszlám Állam lopott útleveleit használhatták a párizsi terroristák; Lelőtt orosz gép: a navigátor szerint nem sértették meg a török légteret; Kettős gyilkosság Érden – Egymilliót fizetne a rendőrség; Világháború után érdeklődő felvidéki magyarokat fogott a TEK; Mészáros Lőrinc mindössze fél perc alatt jutott földhöz; Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor jó barátja, Felcsút első számú gázszerelője és egyben polihisztora megint nagyot ment egy közbeszerzésen. Ezúttal a Mészáros és Mészáros Kft. Szilvásváradon építhet lovardát – írta a napi.hu. Elteszem a telefonomat, nézem inkább a víz játékát…

Táncfotó Workshop a Sidelight Photo Studioban, Csendes Krisztina szervezésében, Barna Júlia, Petróczi Réka, Horváthné Lovas Ildikó, Németh Melinda, Gregorits Dániel, Kovács Krisztina, Jakovicsné Gadányi Andrea, Józsa Károly, Tóth Brigitta és Olasz Ágnes részvételével.

Akiket fényképeztünk: Szél Dalma, Mészáros Attila – a Magyar Táncművészeti Főiskola végzett növendékei, Téglás Krisztina “Haalima” és Márton Jeddi, az Anima Prizma Műhely művészei.

Eifert János, Csendes Krisztina, Olasz Ágnes, Józsa Károly, Kovács Kriszta és  Jakovicsné-Gadányi-Andi felvételei

Csoportkép a résztvevőkkel (nem sorrendben): Csendes Krisztina, Barna Júlia, Petróczi Réka, Horváthné Lovas Ildikó, Németh Melinda, Gregorits Dániel, Eifert János, Kovács Krisztina, Jakovicsné Gadányi Andrea, Józsa Károly, Tóth Brigitta és Olasz Ágnes (Józsa Károly felvétele)

Eifert János felvételei

Orosz István – az í ró

Orosz István versei és regényei születéséről beszélgetett Ács Margit íróval. A követ és a fáraó című esszéregényét Illyés Mária művészettörténész, a Sakkparti a szigeten című, legújabb könyvét Babus Antal, az MTA Kézirattár osztályvezetője ismertette. Az esten Orosz István felolvasott műveiből.

A Kossuth-díjas grafikusművész írói munkássága az évek során fölé nőtt annak, hogy alkotói kitérőnek tekinthessük: egy jelentős írói mű formálódott ki a verseskötetekből, a regényes művészeti esszékből (A követ és a fáraó, 2011) és legutóbbi, fikciót és dokumentumot vegyítő, a Gorkij villájában, Lenin és Brodszkij között lezajlott nevezetes sakkparti titkos hátterét feltáró történelmi regényében (Sakkparti a szigeten, 2015).

Szervező: Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata

Időpont: 2015. november 4., szerda, 17 óra, Helyszín: Pesti Vigadó, Makovecz terem (1051 Budapest, Vigadó tér 2., IV. emelet)

Tímár Péter filmrendező előadása – Kelko Niki szervezésében – világításról, kompozícióról, vágásról elsősorban fotósoknak! A filmművészet alapja a fotózás, a mozgóképek megalkotásához elengedhetetlen az állóképek iránti érzékenység. Tímár Péter egészen egyedi látványvilága ezt a kapcsolatot hozta felszínre.

Mit kell tudnunk “alapban” a nagyszerű  előadóról?

Tímár Péter filmrendező, vágó, forgatókönyv író. Balázs Béla díjas művész. Tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1968-tól amatőr filmesként dolgozott, 1974-től filmgyári grafikus, majd trükk-készítő volt. 1984-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskola kameraman szakát. 1976-1985 között a Balázs Béla Stúdió tagja volt, ahol első experimentális filmjeit készítette el. 1985-ben rendezte első játékfilmjét Egészséges erotika címmel. Ismertebb filmjei: Egészséges erotika (1985) rendező, forgatókönyvíró, vágó, Moziklip (1987) rendező, forgatókönyvíró, operatőr, vágó, A legényanya (1989) vágó, Csapd le csacsi! (1990) rendező, forgatókönyvíró, vágó, Csinibaba (1997) rendező, forgatókönyvíró, vágó, 6:3 avagy, játszd újra Tutti (1998) rendező, forgatókönyvíró, vágó, Zimmer Feri (1998) rendező, író, forgatókönyvíró, vágó, Vakvagányok (2001) rendező, forgatókönyvíró

Eifert János, Posztós Csaba és Kovács Gábor felvételei

Amikor Herbst Rudolf, Agócs József, Senior Juhos Nándor és saját képeim segítségével beszámolok a MAOE Fotóművészeti Tagozata tisztújító közgyűléséről, sokan kérdezhetik, hogy egyáltalán, mi is az a MAOE? Válaszom a Wikipedia segítségével:

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) 1992-ben alakult Budapesten a megszűnt Művészeti Alap jogutódjaként. A Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány mellett működő országos egyesület, amely a képzőművészek, iparművészek mellett a fotóművészeket, az írókat és a zeneművészeket is egyesíti. Tehát Fotóművészeti-, Iparművészeti-, Irodalmi-, Képzőművészeti és Zenei tagozatai vannak.

A MAOE Magyarország legnagyobb taglétszámú, a hivatásos alkotó művészeket tömörítő szervezete. Az egyesület célja a tagok szociális támogatása, szakmai érdekképviselete, jogsegélyszolgálat, kiállítások szervezése.

Most a közel 330 tagot számláló Fotóművészeti Tagozat tisztújító közgyűlésén a leköszönő vezetőség nevében S. Faragó Gyöngyi beszámolt az elmúlt öt év tevékenységéről. A hozzászólók megköszönték áldozatos és sikeres, öt évi munkájukat. Ezt követően került sor a jelöltállításra, majd a titkos szavazásra. Végül megszületett az eredmény, és Markovics Ferenc ismertette a leadott szavazatok alapján a Fotóművészeti Tagozat új vezetőségét, amely 2016. januárjában kezdi meg munkáját: Hupján Attila – elnök; Fekete István; Vajda János; Zsila Sándor

Herbst Rudolf, Agócs József , Juhos Nándor és Eifert János felvételei

Az elmúlt öt év munkájáról elhangzottak mellett beszédes összegzéseként olvashatjátok a MAOE Fotóművészeti Tagozata csoportos kiállításainak 2010 – 2015 közötti időszak teljes listáját:

DEBRECEN MA

2010. január 21 – január 30. FÓRUM Bevásárlóközpont, Debrecen

VÁLTOZATOK MONA LISA-ra

2010. február 9 – február 26-ig, Civil Közösségek Háza, Pécs

MÚLT IDŐK MASINÁI

2010. május 29 – június 27. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest

VÁLTOZATOK MONA LISA-ra

2010. május 28 – június 12. Kálmán Imre Művelődési Központ, Siófok

ÓBUDA NAPJA

2010. augusztus 24 – szeptember 14. Platán Könyvtár, Óbuda

DEBRECEN MA ( Debrecen új arca )

2010. szeptember 8 – szeptember 21. MÉLIUSZ KÖZPONT, Debrecen

A DUNA AZNAP

2010. szeptember 21 – október 12. Klebelsberg Kultúrkúria, Pesthidegkút

65 FOTÓ / Válogatás az elmúlt öt év munkáiból

2010. november 17 – december 1. Duna Galéria

2011

A DUNA, mely múlt, jelen, s jövendő

2011. január 17 – január 30. Újpesti Gyermek Galéria

Hommage’á Németh József

2011. február 2 –február 20. Duna Galéria

BARTÓK HÁZA

2011.február 23 – március 20. Klebelsberg Kultúrkúria, Pesthidegkút

PREMIER

2011. április 6 – április 24. Duna Galéria

A TÉGLA DÍCSÉRETE

2011.április 17 – május 1. Hódmezővásárhely, Emlékpont

2011. június 25 – Múzeumok Éjszakája Veszprém, Dubniczay – palota, Magtár

„Miénk itt a tér…”

2011. augusztus 26 – szeptember 18. Újpesti Gyermek Galéria

LISZT 200 _ Variációk egy fekete zongorára

2011. november 9 – 2012. január 15. Gál Imre Galéria, Pesterzsébeti Múzeum

Édeskettes

2011. december 2- december 15. Magyar Alkotók Háza

LISZT 200 – Variációk egy fekete zongorára

2012. február 24 – március 24. Dunakeszi Farkas Ferenc Művészeti Iskola

DUNA – Nyitott Könyv / Mai Manó Ház

A DUNA kiállítási anyag vetítése a kiállítás keretei közt

Hódmezővásárhely szakrális élete

2012. szeptember 18. Olof Palme Ház

LISZT 200 – Variációk egy fekete zongorára

2012. november 5 – 2012. november 25. Klebelsberg Kultúrkúria

VALÓSÁG ÉS ILLÚZIÓ

2012. december 11 – február 3.

LISZT 200 – Variációk egy fekete zongorára

2013. január 8 – 31. Kondor Béla Közösségi Ház

2013. április 29 – május 19. Újpesti Kultúrális Központ-Ifjúsági Ház

SZÁRNYALÓ SZEMEK

2013. május 16 –július 21. Közlekedési Múzeum, Erzsébet terem

VÁSÁRHELYI PILLANATOK – Tíz év fotószimpóziumainak összegző kiállítása

2013. június 22 – Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

ÖNARCKÉP VAL-VEL

2013.november 7 – december 1. Nemzeti Táncszínház, Kerengő Galéria

ANALÓG 2013

2014. február 7 – február 28. Klebelsberg Kultúrkúria

Volt egyszer egy Vidámpark

2014. március 6 – április 6. Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Magyar történelmi boroshordók

2014. március 6 – április 7. Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Elmém lencsémen keresztül , Tisztelgés Lucien Hervé emléke előtt

2014. március 28 – május 6. Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely

Volt egyszer egy Vidámpark

2014.május 15 – június 1. Klebelsberg Kultúrkúria

Elmém lencsémen keresztül , Tisztelgés Lucien Hervé emléke előtt

2014. július 12 – július 24. Bácskai Kultúrpalota, Baja

Kortárs Digitális Fotográfia 2014

2014. október 3 – október 31. MANK Galéria, Szentendre

A TÉGLA DÍCSÉRETE

2014. szeptember 14. ZENTA

Elmém lencsémen keresztül

2014. november 5 –november 12. ART IX – XI Galéria

KORTÁRS DIGITÁLIS FOTOGRÁFIA

2015. március 4 – március 30. Klebelsberg Kultúrkúria

Elmém lencsémen keresztül 2.0

2015. június 5 – július 1. Bessenyei Ferenc Művelődésközpont, Hódmezővásárhely

KORTÁRS DIGITÁLIS FOTOGRÁFIA ( Bővített anyag )

2015. június 5 – július 3. Vermes Villa, Dunaszerdahely

Elmém lencsémen keresztül 2.0

2015. július 16 – augusztus 3. ART IX – XI Galéria

FÉNY – ÉV

2015. augusztus 27 – szeptember 27. Klebelsberg Kultúrkúria

FÉNY – ÉV

2015. november 4 – november 27. MANK Galéria, Szentendre

UNDERGROUND

2015. december 14 – január 31. MÚOSZ Székház, Budapest

Magyar Katolikus Rádió

http://katolikusradio.hu/archivum.php?mev=2015&mho=11&mnap=13&mora=16&mperc=04

Adásban: 2015. november 13.  16:04, 2015. november 16.  04:30

Látványos

Blende

Szerkesztő: Zanati Zsófia, zenei szerkesztő: Keceli Zsuzsa

-178 milliárd pixel a falakon- megnyílt az év természetfotóinak kiállítása

-Eifert János fotóművész a Magyar Fotóművészek Világszövetsége tiszteletbeli tagságáról, a 34. Életünk és a Pesti mesék c. kiállításról.

“Az idén nem csak az derült ki a természetfotósokról, ami máskor is: mármint hogy képesek napokra-hetekre bevenni magukat egy erdőbe, gubbasztani a lesen , zsibbadásig várni egy mozdulatra, egy rezzenésre. Kiderült, hogy milyen különleges képet –képletet rejt a Cassiopeia: ( a Szív-ködöt) és volt, aki megörökítse, mint ahogy elképesztő fotográfia született egy pöffeteg-gombáról, egy kockába sűrítve látható, hogyan használják ki a hangyák a levéltetveket, vagy hogy hogyan vadássza le a kedves gyurgyalag a szépséges szitakötőt. Utóbbihoz persze kellett egy jó kis les is, s kellett néhol 47 nap Máté Bence utánozhatatlan, többszörösen díjnyertes képeihez is, amelyek közül az idén a Lépéselőny győzött. A Blendében végigpergetjük a hazai természetfotográfia friss termését, amelyekről a támogató képviselője azt is kiszámolta: 178 millió pixel van a falakon…”

A 34. Életünk Országos Fotópályázat kiállítása

Idén 34. alkalommal hirdette meg a Kanizsai Kulturális Központ és a Kanizsa Fotóklub az Életünk Országos Fotópályázatot. A felhívásra 46 alkotó 270 fotót küldött, melyekből az Eifert János, Markovics Ferenc és Módos Gábor fotóművészek által alkotott zsűri 32 fotós 67 képét választotta ki. A HSMK Ősze András galériájában megrendezett kiállítást Dénes Sándor polgármester nyitotta meg.

Beszédében a fotópályázat egyik altémája, a jazz zene és a művészeti ágak együvé tartozását emelte ki. – Már szerteágazó hagyományt mutat fel az – folytatta, hogy a kanizsai jazzfesztivál nem zenével, hanem rangos képzőművészeti látványossággal nyílik, hiszen a fotópályázatra beérkezett legjobb alkotásokat hosszú évek óta ilyenkor mutatják be a nagyközönségnek.

Mindennek az állításnak az a tény teremtheti meg az alapját, hogy – egyik oldalról – a Kanizsai Fotóklub már az 1960-as évek elején, vagyis több mint 50 éve hirdette meg első alkalommal az Életünk Országos Fotópályázatot. Ami önmagában is jelzi, hogy a fotóművészet Nagykanizsán mélyen gyökerezik és valóban komoly múltra tekinthet vissza az 1956 óta működő klub tevékenysége.

A másik ágát e szerteágazó hagyománynak a jazz jelenti, hiszen az elmúlt több mint 40 évben Nagykanizsa neve összeforrt a jazzfesztivállal, és Zala megye egyik legjelentősebb nemzetközi kulturális rendezvényévé vált. Így azzal, hogy néhány esztendeje ez a két közösség és két művészeti-kulturális esemény egymásra talált, és összefonódott, valóban egy szerteágazó hagyomány bontakozott ki, ami jelképezi azt, hogy az életünk milyen gazdag és milyen összetett – zárta gondolatait a városvezető.

A megnyitó beszédet követően a díjakat Eifert János fotóművész és Dénes Sándor polgármester adta át. Főtémában az I. díjat Varga Szilárdnak a Kanizsa Fotóklub tagjának ítélte oda a zsűri Bábmester című képéért. II. díjat Molnár Ferenc budapesti fotós Bari Janó című fotósorozata kapta. Nagykanizsa Megyei Jogú Város díját Mikó István budapesti fotós Pircsi című képe érdemelte ki. Különdíjban részesült: Dominko Miran – Lendva. Oklevelet kapott Ligeti László – Baja és Kiss Imre – Pécs.

Jazz altémában: oklevélben részesült Kis-Bankné Kondákor Marianna – Kaposvár, Albert Béla – Kiskunfélegyháza, és Koncz Dezső – Budapest. A Göbölös Fotó díját szintén a budapesti Molnár Ferenc kapta.

Az ünnepségen közreműködő Gayer Mátyás, Grazban élő kanizsai jazz zongorista és Kristina Trezune előadása már a jazzfesztivál hangulatát idézte meg.

Forrás: B.E. (kanizsaujsag.hu)

Képek: A díjazottak fotói, valamint Újhelyi Zsolt, Török Tibor, Olasz Ágnes és Eifert János felvételei a kiállítás-megnyitóról

A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij élet/mű

El Kazovszkij (1948-2008) a késő XX. század és az ezredforduló egyik legeredetibb és legszuggesztívebb magyar képzőművésze volt. Festőként, performerként, díszlettervezőként és – ma már tudjuk – költőként is hatalmas életművet hagyott hátra, amelynek roppant elevenségét és mélységeit a kortársak is azonnal fölismerték. A Magyar Nemzeti Galéria mintegy 400 művet bemutató kiállítása arra vállalkozik, hogy művészettörténetileg pontosabb képet rajzoljon mindarról, amit El Kazovszkij fájdalmasan korai halálával örökül hagyott.

A kiállítás egymástól markánsan elkülönülő szekciói egy-egy karakteres metszetben villantják fel El Kazovszkijt és művészetét.

A rendezés nem állít fel közöttük fontossági sorrendet, illetve nem határoz meg a nézőknek egyértelmű bejárási útvonalat, inkább arra ösztönöz, hogy a labirintusszerű térben járkálva szokatlan összefüggésekre figyeljünk fel vagy ismerjünk rá.

A művésznek erős hajlama volt bizonyos tárgyak, emberek, műalkotások fetisizálására. A fétistárgyak állítása, kultusza és ledöntése a művész festményeinek, installációinak és híres performanszainak központi témája volt: csillapíthatatlan, szerelmes sóvárgása az elérhetetlen Szépség után a Másik eleven testének roppant sokféle, gazdag érzékiségű művészi pótlékait hívta életre. A fikcióval, a keretekkel, a síkvetületekkel, a képregény formával és az irodalmi szerepekkel való játék tartja életben művészetének mélyről fakadó teatralitását. A színek, terek, méretek, formák intenzív és szenvedélyes ellenpontozása révén művei roppant erős, szinte mágneses vonzerővel hatnak a nézőre. Ehhez kapcsolódik a kiállítás egyik szenzációja is: a több mint húsz éven át folytatott ünnepi játékai, a Dzsan-panoptikumok monumentális színpadának és jelmezegyüttesének bemutatása.

Anemi identitás problémája, amelynek önálló – tapintatos, de karakteres – tárgyalása nélkül El Kazovszkij minden bemutatása képmutatás lenne. A művész mindig bátran fordult szembe a nemi sztereotípiák zsarnokságával: de mivel saját önértékelése szerint “19. századi stilizált férfitudattal” nőtt fel, saját köztes pozícióját is a markáns férfi és női szerep-előírásokkal konfrontálódva formálta meg. Mélyre ható családi és kulturális gyökereit, a nyelvhez, a klasszikus orosz irodalomhoz és kultúrához való kötődését szintén külön szekcióban dolgozzuk fel. Noha lényegében független az eddigiektől, nem kerülhető meg El Kazovszkij indulásának egykori avantgárd gyökere, az 1970-1980-as évek hazai underground ellenkultúrája sem. Végezetül egy provokatívan “white cube”-nak elkeresztelt önálló szekcióban irányítjuk a figyelmet El Kazovszkij festészetére. A kifejezés a kortárs művészeti szakirodalomban azt a látszólag semleges galériateret jelöli, amely kizárólag a művek “tisztán” esztétikai, “abszolút festői” minőségeit állítja fókuszba, vagyis kizár a műértésből minden, úgymond, külső, alkalmi és helyi vonatkozást, társadalmi, nemzeti, kulturális, vallási vagy szexuális kisebbségi kontextust, hogy semmi se zavarja az abszolút festői értékek érvényesülését.

(A kiállítás kurátorai: Jerger Krisztina, Rényi András, Százados László

A kiállítás az El Kazovszkij Alapítvány együttműködésével jött létre.)

(Forrás: MNG)

Eifert János felvételei