Magyar Tudományos Akadémia http://mta.hu/ – a Magyar Tudományos Akadémia Honlapja, amelyet az MTA Kommunikációs Főosztálya készít. Felelős szerkesztő: Takách Zsuzsanna főosztályvezető, Vezető szerkesztő: Velancsics Béla, Szerkesztőség: Molnár-Vizi Csenge és Bordás Veronika

 Dr. Szentágothay János professzor, a “vívódó értelmiségi” 

(Eifert János felvétele)

Szentágothai, a “homo politicus”

“Történelmi körülményeink között tisztességesnek (…) maradni” – ez volt Szentágothai János pályájának sarokköve. Ez az ars poeticájaként is felfogható gondolat fémjelezte a hazájához haláláig hű tudós mozgalmas közéleti pályáját. A háborúkkal és diktatúrákkal sújtott 20. századi magyar történelmet humanista értelmiségiként élte végig, és ez a létmód határozta meg minden tettét.

 Szentágothai János nem pusztán a “tisztességesnek maradni” elvéhez ragaszkodott az embert próbáló időkben. Többet akart: aktívan és következetesen cselekedni egy jobb, élhetőbb világ megteremtése érdekében, legyen szó akár egy kis kutatói közösségről, akár az egész nemzetről. Jakab apostollal vallotta: “Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak” (Jak 4.17). Ő tette. Akkor is, amikor nemcsak a karrierjét, az egzisztenciáját, hanem akár az életét is kockáztatta az, aki szembeszállt a hatalommal. A második világháború idején szimbolikus gesztusként, a nácizmus elleni tiltakozásul szász eredetű családnevét – Schimert – 1940-ben Szentágothaira magyarosította. Azután, a Rákosi-korszak akadémiai történéseinek egyik legemlékezetesebb és legmegalázóbb epizódjában, amelynek végén Sántha Kálmán orvost politikai okokból megfosztották akadémiai tagságától, Szentágothai azon kevesek egyike volt, aki fel mert szólalni. “Feleségem hetekig nem is mert aludni, mert vártuk a szürke Pobedát, ami esetleg soha viszontlátásra vitt volna el az akkor már sejthető sorsra” – idézte fel a meghurcolt tudóstárs melletti kiállást követő időszakot egy, a rendszerváltást követő parlamenti felszólalásában.

Ugyancsak az Országház volt a helyszíne a professzor legnagyobb visszhangot kiváltó, politikai témában elmondott beszédének. Ebben a magát a rendszerváltás előtti időszak emblematikus politikai ügyévé kinövő bős-nagymarosi vízlépcsőről monda el véleményét 1988-ban. Minden vonatkozásában aggályosnak ítélte a tervet, és nyomatékosan azt ajánlotta a kormánynak, mondjon le róla, vagy hosszú időre függessze fel a megvalósítását. A professzor azt is kifogásolta, hogy a beruházás előkészítésével kapcsolatos munkák a nyilvánosság kizárásával folytak. “A parlamentben csúfosan alulmaradtam” – vonta meg a szavazási eredményt értékelve akkori erőfeszítéseinek mérlegét emlékiratában. A rendszerváltoztatás vitáiban azonban ezt követően is aktívan részt vett, az 1990-es választásokon pedig a győztes MDF jelöltjeként szerzett mandátumot. Bár csodálta Antall József miniszterelnök “karizmatikus bátorságát”, és elismeréssel adózott Szabad György házelnök “tudós politikai elkötelezettsége iránt”, az 1990-1994 közötti parlamenti ciklusban mint törvényhozó már tudatosan egyre inkább a háttérbe vonult. Közéleti emberként azonban továbbra is számos társadalmi szervezet munkájában és irányításában részt vett. Elnöke volt egyebek mellett a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületnek, a Páneurópai Unió magyar tagozatának és alelnöke a Magyar-Zsidó Keresztény Baráti Körnek.

 “Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak” – az egész életében vallott elvet utolsó éveiben is következetesen képviselte, miközben mindvégig kritikus és vívódó értelmiségiként próbált meg javítani hazája közállapotain.

Magyar Tudományos Akadémia Honlapja, http://mta.hu/cikkek/szentagothai-a-homo-politicus-129327

  Eifert János felvételei

Kádár János, az MSZMP főtitkára felszólal a Hazafias Népfront VII. kongresszusán. Szentágothai János, az MTA elnöke elgondolkodva hallgatja a beszédet, amelynek hangvétele sokat változott a korábbi évekhez képest (Budapest, Építők Székháza, 1981. március 14.)

A BÚVÁR szerkesztőség, dr. Lányi György főszerkesztő megbízásából fényképezek a Hazafias Népfront VII. kongresszusán, az Építők székházában. Lencsevégre kerülnek Sarlós István, Németh Károly, Kádár János, Szentágothai János, Apró Antal, Pethő Tibor, Bostai Károlyné, Lázár György, Trautmann Rezső, Szentistványi Gyuláné, Bognár József, Hantos János, Gosztonyi János, Varga Imre, Suth János, Juhász Ferenc, Kállai Ferenc, Ábrahám Kálmán, Trethon Ferenc, Markója Imre, stb.

Kádár János (eredetileg Csermanek János, Fiume, 1912. május 26. – Budapest, 1989. július 6.) kommunista politikus. 1948 és 1950 között belügyminiszter. 1952 és 1954 között egy koncepciós pert követően börtönbe zárták. Az 1956-os forradalom alatt részt vett Nagy Imre kormányában, de november 4-én átállt a szovjetekhez, akik a visszaállított kommunista diktatúra vezetőjévé tették. 1956 novembere és 1988 májusa között az MSZMP első titkáraként, később pedig főtitkáraként megkérdőjelezhetetlenül Magyarország első emberének számított. Kétszer volt miniszterelnök.

Kádár a 20. századi magyar történelem egyik meghatározó alakja. Személye és a nevéhez köthető politika, a kádárizmus ma is éles viták tárgya Magyarországon.

„ Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak! ” – Kádár János programadó szlogenje

2007. május 2-án sírját ismeretlenek megrongálták, felbontották, koponyáját és sok csontját elvitték. Felesége, Tamáska Mária hamvai szintén eltűntek a sírból. A megmaradt csontokat május 5-én hajnalban feltűnés nélkül újratemették a budapesti Fiumei úti temetőben.

Szentágothai János (ered. Schimert, Budapest, 1912. október 31. – Budapest, 1994. szeptember 8.) Kossuth-díjas magyar anatómus, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.

Szentágothai János a magyar agykutatás egyik legnagyobb alakja volt, a mai kutatók legtöbbje nála tette le munkájának alapjait. A nemrég rangos nemzetközi elismerésben részesült Freund Tamás is sokat köszönhet neki (ő 1998-ban amerikai Életmű-díjat kapott). Különösen érdekes azonban az a barátság, melyet Sir John C. Ecclesszel ápolt, hiszen a Nobel-díjas brit agykutatóval együtt azon a véleményen voltak, hogy létezik olyasmi, amit léleknek kell neveznünk.

Azt a kérdést vizsgálták, hogyan jön létre a tudatnak nevezett egység az elmében, hogyha csak különálló agysejteket találunk az agyban. Az egységért a lélek a felelős – válaszolták mindketten. Szentágothai János 1912-ben született Budapesten, eredeti neve Schimert János. Apja, Schimert Gusztáv köztiszteletben álló orvos, anyja Antal Margit; szüleinek ő volt a második gyermeke. A családban orvosok és tanárok, nemesek és professzorok, katonák és papok nemzedékei váltották egymást. Apai ágon erdélyi szász, anyai ágon magyar és székely származásúak voltak ősei. Apja visszahúzódó, befelé forduló ember volt, aki erősen kötődött a vallási pietizmushoz. Öt testvére közül négy érte meg a serdülőkort. A fiúk valamennyien apjuk hivatását követték: szülővárosukban, Budapesten, a Pázmány Péter Egyetem orvosi karán végezték tanulmányaikat.

A jövőbeni professzor a budapesti német gimnáziumban érettségizett, majd 1930-ban megkezdte orvosi tanulmányait. Ifjúkora éveiben, a húszas-harmincas években az országban uralkodó hangulatot az határozta meg, amit ő “a magyar karthágói tragédia”-ként szokott emlegetni: a világháborút követő trianoni béke területének kétharmadától és magyar ajkú lakosainak egyharmadától fosztotta meg az országot. Az értelmiség legjobbjai egyetlen valamirevaló kiutat láttak a tragédia mindenkit letaglózó sokkjából: meg kell sokszorozniuk erőfeszítéseiket, hogy a megcsonkított, megalázott ország romjain kulturális nagyhatalmat építsenek föl. Ez a kor adta a világnak Bartók Bélát és Kodály Zoltánt (bár őket életüknek ebben a részében értetlenség és mellőzöttség kísérte), ekkor tűnt föl azon fizikusok és matematikusok nemzedéke, mely máig meghatározza a hazánkról kialakult képet tudóskörökben. Köztük volt Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő (1963-ban kapott Nobel-díjat), Teller Ede, Lánczos Kornél, Gábor Dénes (1971-ben kapott Nobel-díjat), Kármán Tódor (a Pápai Akadémia tagja), a kémikus Hevesy György (1943-as Nobel-díjas, a Pápai Akadémia tagja), Selye János fiziológus, Polányi Mihály kémikus és filozófus (fia, János Nobel-díjas és a Pápai Akadémia tagja, bár ő magyarul már nem beszél), Moholy-Nagy László iparművész és Victor Vasarely, festő. Az erős kormányzati pozíciókkal rendelkező kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno hivatala idején új egyetemek alakultak, a meglévő, elsőrangú tudományos műhelyek tovább erősödtek. Energikus tehetségek vezetésével új iskolák jöttek létre, többek között ekkor kezdte meg hallásmechanikai kísérleteit Budapesten Békésy György, aki hamarosan a kísérleti fizika professzora lett (1961-ben kapott Nobel-díjat, bár nem a valóban úttörő, 1945-ben végzett holdradar-kísérleteiért); Szondi Lipót ekkor állította föl a pszichológiai mélyanalízis laboratóriumát; Bródy Imre a Tungsram számára megtervezte az első kriptonégőt, Jendrassik György megépítette az első gázturbinát. Debrecenben Verzár Frigyes kutatásai egyengették a talajt az orvostudomány új ága számára, melyet gerontológiának neveztek el, Szegeden pedig a világjáró fizikus és kémikus, Szent-Györgyi Albert felfedezte a C-vitamint (1937-ben kapott Nobel-díjat, szintén a Pápai Akadémia tagja volt, és élete második felét az élet kutatásának, új útak felfedezésének szentelte).

Az ország legjobb “régi iskoláinak” egyikét azidőtájt Lenhossék Mihály anatómiaprofesszor vezette a budapesti Orvostudományi Egyetemen. Lenhossék volt a neuronelmélet egyik megalkotója és világhírű szaktekintélye. Az ifjú Szentágothai János nem sokkal az első anatómiavizsga után az Anatómia Tanszék tagja lett. Követte Lenhossék útmutatásait, és hamarosan a nemzetközi tudományos vitafórumok kellős közepébe került. Ebben az időben csapott össze a neuronelmélet a retikuláris elmélettel. Szentágothainak sikerült új degenerációs technikákat kidolgoznia és alkalmaznia, így a neuroanatómiában hamarosan a világ legjobb szakértői között tartották számon.
A második világháború erkölcsi és fizikai katasztrófáját követően, 1946-ban Szentágothait a pécsi egyetem anatómiaprofesszorának nevezték ki. Pécsett jól felszerelt tanszéket talált, de munkatársak nélkül. A tanszékeket elsöpörték a háború borzalmai. Mindent elölről kellett kezdenie. Első kollégáit saját tanítványai közül választotta ki. A fiatal tanszékvezető sorsa jobban már nem is különbözhetett volna nyugati kollégáiétól: nem volt módja publikálni vezető tudományos folyóiratokban, nem tudott munkatársakat verbuválni a világ legjobb jelöltjei közül. Ám pár évvel a megérkezése után, Szentágothai János olyan virágzó neuroanatómiai, neuroendokrinológiai és neuroembriológiai iskolát épített föl Pécsett, melyet a világ minden neurobiológiai intézetében ismertek és nagyra becsültek.

A professzor páratlan ítélőképesség birtokában volt: az álmodozó, félénk hallgatóban meglátta a jövendő tudóst, és úgy tudta irányítani a fiatalokat, hogy tehetségük legjavát nyújtsák. Minden fiatalabb kollégája számára megtalálta a legmegfelelőbb, testre szabott kutatási területet, a helyes kérdéseket és a megfelelő hozzáállást. Munkatársai megítélésében és hallgatók generációinak nevelésében ugyanazok az irányelvek vezették, mint saját kutatómunkájában. 1956-ban a pécsi Értelmiségi Forradalmi Bizottság elnöke volt.
1963-ban a Semmelweis Egyetem Anatómiai Tanszékének vezetője lett. Új kutatási irányokat jelölt ki, fiatal tudósok tucatjait látta el feladatokkal, akiknek a neurológiai tudományokban utat mutatott. Az egyetemen tartott nyilvános anatómiai előadásai szenzációszámba mentek és nem volt a világon még egy ember, aki olyan lenyűgöző előadásokat tudott volna tartani az orvosi képzés lehető legszárazabb tárgyáról. Előadásain csordultig teltek meg a legnagyobb előadótermek. Kiváló rajzművész is volt, maga tervezte anatómiai atlaszát az elmúlt évtizedekben tizenhárom nyelvre fordították le, és több mint száz kiadást ért meg.

Főbb művei:
Az ember anatómiájának atlasza (Kiss Ferenccel, 1946)
A Hypothalamic Control of the Anterior Pituitary (társszerző, 1962)
The Cerebellum as a Neuronal Machine (1968)
Funkcionális anatómia (három kötet, 1971)