Magyar Tudományos Akadémia http://mta.hu/ – a Magyar Tudományos Akadémia Honlapja, amelyet az MTA Kommunikációs Főosztálya készít. Felelős szerkesztő: Takách Zsuzsanna főosztályvezető, Vezető szerkesztő: Velancsics Béla, Szerkesztőség: Molnár-Vizi Csenge és Bordás Veronika

 Dr. Szentágothay János professzor, a “vívódó értelmiségi” 

(Eifert János felvétele)

Szentágothai, a “homo politicus”

“Történelmi körülményeink között tisztességesnek (…) maradni” – ez volt Szentágothai János pályájának sarokköve. Ez az ars poeticájaként is felfogható gondolat fémjelezte a hazájához haláláig hű tudós mozgalmas közéleti pályáját. A háborúkkal és diktatúrákkal sújtott 20. századi magyar történelmet humanista értelmiségiként élte végig, és ez a létmód határozta meg minden tettét.

 Szentágothai János nem pusztán a “tisztességesnek maradni” elvéhez ragaszkodott az embert próbáló időkben. Többet akart: aktívan és következetesen cselekedni egy jobb, élhetőbb világ megteremtése érdekében, legyen szó akár egy kis kutatói közösségről, akár az egész nemzetről. Jakab apostollal vallotta: “Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak” (Jak 4.17). Ő tette. Akkor is, amikor nemcsak a karrierjét, az egzisztenciáját, hanem akár az életét is kockáztatta az, aki szembeszállt a hatalommal. A második világháború idején szimbolikus gesztusként, a nácizmus elleni tiltakozásul szász eredetű családnevét – Schimert – 1940-ben Szentágothaira magyarosította. Azután, a Rákosi-korszak akadémiai történéseinek egyik legemlékezetesebb és legmegalázóbb epizódjában, amelynek végén Sántha Kálmán orvost politikai okokból megfosztották akadémiai tagságától, Szentágothai azon kevesek egyike volt, aki fel mert szólalni. “Feleségem hetekig nem is mert aludni, mert vártuk a szürke Pobedát, ami esetleg soha viszontlátásra vitt volna el az akkor már sejthető sorsra” – idézte fel a meghurcolt tudóstárs melletti kiállást követő időszakot egy, a rendszerváltást követő parlamenti felszólalásában.

Ugyancsak az Országház volt a helyszíne a professzor legnagyobb visszhangot kiváltó, politikai témában elmondott beszédének. Ebben a magát a rendszerváltás előtti időszak emblematikus politikai ügyévé kinövő bős-nagymarosi vízlépcsőről monda el véleményét 1988-ban. Minden vonatkozásában aggályosnak ítélte a tervet, és nyomatékosan azt ajánlotta a kormánynak, mondjon le róla, vagy hosszú időre függessze fel a megvalósítását. A professzor azt is kifogásolta, hogy a beruházás előkészítésével kapcsolatos munkák a nyilvánosság kizárásával folytak. “A parlamentben csúfosan alulmaradtam” – vonta meg a szavazási eredményt értékelve akkori erőfeszítéseinek mérlegét emlékiratában. A rendszerváltoztatás vitáiban azonban ezt követően is aktívan részt vett, az 1990-es választásokon pedig a győztes MDF jelöltjeként szerzett mandátumot. Bár csodálta Antall József miniszterelnök “karizmatikus bátorságát”, és elismeréssel adózott Szabad György házelnök “tudós politikai elkötelezettsége iránt”, az 1990-1994 közötti parlamenti ciklusban mint törvényhozó már tudatosan egyre inkább a háttérbe vonult. Közéleti emberként azonban továbbra is számos társadalmi szervezet munkájában és irányításában részt vett. Elnöke volt egyebek mellett a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületnek, a Páneurópai Unió magyar tagozatának és alelnöke a Magyar-Zsidó Keresztény Baráti Körnek.

 “Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak” – az egész életében vallott elvet utolsó éveiben is következetesen képviselte, miközben mindvégig kritikus és vívódó értelmiségiként próbált meg javítani hazája közállapotain.

Magyar Tudományos Akadémia Honlapja, http://mta.hu/cikkek/szentagothai-a-homo-politicus-129327