Eifert János

FÉNNYEL ÍRT VALLOMÁSOK

Hódmezővásárhelyen születtem. Gyermekko­romban zenekarban ját­szottam, fuvolázni tanul­tam. Vonzottak a művé­szetek, de gépészmérnök akartam lenni, élveztem a politechnikai órákat, a hegesztést, a lakatos-mesterséget. Még gim­náziumba jártam, amikor táncolni kezdtem a Hódmezővásárhelyi Né­pi Együttesben. Tizenhét éves voltam, amikor a Néphadsereg Művészegyüttese felvételt hirde­tett: hivatásos táncosként folytathattam azt, amit Vásárhelyen ama-tőrként elkezdtem.

Sokat tanultam az együttesben. A jelmez, a díszlet, a zene, a ko­reográfia iskolázza a lá­tás- és formaérzéket, fej­leszti a képi fantáziát. Az ország, a világ nagyvárosait járva híres képtárakat láttam, találkoz­tam a városépítészet kü­lönféle stílusaival, felfedező örömével és iz­galmával gyűjtöttem magamba a számomra ismeretlen élet ritmusát.

Amit a fotózás techni­kájából tudok, autodi­dakta módon tanultam meg. Fotókiállításokra jártam, szaklapokat né­zegettem, mások felvételeiből elemezgettem, személyesen soha senki nem oktatott. Ezért is tekinthetem példaképemnek és mesteremnek Escher Károlyt, Rodcsen­kót, a francia Henry Cartier-Bressont, az amerikai Edward Stei­chent, a magyar szárma­zású Robert Capát. És hosszan sorolhatnám a fotóművészetben jelesen alkotó kortársak neveit.

Az együttesben sok szólófeladatot kaptam, de egyre inkább úgy éreztem, hogy mint elő-adóművész csak más al­kotók elképzeléseit való­sítom meg. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy fotóriporter legyek. Az első biztatást, az el­ső sikert egy békéscsa­bai kiállításon díjnyer­tes táncos képem jelentette. Később a Buda-pesti Fotóklub ifjúsági csoportjának lettem a tagja. Szükségem volt erre a közösségre, mert erőt adott – és ad ma is – számomra a baráti biztatás, az érdeklődő figyelem. Mindig valakinek az ösztökélésére mertem részt venni egy-egy pályázaton. Ha nívó-díjat, jutalmat, elisme­rést kapok, azért teljes az örömöm, mert sosem érzem ezt magától értetődőnek, hanem besoro­lom a hétköznapi cso­dák közé.

Sokféle géppel dol­goztam, sokféle megol­dást kipróbáltam már. A jó felvételeknek nem a gép „tudása^”, nem a technikai eszközök bra­vúrja az alapja. Napi munkám során a legkülönbözőbb eszközöket használom: csillagszű­rőt, fényszűrőt, prizmá­kat, előtéteket, a cél ér­dekében alkalmazom a montázstechnikát is. De a technika nem önma­gáért való, van olyan felszerelésem, amelyet évente ha egyszer hasz­nálok.

Néhány éve dolgozom fotóriporterként, a Lobogó munkatársaként. Nemcsak vallom, hanem alkalmazom is az íratlan szabályt: a fotós legyen az újságíró legközvetle­nebb munkatársa. Soha-sem untam végigülni a hosszú beszélgetéseket. Jegyzetelek a magam módján: képzeletbeli képkockákba sűrítem, sorakoztatom a lénye­get. Amikor a gépbe nézek, már előre tudom, hogy mit, miért és ho­gyan szeretnék látni. S azt is látom, azt is belekomponálom a képbe, ami túl van a kereső határolta képmezőn.

Úgy érzem, túljutottam az úgynevezett művi, a kimódolt fényképezésen. Riporteri munkám kielé­gíti azon igényemet, hogy szüntelen érdeklő­déssel nézhessek az em­ber és a virág jelensé­geire.

Azt csinálhatom, amit szeretek. Dolgozom. Harminchat éves vagyok.

(Lobogó, 1979. szeptember 20.)