SZÁVAY ISTVÁN EIFERT JÁNOS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRÓL (FOTÓMŰVÉSZET 1979/4)

Nehéz a dolga a kritikusnak, ha olyan kiállításról kell írnia, amelyen — mint mondani szokás — magukért beszélnek a képek. S főként akkor nehéz a feladata, ha a szerző iránti barátságból, no meg felelősségtudattól áthatva többször is átrágva magát a tárlat anyagán, valami olyasféle állapotba jut el, amikor egy narancsszeletet elszopogatva a gyümölcs kellemes leve után már csak az ízetlenebb, rostos állomány marad, ám azt is le kell nyelnie. Ezért aztán, ha követtem volna a mai divatot, amely szerint csak kiforrott eredményekről illik tudomást venni, amennyiben nem minden rokon­szenvünket nélkülöző szerzőről van szó, s ha hallgattam volna a szerző iránti rokonszenv tartózkodásra intő sugallatára, aligha fogtam volna bele ebbe a kritikába.

Az a tisztesség, amellyel az ember elsősorban éppen a számára rokonszenves alkotóknak tartozik, s az a fotográfiai közérdek, amely a hasznos tanulságok levonását egy ilyen izgalmas esetben így vagy úgy, de szükségessé teszi, arra késztetett, hogy sokadik alkalommal is szembesítsem a szerzőről régóta alakulgató véleményemet Eifert János Szegeden megnyílt kiállításának anyagával.

Előre kell bocsátanom, hogy nagyon szemre-való, dekoratív anyagot mutat be a mintegy negyven — nagyobbrészt színes képből álló — tárlat. Első nekifutásra a nézőt mindenképpen magával ragadja az a lenyűgöző, átlagon felüli biztonság, amellyel a szerző kezeli a színes és a fekete-fehér fotográfia eszközeit, s az árnyaltságnak, az érzékeny­ségnek az a hangulata, amelyet Eifert képes megteremteni képeiben. A kritikus gondjai akkor kezdődnek, amikor az első ízes benyomások után igyekszik mélyebbre hatolni, alaposan megismerkedni Eifert világának mélységeivel, mélyebb összefüggé­seivel, csakhogy rá kell jönnie, ez a kiállítás aligha képes szolgálni ilyen mélységekkel. Megvallom, bajban voltam, főként a szerző korábbi munkáinak ismeretében éreztem elhibázottnak a véleményemet. Ezért aztán — más segítség híján — a vendégkönyvhöz fordultam, hátha abban találok olyan szempontokat, amelyek alkalmasak lehetnek véleményem megváltoztatására. Szorgos jegyzetelésem valóban érdekes eredményekkel szolgált, úgyannyira, hogy néhány bejegyzést közre is szeretnék adni. Íme: „Annyira tetszett, hogy szeretném ezeket a fotókat poster formájában is viszontlátni.” „Dekoratív, gondolatszegény kiállítás.” „Csodálatos fotók, igazi művészet.” „Szegedi tartózkodásom ,színes’ élménye.” „Ritkán lát az ember ehhez fogható csodálatos fotókat.” „Csodálatos volt !” „Eddigi életem legszebb fotókiállítása.” „Nagyon szép fotókat láttam, páratlan élményt nyújtott.”

Vagyis ennyire egyhangú sikert aligha aratott a közönség körében fotókiállítás az utóbbi években. Dicséret minden mennyiségben — mondhatnánk a vendégkönyvről, amely az elismerő és a csodáló véleményeknek olyan özönét őrzi, hogy az embert már ez is gyanakvásra készteti. S első nekifutásra azt hihetné a néző és olvasó, hogy a dicséretek áradatára meg is lelte a kulcsot az egyetlen pejoratív bejegyzésben: „Dekoratív, gondolatszegény kiállítás.” Pedig hát az idézett vélemény így aligha fogadható cl, már csak azért sem, mert ehhez előbb definiálni kellene a „gondolat” s a „gondolatszegény” fogalma­kat a fotográfiában. Annyi viszont bizonyosnak tűnik, hogy ilyen egyértelmű dicséretáradatban jobbára a „könnyű műfaj” szokott részesülni. S az is elgondolkodtató, hogy sok bejegyző, miközben Eifert képeit csodálja, dühödten állítja szembe ezt a „szép”, szívet-lelket gyönyörködtető kiállítást az egy emelettel följebb levő, „kemény” újításairól híres szegedi fotószalonnal. Ostobaság lenne messzemenő következtetéseket levonni a vendégkönyvből, az egynemű dicséret hangja azonban figyelemre méltó, főként akkor, ha más, a „keményebb” fotográfia dühös elutasításával találkozik.

Mindez természetesen nem jelzi egyik anyagnak vagy alkotói módszernek sem elő­nyeit, sem hátrányait, jóságát vagy gyönge­ségét, inkább csak azt jelzi, hogy Eifert ezen a kiállításán olyan „szépen” szólt nézőihez, hogy e szépség hatása alól nemigen tudta kivonni magát senki, s tette ezt egyúttal olyan „konvencionális” nyelven és témakörökben, hogy képcinek elutasítására még szemlélet- és ízlésbeli oka sem volt senkinek. — Hát már ez is baj? — kérdezhetné teljes joggal az olvasó. Nos, talán nem állok egyedül abbéli véleményemmel, hogy baj. Mindenek-előtt azért, mert az alkotói (jelen)lét akkor sejlik föl igazán a művek mögött, ha azok emberi magatartásról, szemléletről, világ-látásról vallanak, céltudatosan és meghatározott irányultságokkal. Vagyis a fotók így vagy úgy, de magukon hordják az alkotói személyiség határozott jegyeit. Erre pedig többnyire csak akkor alkalmasak a képek, ha jellemző és kiforrott, sajátos alkotói módszer innovációs jegyeit hordozzák. Az alkotáshoz szervesen hozzátartozik a sajátos „arc”, hangvétel, stílus, egyszóval az újítás belső kényszere, amely az egyéni formanyelv és eszköztár sajátos rendszerének kialakulásához vezet. Mindez viszont csak kevéssé jellemző Eifert Jánosnak erre a kiállítására. Mindenképpen igazságtalanság lenne, ha a szerzőnek csupán erről a tárlatáról beszél­nénk, annál is inkább, mert akkor szükség-szerűen adósak maradnánk azokkal a tanul­ságokkal, amelyek egy szakmai félsikert hozó kiállítást is fontossá tesznek, s amely tanulságok érdekében mindenképpen hasznos nyilvánosan is átgondolni Eifert mostani kiállításából leszűrhető tapasztalatainkat.

Éveken át hivatásos táncos volt, természetes tehát, hogy amikor fényképezőgépet vett a kezébe, témája először a tánc volt. Táncfotósként ismerte meg őt az ország, s e világban bontakoztak ki azok a fotográfusi képességéi, amelyek képeit egyénivé, meg- és felismerhetőkké tették. Hogy mi volt a szakmai szempontok szerint megfogalmazható lényege c fotóknak? Mindenekelőtt talán az, hogy eltérve a létező konvencióktól, Eifert nem a táncos vagy a tánc nagy és fontos pillanatait fotózta, örökítette meg képcin, hanem fontos, jelentős pillanatokat teremtett fotóin azáltal, hogy a táncoló ember, a színpadi elemek és fények rendjét új, a szem számára nem adott, csak a fotográfiai nyersanyag emulzióján kibontakozó rendszerekbe szervezte. Vagyis azáltal, hogy a táncoló embert fényekből szervezett, sajátos fotográfiai terekbe helyezte, azzal kiemelte a színpadnak a fotográfia szempontjából „pragmatikusnak” tekinthető világából, s a tánc pillanatainak idegen eszközökkel történő megragadása helyett, azokon fölülemelkedve s azoktól elszakadva volt képes új, a látványeredetben sokszor nem is adott lényegi összefüggéseket fölmutatni emberről és világról. Ily módon elkerülte azt a tipikus hibát, amely más művészetek komplex rendszeréből szeparálva a vizuális faktort igyekszik átültetni a fotóba, s ez nyilván csak szegényes eredményt adhat. Eifertnek úgy sikerült megoldania a gordiuszi csomót, hogy rájött, új, autonóm, fotografikus vizualitást kell teremtenie, ha a fotóban teljes értékűen akarja tolmácsolni a táncot. A táncosból két esztendeje fotóriporter lett. Aki ismeri a szakmát s a riporterrel szemben támasztott mai igényeket, joggal félthette Eifertet a rutinná váló mindennapoknak éppen az innováció, az autonóm képi terek, világok, vagyis a voltaképpeni egyéni alkotó munka ellen ható befolyásától. Első látásra — úgy tűnik — mintha mostani kiállítása ezeket a félelmeket igazolta volna. Magam is csak hosszas rágódás, az anyag és az előzmények elemezgetése után kezdtem meggyőzni önmagamat arról, hogy alapvetően talán mégiscsak másról van szó. Talán arról, hogy Eifert számára kitágult a világ, hogy túl sok benyomás zúdult rá, túl hirtelen, s mostani kiállítása erényeivel és hibáival együttesen azt jelzi, hogy a szerzőben éppen mostanság kezdenek érlelődni e kitárult világ belső feldolgozásának eredményei. Az új, a tágabb világgal való találkozás nyilván számos bizonytalanságot szül mindaddig, amíg ezt nem sikerül belülről, alkotó módon földolgozni. Alighanem éppen e bizonytalanságnak az eredménye az, hogy Eifertnek ez a kiállítása többnyire a felszín közelében mozog, s talán ezért is fogadták be képeit oly könnyedén a nézők. Csakhogy a vendégkönyv felsőfokú bejegyzéseihez ez — a voltaképpen ilyen összefüggésekben természetesnek tekinthető — felszínesség még aligha lett volna elegendő. A sikernek alighanem az az oka, hogy Eifert már bizonyos eredményekre jutott e tágabb világ belső feldolgozásában, s ha egyelőre inkább csak dekoratív jelleggel is, de ismét megjelentek képeiben azok a jegyek, amelyek táncfotóit oly fontossá tették. Igen, ismét megjelentek azok a sajátosan egyéni stílusjegyek, formanyelvi jellemzők, amelyek korábban, a szerzői világ tágulásának kezdetén elvesztek képeiből. Akkori fotói a jó fotográfus által adható biztonsággal, ám nagymértékű konvencionalitással mutatták föl a Szahara homok-, vagy New York kő-sivatagját. Szép, kellemes képek voltak azok, az Epoca színes oldalaira szóló belépőjegyül beváltható fő erény, a kulturált uniformizáltság birtokában. Mintegy befejezett és letisztázott vázlatai egy alkotó fotográfus önnön világát tágító szellemi és fizikai utazásainak. Nos, ezeknek az új benyomásoknak, élményeknek belső, alkotó földolgozása eredményeként mintha most jutott volna el odáig Eifert, hogy a világ nem csupán kitágult, hanem teljesebb is lett a számára, s e kiteljesedett világ fotográfusi földolgozásában most kezdi megtalálni a kontinuitást valamikori önmagához, a sajátságos „belső” vizualitást autonóm képi terekké kivetítő fotóshoz. Bonyolult gondolatmenetekre késztetik az embert Eifert Jánosnak ezek a képei. Hiszen a fekete-fehérek között a Boleróban megjelennek már ismert táncfotósi erényei, a Nyáj birkahegyének horizontján gyalogló pásztor képét a vizuális realitások megtartásával, csupán a perspektíva és a képi határok megválasztásával alakítja autonóm képi látvánnyá. A Csendélet jelképekkel szimmetrikus rendjében kések, bárdok, ölésre váró hentesszerszámok sorakoznak, s a ten­gelyben, az ablak tiszta négyszögének fényében kint, a ködös térben elmosódó sirály száll a tél hideg, de élő közegében. A színesek többségükben a színdinamika érzékeny, esetenként jelentésekre koncentrálóan pontos kezeléséről tanúskodnak. A Modern Ikarosz, amelynél a föld meleg színei, a barnák, sárgák, mélyvörösek visszatérnek a mélykék égben kékesfekete embert röpítő sárkány szárnyainak rendjében. Az átgondolt színkompozíció valóban modern Ikarosz-mondát teremt, a föld rendezetlen-természetes színvilágát fölvive a szárnyak rendjében az égre, az új emberi vállalkozás más, új eredményét sugallva. És a Hollókő csodás, árnyalt mesetája, matt-finom pasztellekben vagy a Mártély és a Mese, vizek, levelek, virágos rét és ember visszafogott színmontázsai, a Pávaszemek végtelenségbe „eresztett” tollkoszorúja vagy a brooklyni híd három képe, amely egyazon kompozícióban háromféle színvilágba fordítja a kő, a kábelek és a felhőkarcolókkal terhes ég csodás rendjét. . .

Szépek és vonzók ezek a képek, talán azért is, mert könnyedek, s mert kissé könnyűek is. Ha nem ismernénk a táncfotós Eifert János autonóm világokat alkotó képességeit, fenntartások nélkül csodálhatnánk a magukkal ragadó színek világát. De éppen az előzmények ismeretében valószínű, hogy ez a kiállítás csak egy állomás egy fotósnak a teljesebbé váló világ felé vezető útján. S hogy mi mindebből a legfontosabb tanulság? Alighanem az, hogy alkotóként vállalni az újat, világunk kiteljesí­tésének nehéz feladatát, az kockázatokkal, kínlódásokkal, vergődésekkel jár. Főként akkor, ha — mint Eifert is tette — nem adjuk föl önmagunkat, nem hagyatkozunk sok év munkájának elegáns rutinjára, hanem a buktatókat is vállalva ragaszkodunk ahhoz, hogy képeink továbbra is gazdagabbak legyenek saját személyiségünk kreatív jegyeivel, vagyis ha képeinket nem tárgyakként, hanem saját gyermekeinkként akarjuk viszontlátni.

Eifert János szerencsére ezt, a buktatókkal terhes, nehezebb utat választotta. Azt, amely egyedül vezethet igazi alkotáshoz. És hogy napi penzummá lett munkája új szorításaiban meg tudja-e vívni küzdelmét, e tágabb tereket is egységbe szervező világ kiteljesedett újjászületéséért? Erre a kérdésre alighanem csak a jövő adhatja meg a választ.

FOTÓMŰVÉSZET 1979/4