Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.
Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.
Örök farsang
„Istenemre, milyen boldog lennék, ha egész életemben ezt a várost járhatnám…
Város, ahol az élet folytonos vigasság”
(Hemingway)
Sok éve, életemben először Velencéhez közeledvén a kocsiban arra gondoltam, amire előttem már sokan, hogy hiába olvastam össze mindenfélét, hiába böngésztem heteken át a tenger királynőjét bemutató albumokat, az Arany Bazilika mozaikjait, hiába ismerem Canaletto szépséges gondolás képeit – sehogy sem sikerül elképzelni magát Velencét. Milyen az, ha egy város a vízre épült, hogyan zajlik az élet a lagúna-utcákon, milyen lehet az, ha az ember otthonának küszöbét a kanális vize csapkodja. Hogyan lehet vaporettóval munkába járni, gondolával vásárolni? Éjjel kettőig tartott az ismerkedő séta, ami azután kora reggel folytatódott, de a kulisszaváros közelről is – távoli maradt. Később aztán megértettem, hogy Velencét éppen ez az elképzelhetetlen, valószínűtlen valóság teszi Velencévé. Hogy a tenger ölébe épült mesevárosban semmi sem igazi. 150 vízi utcája, 117 szigete, 400 hídja, megannyi palotája – mintha mind csak meseország kulisszája lenne.
S ha ez így van nyáron, szikrázó, vakító fényben, a tömegeket hömpölyögtető turistaszezon derekán, vajon hogyan foszlik szerteszét a valóság a sejtelmes farsangi éjszakákon? Amikor a tanárból herceg lesz, a gépírólányból az éj királynője, és az élő, esendő emberi arc szeplőit, redőit szoborszépségű aranymaszk takarja…
A velencei karnevál az álmok forgatagos fesztiválja. Festői farsangzáró felvonulás. Ahol mindenki főszereplő és statiszta, ahol – szemtanúk szerint – több a külföldi vendég, zarándok, turista és fotós, mint a mulatni vágyó velencei. Es mégis, Velence népének örök ünnepe marad ez a szűnni nem akaró örömszertartás, a maszkoknak ez a szemet-szívet gyönyörködtető parádéja.
Volt idő, amikor a Doge tiszte volt, hogy aranyozott gályáján a lagúnák nyílásához érve vízbe hajított aranygyűrűjével újra meg újra eljegyezze az Adriát Velencével. Később a nép erős emberei emberpiramisokat építettek és a város piros betűs napjain, a hidakon vívták látványos ökölvívó csatáikat. Azután szarvaiknál megpányvázott bikákat hajszoltak keresztül a tereken. Ez is hozzátartozott a karneválhoz.
Velence januártól januárig hol a város és a tenger szimbolikus házassá-gát, hol a pusztító pestisjárvány elvonultát vagy egyszerűen a böjttől való búcsút ünnepli. Július harmadik hetében lampionos, zászlós csónakok ezrei szelik, tűzijáték-fényesőben a vizet. Augusztusban zenés gondola-karavánok utasai integetnek a csatorna két partján állóknak. Szeptember, immár két évszázada, a regattaversenyek hava. Novemberben az 1630. évi pestisjárvány elmúlásának emlékére hajóhidat vernek a Salute templomhoz. A jelen ünnepe Velencében a világsajtót és sztárokat vonzó filmfesztivál, és a képzőművészeteknek kétévente irányt, törvényt, divatot szabó Biennále.
De mindez szerény, mondhatni családi ünnepség a februári karneválhoz képest. Amelyről sokan tudják, hogy az ókori Rómából származó népi ünnepség, ám még a szakemberek sem döntötték el, honnan kapta a nevét. Az egyik forrás a „Carus Navalist”, a jelmezes tömeg hajót ábrázoló szekerét idézi, a másik a húshagyásra, a „Carnem levare”-re hivatkozik. Ám a táncolókat nem gyötrik filológiai problémák. Ők legfeljebb az új év és a természet újjászületését érzik a zsigereikben, az izmaikban és a szerelmet ébresztő farsangi éjszakán a szívükben is. Amikor a szobrászi tehetséggel rendelkező maszkfestő mester művészetének hála, saját köznapi énjüket elrejtve róják a köröket, járják selyemben, bársonyban a táncot, addig, amíg hajnaltájt mindenkiről lehull az álarc. De sok igazán boldog és szerelmes velencei nem várja meg a derengést: a csillagfényes, lampionos éjszakák sötétjében, álarc nélkül, Velencében is forróbb a csók.
Földes Anna
Fotó: Eifert János