Elnöki beszámoló

Kedves kollégák!

Eltelt egy év. A magyar fotográfia gazdag eseménynaptára nemcsak piros betűs ünnepnapokból, hanem a hétköznapok tennivalóit, elintézett és elintézetlen ügyeket jelző ceruzás bejegyzésekből áll. A Magyar Fotóművészek Szövetsége olyan ernyőszervezet, amelynek tagjai a hazai fotográfiai közéletet magas színvonalon reprezentálják. Fotóművészek, fotóriporterek, elméleti- és történeti szakemberek, a művészeti élet szervezői, akik saját területükön kiemelkedő szellemi értékeket hoznak létre, ugyanakkor tevékenyen és felelősen részt vállalnak a közösség munkájában. A Szövetség, mint nagy hagyományokkal és tekintéllyel rendelkező szakmai-művészi szervezet, egyik szereplője csupán a művészeti, kulturális közéletünknek, és tevékenysége során szorosan együttműködik a társszervezetekkel, a fotográfia hazai intézményeivel, a művészeti közélet más hazai és nemzetközi szereplőivel, valamint az állami és önkormányzati szervekkel, és az adott társadalmi környezetben, anyagi és szellemi forrásainak függvényében tevékenykedik. Munkáját az Alapszabályban foglaltak szerint, a tagok, a Közgyűlés által felhatalmazott elnökség döntései alapján, az ügyvezetés, és a társadalmi feladatokat vállaló tagjainak segítségével végzi. Hogy mit végeztünk, mit halasztottunk, milyen eredményeket és eredménytelenséget tudunk felmutatni, ezekről tartozunk beszámolni Önöknek. A Közgyűlésnek azonban nemcsak az a feladata hogy meghallgassa, és formálisan elfogadja a beszámolókat, hanem a tagság képviseletében megvitassa, észrevételeivel véleményezze azt, és akaratának kinyilvánításával, a feladatok meghatározásával, azok megvalósításában is tevékeny részt vállaljon.
Nézzék el nekem, hogy elnöki beszámolómat nem a megszokott, és elvárható szakmai-művészi kérdésekkel, az elvégzett és nem teljesített feladatok ismertetésével kezdem, és nem a Szövetség tevékenységének sikerpropagandájával folytatom. Éppen ellenkezőleg. Arról beszélnék inkább, amely alapvetően meghatározza létünket, segíti, vagy korlátozza tevékenységünket, megszabja helyünket abban a társadalmi-gazdasági-politikai környezetben, amelyben élünk. Ezt a környezet pedig kapitalizmusnak hívják, és ez a nagyipari termelés elsődlegességén és a termelőeszközök magántulajdonán alapuló társadalmi és gazdasági rendszerén alapul. Mi művészek, elméleti és történeti szakemberek tehát egy olyan szabad versenyes piac közepére kerültünk, ahol szellemi termékeinket, mint árút sok kiabáló, tülekedő, ordítozó kereskedő szomszédságában, a ránk jellemző halk hangon próbáljuk eladni. Elkötelezett, megszállott emberek lévén, még az általunk létrehozott szellemi értékek megszületését sem mindig a pénz motiválja. Itt élünk mégis, ebben a zajos környezetben, és érdekeinket saját magunknak, vagy az általunk felhatalmazott szervezeteknek kell a legkülönbözőbb képzettségű, foglalkozású, kultúrájú, akár ellentétes érdekeltségű emberek, érdekcsoportok között érvényesíteni. Valljuk be őszintén, nem igen megy ez még nekünk. A helyünket sem találtuk meg igazán, szellemi alkotásaink “piacra dobása” sem sikertörténet. Nem vigasz, hogy ez másoknak esetleg még kevésbé sikerült.
A magyar társadalom legendásan türelmes volt az átalakulás (rendszerváltás) első évtizedében. Az emberek közel egyharmada veszítette el állását, drasztikusan csökkentek a bérek. Ez a fotográfusokat, a gondolatainak megfogalmazásából élő szakírókat, történészeket, muzeológusokat is érintette. Kiadók, szerkesztőségek, munkahelyek szűntek meg, elapadtak a megbízások, és az olcsó munkaerő, a dilettánsok, outsider-ek serege, a fekete munka megjelenése leszorította a fizetéseket, a honoráriumokat is. Ennek ellenére viszonylag kevés tiltakozás, sztrájk, utcai tüntetés volt még a legnehezebb időkben is. Nem a “birkanép” türelme volt ez, hanem a jó egyéni stratégiákkal, és tartalékokkal rendelkezők reagálása. Sokaknak azonban véglegesen elfogytak a tartalékai, és néhány év után hiába ért véget a válság, és kezdődött a gazdasági fellendülés, a magyar társadalom nagy türelmének is vége lett. Megszaporodtak a társadalmi konfliktusok, nő a társadalmi feszültség. Hiába olvassuk, hogy a magyar gazdaság milyen sikeres, világviszonylatban is jelentős az 5%-os növekedése, az életszínvonal javításában nem teljesülnek az emberek elvárásai. A közgazdászok szerint az átlagos életszínvonal a kétezres évek elején kezdi meg újra megközelíteni az 1989-es szintet. A magyar béreknek az európai átlagtól való hatalmas eltérése tartósan megmarad. A magyar lakosság kétharmada “deklasszálódott” korábbi helyzetéhez képest, alacsonyabb szintű életmódra kényszerült, munkaerőként sem tudta “újratermelni” önmagát. Az embereknek és a közintézményeknek minden tartaléka elfogyott, ezzel az elmaradt beruházás és fenntartás elérte a kritikus mértéket. Kiürült életek és túlterhelt épületek jellemzik az emberek magánéletét és a közéletet. Egy évtized után az átalakulás terhei alatt az emberek elfáradtak és a közintézmények – kórházak és iskolák, művészeti és kulturális intézmények – a működőképesség határán tántorognak. Nemcsak a kultúrára fordítható pénz mértéke, hanem elosztásának módja is sok esetben kifogásolható. Már nem azon háborodunk fel, ha egy film, egy kiállítás, egy könyv, egy zenemű, színházi előadás, vagy más projekt a semmihez képest nagyobb támogatást kap, merthogy külföld felé reprezentálnia kell, hanem azon, hogy általában a támogatás osztogatásánál a legnagyszerűbb szellemi teljesítmény létrehozóját is megelőzheti egy hatodrangú sportklub, ha élén mondjuk egy politikus áll.
Az igazságtalanságok, aránytalanságok ellen mindig is tiltakozunk, akár más művészeti szövetségekkel, társzervezetekkel összefogva, akár önállóan. Az eredmény azonban a gyakran megszólaló autóriasztók hangjához hasonlítható: a hang mindenkit idegesít, de már senki nem néz oda, hogy lopják-e az autót. Alapvetően avval a ténnyel kell szembenéznünk, hogy a Szövetség – más civil szervezetekhez hasonlóan – létezési formájában, működésében, struktúrájában talán a korábbi évtizedek társadalmi viszonyait tükrözi, mára már elavult, mechanizmusa korszerűtlen, társadalmi-érdekvédelmi képviselete alacsony hatásfokú, művész-menedzselése szinte amatőr. Nem találtuk meg helyünket az új társadalmi viszonyok között, nem működünk a korszerű elvárásoknak megfelelően. Mondom ezt annak ellenére, hogy részeredményeink nagyszerűek, sokan tisztelik, és elismerik tevékenységünket, a szakma presztízsének visszaállításában is értünk el eredményeket. Mindezeket azonban iszonyú akarással, hatalmas egyéni áldozatokkal, végső soron tehát alacsony hatásfokkal tudtuk elérni. Persze elvegetálhatnánk még évekig, hiszen más szervezetek is ezt teszik, de ha komolyan szembenézünk a tényekkel, és felelősséget érzünk a jövőt illetően, nem fogadhatjuk el ezt a megszokott, ám tarthatatlan állapotot. Komoly reformok, gyökeres változtatások, átgondolt struktúraváltás nélkül nincs jövője a Magyar Fotóművészek Szövetségének sem. Már nem elegendő az Alapszabály toldozgatása-foldozgatása, az ósdi elavult megfogalmazás nyelvezetének aktualizálása, egy új, a piacgazdaságban anyagi-művészi függetlenséget, önfenntarthatóságot, a tagok egyéni és közös érdekeit tükröző, előremutatóan új Alapszabály kidolgozása szükséges. Ezt a megújulást, struktúraváltást kellene az előttünk álló év legfontosabb feladatául megjelölni. Ennek gondos előkészítésébe, az avval járó vitákba a szakma legszélesebb nyilvánosságát kell bevonni, megfogalmazásához pedig a szakmai szervezetek képviselői mellett szakértőket, tehát jogászokat, közgazdászokat, politológusokat, elméleti és gyakorlati (!) szakembereket, valamint más művészeti szövetségek, kulturális intézmények, állami és önkormányzati szervek képviselőit kellene segítségül hívni.
Igazságtalanság lenne, ha elnöki beszámolómban nem ismerném el, és nem tartanám jelentősnek a Szövetség tevékenységét, presztízsét. Ez a korábbi évekhez, bátran mondhatom, évtizedekhez képest is értékelhetően növekedett. Képesek vagyunk együttműködni a társzervezetekkel, a kulturális és művészeti élet más szereplőivel, az állami és önkormányzati szervekkel. Hatékonyan veszünk részt érdekvédelmi, érdekképviseleti fórumokon, közreműködünk törvény-előkészítésekben, szakértői, tanácsadói tevékenységünk keresett, kiállítások, rendezvények szervezésében, tagjainak menedzselésében, információ- és munka-közvetítésben, gazdasági tevékenységünkben jelentős eredményeket tudunk felmutatni. A Fotóhónap, a nemzetközi pályázatok és kiállításaik, a szakkollégium és mesterkurzus európai színvonalúak (nem mi mondjuk!), kiállítás-szervezési szolgáltatásainkban, belső terek díszítésében a megrendelőink szerint profik vagyunk. Tagjaink tevékenysége, önálló kiállításai, megjelenő albumai, különböző publikációi magaszínvonalúak, és nemzetközi viszonylatban is értékelhetőek. Az elnökség tagjainak beszámolói a bizottságokban és alkotócsoportokban folyó értékes munkáról szólnak. A Számvizsgáló Bizottság, valamint a gazdasági vezetőnk pénzügyi jelentése a válságkezelés, gazdálkodásunk eredményességéről, pozitív mérlegünkről számol be. Miután a Szövetségnek nincs vagyona, bérbe adható ingatlana, jelentős bevételt hozó ipari-, kereskedelmi-, tevékenysége, működésének költségeire, projektjeinek megvalósítására – a pénzügyi beszámolóban részletezettek szerint – az illetékes minisztérium (NKÖM), az országgyűlés támogatása, a különböző pályázatok (NKA, Soros, Turizmus Rt., Budapest Főváros Közgyűlése, stb.), támogatók (Kodak, National Geographic Chanell, stb.), mellett saját gazdálkodásának hozadéka jelentette a bevételt. Miután a források nagysága, ütemezése jórészt kiszámíthatatlan és tervezhetetlen, ezért csak a biztos bevételek ismeretében alakítottuk ki kiadásainkat. Az elnökség hozzájárulása nélkül egy fillér kifizetése nem volt lehetséges, a pályázati pénzek, költségek elszámolása, bármilyen kifizetés csak szigorú ellenőrzés, kettős aláírási kontroll beiktatásával történhetett. Gazdálkodásunkat egy családi, háztartás-vezetői attitűddel jellemezhetnénk, amelyben a válságkezelés, a szigorú takarékosság, és az előremenekülés stratégiája az egyéni áldozatvállalás elemeivel ötvöződik. Lehet, hogy közgazdaságtudományi szempontból nem ez a világ legkorszerűbb gazdálkodási módja, de az előző év súlyos helyzete után még megtakarítással is zárni évünket, úgy gondolom, mindenféleképpen eredményesnek mondható. Ebben a szerződéses munkatársaknak (az ügyvezetésnek,  gazdasági szakemberünknek) meghatározó szerepe volt, ugyanis álmodozásaink, terveink előrevágtató forrásigényét nekik sikerült mindig „visszagyeplőzni”. És bizony, ha szegelni kellett, paszpartuzni, csomagot szállítani, bútort összeállítani, vendégeket kalauzolni, akkor még a tagok, és az elnök úrig is be lett fogva, a szép szónak köszönhetően. Csapó Bea, Pelsőczy Ágnes, Breznyánszky Ferencné (Mari) szakmai és emberi megbízhatóságukkal, a napi feladatok jó beosztásával, az elnökség, elnök, alelnökök utasításainak pontos végrehajtásával, önálló kezdeményezéseikkel szolgálták a működés biztonságát. Nem kellett elnöki utasítás ahhoz, hogy tagjainkat, partnereinket azzal a tisztelettel, figyelemmel és megbecsüléssel illessék, amit hasonló helyzetekben ők maguk is kiérdemelnének. Éppen az ő emberségük, lelkiismeretességük, szakmai hozzáállásuk fényében tűnik elfogadhatatlan az a hangnem, hozzáállás, a vállalt feladatok nem teljesítése, amelyekkel egyes kollégáknál találkozunk. Az egyéni sérelmek orvoslására, vélt, vagy valós érdekellentétek feloldására, etikai ügyek kezelésére vannak technikák, emberi és jogi megoldások, a Szövetségben működik az Etikai Bizottság is. Nem lehet olyan kérdés, amelyet ne lehetne tisztázni, nem létezhet olyan feszültség, amelyet ne lehetne feloldani, ha az érintett felek akarják. Magánemberként elfogadhatatlannak tartom, hogy a politikai élet csatározásaiból vett minták alapján rendeződjenek a konfliktusok. A Szövetség elnökeként pedig arra törekszem, hogy szervezetünk megjelenésére, közéleti fellépésére a nem konfrontáló, hanem együttműködő, nyugodt és barátságos hangvételű kapcsolattartás, magatartás legyen a jellemző. A fair play – a kölcsönös bizalomra épülő kapcsolat lehet csak alapja a társzervezetekkel, a művészeti közélet más szereplőivel, intézményekkel, az állami és önkormányzati szervekkel történő eredményes együttműködésnek, és ez különösen a tagsággal való kapcsolattartásra érvényes. Valószínű, hogy az erős külső zaj, és kommunikációs zavarok az okai, hogy sok esetben nem mennek át adásaink partnereink vevőkészülékébe.
Az elnökség munkájáról képet kaphatunk a bizottságok, alkotócsoportok vezetőinek beszámolóiból, valamint a mellékelt, az elnökségi határozatokat felsoroló összeállításból. Az elnökségi ülések, a megszületett határozatok száma is jelzi, milyen felelősség, teher nyugszik a tisztségviselők vállán, akik munkájukat, feladataikat társadalmi munkában végzik, ezért honorárium, tiszteletdíj, egyéb juttatás nem illeti őket. A közösségért végzett munkájuk költségeit is csak erősen korlátozott mértékben, a Szövetség pénzügyi helyzetének függvényében van mód megtéríteni. Mindenki túlterhelt, a munkahelyi, családi és egyéb kötelezettségek miatt nem mindenki tud bármikor, bármilyen részt vállalni a közös terhekből. Vannak elnökségi tagok, akiket elfoglaltságuk, időbeosztásuk miatt alig látunk, olykor még helyettesről sem tudnak gondoskodni. Másokat viszont agyonaggatunk feladatokkal, mert örülünk, hogy egyáltalán valaki vállalja azokat. Ezért is van az, hogy nem mindig jó a szereposztás. Biztos vagyok benne, hogy a tagok közül többen vállalnának feladatokat, esetleg még jobb megoldásokra is képesek, ám a döntésnél hiányoznak azok az információk, hogy egyáltalán ki mire képes, kire számíthatunk. Külső tanácsadót is ritkábban veszünk igénybe, pedig erre gyakran lenne szükséges. A határozatok megszületését általában komoly viták előzik meg, megpróbálunk felkészülten, felelősséggel dönteni. Mégis előfordulnak hibás döntések, vagy halasztások. Ennek egyik oka lehet a hiányos előkészítés, a téma szerencsétlen felvezetése, vagy egyszerűen a helyes döntéshez nem áll elegendő információ a rendelkezésünkre. Másik oka lehet a szűk határidő, és az, hogy a helyes megoldásra nincs pénz. És ekkor jön a “barkácsolás”, azaz a már amúgy is túlterhelt elnökségi tagra sózzuk rá a feladatot, oldja meg akárhogyan, de azt most, rögtön és azonnal. Előfordul az is, hogy éppen a demokratikus elvekre hivatkozva olyan evidenciák, szakmai kétszerkettők megszavaztatására is sor kerül, ami tiszta matematika, és amit moszkvai piacon is a golyók ide-oda tologatásával szoktak meghatározni. Előfordulhat az is, hogy kitűnő ötletek, nemes szándékok véreznek el, mert témafelvezetőjük ügyetlenül vezette elő azokat, nem tudott jól lobbizni, elfelejtette figyelembe venni az érdekcsoportokat, szekértáborokat. Természetesen vannak jó példák. Kiemelkedőnek, példamutatónak érzem a szakkollégium, a mesterkurzus kérdését. Itt az történt, aminek történnie kellett. A szaktanfolyamok sikere és a vele járó felelősség miatt az elnökség az oktatási programot egyszemélyi felelős vezetőre bízta, akinek hatásköre, felelőssége kiterjed a szakmai, gazdasági és gazdálkodási részletekre is. Az oktatási tevékenység pénzügyeit külön alszámlán vezetik, az egyszemélyi vezető utalványozási jogával. A bevételek meghatározott százalékát az Elnökség igényei szerint a Szövetség célkitűzéseinek szponzorálására használjuk. A jó felvezetésű javaslatot az elnökség elfogadta, ezen túl senki nem szólt bele, hogy kit, miért, mennyiért, hogyan kérjen fel az egyszemélyes felelős előadóként, hogyan, milyen óraszámban, milyen arányokban, milyen témákban építse fel a tananyagot, kiket bízzon meg a részfeladatok elvégzésére. Ez az ő felelőssége, és ahogyan a végeredményből látható, példaszerűen és előremutatóan eredményes lett az oktatási programunk, vagyis a Magyar Fotóművészek Szövetsége oktatási programja, amelyet az Elméleti- és Történeti Bizottság vezetője, dr. Hefelle József és helyettese, Szarka Klára vitt sikerre. Köszönet illeti őket, és – elnézést kérek, ha némi éle van megjegyzésemnek – köszönöm azoknak, akik nem akadályozták felesleges beleszólásukkal, felügyeletükkel a program futását. Remélem, ők is hasonló hozzáállással segítik más projektek lefutását.
Másik jó példa lehet a Fotóhónap 2000 megszervezése, lebonyolítása. Itt is hasonló történt: az Elnökség felhatalmazta a kuratóriumot, a fesztivál igazgatóját, az ügyvezetést egy adott feladat elvégzésére. Nem szólt bele a részletekbe, csak az eredményre volt kíváncsi. Sikerült is – mások megítélése szerint – egy európai léptékű, jelentős eseménysorozatot, vagyis fotófesztivált szervezni, amelynek eredményei az egész szakmára jótékonyan hatnak, a magyar fotográfia hazai és nemzetközi elismertetésében is jelentős előrelépést jelentenek. A fesztivál költségei semmilyen vonatkozásban nem terhelték a Szövetség büdzséjét.
Volt még egy jó “dobásunk”, történetesen egy szolgáltató tevékenység, amelynek során az NKÖM Wesselényi utcai új székházának, majd ennek sikere alapján egy másik székháznak a folyosódíszítésére kaptunk megbízást. Ez esetben is profizmus történt: az elnökség hozzáértő, gyakorlott szakembereket bízott meg a feladat elvégzésére, akik a szerződésben foglaltak szerint előkészítették a képanyagot, a megrendelő ízlése, igénye szerint kiválasztott képek installálását, szállítását, falra kerülését megszervezték. Igaz, majd egy évig dolgoztak rajta (Szabóky Zsolt, Markovics Ferenc, ej). Munkájuk eredményeként nemcsak egy szolgáltatás teljesült, amiből a Szövetségnek komoly bevétele származott. A haszon a fotósszervezetek nagyobb összegű támogatásában is megjelent, valamint azokban a megkeresésekben, amelyek az ott kiállított képek kapcsán, azóta jöttek létre. Külön köszönet azoknak, különösen Szabóky Zsoltnak, akik képeiket kópiadíj térítése ellenében rendelkezésre bocsátották.
Félig-meddig a profizmus jegyében, mindenesetre sikeresen történt a nemzetközi pályázataink, és más rendelt kiállításoknak a szervezése, bár a partnerválasztásnak, a forráshiánynak alapvetően meghatározó szerepe van. Még szerencse – mondta egyik alelnökünk – hogy sok pályázatunk eredménytelen, hiszen az eredményesek megvalósítására sincs ember. A Szövetség ismertetőjének vontatott készülgetése, a digitális enciklopédia “sehogyan sincs” állapota valóban ezt példázza. Az én véleményem az, hogy meg kellene próbálni, a tagságra támaszkodni. Sajnos, a Jelenkori Fotográfiai Gyűjtemény és Dokumentáció ügye sem mozdul előbbre az egy évvel ezelőtti állapothoz képest. Annyi munka, energia fekszik már benne, amivel a világot is meg lehetne váltani. Az OSZK teljesítette a megállapodás szerint ráeső feladatokat, mi egy centimétert sem mozdultunk előre. Számomra, mint ötletadó-alapítónak ez a legnagyobb kudarc. Ebben a kérdésben, és másban is tarozom a részletesebb beszámolóval. Ezt a Közgyűlés előtti beszámolóm szóbeli kiegészítésével pótolom.
Sajnos, hogy a civil szervezetnél (nemcsak a Szövetségnél) egy-egy hibás döntésnek igazán nincs következménye, hiszen az ingyen végzett munka „díjazásából” az okozott kár arányában amúgy sem lehetne bírságot levonni. Még blokkoló órát sem állíthatunk be, hiszen aki éppen ráér, tevékenykedik, aki nem, azt még számonkérés sem illetheti. Ezek azok a pontok, ahol beszámolóm elején említve, a Szövetség (és a hasonló időszakban létrejött civil szervezetek) korszerűtlenségére utaltam. Ugye, emlékeznek még néhányan, amikor elnökké történt megválasztásomkor, rövid programbeszédemben a reformok bevezetését, az elavult struktúra megváltoztatását, a korszerűség követelményeihez igazodó változásokat ígértem. Nos, az akkor vállaltakból szinte semmit nem voltam képes megvalósítani. Azon kívül, hogy ezt személyes kudarcként élem meg, a közösséget is érinti. Nem tehetek mást, mint feltenni a kérdést magamnak, és Önöknek, vajon alkalmas vagyok-e ennek a tisztségnek a betöltésére? Vajon egyet lehet-e érteni türelmetlenségemmel, amely a mielőbbi és gyökeres változtatásokat igényli?  A választ a Közgyűlésnek kell megadnia.
Eifert János elnök

Budapest, 2000. november 2.