Remek autó a Citroen Xara Picasso, szeretem… (Walters Lili felvételei)

Honti házunk kertje… Kata, Andris és Lili…

Stanislovas Žvirgždas: Litván tájak. Nem fantáziakép manapság: az ember és a természet között egyre táguló szakadékot látunk, az ember kezdi elveszti igazi, természeti erejét. A digitális technológia napjaiban maga a fotográfia teszi fel a kérdést: mi igazi és mi csupán fantázia és manipuláció? A tisztán fotóalapú tájképek japán mestere, H. Sugimoto szerint a tájképet a természeti szépség és az emberi érzések közötti diszharmónia jellemzi. A mély gondolatokkal felruházott tájkép Keleten született, a Nyugat még mindig csak a természeti erőket akarja megszerezni. A Litván tájak megörökítőjét mely pólus vonzza leginkább? Stanislovas Žvirgždas tájképeinek fénykezelése és fényhatása leginkább A. Končiushoz közelít, csak ő egy kicsit hűvösebb, racionálisabb és specifikusabb. Még közelebb esik P.H. Emersonhoz, akit a 19. század végén nagyon foglalkoztatott az angol táj urbanizációja. A litván fotográfus képei azonban rokoníthatók az amerikai C.E. Watkins-nak, vagy A. Adams-nek a kaliforniai Yosemite-völgyről – a Föld teremtésének bibliai idejét idéző – fényképeivel is, bár ő maga a bibliai teremtés egy másik periódusát kedveli inkább: amikor minden a homályba vész. A litván tájképek mások, mint az amerikaiak, így Stanislovas Žvirgždas a látványtervezés során a fákat használja arra, hogy hátteret és távlatot adjanak. Tájképeinek egyszerűsége közhelyességet kerülő motívumokat rejt.

Húsz éven át folyamatosan fényképezi témáját, mégis képes arra, hogy váratlan attitűdöt és hangulatot csípjen el. Ezek képezik a „Litván tájak” magvát, amelyek jórészt a Vilnia partján, vagy a Nemunas folyónál, Verkiaiban, az Aukštaitija nemzeti parkban és Nidában készültek.

Élete olyan, mint fényképei: utazás a fény felé. Fiatal korában a Vilnius-i Egyetemen tanul és álmodik. Fiatalok egy csoportja felemelt egy zászlót, Litvánia függetlenségének szimbólumát, és Stanislovas Žvirgždas néhány évet a távoli Mordiviában töltött a börtöntáborban. Visszatérte után politikai elítéltként bélyegezték meg és nem is álmodhatott a tanulmányok további folytatásáról. A fotográfiában is a legalsó szintről kellett elkezdenie mindent – egy fotóstúdióban diákként. Sokat olvasott, tanult, mesterfokon sajátította el a technikát. Belevette magát a fotótörténetbe, cikkeket írt, jó néhány könyvet kiadott, élményszámba megy, ahogy fel-, és megfejti a fotótörténet nagy kérdéseit! Nála a fotótörténet tájképeinek folytatása: egyazon szeretet az elmúlt napok, a történelem és az idő iránt, mely lassan körbefonja a fatörzseket és ágakat, és a fotópapíron újraéled.

Az 1941-ben született Stanislovas manapság is tanul, azon kívül tanít, dolgozik, munkálkodik a közösségért a Litván Fotóművészek Szövetségében, a Sajtó-, Rádió- és Televízió Alapítványnál. Ja, és fényképez… Képein, amelyek a tapintható, kézzelfogható, anyagi és néha talán túlságosan is igazi világot ábrázolják, a fák az égig nőnek, a patak, mely itatóvá válik, kis tavacskává, „könnycsepp Isten szemében”. A horizont meghajlik. És az egész bolygót megtaláljuk egy Litvánia nevű kis területen.

                                                                                                                                                                                                                                                                                 Skirmantas Valiulis

STANISLOVAS  ŽVIRGŽDAS

           Stanislovas Žvirgždas was born on September 13, 1941, in Balbieriškis town. In 1960–1961 he studied history at Vilnius University. In 1961–1965 he was a political prisoner. In 1972 studied photography at the University of Popular Art in Moscow, Russia. Since 1972 he is a member of the Lithuanian Photo Artists’ Union. In 1972–1992 he worked as an art photographer at the Lithuanian Photo Artists’ Union. In 1992–1996 S. Žvirgždas served as the chairman of the Lithuanian Photo Artists’ Union, and since 1996 – the secretary of the Board. In 1999 S. Žvirgždas was elected as the chairman of the Board of the Press, Radio and TV Support Fund. Since 2001 he also serves as the representative of the International Art Photography in Lithuania and the chairman of the Commission of Photo Experts at the Lithuanian Republic Department of Culture.

           He has been in various photo competitions both at home and abroad, including eight “Fujifilm Euro Press” (1994–2001) competitions. An honorary member of many foreign photo clubs, he also took part and made reports at numerous science conferences and seminars. A consultant and curator of exhibitions, S. Žvirgždas has been a member of many photo publications’ editorial boards. An author of 170 publications on photographic history and theory, he also translated many articles both for Lithuanian and foreign newspapers and journals. A co-author of the yearbook “Lithuanian Photography: Yesterday and Today” (1997, 1998, 1999, 2000, 2001, 2002, 2003), “Journalistic Encyclopaedia”, “Universal Lithuanian Encyclopaedia”, “Algemeines Künstlerlexikon” (Germany), and a reviewer of the “Technical Encyclopaedia”.

Major Works Lietuviški peizažai (Lithuanian Landscapes) (1973–  ), Kiemai (Courtyards) (1980), Sienos (Walls) (1980–1983), Civilizacijos metamorfozės (Metamorphoses of Civilization) (1986), Pasakos nepasakos (Strange Tales) (1989), Vizijos (Visions) (1991), Vilnia (1975–1997), Variacijos Vilniaus tema (Variations on Vilnius’ Theme) (1995–1996), Skulptūrų sugrįžimas (The Return of Sculptures) (1996–1997), Vilnijos peizažai (Landscapes of Vilnija) (1998–   ), Laiko slinktis (The Flow of Time) (1999–2002), Vilniaus panoramos (Panoramas of Vilnius) (1997–  ).

One-man Exhibitions More than 78. 

Pilisszentkereszt. Nagy csapattal érkezünk az erdőszéli házba: Lőrinc Kati, Lili, Kata és Andris, továbbá Szabó Gyuri és felesége ( Outi), no meg gyerekeik. Beszélgetés, játék, szakmázás, friss levegő… Közben Angelus Ivánt és családját fényképezem, most már évről évre. (Felesége Farkas Edit építészmérnök, gyerekik: Hanna 5, Maya 3 éves, Farkas 2004 novemberében született.) De ki is az az Angelus Iván? Azon túl, hogy régi barátok vagyunk, mondja el ő maga:

Dr. Angelus Iván
Új Előadóművészeti Alapítvány alapító, kurátor
Budapest Táncművészeti Szakközépiskola igazgató
Budapest Kortárstánc Főiskola Főigazgató

Curriculum Vitae

Budapesten születtem 1953 június 14-én. Apám 96 éves, anyám 92, mindketten aktív szellemi és fizikai állapotban. Két bátyám van. 1997-ben nősültem. Feleségem Farkas Edit építészmérnök. Három gyerekünk van. Hanna 5, Maya 3 éves, Farkas 2004 novemberében született.
Az ELTE BTK-n végeztem 1979-ben történelem-spanyol szakon. 1971-től 1979-ig az Orfeo később Studio “K” színház tagja voltam. Munkánk a magyar színháztörténet fejezete. Woyzeck előadásunkat ismerték és elismerték idehaza és világszerte.
1972-től számos filmben játszottam epizód szerepeket magyar rendezők (Kardos Ferenc, Makk Károly, Jancsó Miklós, Gyöngyösi Imre) filmjeiben és külföldi mozikban (Wiesenthal, Josephine Baker, …).
1979-ben elhatároztam, hogy a táncszínházzal fogok foglalkozni és megalakítottam a az Új Tánc Klubot. Sport, pantomim, színházi kultúrámat továbbfejlesztve hagyományos és mozgásrendszereket tanultam. Jeszenszky Endre mestertől tanultam Budapesten és külföldi workshopokra jártam Drezdába, Kölnbe. Új tánc nyelv és alkotói módszerek fejlesztésén munkálkodtunk – aktuális kollégáimmal – magunk is. Amatőr és félprofesszionális tréningcsoportokat és előadásokat hoztunk létre. Fincza Erika, Kálmán Ferenc, Rókás László, Szemző Tibor, Körmendy Ferenc, Melis László, Soós András közreműködésével létrehozott Tükrök című labirintus performanszunk 1982-ben az első magyar táncszínházi előadás volt. 1983-ban – Kálmán Ferenccel – megalapítottuk a Kreatív Mozgás Stúdiót. 16 éven át ez a kis stúdió szolgált a hazai kortárstánc élet első saját otthonául. Ez volt a pedagógiai és művészi munka úttörő szakasza.
A meginduló rendszerváltás után, 1990-ben alapítottam az Új Előadóművészeti Alapítványt, és az első hivatásos táncszínházi előadóművészek képzését célul tűző Budapest Tánciskolát. 1998-tól sikerült a hivatásos és amatőr képzést egyaránt beilleszteni az államilag támogatott alap és középfokú iskolarendszerbe. Mindkét törvényanyag alkotószerkesztője voltam.
1999-ben költöztünk jelenlegi otthonunkba a 200 éves Goldberger textilgyár romjain kialakított Goli Tánchelyre. 1500 m2-en 7 stúdió, könyvtár, klub, irodák, kiszolgáló helyiségek állnak rendelkezésünkre. A három iskola mellett szabadon maradó infrastruktúrát az NKÖM támogatásával ingyen bocsátjuk független, hivatásos kortárstánc együttesek és művészek rendelkezésére.
2004 Szeptemberére hosszas és bonyolult folyamat eredményeképp létrejött a Budapest Kortárstánc Főiskola. Az első tanév 2005 szeptemberében indul három szakon: kortárstánc művész, kortárstánc koreográfus, kortárstánc pedagógus.
Az elmúlt években aktív szerepet játszottam a kortárstánc kultúra jogi, gazdasági, adminisztratív, színházi, media, stb. infrastruktúrájának meghonosításában. A Kortárs Táncszínházi Egyesület e végtelennek látszó folyamat aktív eszköze.
Az iskolai és szociális munka mellett szóló és más előadásokat hoztam létre: Rozmárbál, Boldog Vagyok, Korom Helyébe (1986), Anna, Anima, Narziss (Rendező: Rhys Martin), Halálos delej (1989), Utolsó szóló (1990), Első kettős (1991), Achillea Millefolium (1992).
Együttműködésben a Hód Adrienn által vezetett OFF együttessel, tanácsadóként, dramaturgként, rendezőként vehettem részt számos színházi és utcai előadásban 100 fejű közönség, OFF MOZART REQUIEM (1999), Városi levegő (1999), Dunai levegő (2002), Bugyor (2004).
1998-ban jelent meg Táncoskönyv c. munkám. Modern Tánc Pedagógus Nívódíjat kaptam 1993-ban, Paál István díjat 2000-ben.
2005 évben neveléstudományi PhD fokozatot szereztem.
Jelenleg intézményeket és produkciókat vezetek, tanítok, szervezek. A napokban alakítottam a pilisszentkereszti székhellyel működő Erdő Gyermek Világ Színházat. Élvezem, amit teszek, bár remélem, hogy életem – később – több művészi és kevesebb nem-művészi feladatot kínál majd.

Angelus Iván

Ágnes hugom egy hétre Budapestre látogat, nagyon szoros a programja. Györgyikénél találkozunk, Kati és a gyerekek is velem jönnek. (Walters Lili felvételei)

A Győri Média Klub újságírói Bécsben. Velük tartok, és Katát is viszem magammal. Horváth Sándor szervezésében tartalmas a program: Presseclub Concordia (Vereinigung Österreichischer Journalisten und Schriftsteller, Bankgasse 8), és a Bécsi Magyar Nagykövetség (1010 Wien, Bankgasse 4-6 ) épületébe. Grinzing egyik éttermében, kitűnő hangulatban, jó kis ebéddel zárjuk a szép napot…

ERZSÉBETVÁROS 2005/11. szám

ERZSÉBETVÁROS ÖNKORMÁNYZATÁNAK LAPJA,  2005. június 27.

Hírességek Erzsébetvárosból

Beszélgetés Eifert János fotóművésszel 

Eifert Jánosnak sokoldalú és mozgalmas pályája van. Fiatalon kezdte a táncot, majd fotográfussá képezte át magát. Munkásságát nem csak itthon, hanem külföldön is elismerik. Családjával Győrben lakik. Munkája miatt sokszor Budapestre utazik, így lett második otthona Erzsébetváros.

– Pályafutását táncosként kezdte, végül fotóművész lett. Miért döntött így?

– Szerencsés embernek tartom magam, mert mindig azt csinálom, amit szeretek. Tizenhét éven át a Honvéd Táncegyüttes táncművészeként kerestem a kenyeremet. A fényképezés véletlenül jött. Az öcsémtől ajándékba kapott fényképezőgéppel kezdtem el hobbiszerűen fotózni. Közben az együttessel rengeteget utaztunk, turnéztunk itthon és külföldön is, így sok élményt megörökítettem.

’60 és ’78 között amatőr fotósként már rangos, nemzetközi sikereket értem el. Aztán rájöttem, hogy komolyan két hivatást nem lehet egyszerre űzni. Szerintem bölcs döntést hoztam. Amíg az ember teste fiatal, addig tud táncolni, de idősebb korban már kevesebb szereplehetősége van. A legfontosabb ok azonban az volt, hogy fotográfusként a saját gondolataimat és érzéseimet adhatom

át másoknak, táncosként nem volt meg ez a szabadságom.

– Képei rendkívül mozgalmasak, dinamikusak. A táncos múlt menynyiben jelentett előnyt ezek megkomponálásánál?

– Nyilvánvalóan előnyt jelent, ha sokoldalúan felkészült az ember. A tánc az nem csak egyfajta látványosságot, mozgásélményt jelent. Rengeteg gondolat, érzés van a mozdulatok mögött. Egy táncos mozdulataival, gesztusaival szinte mindent ki tud fejezni. A képeimen is ez az állandó mozgás az, ami azonnal szembetűnik. A mozgás az élet lényege. Filozófiai értelemben a tánc is nagyon sokat segített, hogy a világot jobban megértsem.

– Min dolgozik jelenleg?

– Jelenleg egy digirámán dolgozom, ami a diaporáma digitalizált változata. A számítógép segítségével megszerkesztett, összeállított képeimet videó kivetítővel jelenítem meg. A saját örömömre választott foglalkozásaim között a ZOOM Magazin az első helyen áll. Ez egy új fotográfiai életmód magazin, amelynél művészeti szerkesztőként tevékenykedem. Mindezek mellett több helyen tanítok, előadásokat tartok és hétfő reggelenként az MTV 2-es csatornáján Válaszd a tudást címmel, rövid műsorral jelentkezem. A fotográfia műfajelméletétől kezdve, a különböző gyakorlati, esztétikai fogásokon át szinte mindenről szó esik. A műsort magam alakítom a nézők visszajelzéseit is figyelembe véve.

– Mennyi idősek a gyerekei? Választotta valamelyikük az ön szakmáját?

– Lőrinc Katival, negyedik feleségemmel három kiskorút nevelünk, első két házasságomból két gyerekem született. András első osztályos, Kata negyedikes. Ők a Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános- és Szakközépiskola tánc tagozatára járnak, ahol a feleségem oktatásvezető. Tehetségesek, de nem erőltetjük a pálya orientációjukat. Lili a nevelt lányom most nyolcadikos. Győrben élünk, onnan ingázunk Budapestre. Anna lányom a Gyöngy női lapnál szerkesztő, újságíró, fotográfus. Emellett a Kutya újságnál ír és fényképez. Sára ötöd éves a bölcsészkar pszichológiai szakán. Most készülök a születésnapján meglepni egy fényképezőgéppel.

– A sok elfoglaltság mellett jut-e ideje a családjára? Mivel tölti szívesen a szabadidejét?

– Az utóbbi években jöttem rá, hogy bizonyos dolgokat el kell hagyni ahhoz, hogy jusson idő a családomra. Most már könnyen utasítok el nagy lehetőségeket is. Sajnos, erre csak az utóbbi néhány évben jöttem rá. Társadalmi munka azért marad, Győrben most éppen azon dolgozunk, hogy a városunk 2010-ben Európa kulturális fővárosa legyen. Kevés szabadidőmben kirándulok, kerékpározom. A gépet is magammal viszem, rengeteget fényképezek, közben gondolkozom. Mindig azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy nem elég a fényképezőgép használatát megtanulni. Pusztán egy technikai feladat, mert az eszköz, az igazi eszköz mi magunk vagyunk.

Keszthelyi Renáta

Keretes:

Eifert János munkássága. Született: 1943. máj. 8, Hódmezővásárhely. 1960-1977: a Honvéd Táncegy. hivatásos táncosa. 1977: a Lobogó, 1978-88: a Búvár fotóriportere, 1993: a Boom képszerkesztője 1977: Europa ’77 díj, Honoris Golden Eye, Niépce plakett, 1987: Willy-Hengl-Preis, 1991: Munich MultiMedia Festival – a legjobb fényképész díja, 1992: AFIAP, EsFIAP kitüntetés, 1993: Tánc c. képét, Tűztánc c. diaporámáját a FIAP tört. kollekciójába választják, 1994: Előadókörút az Egyesült Királyságban, majd Németországban, Ausztriában és Olaszországban. 1971: Magyar Fotóművészek Szövetség tagja, 1997-2002 elnöke; 1978: MAOE tagja, 1978: MÚOSZ tagja; 1978: a Magyar Reklámszövetség tagja; 984- Sebesvíz Workshop műv. vez.; 1990: a PSA tagja; 1993-97: Nimród Fotóklub elnöke; 1994: APPI tagja; 1998: I. Orsz. Fotóhét műv. vezetője; 1999: II. Orsz. Fotóhetek kuratóratóriumának elnöke; Fotóhónap 2000, 2002 fesztiváligazgatója, az OSZK Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentáció ötletadója és társalapítója, első műv. vezetője, a HUNGART alelnöke; 2000: Foto Video és Foto Mozaik szerk. munkatársa; 2002: a MEDIAWAVE művészeti vezetője, a magyar Táncművészeti Főiskola és a Győri Tánc- és Képzőművészeti iskola tanára; 2004: Zoom Magazin művészeti szerkesztője.

TEST és TÁNC fényképezése című workshop résztvevőinek kiállítása, MMS Mozdulatművészeti Stúdió, 2005. június 3 – szeptember 8.

Szeretettel meghívjuk a Magyar Fotóművészek Szövetsége által szervezett Test és a tánc fényképezése című workshop résztvevőinek kiállítására. Megnyitó: 2005. június 3. 18:00 óra, köszöntő beszédet mond Eifert János fotóművész, a mesterkurzus művészeti vezetője.

„A Magyar Fotóművészek szövetsége által szervezett Test és a tánc fényképezése című workshop résztvevőinek kiállítása tekinthető meg az MMS mozdulatművészeti stúdió galériájában. A mesterkurzus vezetője Eifert János fotóművész, akinek alkotásai szintén láthatók a kiállításon. A workshop középpontjában az emberi test volt, a fotósok a klasszikus akttanulmányokon túl egyéni elképzeléseiket is megvalósíthatták. A test és mozgás ábrázolásában az MMS kitűnő fiatal művészei Fenyves Márk és Pálosi István voltak segítségükre a résztvevőknek. A stúdió fiatalos, mondhatni avantgard szelleme és környezete, a képek és installációk formabontó elhelyezése valamint maguk a fotók teszik rendhagyóvá a kiállítást. A megnyitón Eifert János rövid művészettörténeti áttekintés után egyenként értékelte az alkotók munkáját. A kiállítás 2005. szeptember 8-ig látható az MMS Mozdulatművészeti Stúdió galériájában (1077 Rottenbiller u. 31) naponta 17-19 óra között.”  (Polyák György)

Válaszd a tudást! FÉNYKÉP/MÁSKÉPP – Eifert János „nézni-látni” sorozata, 12. rész, Magyar Televízió, M2, Adásnap: 2005. június 02.

Kazetta azonosító: E-37618

Szerkesztő: Orha Zoltán, műsorvezető: Gaskó Balázs

Téma: Műtermi fényképezés, a Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános és Szakközépiskola 9. osztályos képzős hallgatóinak közreműködésével

Díszlet: nagyméretű fotók, pl., Fodor József festőművész műtermében, Győri képzős hallgatóimról portrék, Nő kalappal

Kellékek: Filmes és digitális fényképezőgépek, objektívek, fénymérők, Hensel műtermi vakulámpák, transzparens ernyők, fényterelők, méhsejtrács, diffuzorok, mozgatható- és stabil műtermi lámpa állványok.

Gaskó Balázs és Eifert János felvételei

Csoportkép a forgatás befejeztével: Eifert János a Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános és Szakközépiskola 9. osztályos képzős hallgatóival (Gaskó Balázs felvétele)

Eifert János diaporáma vetítése a Fényfestészeti Napok programjában, Kaposvár, 2005. május 28., 21:00 (A Compur Fotóklub szervezésében)

    Május 28., 21:00 óra: Eifert János diaporáma vetítése (Tanétterem és -szálló udvara, bejárat a Teleki u, illetve a Városháza felől)

Műsor: Bemutatkozás; Tűztánc; Helyzetjelentés; Művészetek utcája; Szerelmem, a Tánc; Másképp

Eifert János: Művészetek utcája (digiRáma)

Válaszd a tudást!  / Choise the knowledge!    Eifert János sorozata a fotográfiáról / The photography – series from János Eifert

Fénykép/Másképp, 18. rész: Az utazás. Magyar Televízió, Budapest, 2005. május 25.

WALTER KÜHNELT: A FÉNY MISZTÉRIUMA, Kerengő Galéria, 2005. május 21 – június 10. Megnyitó: 2005. május 21. 18:00 óra, köszöntő beszédet mond Eifert János, a ZOOM Magazin és a Galéria művészeti vezetője.

Walter Kühnelt, a mára már ismert osztrák fotográfus, jó nevű fotóstúdiót „visz” Bécsben, ahol 1964 óta reklám-, ipari-, portré-, riport- és légi-felvételei miatt keresik fel Ausztria különböző városaiból, olykor még külföldről is. Közben/előtte/utána más tevékenységi körökben is mozog: 35 éven át tanított a bécsi grafikai főiskolán (Höhere Graphische Bundes- Lehr- und Versuchsanstalt, Wien), onnan rohant vizsgáztatni a főiskolára, akadémiára (Pädagogisches Institut, Berufspädagogische Akademie), ahol 10 éven át tanított, szaktanácsokat adott a bécsi rendőrségnek (Kriminaltechnik und Fahndung Bundespolizeidirektion), iskolai tantervet dolgozott ki (Technical School of Design, Department of Photography and Department of Graphic Design, Brasilien), szakterveket készített egyetemi klinikák, kórházak számára, szakembereket tanított be (Foto-Repro-Grafik-Zentrum). És még most is sok mindenre telik ebből az iszonyatosan nagy lendületből.

Széleskörű és magas színvonalú munkássága elismeréseként 2000 júliusában a köztársasági elnök magas kitüntetést nyújtott át neki (Silberne Ehrenzeichen für Verdienste um die Republik Österreich), amelyre tanítványai, munkatársai, kollégái is igen büszkék.

Ahogy már említettem, még most is tanít, dolgozik, és közben/előtte/utána saját örömére – ahogy ő mondja – szabad fotográfiákat készít. Ezekből állnak össze önálló kiállításai, amelyeket Ausztrián kívül Németországban, Olaszországban, Tunéziában, Japánban és Magyarországon mutattak be.

A Zoom kiállítás, amely a Kerengő Galéria 35. kiállítása, Walter Kühnelt sokoldalú és sokrétű fotográfiai tevékenységéből nem tud és nem is akar mindent bemutatni. Most „csak” stúdiófelvételei, architektúra-, légi-, tárgy- és csendélet-fényképei helyett a szabadban készült aktjait láthatjuk, amelyeknek egy része Magyarországon, Sebesvízen, a nemzetközi fotóművészeti alkotótáborban készültek.

Általános jellemzésként elmondhatjuk, hogy művészi érzékenységgel készült képein tárgyak, kövek, fák, formák, struktúrák jelennek meg az emberi test kontrasztjaiként. Arcok, tekintetek, mozdulatok villannak fel, és mozdulnak el a tárgyi világ látszólagos mozdulatlanságával szemben, és ránk, a nézőkre bízza, hogy érzéseinket és gondolatainkat mely irányba engedjük szabadon. Ő maga, gondos mérnökként, csak az alapot rakja le biztos kézzel, a vázat építi meg nagy szilárdsággal, a forma cizellálását, a díszítések felrakását szinte ránk bízza. Ha akarjuk, tanáros konzekvenciákat, biztos szabályokat, tökéletes szakmai-művészi szerkezeteket fedezhetünk fel, de ha akarjuk a költői képek, a szárnyaló fantázia kerül képei előterébe, amelyeket a hagyományos ezüstalapú és a digitális technika eszköztárával állít elő. Hogy milyen magas színvonalon, arról igazán csak munkássága teljes ismeretében győződhetnénk meg. A kiállítás az egészből csak vékonyka szeletet kínál, amelyet azonban így szívesen ajánlok az Önök figyelmébe.

 Eifert János

KORTÁRS MŰVÉSZETI FESZTIVÁL, Székesfehérvár, 2005. május 18.

Sokan voltak kíváncsiak a bőrgyári kisfesztiválra

Furcsa zene, absztrakt alakzatok, színes fények és diavetítők, ezzel a pár fogalommal lehet körbeírni a Bőrgyár Kulturális Egyesület kis-fesztiválját. Az első napon a belvárosban és a régi bőrgyár területén hallattak elektronikuson gerjesztett zümmögő zenét a dj-k. Majd szombaton inkább a látványé volt a főszerep: minden szabad falfelületre vetítettek egy művészi képet. De a fesztiválon a világhírű Eifert János is bemutathatta diaporámáit.

Eifert János újszerű és érdekes diaporámáit vetítette. Sokan voltak kíváncsiak a bőrgyári kisfesztiválra (Fotó: Kovács Milán)

Pénteken az egész város hallhatta, hogy milyen is az underground zenei kultúra, bár rengeteg egyéb program várta a járókelőket a városban. Az emberek többsége megállt pár percre a skála előtt, vagy a Mátyás szobornál, ahol underground zenészek mutatták be művészetüket. Igazán lágy dallamokkal mutatkoztak be az utca emberének, akiknek ez a fajta zene igen szokatlan. Az utcai előzenélésnek köszönhetően elég sokan kilátogattak a bőrgyár területére, ahol inkább volt mondható a zene egyéninek, mint jónak, de ennek ellenére rengetegen ott ragadtak sötétedésig, amikor is Szepesi Imre Zöld barátaival fénytapétát varázsolt a múlt századi gyár falára. A furcsa zene elől sokan a gyárépület régi garázsába menekültek, ahol fotókiállítást rendeztek be az előző rendezvény műveiből, amikor szimbólumokat vágtak az alsóvárosi rét füvébe. A szombat inkább a vizuális művészet napja volt, többek között a szabadszínház újra bemutatta Vaclav Havel: Audiencia című darabját azoknak, akik nem látták a Szabadművházban. A darab előadása kiválóan sikerült és ez a környezet sokkal inkább élethűvé tette a darabot. Karel Gott hangja és a söröskupak lepattanása mennyein visszhangzott a gyárcsarnokban. A színdarab után Zöld vallogatott jazz bakelitjeiből, míg Eifert János fotóművész felállította vetítővásznát. Majd bemutatta négy különböző dia költeményét, amelyek szebbnél szebb képeket tartalmaztak. Az estét pedig abszolút a fények uralták, nem volt a bőrgyárnak olyan négyzetmétere, amire nem vetítettek volna valamit és eközben szólt a méhkas dj-k zenéje.

http://kiralyiseta.szekesfehervar.hu/index.php?pg=news_32007

Farkas Antal Jama

Piros lap, avagy a kígyó és a sámfa véletlenszerű találkozása a zuhany alatt

Ma már egy vírusos fertőzéshez nemcsak az ágyban kuporgó, forró teát, esetleg forralt bort szürcsölő, nyaka köré meleg sálat tekerő alakot kell elképzelnünk. Elképzelhetjük a Zoom Galéria szerkesztőjét is, amint Farkas Antal Jamáról írott kéziratát e-mailen elküldi a szerkesztőségnek, de egy fránya vírus miatt, közvetlenül a nyomdai leadás előtt a monitorról lepotyognak a betűk, és a QuarkXPress-szel nincs mit betördelni. És Önök, a lapot kinyitva, az én rovatomhoz érve ott állnának egy betű nélkül, az ismertetőm nélkül. Nem lenne művészettörténeti handabanda, nem kellene életrajzi adatokat, meg a „mit gondolt a művész” szóhalmazokat átizzadni. Elmaradna az éppen kiválasztott fotográfus – olykor érdemtelen – egekbe emelése, megdicsőítése, vagy – merthogy kritikusnak is kell lennünk – a földbe döngölő, lekezelő tudálékosság. A szavak helyett maguk a képek – a művész – beszélnének. Persze, rögtön jelentkezne az első probléma: Farkas Antal Jama képei beszédesek ugyan, de „képolvasatuk” eltér a megszokottól. „Boci-boci fekete-fehér angolszetter, a képeim továbbra is színesek, Frank Zappa meghal” (forrás: Jama első önálló kiállításának címe, amelyet 1993-ban a fővárostól 86 kilométerre, az Erdei Ferenc Művelődési Központban rendeztek meg). Képnyelven beszélni feltehetően nem a fotóriporterektől, a dokumentaristáktól tanult, hanem a dada, a konceptuális művészet, a pop-art, a posztmodern, az abszurd voltak „mesterei”, és középiskolásként Jarry Übü királya, vagy Boris Viant írásai voltak kedvenc olvasmányai. A perspektívakorrekciót sem műszaki géppel, hanem Cèsanne módszerével végzi.

Azért még sem baj, hogy a vírus nem potyogtatta le betűimet, így elmondhatom, hogy Farkas Antal Jama 1960-ban született Kecskeméten, majd 1974 és 1978 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, festő és grafikai szakán koptatta az iskolapadot, amit 1985-ben a Magyar Iparművészeti Főiskola fotó- és tipográfiai szaka követett. Az persze a képeiből „szól ki”, hogy rendkívüli fantáziája, amely az abszurd, újraértelmezés, anamorfózis kulcsszavakra épül, tulajdonképpen a perspektíva átverését jelenti.  Ha képeit nézzük, hihetünk-e a szemünknek? Tükröz, beépít, ráfest, elrendez, beleragaszt, – még a technikát illetően is folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt. Metonímiát, metaforát, rímeket, hasonlatot használ – költészetet teremt egy racionális nyelvvel, a mesterség és művészet eszközeinek magas fokú birtokolásával. Soha nem érjük tetten, hiszen nem hazudik: nagyotmondás helyett inkább megteremti magának – nekünk – azt a másik világot. Piros lap, avagy a kígyó és a sámfa véletlenszerű találkozása a zuhany alatt. De a kígyó valóban ott van. Képeibe soha nem nyúl bele számítógépes szerkesztéssel. Azok úgy vannak kitalálva, megrendezve. A film széle – nem márkareklámként, hanem az eredetiség igazolására – benne marad a képben, és a kompozíció részévé válik. Ahogyan az általa teremtett titok-világ is az igazi világ része lesz. Legalább is, ezt hiteti el velünk. Merthogy egy nagy varázsló, igazi bűvész-művész, utcai hazardőr. Figyeljük a kezét: itt a piros, ott a piros, hol a piros? Nem csal, csak varázsol.

Teljesen érdektelen persze, hogy képeit varázslóként, bűvészként, fotóművészként, vagy képzőművészként hozza létre. Dinnye fogaskerekekkel, Halak vállfán, Salföldön álló akt. Lényeg, hogy megszülettek. Csinál ő plakátokat, reklámfotókat, „használják” őt alkalmazott fotósként, arculat- és látványtervezőként, tipográfiai és grafikai „munkásként”, hiszen bizonyított már, papírja is van róla: 1989-ben kitüntetéses diplomával végzett a tervezőképző Intézetben, dicséretes diplomával a Mesterképző Intézetben. De ez nem is érdekes, hiszen képeinek különleges értékét nem a pecsétes oklevelek adják. Saját magát „fotójamatőr és tragikusművész” címkével gúnyolja, de szeret Wagnert hallgatni, jó sajtokat fogyasztani, Woody Allen-vicceket mesélni, a MÉH-telepen vásárolni, Jan Dibbets Perspectiva correction című munkáját olvasgatni, és közben jókat sörözni. Mindez persze magánügy, képein viszont ott vannak a megfejtésre váró titkok. Nagy metafizikus csendélet, Madamme Retnouard, portrék, csendéletek, önarcképek, szavakkal körül nem írható világ.

Azért, mert életrajzából olvashatjuk, hogy Pécsi József ösztöndíjas, tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, és műveit közgyűjteményekben, történetesen a Magyar Fotográfiai Múzeumban és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteményben is őrzik, még lehetne unalmas alak. Piros lap, avagy a kígyó és a sámfa véletlenszerű találkozása a zuhany alatt. Egyénisége izgalmas, mint a képbe kúszó kígyó, az expozíciót váró sámfa, a táguló határokból álló, végtelen síkokon lépegető tükör-világ is az, amelyben beavatottnak lenni, természetesen mozogni különleges és nagyszerű dolog. Lépjünk be ebbe a világba, és csodáljuk…

 Eifert János

Sipos Dániel fotókiállítása a Szóló Tánc és Duó Tánc Fesztiválok elmúlt három évéről. MMS – Mozdulatművészeti Stúdió “Mezítlábas Galériája”, 2005. május 7-30.  Megnyitó 2005. május 7-én 18 órakor. Eifert János kiállítás-nyitogatásában közreműködik a Max Diakok (FR), performansszal.

„Ha van illanó anyaga a művészeteknek, akkor a tánc valóban az. A táncelőadás varázsa, amelyben a koreográfia szépsége, a táncos szuggesztív egyénisége, a mozgás virtuozitása a zenével, díszlettel és jelmezzel együtt jelenik meg, a függöny legördülése után már csak elhalványuló emlékeinkben él tovább, majd kifakulva kihullik onnan is.

A tánc-élmény megőrzésének, rögzítésének, ha úgy tetszik dokumentálásának igénye – ősidőktől fogva ismert. Legkorábbról az őskőkorszakból származó barlangi, valamint a bronzkori sziklarajzok maradtak ránk, későbbről pedig rajzok, festmények, szobrok, és a jelen időben a fénykép, a film és videó őrzi meg ennek az illékony művészetnek a jelenlétét. Különleges jelentőségűek a korabeli költők, írók, filozófusok közvetlen élményén alapuló műveinek táncvonatkozású lírai, leíró vagy elmélkedő részletei. Gyönyörű könyvet lehetne összeállítani Homérosztól kezdve Paul Valéryig – a táncot magasztaló költői szövegekből, amelyben a magyar költők sorai, virágénekek, népi rigmusok éppúgy helyet kaphatnának. Ha pedig kikelnek a tánc szenvedélye ellen – mint a puritán református feddő énekek, vagy a francia és orosz kritikai realistáknak, Balzacnak vagy Lev Tolsztojnak a balettrajongás abban a korban még nagyon költséges és kétes passzióját leleplező regényrészletei – sokszor még pontosabb leírással szolgálnak, mint maguk a táncmesterek. Különleges jelentősége van a Lábán-féle táncírásnak, de bonyolultsága és nehéz értelmezhetősége miatt nem terjedt el hétköznapi használatra. Ma a dokumentálás – a film, videó mellett – főleg fényképezéstechnikával folyik. A fénykép azonban nemcsak dokumentálásra szolgál. Ha jó kezekben van a gép, a mögötte álló érző-gondolkodó ember akár fény/kép/művészeti alkotások hozhat létre általa. Mint ahogy Sipos Dániel is ezt teszi.

Most persze nem az a célom, hogy Sipos Dánielt – merthogy kiállításának megnyitására engem kért fel – az egekbe menesszem. Felkukucskált ő oda nélkülem is, képei röpítenek bennünket olyan magasságba, ahol az angyalok – a tánc angyalai – lógatják lábukat a felhőkön ücsörögve, és az ördögökre pislantva, kacarásznak, és éppen ide mutogatnak lefelé, ahol ezek a képek lógnak. Mit mondanak az angyalok? Ördögien jók! Még majd megkísértenek bennünket. De mi is ez a kísértés?

Sokan a jó táncfotót éles, tónus- vagy színhelyes képnek gondolják. Olyan pontos ábrázolásnak, amely élethűen mutatja a szereplőket pózaikkal és mozdulataikkal együtt. Hogy leolvasható a képről az adott térforma, a kosztüm, a díszlet. Sokan, avval, hogy pontos és éles képet készítenek, megállítják – vagy inkább megfagyasztják – az időt. A végtelen sok pillanatból hiába választanak egyet, amit jellemzőnek vélnek, az nem mozdul. Szárnyaszegetten, mint egy bukott angyal, nem mozdul a képzelet sem. A művészet, a táncművészet még annyira sem tűri a róla készült tárgyilagos, precíz képet. Szerencsénkre – és ott fent az angyalok szerencséjére is – Sipos Dániel megkísérti a pillanatot: épphogy nem megállítja, hanem lelket lehel belé. Megkísérel megkísérteni bennünket, hogy ezt a pillanatot átéljük mi is, vele együtt. Mintha valóban a táncot látnánk, s nem annak „földi mását”. Egyszerű eszközöket használ mindehhez: bemozdít, elvonatkoztat, egy pillanatból százat formál, és máris ott vagyunk a tánc kellős közepén, az átélt, gyönyörű pillanatok sodrásában. Nem fest vad színekkel: fekete-fehérben gondolkodik. Absztrahál. Mégis – az érzelmi skálát illetően – több színt érzünk ki képeiből, mint a színes negatívra készültekből. Ezek nem egy-egy „jól elkapott pillanatot”, hanem folyamatot ábrázolnak. Képein a mozdulat, a mozgás – nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben – minden mozzanatában gyönyörűségesen megkísért bennünket. Igaza van az angyaloknak: kacsintása ördögi. Vagy inkább ördöngös? No de ne játszunk a szavakkal, hiszen itt állunk a képek előtt, amelyek megkísértésre várnak. Nézzük, lássuk a sokunk által ismert pillanatokat a fotográfus szemével.

Sipos Dániel fotókiállítását, amely a Szóló Tánc és Duó Tánc Fesztiválok elmúlt három évét mutatja meg, megnyitom.” (Eifert János)

(A kiállítás-megnyitón elhangzottak szövegvázlata, Budapest, 2005. május 7.)

2005. április 29-én, a Tánc Világnapja tiszteltére rendezett gálaesten adják át a Magyar Táncművészek Szövetségének szakmai díjait a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában.

Eifert János – fotóművész, a Honvéd Együttes volt táncművésze, a ZOOM Magazin művészeti szerkesztője  a “Táncművészetért” díjjal

(E. Tóbiás Sára felvétele)

Magyar Táncművészek Szövetségének szakmai díjai

Életmű díj:
• Kricskovics Antal – táncművész, koreográfus, Erkel Ferenc díjas, Érdemes és Kiváló Művész, a Budapest Táncegyüttes volt művészeti vezetője, a Fáklya Horvát Művészegyüttes művészeti vezetője  
  
• Uhrik Teodóra – táncművész, Kossuth díjas, Liszt Ferenc díjas, Érdemes Művész, balettpedagógus, címzetes egyetemi tanár, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola Táncművészeti tagozatának táncművészeti igazgatóhelyettese.    

Posztumusz Életmű díj:
• Janek József – táncművész, koreográfus, a Magyar Táncművészeti Főiskola egykori tanára

Az évad legjobb alkotója:
• Zsuráfszki Zoltán – táncművész, a Budapest Táncegyüttes művészeti igazgatója,koreográfusa, Harangozó Gyula díjas, Érdemes Művész,

Az évad legjobb férfi táncosa:
• Kalmár Attila – a Szegedi Kortárs Balett táncművésze, Imre Zoltán díjas  
• Lengyel Szabolcs – a táncművésze 

Az évad legjobb női táncosa:
• Spala Korinna – a Pécsi Balett táncművésze  
• Sóthy Virág – a Győri Balett magántáncosa 

Az évad legjobb végzős növendéke:
• Újvári Milán – a Magyar Táncművészeti Főiskola végzős hallgatója  
• Madar Milán – a Magyar Táncművészeti Főiskola végzős hallgatója  

“Táncművészetért” díj:
• Eifert János – fotóművész, a Honvéd Együttes volt táncművésze, a ZOOM Magazin művészeti szerkesztője  

Imre Zoltán díj:
• Duda Éva – táncművész, koreográfus

A Duna TV kis stábja – szerkesztő-riporter, operaatőr, hangtechnikus – forgatott a műtermemben. Az elkészült rövid anyag az Esti kérdés-ben jön majd adásban. (Budapest, 2005. április 25.)

A szociofotó. M2, Válaszd a tudást: Fénykép/Másképp, Eifert János sorozata 7. rész. Adásnap: 2005. április 18.

Diszlet: Titkok barlangja, Marcel Marceau, Kitörés és bukás – Könyvek, pl. Stalter György-M. Horváth Judit – Fényképek, kép-bejátszások: Dorothy Lang, Besnyő Éva, Haár Ferenc, Tabák Lajos (Csendélet a trágyadombon), Kunkovács László, Korniss Péter, Kálmán Kata, Escher Károly, André Kertész, Eugene Smith, stb.

 „A művészi riportfotó legmagasabb rendű alakja: a szociofotó, riportázs az emberi társadalomról.” (Hevesy Iván, 1934)

A szociográfiai érzékenységű fényképezés gyökerei a XIX. század hatvanas éveibe, Angliába nyúlnak vissza. Richard Beard (1802-1888) szocio-dagerrotípiái fametszet áttételben jelennek meg Henry Maythew „London Labour and the London Poor” c. könyvében, John Thomson (1837-1921) pedig a hetvenes években jelentkezett hasonló tárgyú fotóival, amelyet „Street Life in London” című könyvében adott közre.

Az Amerikai Egyesült Államokban Jacob August Riis (1849-1914) volt az úttörő a nyolcvanas évektől, és a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bontakozik ki Németországban H. Zille hasonló érzékenységet tükröző munkássága. Oroszországban, a kilencvenes években jelenik meg ez a fényképezési felfogás, míg az Osztrák-Magyar Monarchia székhelyén, Bécsben is közreadnak szociális problémákat megjelenítő fényképeket.

Az 1900-as években jelentkezik nyomtatásban a magyar szociófotó, Kiss Ferenc képeket és szignálatlan szociofotókat közölt a Vasárnapi Újság. A huszas-harmincas éveket az európai vérkeringésbe való bekapcsolódás jellemzi, a magyar szociofotók megjelennek Németországtól Spanyolországon, Hollandián és a Szovjetúnión át földrészünk több országában. Magyar szerzők írtak elvi-esztétikai igényű tanulmányokat, recenziókat, kritikákat a harmincas években, Berlinben, Bécsben, Pozsonyban, Moszkvában, Kolozsváron; magyar fotókról jelentek meg írások magyar és külföldi szerzőktől egyaránt Amszterdamban, Madridban, Ljubljanában és az előbb felsorolt városokban.

 A XX. század harmincas éveinek nagy válsága az USA lakosságának egyharmadát tette szegénnyé, sokakat földönfutó nincstelenné. Steinbeck megrázó regénye, az Érik a gyümölcs az irodalom nyelvén, egy fényképészcsoport, élükön Dorothea Lange pedig a fotográfia hitelességével, megdöbbentő erejével mutatta meg a déli farmerek tragédiáját. Földönfutó anya című képe ma is megdöbbentő hatású.

Magyarországon is születtek hasonló megdöbbentő képek. Dr. Albertini Béla, e terület legkiválóbb hazai kutatója írta, hogy a hazai szociofotó fő jellemzői az elkötelezett világlátás és -láttatás a társadalom perifériájára szorítottak javára; pártosság és humanizmus; dokumentatív jelleg; a nyomorúság-ábrázolás hangsúlya, amely azonban nem mindent túlharsogó. Műfaji, formanyelvi sokszínűség – ezen belül a riport és a montázs kiemelt jelentősége.

Az 1928-ban, a Kassák Lajos Munka című baloldali avantgárd folyóirat köré szerveződött fotócsoport, amelyhez többek között Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bruck László, Gönci (Früh) Sándor, Haár Ferenc, Lengyel Lajos, Schmidt Anna és Tabák Lajos tartozott, a két világháború közötti korszak egyik legszínvonalasabb csapata volt. A legendás csoportból ma már csak Tabák Lajos él, túl a 102. születésnapján, irigylésre méltó testi és szellemi kondícióban. Élete, sorsa egyben a század hányatott magyar történelmét is fémjelzi. Megjárta a Tisza, Duna, Don partját, háború, hadifogság, börtön, megaláztatások, betegség jutott osztályrészül. Volt felforgató, ellenség, politikai áruló, nemzetidegen. Később tervgazdálkodás, főkönyvelő, cukorgyárigazgató, látszólag bekerült a hatalom birtokosai közé. Aztán nyugdíjazás, rendszerváltás, mindezek közben szívósan fényképezett, saját elhatározása szerint. Ma is élénken érdeklődik a világ dolgai iránt, hallgatja a rádiót, és sokat olvas négyezer kötetes magánkönyvtárában, önálló és csoportos kiállításokon vesz részt, következő albumát, interjúit készíti elő megjelenésre.

Tabák Lajos Csendélet a trágyadombon (1930) képe szociális érzékenységgel, a nyomorúságos élet szimbólumaként egy kis részletben mutatja meg az egészet. A kép formailag egyszerű, dokumentarista ábrázolásnak tűnik, tartalmilag azonban a kiáltó nyomor, a társadalmi igazságtalanság ellen mozgósít. A képi mondat végén a „kijelentő mód” szenvtelen pontja a kép – jel – jelkép hatására válik felháborodást kiváltó, mozgósító erejű felkiáltójellé. A Kassák-kör kiállítását, amelyen ez a kép is szerepelt volna, 1932. áprilisában a rendőrség betiltotta. Lezáratták a termet, a falakról letépték a képeket, Kassákot, Lengyel Lajost és Tabák Lajost pedig letartóztatták, a negatívokat is elkobozták. Később a betiltott tárlat fotóiból megjelentették “A mi életünkből – a Munka első fotókönyve” című kiadványt Kassák előszavával. Az Újság, a Nyugat, a bécsi Arbeiter Zeitung kritikát írt a könyvről, ezek egyértelműen a fotósok, köztük Tabák sikerét jelentették. Tabák többi számon tartott fotói nemcsak a kiáltó nyomor, társadalmi igazságtalanság ellen, hanem a túlhaladott, konzervatív szemléletű esztétizálással szemben is protestáltak. Merész kivágásai, új megközelítései az expresszív emberábrázolást, a fotóavangárd újításait hozták a magyar fotóművészetbe.

 A falukutatók, népi írók, szociográfusok munkásságához közel álló, azt fotográfiákkal kiegészítő Kálmán Kata (1909-1978), Kárász Judit (1912-1977), Sugár Kata (1910-1943), vagy Müllner János (1870-1925) nevét sem szabad kihagyni a sorból.

Besorolhatatlan jelenség André Kertész (1894-1985) ide vonatkozó munkássága, szociális fotóinak keletkezésekor még nem volt hivatásos sajtófotós, ám akkor is önálló képi világ jellemezte, ugyanúgy, mint a Paris de Nuit (Az éjszaka Párizsa) szociofotókat is tartalmazó album készítőjét, Brassaï-t (született Halász Gyulát, 1899-1984), vagy a Berliner Illustrierte Zeitung-nak dolgozó, később Amszterdamban letelepedő Besnyő Évát (1910-2003).

Hosszú sort említhetnénk még, a magyaros stílus képviselőjeként ismert, ám döbbenetes háborús fotóival jelentkező Balogh Rudolf (1879-1944), a külföldön világhírűvé vált Munkácsi Márton (1896-1963), az akkor a Pesti Naplónak dolgozó Escher Károly (1890-1966), vagy a huszadik század végéig tevékenykedő Bojár Sándor ki nem hagyható. A terjedelmi korlátok miatt persze így is sok fontos név marad ki, de legalább a felsoroltak néhány meghatározó képét bemutathatjuk – Escher Károly: Kubikosok (1935), Várakozó állásponton (1934), Guberálók (1930 körül), Razzia után (1934), Vak muzsikus (1944).

 Az egyes témákat nemcsak egyedi képekben, hanem sorozatokban, un. fénykép-elbeszélés formájában dolgozták fel. A felvétel folyamatában az elbeszélés témáját és környezetét, a teret és az időt a fotóriporter felbontja, majd a szerkesztőségben, a tördelés alkalmával azokat a valóságnak megfelelően újrateremtik. A fénykép-elbeszélés (nem az irodalmi elbeszélés, novella fényképi megfelelője!) terjedelmétől függően lehet tőmondatoknak megfelelő terjedelmű, de előfordul, hogy méreteiben egy összetett mondatnak felel meg.

Eugene Smith „Spanyol falu” című, 1951-ben készült fénykép-elbeszélése (sokan úgy mondják: fotóesszé) a LIFE-ban jelent meg, és a mai napig is példaértékű mind felépítésében, gondolati ívében és szerkezetében, valamint jelképrendszerére.

A mai fotográfiának már nincs szüksége ilyen és hasonló közmegegyezéses, „ikonszerű” jelekre, hanem inkább még a rendezés látszatát is elkerülni igyekvő, életszerű pillanataival, a társadalmi kérdéseket nyíltan felvállaló őszinteségével a hiteles közlésre koncentrál. Egy-egy témával hosszú időn át, akár évekig foglalkozva, sorozatokban gondolkodik. A brazil Sebestião Salgado dokumentarista szándékkal készült sorozatai, amelyek egyéni stílusban, a fotográfiai formanyelvet merészen megújító módon készültek, térben és időben ölelik át témájukat. Exodus című anyaga hosszú évek alatt készült, és bemutatja a vándorló, menekülő, elüldözött, költöző, mozgó emberiséget a világ szinte minden táján. Más sorozataiban az elüldözött, vagy éhbérért munkába hajtott emberek (pl.: ethiópiai menekültek 1984-ben, vagy a Sera Peladai aranybánya munkásai 1986-ban) a maguk nyomorúságos valóságában jelennek meg, esztétikai értelemben azonban gyönyörűségesen. Képei, amelyeket mély humánum hat át azért megdöbbentően szépek, mert az életszerű pillanatok keresetlen, őszinte módon rendeződnek esztétikai látvánnyá, és nem puszta gyönyörködtetést szolgál csupán.

Említenünk kell olyan hazai fotográfusokat, csoportosulásokat, akik (amelyek) a szociográfiai érzékenységű fotóriport, dokumentarista ábrázolás műfajában jelentőset alkottak, és hatásuk jelen idejű. Az 1977-től tevékenykedő, időközben elismert alkotóvá érett Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója tagjai közül sokan jelentkeztek szociofotóval: Bánkuti András, Benkő Imre, Fejér Gábor, Horváth Dávid, Kiss Kuntler Árpád, Tímár Péter, Tóth György, Urbán Tamás, többek között. Az 1981-től működő Nagybaracskai Alkotótelep a szociofotós örökség folytatását jelenti. Horváth Péter, Kulcsár György, Baricz Katalin, Bahget Iszkander, Fuszenecker Ferenc, Kudelich Lajos, Markovics Ferenc, Walter Péter, Dormán László nevét jegyezzük mások mellett.

Féner Tamás a hazai fotográfia egyik legmarkánsabb alakja. A fotóriport számos területén hozott újat: megfigyelő, elemző, kiemelő módszerével, valamint a megjelenítés művészi erejével válnak erőteljessé képei. Nemcsak a művészvilágot – különösen a balettet – ábrázoló képeire, hanem szociografikus témáira is jellemző az életteli ábrázolás, amelytől persze nem idegen az artisztikus megjelenítés sem.  Témáinak átgondolt, egységekben, vagy inkább sorozatokban történő megfogalmazása iskolateremtő. Az 1974-ben bemutatott Cigányok és Cserhalmi brigád, amelyeket 1976-ban az Olajmunkások, Egy régi vasmű, Vasútasokról, Oravecz István nyugdíjba megy, 1978-ban az 1400 °. követett, ma is mértéktartó sorozatok, illetve fotó-esszék, ahogyan szerényen ő fogalmazta: kiállításra készült darabok.

Korniss Péter dokumentarista fotográfusként több mint három évtizedet szentelt az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életforma megörökítésének, főleg Erdélyben, közben egy ingázó munkás életét követte tíz évig. Az Elindultam világ útján (1975), Múlt idő (1979), A vendégmunkás (1988) életművének fontos állomásai, ma is mértékadók.

Benkő Imre fotó-esszéi – Szürke fények, Sziget Fesztivál, Blues -, a könyv alakban is megjelent Acélváros. Ózd, 1987-1995 a legjelentősebb. Alakjait, a leépült és megszűnt ózdi kohászati üzemek dolgozóit nagy megjelenítő erővel, pontosan rajzolja meg, és felveti a kérdést, miért nem képes megbirkózni egy nagy múltú iparváros azokkal az elkeserítő társadalmi és gazdasági problémákkal, amelyek a rendszerváltást követően is tovább fekélyesednek.

A Más világ című album a cigányokról szól. Göncz Árpád írta a könyv előszavában: „Ha van a létezés peremén túli világ, Horváth M. Judit és Stalter György fotói erről szólnak. Kegyetlen világ ez: nyomor, elmaradottság, pusztulás – nem jó szembesülnünk vele. A látvány torkonragad, fojtogat, nem lehet szabadulni tőle. S nem is akkor igazán, amikor a nyomor kimerevített pillanatai naturalisztikusak, hanem amikor egy lírai közjáték – egy szerelmes tekintet, egy világra rácsodálkozó gyerekszempár – a lehetőségek lehetetlenségét vágja a képünkbe. Szinte ostorcsapásként. A képeknek történetiségük, reménytelenül kudarcra ítélt távlatuk van. Ezek a képek felkiáltójelek. Lelkiismeretünk felkiáltójelei!

Eifert János (Budapest, 2005. április 18.)

Mátrai Miklós – Preview
Fotókiállítás a Nemzeti Táncszínház Kerengõ Galériájában

Kerengõ Galéria (Nemzeti Táncszínház, Budapest, I., Színház u. 1-3.)
2005. április 11 – május 19.

“Képei ütnek, és keményen szembeállítanak a valósággal

A francia BLAST Magazin nemrég mutatta be Mátrai Miklóst, amelyben a reménytelen arcok fotósának nevezte a berobbanó, fiatal tehetséget. “Képei ütnek, és keményen szembeállítanak a valósággal. Miklósnak nem unalmas az élete… 2002-ben megnyerte a Magyar Canon különdíjat díjat, 2003-ban elvitte a HP Invision és a HP International díját a “Legígéretesebb mûvész” kategóriában Robin Derrick (Vouge UK) és Nankin (Dazed&Confuse UK) zsûrielnöksége mellett. Tehetségének ennyi és még sok más elismerés után váratlanul érte, hogy az Iparmûvészeti Egyetem visszautasította a jelentkezését így rögtön kikerült a valódi világba. Kemény munka következett, belevetette magát párhuzamosan a VJzés és az elektronikus zene, a breakbeat világába, valamint készül a következõ kiállítására, hogy megtalálja önmagát. Idõközben, tengõdését a lehetõ legjobban próbálja kihasználni, hogy újabb arcokat és célokat találjon magának…(ZOLTAN+) Azt gondolom, hogy kár lenne rögtön beskatulyázni Mátrai Miklóst, hiszen szemmel láthatóan mozgásban van. Mostani bemutatkozása nem a “nagy öregek” retrospektív kiállítása, hanem a berobbanó, útkeresõ fiatal tehetség helyzetjelentése, amelybõl villanásszerõen kiolvasható szélesebb érdeklõdése, kifejezési eszközeinek gazdagodó választéka, stílusának, alkotói elkötelezettségének árnyaltan is színes spektruma. A kemény, fekete-fehér világot képes színekben is megmutatni, és belopni érzelmeit, szeretetét a mégoly durvának láttatott világba.”

Eifert János

Mátrai Miklós: Preview – ZOOM Kiállítás a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában, Budapest, 2005. április 11. – május 19.  A kiállítást megnyitotta: Fabricius Gábor, a Republic of Art művészeti igazgatója

Képei ütnek, és keményen szembeállítanak a valósággal

 „A francia BLAST Magazin nemrég mutatta be Mátrai Miklóst, amelyben a reménytelen arcok fotósának nevezte a berobbanó, fiatal tehetséget. „Képei ütnek, és keményen szembeállítanak a valósággal. Miklósnak nem unalmas az élete… 2002-ben megnyerte a Magyar Canon díjat, 2003-ban elvitte a HP Invision és a HP International díját a “Legígéretesebb művész” kategóriában Robin Derrick (Vouge UK) és Nankin (Dazed&Confuse UK) zsűrielnöksége mellett. Tehetségének ennyi és még sok más elismerés után váratlanul érte, hogy az Iparművészeti Egyetem visszautasította a jelentkezését. A kudarc fájdalmas, de így kikerült a valódi világba. Kemény munka következett, belevetette magát párhuzamosan a VJzés és az elektronikus zene, a breakbeat világába, valamint készül a következő kiállítására, hogy megtalálja önmagát. Időközben, tengődését a lehető legjobban próbálja kihasználni Perlaki Marcell és Vancsó Zoltán fotográfusokkal, hogy újabb arcokat és célokat találjon magának…”

Azt gondolom, hogy kár lenne rögtön beskatulyázni Mátrai Miklóst, hiszen szemmel láthatóan mozgásban van. Mostani bemutatkozása nem a „nagy öregek” retrospektív kiállítása, hanem a berobbanó, útkereső fiatal tehetség helyzetjelentése, amelyből villanásszerűen kiolvasható szélesebb érdeklődése, kifejezési eszközeinek gazdagodó választéka, stílusának, alkotói elkötelezettségének árnyaltan is színes spektruma. A kemény, fekete-fehér világot képes színekben is megmutatni, és belopni érzelmeit, szeretetét a mégoly durvának láttatott világba.” (Eifert János)

Költői szimbólumok, a jelkép, a metafora a fotográfiában. M2, Válaszd a tudást: Fénykép/Másképp, Eifert János sorozata 5. rész. Adásnap: 2005. április 11.

   Eifert János felvételei

 Azonosító: E-37262

Téma: Költészet napja, költői szimbólumok, a jelkép, a metafora a fotográfiában

A Műhely c. folyóirat 2005/1 szám bemutatása

Diszlet: A Yountai Mountains álmomban (Kína, 2002), Mozgásban (akt), Kitörés és bukás, Maszkok, Tűztánc

Kép-bejátszások: Fák temploma, Világ végén, Falu vége, Mágia, Idő múlása, Látványterv egy elektronikus baletthez (1984), Boszorkánytánc, Fák tánca (Mártély), Föld álma, Hajnal, Bükk, Replayed Time (Maszkos akt), Tűzfal (Wien), Három kacsa, Ölelkezők, Tűztánc, Képnovellák, A férfi, Parton, a Roncsolt aktok c. sorozatból, Furcsa pár, Sziklakép, stb.

A tizedik… Eifert Kata Nóra szülinapi bulija, amelyre az osztálytársai, barátai voltak hivatalosak… Győr, 2005. április 9. (Photo: Eifert János)

Újra Mediawave Fesztivál
Április 22-30 között rendezik meg a fesztivált, amely idén 15 alkalommal jön létre. Az idei év pubileumi eseménysorozatának programjában filmvetítések, zenei programok mellett fotó- és képzőművészeti kiállítások és konferenciák is szerepelnek. A 2004-es évben közel 20.000 látogatót vonzó fesztivál mára az egyik legnépszerűbb, legtöbbet látogatott kultuszfesztivállá vált Győrben…

…Közel 100 film érkezik 60 országból a Mediawave fesztiválra, melynek idei filmes témája 21. századi mesék címmel indul. A versenyprogramban kisjátékfilmek, animációs és kísérleti filmek, illetve hosszú és rövid dokumentumfilmek egyaránt műsorra kerülnek. “Porlepte dobozok” címmel az archív kisebbségi, zenei, tánc és erotika témájú filmeket kiemelten kezelik a válogatóban…

…A hagyományosan zenei fesztivál szervezői számos programmal rukkoltak még elő: “Egy fesztivál artisztikuma és hangulata” címmel Eifert János, Fazakas Rita, Kassay Róbert, Kása Béla, Nagy Péter és Rendes Ákos Mediawave Fesztiválos turnéfotóiból lesz kiállítás, valamint “A magyar királyi udvari fényképész” – “Mr. Karoly” címmel amszterdami vándorfotográfus gyűjteményéből is állítanak ki fotókat… (Litera.hu, 2005. április 7.)

 Photo: Eifert János

TÁNC-VÍZIÓK vizuális performance, Vadas Zsófia Tamara koreográfiája, Kálmán Eszter fotói, Laki Eszter grafikái. Francia Intézet, Cafe Dumas, Budapest, 2005. április 1., 19:00

Táncolják: a Budapest Tánciskola tanulói, Jelmez: Juhász Dóra, Megnyitja: Eifert János. A kiállítás megtekinthető április 22-ig