A fény kertje. Baricz Kati

 Velem megáll az idő, te sem maradhatsz ki!”

Baricz Kati

 A tehetség – Malraux szerint – nem jóléti adomány. Természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé. Lehet azzal születni, de csúcsra jutni szent elhivatottság nélkül aligha.

Baricz Kati – ami az aktfotográfiát illeti – eljutott a csúcsra, tehetséggel, elhivatottsággal. Fotói azonban nem információéhségünket hivatottak csillapítani, mert meditációs objektumok, amelyekkel félre kell vonulnunk, hogy eltűnődjünk. Fényképei tipikus női képek; érzékeny, oldott képek, nem technikai trükközések, nem szájbarágós, elméletszagú képdokumentumok. Valóban meditációs tárgyak: megérdemlik, hogy közöttük elidőzzünk, hogy átgondoljunk ezt-azt, és hogy rádöbbenjünk: a mindennapi, információéhes világtól való elhúzódás valójában kinyílás. Léttavasz.

Baricz Kati ahol megjelenik, felizzik körülötte a légkör. Minden élő és élettelen átveszi azt a nyugtalan vibrálást, ami személyiségét jellemzi. Mégis, képeit a kiegyensúlyozott szépség, a magabiztos szakmai tudás, a póztalanság és a közvetlenség jellemzi. A fotográfia számos műfajában professzionális módon van jelen, divatfotói éppoly konvenciómentesek, akárcsak a szocio- vagy kísérleti fotográfiái. Miért kezdett fényképezni?

„Örömmel emlékszem azokra a vasárnapokra, amikor anyám elegánsan felöltöztetett bennünket és a család sétára indult. Gyakran a séta utolsó állomása az öreg mester fotóműterme volt. Szerettem ott lenni, nem szerettem, ha fényképeznek, jobban érdekelt a kép, amelyet az üveglapon a nagy fekete lepel alatt láthattam… 12 éves lehettem, amikor jó bizonyítványomért egy boksz-gépet kaptam szüleimtől ajándékba. Azóta fotografálok, szinte mindig magamnak.”

Mamiya RB 67-el fényképez, rendszerint LFORD negatívra, amelyet Kodak D 76-ban, saját maga hív elő. Nagyításait is maga készíti, ügyelve az egyediségre, a kézműves minőségre. Az első, tökéletes kópiát aztán beszkenneli, a továbbiakban erről készülnek a kópiái. Kiállításain csodájára járnak tökéletes nagyításainak. Felvételkészítéskor a természetes fényt kedveli, de mesterien bánik a műtermi lámpákkal is. Kedvenc „műterme” apja fonyódi kertje, amelyet a világ legszebb napfényműtermének tart. Fényképezés közben figyelő, elemző ember, aki engedi hatni ösztöneit. És engedi érvényesülni modelljei egyéniségét. Mesterség, művészet, pszichológia. Honnan szerzett gyakorlatot, hogyan kapcsolódott a „fotográfiai közéletbe”?

„Iskolai tanulmányaimat Fonyódon végeztem el, érettségi után Budapestre költöztem. A Magyar Filmlaboratóriumban dolgoztam, és lelkesen fotografáltam. Fotósként nem sikerült elhelyezkednem, de sok időt töltöttem a sötétkamrában, ahol felvételeimet saját magam hívtam és nagyítottam. 1974-ben szerepeltem először kiállításon alkotásaimmal, és számos magazin közölte a fotóimat. 1975-től néhány évig tanítottam. 1981-ben tagja lettem a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának. Azóta önálló művészként dolgozom. Legfőképpen klasszikus fotográfiát csinálok. Nagy hatással vannak rám André Kertész alkotásai. Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy személyesen is megismerhettem őt, amikor 1984-ben hazalátogatott.”

Több könyve jelent meg. Az Első nagyításaim (1976), Első felvételeim (1982), Sötétkamra otthon (1982) haladó amatőröknek szóló szakkönyvek, míg a Tükör (1999), Szubjektív napló (2001), Majdnem egyedül (2003), Apám kertje (2004), Természetem (2007) saját írásaival kísért rendhagyó fotóalbumok, amelyekben Fonyódtól Párizsig, Bielsko-Bialától Londonig földrajzi értelemben is nagy utat járt be, vissza-vissza térve apja kertjébe. Portré, akt, divatfotó, tájkép, kísérleti fotográfia, kíváncsi rápillantás a világra. A Székely Aladár- (1983) és Balogh Rudolf-díj (1998), Magyar Fotográfiai Nagydíj (2005), MAOE Alkotói Nagydíja (2006), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2007) elismerések ennek a „kíváncsiságnak” köszönhetők.

„1998-ban André Kertész ösztöndíjasként Párizsban a Luxembourg-kertben nosztalgiázva, egy ősrégi favázas masinával, fekete lepel alá bújva készítettem képeimet, de gondolatban legtöbbször szüleim földjén jártam. Anyám akkor már nem élt. Hazatérésemkor első utam apámhoz vezetett, akit mindig szűkszavú embernek hittem, és boldogságomra a közösen végzett munka közben csendesen kitárulkozott lelke, a kertművelés titkain át legtöbbször távoli gyermekkoráról, fiatalságáról mesélt. Elindult a fantáziám, a kert minden zugában képeket láttam, és azon vettem észre magam, hazahozott szenvedélyem.”

Eifert János

Eifert János képei – Boscolo Hotel, New York Palota, Galéria 5, Budapest, 2007. június-augusztus

Kiállítás megnyitó nélkül. Kiállított képeim (nem teljes felsorolás): Marcel Marceau, Tánc, Modern balett, Alvin Ailey balett 1-2., Táncmontázsok, Feleségem, Lőrinc Kati Katával; Cirkusz, Marcel Marceau, XX. századi misztériumjátékok, Rekviem, Fényből születő mozgás, Fénytvirágzó fa, Meg/Ki-talált udvar, Hommage á Dienes Gedeon, Angelus Iván, A világ végén, Pokol, Rémület, Anyám locsolócsöve