Kukla babák (Kameni kukli). Kuklica Kratovo-tól néhány km-re fekszik. A kőbabák az elmúlt 50.000 év során alakultak ki a porózus vulkanikus sziklák természetes eróziója útján. A pásztoremberek körében még ma is él a “Kőesküvő” legenda, amely egy helybeli legényről szól, aki nem tudta eldönteni, hogy a falu felső végén vagy annak alsó végén lakó lányt vegye el feleségül, ezért úgy döntött, hogy ugyanazon a napon lép frigyre mindkettővel.
Igen ám, de amikor egyik menyasszony meglátta a jövendőbelijét egy másik asszonnyal, megátkozta őket és az ifjú pár meg a násznép kővé dermedt. Azóta is a csodájukra járnak…

Skopje – építészetileg – nem egy szép város. Magyarázat lehet, hogy az 1963. július 23-i iszonyatos földrengés után gyorsan, átgondolatlanul építették újjá. Az Interneten találtam egy cikket, amely erről szól.

Photo: Eifert János

Szkopje, a balkáni New Orleans tanulsága

Szkopjét, a legszegényebb jugoszláv tagköztársaság, Macedónia fővárosát iszonyatos földrengés rázta meg 1963. július 23-án. Szörnyethalt 1070 ember, a későbbi adatok 2300 fő fölöttire becsülték az elhunytak és eltűntek számát. Az akkor 130-140 ezres városban az anyagi kár „csak számokban” volt mérhető, mivel a város 37 ezer épületéből 16 ezer romba dőlt, és közel ugyanennyi súlyosan megrongálódott. Megszűnt az áram- és vízszolgáltatás, és megszakadt a vasúti és közúti összeköttetés a Belgrád–Szkopje–Szaloniki–Athén vonalon. A régi, összeomlott vasútállomás ma is áll mementóként, s órája a borzalom kezdő percét mutatja. A Vardar folyó két partján elterülő Szkopje 1963 őszén a háború utáni Varsóhoz vagy Drezdához volt hasonlítható; a természeti pusztítás ereje és intenzitása felért egy háborúval.
Jól látta a helyzetet Joszip Broz Tito jugoszláv elnök-pártfőtitkár-néphős-marsall, aki ellentétben George W. Bushsal (valamint Medgyessy Péterrel és Gyurcsány Ferenccel), azonnal a helyszínre sietett. Tito első „intézkedése” egy szép beszéd volt, amiben biztosította Macedónia népét arról, hogy pár éven belül Szkopje szebb lesz, mint volt, az állam és a párt (a sorrend tetszőleges) mindenben segít. A romállomás falára is fölkerültek a beszédének legszebb mondatai, s az ígéretek részben teljesültek is. Az újjáépítéshez vezető út kezdete azonban igen nehéznek bizonyult a jugoszláv hatóságok számára, később pedig az ígéretek egyre gyorsabban felejtődtek.
Természetesen a legfőbb irányító maga Tito volt, de az úgynevezett operatív intézkedések Aleksandar Rankovics belügyminiszterre hárultak. Rankovics a jugoszláv néphadsereg alakulataival erősítette meg belügyi egységeit, amelyek megkezdték a mentést. Rövid idő alatt azonban világossá vált, hogy ez a csapat alkalmatlan ekkora feladat megoldására. (Sokan úgy emlékeznek, hogy még magukról is alig tudtak gondoskodni a mentők.) A nemzetközi segítség, amit Tito nem mulasztott el azonnal kérni, megindult ugyan, de még fogadni is alig tudták a helyszínen az élelmiszert, a nyugati életmentő felszereléseket és eszközöket. Utóbbiakat még használni sem tudták a jugoszláv katonák és rendőrök.
A tragédia után Szkopjében kialakult helyzet kezdett kaotikussá válni, amikor Tito döntő lépésre szánta el magát, s régi megbízható „ellenség-barátjához”, Nyikita Szergejevics Hruscsovhoz fordult. A szovjet pártfőtitkár, aki ekkor már közel egy évtizede fáradozott a szocialista akolból elkóborolt Jugoszlávia visszacsábításán, azonnal intézkedett, s légi hídon fegyvertelen szovjet deszantegységeket dobott át Szkopjébe. A Vörös Hadsereg speciális alakulatai rögtön munkához láttak, s a bíbelődő helybeliek csodálkozása közepette, dózerekkel járhatóvá tették a főbb utakat. Pontonhidakat építettek a Vardar folyón, lajtos kocsikkal és külszíni vezetékekkel biztosították a lakosság ivóvízellátását, s üzemelni kezdtek a tábori konyhák is. Az operatív intézkedésekkel párhuzamosan a leningrádi gyógyszergyárból megindult nagy mennyiségű oltóanyag szállítása is, s az orosz felcserek beoltották szinte az egész város lakosságát, megelőzvén a fertőzéseket, a járványt s főleg a pánikot. Megszervezték a külföldi segélyszállítmányok fogadását és szakszerű szétosztását. Az orosz katonák érdekes módon, tudták használni a nyugati technikát is, pedig nem volt rajtuk cirill betűs használati utasítás.
Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a szovjet hadseregnek 1945 után ez volt az egyetlen pozitív külföldi ténykedése, amely döntő mértékben járult hozzá, hogy a földrengés utáni helyzet normalizálódjon Macedóniában, ahol még ma is a zemljotres (földrengés) előtti és utáni időről beszélnek az idősebb emberek. Hazánk a Magyar Vöröskereszt útján juttatta el adományait a legdélibb jugoszláv tagköztársaságba. Finnországot a szkopjei egyetemen tanító finn lektor képviselte, aki átadta azokat az összkomfortos (nappali, két háló, konyha, fürdő szaunával, fűthető és duplán szigetelt) faházakat, amikbe a macedón pártelit családtagjai, a városi vezetők és más kedvezményezettek költöztek be, felállításuk után azonnal. Az azóta házilagosan csiricsáréra átfestett és toldaléképületekkel „szépített” finn rönkházak még ma is állnak.

Hornyik Miklós

(Magyar Nemzet, 2005. szeptember 12.)