Skopje. Ciarsia, a török negyed, ahol most a kis műhelyeket, üzletecskéket, éttermeket és kávéházakat fotózom, remek portrék az asztalosról, a pincérről, a bádogosmesterről, a hangszerkészítőről, vagy a Képzőművészeti Egyetem hallgatóiról. Közben Magyar Emil társam, barátom, hűséges “fegyverhordozóm” mindenben segít, fordít, kommunikál, eligazít és közben fotózik, remek képeket készít, és most éppen “riportosan” megörökíti, ahogyan ezeket az embereket fényképezem. Jó játék, közös munka…

Közben Pápai Sarolta, ahogy végez az egyetemen, csatlakozik hozzánk, mutatom neki a “képzős” Annáról, meg a többiekről készült portrékat. “Milyen jó arcok…” Megiszunk egy jó kávét, karamelles süti, még a morzsákat is felcsipegetem, sétálunk, beszélgetünk, egy kedves ismerős telefonál, legalább a hangját hallom, aztán ez az élménydús, csodálatos nap is a múlté… morzsáit (talán) naplóm őrzi majd…

A művészet világa fotográfiákon.

Győr – A Győri Fotóklub rendezésében nyílt meg „A művészet világa” című kortárs művészfotó-kiállítás Győrött a Petőfi Sándor Művelődési Ház galériájában. A tárlat képeit a fotooktatas.hu Haladó Kortárs Művészfotó Műhely oktatói és végzett hallgatói készítették. 

Eifert János fotóművész, Imre Tamásné Anikó és Imre Tamás fotográfus, Szabó Béla öttevényi fotóművész vezetésével indult útjára ez a nem mindennapi fotográfiai képzés. Az alkotások elsősorban érzelmeket, pillanatokat és természetesen fényt és árnyékokat örökítenek meg.

 A művészi fényképek szemlélése közben elgondolkodhatunk a fotográfia, mint kifejezőeszköz fontosságáról a mai rohanó globalizációs világunkban, és egyben felhívják a figyelmet az ember és a művészet szoros kapcsolatára. A kiállítás-megnyitó résztvevőinek Eifert János fotóművész rendhagyó tárlatvezetést is tartott a képekről.

A tárlat március 3-ig tekinthető meg.

(kisalfold.hu – 2009.02.19. 16:00)

Skopje – 19.00 – 20.30 vendégségben a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezetében.
Papírforma szerint egy unalmas estének ígérkezett, ám rettentő nagyot “csalódtam”. Ilyen kedves emberekkel, szívélyes vendéglátással, és érdeklődéssel munkásságom és a diaporámáim iránt, ritkán találkozik a művész. DigiRama műsoromat DVD Video lemezről, a TV-képernyőn jelenítettük meg, Pápai Sarolta volt a “technikus”. A program a “macedóniai” volt, természetesen a szükséges rövidítésekkel: Bemutatkozás; Tűztánc; Anyám kertje; Kína, Selyemút; Szerelmem, a Tánc; Másképp; Szemkontakt; Szívcentrum-dal…

Read more

Varga Tamás: A holtak keze
Kerengő Galéria, 2009. február

A Nemzeti Táncszínház tisztelettel meghívja
Önt, Kedves Családját és Barátait

v a r g a t a m á s
A HOLTAK KEZE
(édesapám emlékére)
című fotókiállításának megnyitójára
2009. február 19-én, csütörtökön 18 órára
a Nemzeti Táncszínház
(Budapest I., [Budai Vár] Színház u. 1-3.)
Kerengő Galériájába.
A kiállítást megnyitja:
Avi Danziger
rabbi

A kiállítás 2009. március 15-ig
a színház nyitvatartása alatt mindennap megtekinthető.

„A holtak keze mind kinyúl a sírból
És vádolnak az üveges szemek.
Hát megbocsátható-e az, hogy élek,
Hogy ajkam sima, szívem még meleg?”
                                                     Simon Tamás

Varga Tamás outsider art alkotó, fotózással vagy művészettel kapcsolatos stúdiumot nem végzett, 1999-től, mióta először tükörreflexes gépet vett a kezébe, az intézményesült mainstream-től függetlenül a saját útját járja. Ez a kiállítása is – a Temetőpoézis tovább érlelt, kidolgozottabb bemutatása – a nézőtől nem a megszokott „képolvasási” stílust igényli.

Az ember életéhez nemcsak a születés, az élet, hanem az elmúlás is hozzátartozik. Az utolsó szívdobbanás – a halál – a legemberibb pillanat, amelyet a gyász, a temetés, a kegyelet követ. A temetés, a temetkezés legősibb eleme, egy-egy nemzet kultúrájának fontos jellemzője. A kegyelet nagy összetartó erő az élőkben és ez által a jövő építkezésének záloga is.
A halál elviselhetetlen titok, megdermeszti az emberi szívet. Gyökeres és végleges változás. Mozdulatlansággá változik a mozgás, csenddé az élet lüktetése. A test és a lélek különbözőségének hite segít a lét meghosszabbításában, esetleg végtelenítésében, mert a lélek tovább él és rövidebb-hosszabb idejű útja az időn kívüli létben folytatódik.
A mulandóság tudata megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. Az ember elfogadja, hogy az elmúlás természeti törvény. A temető az emberi érzelmek, gyász és könnyek helye, a végső megpihenés, a feloldozás helye.
„Szeretem a temetőket” – mondja Varga Tamás. „Csöndes zugok kevés testtel, sok lélekkel. Amikor elegem van az emberekből, belépek a sírkertbe, a város egyedüli nyugalmat árasztó pontjára. Apró pontként a végtelenben ízlelgetem a kövek, a természet és az elmúlás szimbiózisát.”

Eifert János

Tamás Varga – The Hands of the Dead

“The hands of the dead reach out of the grave
And the glassy eyes are accusing.
Can it be forgiven that I am alive,
That my lips are smooth and my heart is still warm?”
                                     / Tamás Simon /

Tamás Varga is an artist of outsider art, and has never undertaken formal study of art or photography. Since 1999, when he first took a reflex camera in his hands he has always travelled his own path, independent of the established mainstream. This exhibition of his also requires a “picture reading” method different from the customary.
Passing away is just as much part of human life as birth. Death is the unbearable secret that petrifies the human heart. It is a fundamental and definitive change. Motion turns to immobility and the pulsation of life to silence. The belief in the difference between body and soul – according to which the soul lives on after the death of the body and its path continues in an existence outside time – helps to accept the unacceptable experience of death.
The cemetery is a place for human emotions, mourning and tears, a place of final rest and absolution. “I like cemeteries” says Tamás Varga. “They are quiet nooks with little body and much soul. When I am tired of people I step into a graveyard, the only place in town that radiates peace. As a tiny speck in infinity I keep tasting the symbiosis of stones, nature and death.”
/ János Eifert /