Sehr Miklós felvételei

Robert Jankuloski A makedón Fényképészeti Központ alapítója és igazgatója. 1996-ban a skopjei Színművészeti Főiskola fényképészeti Tanszékén szerzett művészeti diplomata. Fontosabb egyéni Kiállításai: Skopje, Megosztott szentélyek, Nemzeti Galéria (2009), Bécs (Ausztria) “Art Point” Művészeti Galéria (2006); Pancevo (Jugoszlávia): utcák, a Kortárs Művészetek Galériája (2003), Bécs (Ausztria): 12 ezüstkatona (Európai kontextus), (2002), Skopje, Fényképek háttere 2, fotóinstalláció “Ciao Diana”, Kulturális Központ “Mala Stanica” (1997); Kumanovo: Rock-Fotográfia, a Kulturális Központ galériája (1991). A közös kiállításokat, amelyeken részt vett Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Macedóniában mutatták be.

Monika Moteska A makedón Fényképészeti Központ munkatársa. Skopjéban, a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomata, 1996-ban. Egyéni kiállításait Skopjéban, Bécsben és Belgrádban mutatta be. Fontosabb csoportos Kiállításai: Skopje, a Kortárs Művészetek Múzeuma, New York (USA), Stockholm (Svédország), A világ asszonyai, White Columns, Thesszaloniki (Görögország), Tengerek női alkotó i (2000), Tokió (Japán): Kisugárzások (1999 ), München (Németország): Kisugárzások (1998), Strasbourg (Franciaország): A makedón fiatalok napjai (1994).

 Herbst Rudolf felvétele 

Gábor György     

Koincidenciák – végső egybeesések

Egy táncszínházban rendezett fotókiállítás felettébb elegáns gesztus és érzékeny intellektuális provokáció, hisz aligha találni nagyobb ellentétet annál, mint ahogy a tánc- és a fotóművészet éli meg és láttatja az időt, a mozgást, az elmúlást és az örökkévalóságot. A tánc a sok-sok egymást követő pillanatot eleveníti meg, temporálisan, egy epikus szálra felfűzve a mozgássort, s a megelőző pillanatot a következő pillanat által felülírva, megszűntetve, feloldva mindent az időben, a jelent örökösen múlttá téve és még a legvégső nyugalmat is dinamizálva. A fotóművészet viszont épp ellenkezőleg: az idő szakadatlan, örökös mozgását megállítja, a pillanat kimerevítésével legyőzi az elmúlást, s a temporalitásnak fityiszt mutatva a mozgást mozdulatlanná és örökké varázsolja, sohasem elmúlóvá. A tánc a most pillanatát a következő pillanattal megszűnteti, semmi sincs, csak az elmúló jelen, az önmagát kioltó pillanat, s a végére nem marad más, csupán a személyes emlékezés esetlegessége. A fotó a most pillanatát leképezi és megörökíti, a múltat örökös jelenvalóvá teszi, mintha legalábbis nem lenne elmúlás, csak a megképződött mindenkori jelen, s az emlékezés itt az objektív(nek vélt) tárgyi bizonyosságban találja meg legfőbb támaszát. A táncos minden egyes mozdulatában az eltűnő idő manifesztálódik, a fotós – vagy ahogy Roland Barthes nevezte: „a Halál ügynöke” – az eltűnt idő nyomába szegődik.

Amott lombhullató fák, emitt örökzöldek.

Ám elégséges-e a puszta ellentét – értsd: a másság – ahhoz, hogy értelmes egésszé szervesüljön: valahogy úgy, ahogy majd a messiási időben a farkas és a bárány fog békésen együtt lakozni, a párduc a gödölyével együtt tanyázni, s Ézsau könnyei végleg felszáradni.

A Megosztott szentélyek című kiállítás éppen ezt az egységet kínálja, nem pusztán azzal, hogy egy táncszínház biztosítja az otthont, az intellektuális hátteret, hanem kivált a kép és a képi világ különös találkozásából fakadóan vizualizálódik előttünk a rettentő kettősség együvé tartozása. Hiszen az exponálás – sokszor létezhetetlenül parányi – pillanata, miközben a múló pillanatot az örök fogságába zárja, s az örököt egy puszta pillanattá fokozza le, a fentiekben emlegetett két, egymással lételméletileg vagy metafizikailag ellentétes elemet, az éppen mostot és az örökkévalót vegyíti. Az éppen mostot és az örökkévalót: mondhatnánk úgy is, hogy az evilágit és az evilágin túli transzcendenst, az Örökkévalót – immár nagybetűvel –, vagyis az Urat, az Istent, a Teremtőt, a Gondviselőt.

Mert a kiállított fotók e két világ találkozási pontját örökítik meg: a szakralitás időtlen idejét, amikor a fönti és a lenti világ egy megszentelt pillanatra egymásban összeér, s mint két, egymás felé fordított tükör, mutatja egyik a másikát: kettejük metszetében valahol ott a végtelenség, de emberi szem nem látta módon, sosem feltárulkozva, sosem láthatóan, sosem teljes egészében, csupán rejtőzködve, racionálisan nem tudva, érzékszervekkel nem észlelhetően, ám a hit bizonyosságával érezve, tükör által homályosan.

Átmenetek, áttűnések.

Vannak pillanatok, ahol még az innenső világ jelenléte a markánsabb, a fotós tévedhetetlen ízléséről árulkodó megértő emberséggel, visszafogott játékossággal, csendes iróniával láttatva mindezt: a szent eseményre várakozó sátorlakók önfeledt campingezése, feltárulkozó majdnem pucér hátsó fertályaikkal, a zarándokok fogyasztói ízlését a műanyag babafigurákkal, s más fröccsöntött termékek kínálatával egyértelműsítő standok, a régi idők autójából előkerülő nagyüzemi ikonok és mécsesekkel feltuningolt kis házi oltárok, amelyek egy kockás műanyagabroszon kelletik magukat, vagy a logisztikai metamorfózison átesett talicska látványa, amely tegnap még talán a sógor építkezésén szolgált, mára viszont már a szent áldozatként felajánlott bárány szállításának kvázi-szakrális eszközévé magasztosult.

Ám más képeken már inkább az innensőn túli világ hangulatába leshetünk bele afféle misztikumot fürkésző voyeurökként: a szentségek előtti meghajlás, s a térdre borulás megszentelt pillanatába, ahol már nem is itt, hanem amott jár a hívő, avagy a sötét erőket legyőző, s mindeneket fénnyel elárasztó gyertyagyújtás átszellemült aktusába, megint máshol a csendes meditáció személyes magányába és kozmikus feltárulkozásába.

Itt a dolgok egymásba tűnnek: a lenti a föntibe, az itt és most az univerzálisba, a pillanat az öröklétbe. A szent helyek – mert a rettentő sors, az elborzasztó végzet, a kegyetlen fátum és a vérszomjas ember így hozta – teret adnak ennek is, meg annak is, ilyennek is, meg olyannak is. Mindebből persze nem következik, hogy a különféle hitvilágok, egyházak és felekezetek, vallások és hiedelmek békésen összeolvadnának, s megértően összehúzódzkodva, udvarias jólneveltséggel szorítanának helyet egymásnak, mintegy az ökumenikus rendeltetésűvé transzformálódott szentélyben előre berendezve a túlvilág tájait, s már idelenn összeköltöztetve farkast és bárányt, párducot és gödölyét. Erről szó sincs, hisz szó sem lehet: a hívő ember – minden hívő ember – joggal hiszi azt, hogy az ő igazsága az egyetlen és egyetemes igazság. Joggal hiszi, de nem tudhatja. Ha ugyanis mindezt tudni véli, akkor a közös szentély csendjét előbb-utóbb csatakiáltás veri fel, barbár hadak és barbár hadurak megrészegült őrjöngése, s a hely, ahol az imént még térdepelve és földig hajolva fordult Istenéhez a gyülekezet, vértől és mocsoktól válik szennyezetté.

De ha képzelt tudás helyett mindezt hiszi az ember, akkor csodák csodája, tartozhat ide, avagy amoda, imádhatja így vagy úgy a maga Istenét, a szakrális gesztusok mintha nem is különböznének, inkább ugyanazok és ugyanolyanok lennének, s összeérnének: a végtelenbe bámuló tekintet, a görnyedő test, a behajlított térd, az összekulcsolt kéz, az öröm, a várakozás, a meditáció és a remény megannyi testbeszéde – a fotók egy része pótolhatatlan kultúrantropológiai vázlat, dokumentum és tanulmány – ugyanarról szól: a különféleképpen imádott Egyről, s az oszthatatlan emberiségről. Az Egyről bennünk és felettünk.

Ha a már-már mennyei harmóniát megjelenítő fotók nyomán akadna valaki, aki úgy vélné, hogy létrejöhet teljes megbékélés és kiengesztelődés a különféle vallások között, az téved, illúziókat kerget, s nem érti a vallások lényegét. A hit világán belül nincs osztozkodás az abszolút igazságon, minthogy amoda csak egy út vezethet el, a saját utunk bizonyossága. Itt nincs kompromisszum és nincs egybeesés, nincs kiegyenlítés és nincs középút, s nincs posztmodern maszatolás vagy eggyé olvasztás.  Az ökumené szelleme nem tud kilépni a konferenciatermek obligát hazugságának hűvös világából: ott marad bezárva a valótlanság és félreértés mementójaként.  A hit univerzális és kizárólagos, az üdvözülés egyedi és felekezetre szabott.

A képek nem a vallások kiengesztelődéséről szólnak, hanem az emberek megbékéléséről. Arról, hogy hagyományaink és szokásaink eltérhetnek ugyan egymástól, de gesztusainkban azonosak vagyunk: ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz az öröm és bánat, átszellemültség és alázat: a bárányt ölelő kar, a virágcsokrot markoló kéz, az imára kulcsolódó tenyér. Végső egybeesések.

Szakrális mozdulatainkban nem különbözünk egymástól. Egy emberiség, sokféle hitvilág.  

És megannyi gesztus a képeken. A másokéban önmagamat, a magaméban a másikat ismerhetem föl. Érdemes egymás szakrális gesztusait elsajátítanunk. A kiállítás fotói, akár egy ábécéskönyv, a gesztusnyelv alapjait nyújtják. A legegyszerűbb szavaknak, s a legbonyolultabb mondatoknak az elemeit.

Ideje végre elkezdenünk olvasni.