Eifert János

A legnagyobb magyar fotográfusok

ŐK IS FIATALON KEZDTÉK

Kertész Andor, Friedmann Endre, Halász Gyula, Elkán László, Munkácsi Márton, Kepes György  és az a néhány magyar fotográfus, aki világgá ment és megváltoztatta a világot, irigyelt példaképeinkké váltak. Hogyan lettek nagyok? Lehet-e tanulságot levonni pályakezdésükből, indulásuk küszködéssel, nehézségekkel teli szakaszából? Vagy csak egyszerűen tehetségesek és szerencsések voltak?

André Kertész – a szelíd szem fotográfusa

Kertészről, a világ egyik legismertebb fotográfusáról nagyon sokat tudunk. Kati Marton, a népszerű magyar származású újságírónő Kilenc magyar c. könyvében mégis érdekes, kevésbé ismert mozzanatokat tudott megörökíteni. „Gyerekkorában a család a körút szegényebbik oldalán lakott, ahol nem sok érdekesség adódott, ahonnan csak elmenni volt jó. Az apja vándor könyvügynök volt, bár néha gabonával is kereskedett, az anyja egy kávémérést vezetett. Kertész szegény volt, és a családja se nagyon hitt a fiatalemberben, akibe saját megfogalmazása szerint „egy morzsányi ambíció sem szorult”, és akit a világ csak a fényképezőgép lencséjén keresztül érdekelt. Sokféle foglalkozást kipróbált, volt méhész és volt hivatalnok a tőzsdén, de a fényképezőgépét sosem tette le.” Kertész csatlakozott egy művészkörhöz, melynek tagjai a művészi látásmód egyedi módjaival kísérleteztek, és meg voltak róla győződve, hogy az ő feladatuk kitalálni a jövőt. Egyszerűségre és hitelességre vágytak, épp azokra az értékekre, melyekre Kertész is vágyott. Ez érződik az 1915-ben készült Szeretők című fényképén. Később erről így mesélt: „A kép barátaimat ábrázolja. Nem voltak még összeházasodva, és egy vasárnap hármasban kimentünk a Városligetbe. Leültek és elkezdtek csókolózni. Nagy szeretettel, őszintén és becsületesen csókolóztak. Szerették egymást. Nekem meg ott volt a kezemben a fényképezőgép. Közben rólam teljesen megfeledkeztek.” Aztán 1915-ben húszévesen kertészt besorozták az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe. Vitte magával a fényképezőgépét is. Két napig tartott az út a keleti frontra. A fiatalember, akit mindig lenyűgözött a szép tájak harmóniája, most döbbenettel nézte a felperzselt falvakat és frissen ásott síroktól komor tájakat, a visszafelé sebesülteket szállító vonatokat. „Ma reggel – írja kertész naplójába -, ahogy ott álltam a lövészárokban, megláttam a golyót, mely pont felém tartott. Ez volt az első golyó, amit nekem szántak.” A téboly ellen a fényképezőgépével védekezett…

1925-ben családja segítségével, Kertész Andor összekaparta a vonatjegyre valót, és elutazott abba a városba, ahol a tehetség és egy új ötlet fontosabb volt, mint a származás. André Kertészként újjászületve nem sokat kellett várnia, hogy a szerencse rámosolyogjon. Párizs, akárcsak a húszas évekbeli Berlin, pezsgett az új irányzatoktól: az absztrakttól, a konstruktivizmustól, a dadaizmustól, és a szürrealizmustól. A tudásra szomjas Kertész szivacsként szívta magába a kavargó művészeti áramlatokat. Az írók, költők és képzőművészek közt szívesen látták a ritka madárnak számító fotográfust. Elkezdett fényképezni, szinte rétegről rétegre visszafejtette Párizst, és „legjobb barátnőjének” nevezte a várost. Megszülettek az első fényképek: háztetők, arcok, galambok, falragaszok, a Satirical Dancer, Modrian előszobája, a Meudon… Fényképeit kézről-kézre adták, és 1927-ben eljött a nagy áttörés pillanata, amikor egy bal parti galéria, az Au Sacre du Printemps kiállította 42 fényképét. A kiállítás egy csapásra a párizsi avantgárd élvonalába emelte Kertészt, meghódította a világ legkifinomultabb ízlésű művészvilágát. A Coronet magazin közli képeit, amit a Berliner Illustrierte Zeitung, a Vu, a Regards, a Life és Look követ. Innét aztán káprázatos életút következik, New York, a világhír.  És mindez Magyarországról indult…

 Kepes György – festő, fotográfus, fényművész, művészeti író

 Kepes a fényművészet egyik úttörője, festő, fotográfus, művészeti író, a huszadik század egyetemes képzőművészet kiemelkedő alakja, a klasszikus avantgárd utolsó tanúja. Alkotásai nem kapcsolhatók egyetlen művészeti ághoz, meríthetnek belőle a festészet, a grafika, a fényhatásokra építő mobilok konstruálói, a murális munkákat, mozaikokat készítők és a fényképészek is, elsősorban a fotogramok, fotófestmények területén. Rendezett kiállítást, írt forgatókönyveket, de mindenekelőtt a fény érdekelte, s annak is művészeti és tudományos felhasználása. Művei az USA legjelentősebb múzeumaiban és közgyűjteményeiben találhatók, de alkotásait őrzi a budapesti Szépművészeti Múzeum, a Kassák Múzeum, a pécsi Modern Magyar Képtár, a székesfehérvári István Király Múzeum, a Magyar Fotográfiai Múzeum, valamint az egri Kepes Múzeum is, ahol kétévente interdiszciplináris fény-szimpóziumot tartanak. Kutatásai eredményeit könyvekben és tanulmányokban (A világ új képe a művészetben és tudományban; A  fény, mint alkotó médium; A látás nyelve) tette közzé, amelyek a mai napig a XX. századi vizuális kultúra alappillérei.

Hogyan kezdte szélesívű pályaívét, és hogyan folytatta, amíg eljutott Budapesttől Cambridge-ig? Kepes György a Heves megyei Selypen, 1906. október 4-én született. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1924-1929 között. Kassák köréhez tartozott. 1929-től Moholy Nagy László mellett dolgozott először Berlinben, később Londonban, majd Chicagóban. A Moholy Nagy nevével fémjelzett School of Design (Chigacoi Egyetem) fényosztályában ismertette meg a fiatalabb nemzedéket a fényművészet titkaival. Életének jelentős részét az USA-ban, Cambridge-ben töltötte, ahol 1945-től a Massachusetts Institute professzora volt, majd megalapította a Center for Advanced Visual Studiest (CAVS-t), ahol a világon először dolgoztak együtt tudósok, szakemberek és művészek az új tudományos és műszaki eredmények művészeti eredményeinek kutatásában és kiaknázásában. A művészet és az élet, a művészet és a tudomány közötti szoros kapcsolat kialakításának szándéka vezette tanárként, elmélet­íróként, művészetszervezőként is.

A fotográfia, amellyel a harmincas években kezdett foglalkozni, a látás dimenzióinak kitágítását jelentette számára. Az 1937-től, az Új Bauhausban folytatott fény- és színkísérleteket. Fotogramokkal a 80-as évekig foglalkozott, 1984-ben a Polaroid cég felkérésére készített színes polaroid sorozatot egy rendkívül nagyméretű (60,9 x 50,8 cm) gép segítsé­gével. A fénnyel és a színnel, a mozgással folytatott kísérletei eredményeként már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján készült nagyméretű kinetikus fényfala, de e területen készült műveinek legjelentősebbjei a hatva­nas-hetvenes években születtek meg. A 40-es évek végétől murális mun­káiban merész újítóként a legkülönbözőbb technikák, anyagok alkalmazásá­val – üveg, mozaik, festett zománc falkép, fényfal ­- hívta föl magára a figyelmet. A 1960-as évektől a Center for Advanced Visual Studies munkatársa, 1967-től 1980-as nyugalombavonulásáig igazgatója. Ezen időszakban az ipari civilizáció ártalmait, a nagyvárosi civilizáció veszélyeztetettségét látva ökológiai léptékű, egész települések, régiók életét befolyásoló projektek,meg­valósulását szorgalmazta. 2001. december 29-én Cambridge-ben, hosszas betegség után hunyt el.

Robert Capa, a haditudósító

Friedmann Endre néven született Budapesten, a 20. század egyik legjelentősebb fotósa, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a II. világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokinában). A II. Világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál, az Omaha Beach-en és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.

Szülei szabók voltak, a Kossuth Lajos utcában volt az üzlethelyiségük. Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) van. Öccse később szintén fényképész lesz és Cornell Capa néven fut be szép karriert. A Budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe költözött, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult, ahonnan zsidó származása miatt 1933-ban távozni kényszerült. Egy rövid időre visszatért Budapestre és csatlakozott a Kassák-féle Munkakörhöz, de a növekvő antiszemitizmus miatt ősszel Párizsba emigrált.

Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni. Bohém figura lévén hamar rájött, hogy kedvtelését megélhetésként is űzheti. Mivel Párizsban sem volt neki könnyű a megélhetés, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (u.i.: magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, hasonlított az akkoriban népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra nevére. Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.

A várakozása sikerrel járt, 1934-ben megkapta első megbízását a Vu magazintól. Haditudósítóként vett részt az 1936-os spanyol polgárháborúban (1936-37-ben Gerda Taro-val tudósítottak a francia, baloldali Regards nevű hetilap megbízásából. Az itt készült A milicista halála című képe meghozta számára világsikert), az 1938-as japán-kínai háborúban, a II. Világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, 1950-ben az izraeli harcokban. Capa, mikor nem a harcmezőkön fotózott, nagykanállal habzsolta az életet. Egyik szeretője Ingrid Bergman volt, azonban Capa ezt úriemberhez méltóan titkolta, csak később, Bergman önéletrajzi könyvéből derült rá fény. Isabella Rossellini, Bergman lánya több romantikus levelet is őriz, melyeket Capa küldött a dívának. 1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután öt perccel 3 óra előtt aknára lépett, és meghalt.

Munkácsi Márton – a “világ első fotóriportere”

Az Amerikában világhírűvé vált Munkácsi Márton (később: Martin Munkacsi) Kolozsváron, 1896. május 18.-án született. Tizennyolc éves korától autodidakta újságíróként sportlapokat tudósított, verseket közölt. Megpróbálkozott a portréfényképezéssel is, rövid ideig műtermet is bérelt Budapesten.

Munkácsi hirtelen felívelő karrierjét, és ismertségét egy véletlenül elkészített fotójának köszönhette. 1923-ban egy futballmérkőzésről tért vissza a szerkesztőségbe, amikor a villamoson összeszólalkozó katonatiszt és egy idősebb férfi érdekesnek tűnő haragját rögzítette utolsó, még a gépben maradó filmjére. Majd visszaérkezvén a szerkesztőségbe, leadta az anyagot, és többnapos kiküldetését elkezdve, azonnal vidékre utazott. Mikor visszatért, akkor már a villamoson készült korábbi képe bírák előtt volt. Az idősebb férfit azzal vádolták, megölte a katonatisztet, de Munkácsi fényképe bebizonyította az önvédelem tényét. A fotó igazi szenzációt keltett, Munkácsi egy csapásra híressé vált, és alig egy évre rá, már keresett fényképésze lett a pesti sajtóknak. Fotózott többek között a Színházi Életnek is, ahol Angelo, Gyenes János (Juan Gyenes), Willinger László mellett tanulta a szakmát. 1924-től sportfotókat készít az Estnek, a Pesti Naplónak, a Délibábnak, a Ma Estének, a Tolnai Világlapjának és más újságoknak. Mindenütt ott volt, ahol valami történt, és eredeti, más által nem próbált látószögekből, mindenkit megelőzve fényképezte az eseményeket. A 20-as évek végén a Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg riportképei, Balogh Rudolf és Escher Károly mellett. 1928-1934 között Berlinben az Ullstein Lapok riportere, képei főként a Berliner Illustrierte Zeitungban jelentek meg. 1931-1934 között minden fontos fotós évkönyv közölte a képeit (Das Deutsche Lichtbild, Photographie, Modern Photography). Ekkorra sikeres, híres és az egyik legjobban fizetett fényképész lett. 1929-ben végigjárta a Közel-Keletet, 1932-ben fotografált a Graf Zeppelin Föld körüli útján. Képei arról tanúskodnak, hogy bátran alkalmazta az új fényképezés stílusjegyeit, a drámai látószögeket, kihasználta az alul- és felülnézet adta nem köznapi látványt, a hangsúlyozottan átlós szerkesztést, a fények és árnyékok feszültségteremtő erejét és kedvelte a merész formákat. 1934-től az USA-ban élt, a Harper’s Bazaar fotósa. Itt jelent meg Think while you shoot (Gondolkozz, amikor fényképezel!) c. írása. Divatfotós lett, s az addig megszokott merev stúdióképektől gyökeresen eltérő divatképeket csinált: modelljeit kivitte a szabadba, életszerű helyzetekben, mozgás közben fényképezte őket; így máig ható iskolát teremtett. Az 1940-es évek elejére érte el sikerei csúcsát, őt tartották a világ legjobban kereső riporterének. A Ladies’ Home Journal számára ekkor készítette a Hogyan él Amerika? c. híres sorozatát. Rendszeresen tartotta a kapcsolatot Magyarországgal, képei gyakran megjelentek a pesti lapokban, 1937-ben részt vett a Modern Magyar Fényképezők kiállításán, rendszeresen hazalátogatott, itthon is készített riportokat. 1943-ban szívinfarktust kapott, felgyógyulása után egyre kevesebbet fényképezett, önéletrajzi ihletésű regényt írt. Egyre inkább elszegényedett, a pálya szélére került, kisfilmeket készített a tv számára. Legjobb korszakát a két világháború között élte. John Esten kifejezése túlélte a fényképészt, a “Munkacsi movement”, a “Munkácsi-lendület” stílusjeggyé vált a fotográfiában. Henry Cartier-Bresson és Richard Avedon egyaránt mesterének vallja.

(Skopje, Pristina, Budapest, 2009. február 27.)