Csoportkép, emlékkép

Akár riportfotózásnak, dokumentarista fényképezésnek is nevezhetnénk tevékenységünket, amikor az emberi közösségről, több egyén egymáshoz tartozásáról, jellemző arcvonásainak csoportban – tehát egy jellegzetes társadalmi és környezeti viszonyban – történő megjelenéséről készítünk felvételeket. Amikor megörökítjük szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket, lefényképezzük a tűzoltózenekart, az érettségiző gimnáziumi osztályt, a futballcsapatot, az orvos-kongresszus résztvevőit, a sportverseny győzteseit, a cserkészek csapatát, stb. – embereket, közösségeket, helyzeteket, csoportviszonyokat dokumentálunk az emlékezet számára (emlékképek).

  Eifert János: Angelus-család (2006)

A csoportkép (szó esett erről a műtermi fényképezés kapcsán is) néha egy képen belül is tovább tagozódik, kifejezve ezzel a kisebb-nagyobb alá-, fölé- és mellérendeltségeket, összetartozásokat, barátságokat, vagy éppen távolságtartást, elzárkózást. Az elrendezés során a csoport tagjai részben takarhatják egymást, az arcnak azonban mindig látszódnia kell. A karok, lábak elrendezésével egyfajta vonalvezetést javíthatunk, túlzott beállításuk azonban természetellenesen hathat. Az egyének eltérő testtartásával és ruházatával is gond szokott lenni. A szélesebb alkatú egyéneket – amennyiben nem szándékunk a csoport szélére állítva még testesebbnek mutatni – „komponáljuk” középre, a különböző testmagasságúakat pedig „takarásmentesre” állítsuk. A magam részéről mindenféleképpen az oldottabb beállításokat kedvelem, és érdekesebbnek tartom az „önszerveződő” beállásokat. Arra persze én is ügyelek, hogy a csoportot ne „kenjem fel” szorosan a háttérre, a kissé előbbre hozataluk a térbeli tagozódást is segíti. Családtagokat, baráti vacsorákon résztvevőket hagyhatjuk az asztal köré rendeződni. Közösségi munkavégzést ábrázoló képeken hagyhatjuk a munkára jellemző tárgyakat, eszközöket, állatokat is a képben. Lényeg, hogy természetesnek hasson jelenlétük. Vagy éppen a meglepő, az abszurd hangsúlyozását kívánjuk megjeleníteni? Tegyük hát, kedvünkre!

August Sander: Young Farmers (1914)                                                       Korniss Péter felvétele

 Photo: Sergey Buslenko

Páros kép, kettős portré esetében egyszerűbb a helyzet: a két ember viszonyát a kezek, vállak, arcok, testek egymáshoz kapcsolódó, egymás felé forduló, vagy éppen ellenpontos (kontrapunktáló) helyzete jellemezheti, a mosoly, az arckifejezés – amely a világnak szól – lehet őszinte, vagy erőltetett, de mindenféleképpen jellemző: hogyan akarom láttatni magamat, mit akarok megmutatni a világnak magamból, a hozzám tartozóból?

Mikor „fektetünk” embereket? Csoportfényképezés közben tevékenységünk jobbára a világítási viszonyok kihasználására, a csoport tagjainak kisebb elrendezésre szorítkozik. Kis kivételtől eltekintve, érvényesülni hagyjuk a csoport önrendeződését. Figyelembe vesszük az objektív gyújtótávolságát (ha nem fér bele a csoport, hátrébb megyünk, vagy nagyobb látószögű objektívet teszünk fényképezőgépünkbe), az adott világítást (közvetlen napsütésben kerüljük az erősen megvilágított arc kontrasztját, a fényfoltok és mély árnyékok nyugtalan keveredését, az egyenetlenül megvilágított felületet), és legfőképpen a szétszóródó figyelmet, amelyet „vezényléssel”, kis rendezéssel egyirányúvá teszünk a felvétel pillanatában. A szokásos csoportképeken az elrendezés egy-vagy több sorban, lépcsőzetesen történik. A padokon ülnek, mögöttük állnak, előtérben fekszenek az emberek. Hogy mikor „fektetünk” embereket, ez a szituációtól is függ. Politikusok találkozóján, egy szerződés aláírása után készült csoportképeknél, a vállalkozói szféra báljain készült csoportképeknél nem találkoztam első sorban fekvő emberekkel. Az iskolai futballcsapatról, az óvodai csoportról, a tűzoltó egylet tagjairól készült felvételeknél ez akár természetes is lehet. „Komoly” embereknél egy ilyen póz, „befektető” elrendezés inkább gyerekesnek hat, ezért zavaró.

  Rodcsenko: Anyám (1924)

Technikai szempontból a csoportfénykép, a páros kép, a kettős portré, amely lehet stúdió-, hivatalos-, hétköznapi-, otthoni-, szabadban vagy környezetben, beállított vagy ellesett pillanatban készült felvétel, készülhet a legkorszerűbb, legbonyolultabb, legdrágább eszközökkel, de a „menő” felszerelés mellett/helyett elbírja a legegyszerűbb, szinte már szégyellnivalón olcsó fényképezőgépet, akár az eldobható kamerát is. Miért is mondom ezt? A fotótörténet jelentős alkotásait, a kiállítási képeket, fotóalbumok legszebb darabjait tanulmányozva, családi albumokat lapozgatva arra a megállapításra jutottam, hogy a fénykép értéke, fontossága nem a technikai követelmények oldaláról fogalmazódik meg, hanem sokkal inkább az érzelmi-, tudati-, esztétikai-, történeti-, dokumentatív-, stb. szempontok a meghatározóak. Ezért van az, hogy olykor még a tudós, a kutató számára is fontosabbak a technikai tökéletlenséggel bíró fényképek, nem beszélve az ember érzelmeire ható családi, iskolai, baráti körről készült felvételekről. Ezekkel a fénykép és a befogadó viszonyára utaló megállapításaimmal – „fél lábon is lehet jól táncolni” – persze nem akarok felmenteni senkit a technikai ismeretek birtoklása alól, csupán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy a „kép lelke fontosabb a testénél”. A családi-, közösségi-, társadalmi-, politikai-, sport-, kulturális-, művészeti-, tudományos-, ünnepi- stb. események az egyén számára fontos momentumok, és ahol emberek a közös érdeklődés, program miatt összegyűlnek, ott rendszerint csoportkép, emlékkép is készül. Már a megörökítés ténye is – mondhatni – közösségi aktus. Ahogy már említettem, a csoportkép szereplőinek elrendezése nemcsak egyszerűen kompozíciós feladat, hanem jellemábrázolás is: a képen nemcsak maga az ember, hanem kapcsolatainak, kötődéseinek rendszere is megjelenik, beleértve a csoporton belüli erőviszonyokat, a fölé-, alá-, mellé-rendeltségeket is. Lehet, hogy a felvétel készítésének pillanataiban ezeket észre sem vesszük, ám ezek szinte automatikusan „felíródnak” a fényérzékeny anyagra, vagy digitális hordozóra.

Riportos eszközök. Ahogyan sorozatunkban már említettük, felvétel-technikai szempontból minden műtermen kívül készült eseményfelvételt riportnak nevezünk. Eszközeit illetően a gyorsan kezelhető, cserélhető objektívekkel rendelkező kisfilmes, vagy digitális, leginkább pentaprizmás, tükörreflexes fényképezőgépek használatosak, világító eszközként mozgatható fejes, irányított fényű örökvakut használva. A felvételkészítés technikai és esztétikai szabályainak ismerete mellett a pszichológia, a viselkedéstan is nagy segítségünkre lehet.

Ha elkészültek képeink, és publikálni akarjuk azokat, vegyük figyelembe a személyhez fűződő jogokat. A képmás nyilvánosságra hozatalához, kiállításra küldéséhez, a médiában való megjelentetéséhez az ábrázolt személy/ek hozzájárulása szükséges.

Kiskörös, 2010. november 22., 8:30

A test már készen állt. A lélek most szedelőzködött.
Hol van már a régi telt kar, amely fiait ölelte? Száraz bőrben préselődő elvékonyult csontok.
A szem lecsukódott, már csak befelé lát. A szív sem ver, a vér sem áramlik többé sebesen.
Mellette a régi párna, amelynek motívumait évszázadok óta ügyes kezek varrták.
Vásárhelyből ennyi maradt.
Az emlékek is elfogytak. Eltűntek a szerelmek, a meghitt órák, a család otthona.

Már besötétedett, az éjszaka visszafordíthatatlanul kúszott elő a lombok sűrűjéből,
a fájdalom megszűnt a vergődő testben, mely lassan mozdulatlan maradt.
Édesanyám! A világban körülötted elhalkultak a neszek. Még utoljára érezted fiad szerető, meleg ujjainak érintését.
Üzenet volt ez, melyet a hűlő testben magaddal viszel. Csak gyermeked melege távozik veled.
Mint kertész keze óvja a sarjadó, védtelen palántát, fiad ereje úgy fogja körül a lelkedet.
Palástot fon megdicsőült szellemed köré, hogy  ne fázz a hosszú úton,
míg  egy fényesebb hazába megérkezel, ahol csillag leszel.
Ott már Te ragyogsz, hogy utat mutass majd az utánad jövőknek.

Még égre tekintő szemmel kutatok utánad, Anyám, és csakhamar érezlek.
Itt maradtál nekem, legbelül!

Read more