Csendélet. A fotócsendélet szó inkább csak a lexikon címszavai közt található, a fotóművészeti műfaj jelölésére magát a csendélet szót használjuk, amely a német Stilleben tükörfordítása. Az angol Stil Life, a francia Nature morte hasonlóan jelent fotócsendéletet is, de a képzőművészettel „közös” szó nem véletlen: a két művészet közötti kölcsönhatásokra, rokon vonásokra utal, és jelzi azok tág értelmezhetőségét, formai és tartalmi vonatkozásokban is.

A csendélet, Stil Life, Nature morte életteli műfaj. A lexikon szerint a fotócsendélet a fényképezés eszközeivel és módszereivel készített, élettelen tárgyakat, esetleg virágokat ábrázoló kép, amely kompozíciója révén a festészeti csendélethez hasonlóan művészi mondanivaló kifejezésére törekszik. A csendélet-fényképezés gyakorlása növeli a kompozíciós készséget, lehetőséget ad a világítással való kísérletezgetésre. Növeli a fotós kifejezésbeli és technikai készségeit.

A csendélet azonban – bármennyire is „holt” tárgyak elrendezésén alapul – életteli műfaj, a fotográfia egyik leggazdagabb, legsokoldalúbb területe. Mondhatjuk, a 19. században festészeti örökségként született, és feldolgozta annak szinte valamennyi témáját, a virágtól az élettelen tárgyakig, a természet egyes elemeinek, részleteinek spontán, vagy megrendezett formavilágától az apró részletek, belső szerkezetek ábrázolásáig. Ilyen részleteket, belső szerkezeteket fényképezett a 19. század végén a francia Eugène Atget (1856–1927), akit 20. századi társai – a műfaj továbbfejlesztésében úttörő szerepet játszóAlbert Renger-Patzsch (1897–1966) és Edward Weston (1886–1958) – követtek. A pictorializmust felváltotta a modern eszközhasználatú látásmód, a fotográfia történetének második generációjától kezdve a fényképek kezdtek „fényképszerűvé” válni, és nem a festményekhez hasonlítani.

Megszületett tehát a fotóművészeti csendélet, amelynek eredményei a társadalmi gyakorlatban is lehetővé tették a fotográfia művészetként való elfogadtatását. A fényképezés új ágazatában, a reklámfényképezésben is megjelent a csendélet, a művészi hatás gyakorlati célok érdekében történő felhasználásaként. Ebben a magyarok – köztük: Pécsi József – „világelsők” voltak. A fotóművészeti csendélet reklámértékének felismerésében, az ízléses reklámművészet megteremtésén olyan eredményesen fáradozott, hogy a témakörben elméleti esztétikai fejtegetéseit tartalmazó könyveit német (Photo und Publizität) és angol nyelven is kiadták.

Sokan, köztük a „szelíd szem” fotográfusa, André Kertész nemes egyszerűséggel nyúlt a témához. A villa (1928) és a Melankolikus tulipán (1939) nemcsak a csendélet műfajában számítanak kiemelkedő alkotásoknak, bátran mondhatjuk, hogy az egyetemes fotográfia történetének legszebb darabjai. Maradandó művek.