2014-08-01 10:57:00   http://www.terasz.hu/terasz.php?id=kepzomuveszet&page=cikk&cikk_id=16551

Lucien és Rodolf Hervé művei a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában

A 20. századi építészeti fotográfia megújítójának és legnagyobb alakjának, Lucien Hervének, és fiának, Rodolfnak 15-15 művét a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában mutatják be. A kiállítást Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója nyitotta meg: „ Lucien Hervé nevét a világhírre szert tett magyar származású Brassaï, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Kepes között említik.”

Almási István, Hódmezővásárhely polgármestere köszöntőjében hangsúlyozta, hogy „a mai kiállítás nem jöhetett volna létre Madame Lucien Hervé nagylelkű felajánlása nélkül, ugyanis a kiállított képeket a városnak adományozta, így nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Hervé emléke előtt méltóképp tiszteleghessen szülővárosa.” Eifert János fotóművész, a Kerengő Galéria művészeti vezetője bejelentette, hogy ez a száznegyvenedik, egyben utolsó kiállítás, amelyet a Nemzeti Táncszínházban rendezett. A színháznak helyt adó Karmelita kolostor épületébe ugyanis a Miniszterelnöki Hivatal költözik majd.

Lucien Hervé (1910-2007), eredeti nevén Elkán László, Hódmezővásárhelyen született. 1928-ban Budapesten érettségizett, majd Bécsben, a Technische Hochschulé-n tanult rajzolni. 1929-ben Párizsba emigrált, ahol haláláig élt. Mozgalmas élete – kész regény – a XX. század egy emberre vetülő lenyomata. Álmai, boldog pillanatai közben volt része menekülésben, emigrációban, háborúban, hadifogságban, várfogságban és kalandos szökésben is. Volt banktisztviselő, alkalmi munkás, szabadúszó, szakszervezeti munkás, párttag, katona, hadifogoly, ellenálló.

Mielőtt a fényképezést választotta volna hivatásul, festett, jelmezeket és díszleteket tervezett. Fotográfusi pályáját 1938-ban fotóriporterként kezdte, a Marianne Magazine-nál. 1959-ben megismerkedik Le Corbusier-vel, akinek barátja és fényképésze lesz. Alvar Aaltotól kezdve Kenzo Tangeig szinte minden jelentős modernista építésztől kapott megbízásokat és fényképezte munkáikat. Negyven építészeti folyóirat közölte munkáit, számtalan publikációja, kiállítása járta be a világot New Yorktól Tokióig, Baseltől Firenzéig. Bár kétségtelen, hogy sokan úgy ismerik, mint aki az architektúra fényképezését művészi rangra emelte, mégsem lenne helyes őt ebbe a skatulyába elhelyezni. Fotóművészeti tevékenységének műfaji skálája rendkívül széles, portréi, zsánerképei, csendéletei valamint a természetről és a véletlen jelenségekről készült képei ugyanúgy magukon viselik látásmódjának karakterét, mint építészeti tárgyú alkotásai. A fekete-fehér fényképezés mestere, a képszerkesztésben sajátos dramaturgiája jellemzi képeit. A geometriai formák, a minimalizmus, az absztrakció érzelgősség nélkül erősítik az érzelmi tartalom intenzitását. A dolgok alakváltozása, metamorfózisa kamerája nyomán nemcsak az épületekre vonatkozik.

Batár Attila, munkásságának elmélyült tanulmányozója így jellemzi a fotóművész munkamódszerét: „Hervé átalakítja a látható világot, legyen szó akár épületről, akár emberi arcról, alakról, tájról vagy eleven jelenségről, bármiről, ami a lencséje elé kerül. Módszere sohasem leíró, szigorúan csak az általa lényegesnek tartott elemekre koncentrál. Kitartóan keresi a tárgy uralkodó, beszédes jegyeit, a látvány egészéből éles szemmel és kétely nélkül választja ki a számára legmegfelelőbb részleteket. Rendkívül tömören, határozottan és keményen fogalmaz, a kontraszt az, ami alkotásaiban elsődleges és meghatározó.”

Rodolf Hervé (1957-2000) magyar származású képzőművész és fotográfus Párizsban született. Egészen fiatalon kezdett fotózni, és még csak tizenkilenc éves volt, amikor első jelentős kiállítására sor került: 1976-ban a párizsi Olympic-Entrepôt-ban Frédéric Mitterand rendezett tárlatot absztrakt fotóiból. Tanulmányai befejezése után egy nyomdába került, 1975-től pedig a Le Carré Bleu című nemzetközi építészeti folyóiratnál, majd azt követően több más lapnál is dolgozott képszerkesztőként. 1989-ben, az Eiffel-torony megépítésének századik évfordulóján, portfoliót jelentettek meg az építményről készült fotósorozatából.

1990-ben Budapesten telepedett le, ahol még ugyanabban az évben sikeres egyéni kiállításon mutatkozott be a budapesti Vasarely Múzeumban. Tehetsége, a szürrealistákhoz közelálló gondolkodás- és látásmódja, gazdag képzelőereje és lázadó természete rövid idő alatt a magyar underground egyik meghatározó alakjává tette.

Emlékezetes esemény volt az 1990-ben a “Tilos az Á”-ban a francia Résonances-csoporttal előadott performansza, az 1993-ban ugyanott rendezett “Virágvasárnap” című zene-performansz és a “Dobszerda”. 1991-ben részt vett a későbbi “Trafóház” elfoglalásában. Alapító tagja volt a “Nulladik kilométer” akció csoportnak.

Sokoldalú művész volt, aki a vizuális művészetek szinte valamennyi ágában (foto, videófilm, kollázs, festészet, elektrografika ) figyelemre méltó alkotásokat hozott létre. Dokumentum értékű videofilmjei, mint a 6-os villamos éjjel (csoport-munka), a budapesti Fő téri Agóra Fesztivál ’92 vagy a “Zanzibár”-ban tartott Király Tamás Birthday Party, mindenek előtt egyéni látásmóddal létrehozott, saját korát nyers őszinteséggel, egyúttal megindító emberi érzékenységgel tükröző művek. Már a kilencvenes évek legelején foglalkoztatta a számítógép és a videó együttes felhasználhatóságának problémája. Az e téren folytatott kísérletei ugyancsak figyelemre méltó alkotásokat eredményeztek.

Grafikai munkássága is jelentős, számos plakát (Burle Marx párizsi kiállítása, Nemzetközi Mail Art budapesti kiállítása a Kassák Múzeumban, Tilos Rádió) és kazetta borító tervezése fűződik nevéhez. 1993-ban dr. Beke László előszavával, elektrografikáival illusztrált naptár készült. Számos folyóiratban (Árnyékkötők, Laza lapok, Magyar Műhely, Fotó, Fotóművészet, Nagyvilág) jelentek meg fotói, írásai. Művészi tevékenysége a zenére is kiterjedt, alkalmanként etno-, rock-, jazz-együttesekkel játszott együtt. Alkotói pályáját – hosszantartó betegsége után – 2000. október 13-án Párizsban bekövetkezett halála derékba törte.

[Eifert János]