2015. március 30-án, a többnapos program indító eseményeként nyílt meg Daniss-Bodó Eszter első fotókiállítása a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Karán, amelyet Eifert János fotóművész nyitott meg. Dr. Szabó Péter dékán köszöntőjében elmondta, hogy az autizmus világnapját 2008 óta ünneplik április 2-án, az ENSZ kezdeményezésére, hogy ráirányítsák a figyelmet az autista emberek problémáira és folyamatosan növekvő számára. Ebben az Egyetem is elkötelezett, és ezért örömmel adott helyet ennek a kiállításnak, és az azt követő beszélgetésnek.

„Köszönjük – mondta Árnics Katalin gyógypedagógus, a program fő szervezője – dr. Zajdó Krisztina docens asszony folyamatos támogatását, Eifert János rögtönzött tárlatvezetését és Posonyi-Takács László, a Győri Nemzeti Színház színművésze, az autizmus győri nagykövetének a közreműködését. Köszönjük Friedl Magdolnának Bigyóc történetét. Köszönjük az érintett szülők jelenlétét! Köszönjük Daniss-Bodó Eszter bátorságát! Köszönjük a kollégák Bakos Sarolta, Jelencsics Beáta – részvételét! Köszönjük Csobay Dániel rendkívül értékes dokumentarista munkáját! Köszönjük Kurcsis László grafikusművésznek és Károly Borbély grafikusművésznek a NYME Művészetpedagógiai Tanszék docensének a kiállítás berendezésében nyújtott segítségüket.”

Daniss-Bodó Eszter, Bohácsi Beáta és Eifert János felvételei

Daniss-Bodó Eszter elmondta: „Ábelt évek óta fényképezem, de az utóbbi másfél évben vált tudatossá számomra, hogy “tudósításomnak” üzenete is lehet mások számára. A kiállítás ötlete Árnics Katalin gyógypedagógus, pszichopedagógusnak köszönhető, aki a kezdetektől mellettünk állt és biztatott arra, hogy az autizmust felvállaljam, neki küldtem az első képeket.
Fotóimon azokat a pillanatokat igyekszem megörökíteni, amik Ábelre jellemzőek, amikben eltér az átlagostól. Tekintve, hogy a telefon mindig nálam van, legtöbbször alkalmam nyílik a dokumentálásra, de vannak olyan elszalasztott pillanatok, amiket csak a szememmel őrzök, és várok a következő alkalomra, ahol lekaphatom. Számomra teljesen normális, ha hasra vágja magát az utcán, hogy benézzen egy szellőzőbe, vagy felmászik bárhol bárhová egy másik perspektíva teszteléséért. Szeretném megmutatni a képeken, hogy egy autista gyermek más motivációkkal, más örömökkel és más aggodalmakkal él, és ez mind rendben van. Az ő elfogadottsága,  elsősorban a szűkebb és tágabb környezet tájékozottságától, “akadálymentesítésétől” függ. Szülőként és az Autisták Országos Szövetségének elnökségi tagjaként is csak arra tudok biztatni minden “kilógó” gyermeket nevelő szülőt, hogy bátran lógjon ki vele együtt. Én azt gondolom, ha többen mutatjuk meg, mi az, ami eltér az átlagtól, és milyen sokan vagyunk, a “kilógás” pusztán ténnyé redukálódik, minden negatív felhang és szorongás nélkül. Sőt, bízom benne, hogy ennek a másságnak a pozitív hozadékát is sikerül kivárni, és észrevenni, amikor már utat tör magának.”