EIFERT JÁNOS fotóművész VISSZAPILLANTÁS (1968–2018) című kiállítása nyílt meg 2018. május 6-án, a sárvári Nádasdy-vár Galeria Arcis kiállítótermében. KONDOR JÁNOS festőművész, a kiállítás rendezője köszöntötte a megjelenteket. A tárlatot BENKŐ SÁNDOR MÚOSZ-nagydíjas fotóriporter nyitotta meg.

EIFERT JÁNOS fotóművész VISSZAPILLANTÁS (1968–2018) című kiállítása nyílt meg 2018. május 6-án, a sárvári Nádasdy-vár Galeria Arcis kiállítótermében. KONDOR JÁNOS festőművész, a kiállítás rendezője köszöntötte a megjelenteket. A tárlatot BENKŐ SÁNDOR MÚOSZ-nagydíjas fotóriporter nyitotta meg:

„Szerencsésnek mondható az a tény, hogy a fényképezés eszköze már bárki számára tapintható közelségbe került. Sok tehetséges fiatalt hozott a felszínre ez a lehetőség. A képkészítésnek csupán az egyik feltétele van a fényképező gépben, az alkotást, a komponálást nem az végzi, hanem ő, az alkotó. Ahogy Ruskin John (19. századi angol esztéta) mondta, a művészethez három fontos elem kell, az agy, a kéz, és a szív.

Eifert János igazi, vérbeli fotóművész, egy fogalom a szakmában és a művészeti életben, képein mind a három összetevő harmonikusan jelen van. Nem fotóművészként látta meg a napvilágot. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a művészetre való hajlam ott lapul a génekben. Meg lehet tanulni a festészetet, a fotózást, a szobrászatot, a vers- novellaírást, de, ha mindegyikben otthon van valaki, az azt jelenti, hogy már a génekben volt a művészet, mint a sárvári Németh Mihály szobrászművészben. Hozzá hasonlóan Eifert János sokoldalú. 1960-1977 között a Honvéd Együttes hivatásos táncosa volt, a fotózással 1968-ban, külföldi turnéik során barátkozott meg, 25 évesen. (kb. annyi idősen, mint én, bár én nem táncoltam, hanem fát faragtam.)

Fotóriporterként dolgozott a Lobogó, a Búvár lapoknál, képszerkesztője lett a Képes Extra, BOOM folyóiratoknak, és külső munkatársa a Muzsika, Népművelés, Világ Ifjúsága hetilapoknak, és a mindannyiunk által kedvelt és tisztelt, a művészi fotografálás pártoló újságjának, (amibe annak idején én is nagy örömmel dolgoztam) az Új Tükörnek. Mivel sem gondolatban, sem a valóságban nem szakadt el végleg a tánctól, magától érthető, hogy kezdeti meghatározó fotótámája a tánc volt, de ma is előszeretettel nyúl hozzá. A most kiállított alkotásainak legtöbbjén is a tánc a meghatározó motívum, amelyet ötvözött másik kedvenc témájával, az akttal. (Fekete tánc) Képeinek elmaradhatatlan díszítő elemei közé tartozik még a geometriai formák arányos és harmonikus használata, a fény és árnyék, az árnyalatok számtalan variációs elemeinek művészi igényességű felhasználásával. Örömmel fedeztem fel a kollekciójában a korai korszakára jellemző riportképeket. A világhírűvé vált Tánc című képe a magasfokú szakmai képzettségről, a technika adta lehetőségek kihasználásával készített művészi riportkép, da hasonló mondható el a Cirkusz és az Iraki asszonyok című képekről is, amelyek derűs és megdöbbentő történeteket mesélnek.

Képei megjelentek a szaksajtóban, de más médiumok is használták illusztrációnak képeit. A 80-as években a „Sebesvíz” nevű nemzetközi fotóművészeti alkotó tábor művészeti vezetőjeként is vált ismertté neve külföldön, ahol a fotográfia témakörében tartott előadásokat, vezetett workshopokat, szemináriumokat. A Magyar Fotóművészek Szövetségének szakkollégiuma mesterkurzusának vezető tanára lett, később a szövetség elnöke. János elmondta, hogy a Lobogó című lap volt a meghatározó és fordulópont életében. Itt tanulta ki a fotózás fortélyait, itt érezte meg először, a soha el nem felejthető sajtó, a szerkesztőség hangulatát. Fotóriporteri korszakában járt először Sárváron, mint tudósító. Természetesen analóg, filmes technikát használt abban az időben, de, mint elmondta, annak, aki végigjárta a fotózás technikai lépcsőit, és a filmes géppel kezdte a szakmát, annak nem okozhat gondot a digitálisra való átállás. Eifert János is azt vallja, hogy a fényképező gép csupán egy eszköz a képkészítéshez, a gondolatok megvalósításának eszköze, de a legfontosabb dolog az agyban dől el, a kép először ott készül el, majd megnyomjuk az exponáló gombot. Tehát lényegtelen, hogy annak idején a mázsányi Pentacon Six-el vagy Hasselbladdal készült-e a kép, vagy manapság a Canonnak vagy a Nikonnak egyik zászlóshajójával vagy éppen Canon 650D-vel dolgozunk-e, a végtermék a fontos, amiért viszont már mi vagyunk a felelősek. Az emberek a végeredményre kíváncsiak, nem pedig a magyarázkodásra. Eifert János ugyanúgy, mint a fotóriporterek legtöbbje, annak idején saját maga dolgozta ki a fekete-fehér nyersanyagait. Előfordult, hogy amennyiben nagy, méteres nagyításra volt szüksége, akkor a szobájának szekrénye tetejéről a padlóra nagyított tekercs papírra. Ehhez persze különleges technika is kellett, amit boltban nem lehetett kapni, hanem saját maga barkácsolta össze a rendelkezésére álló anyagokból. Törekszik arra, hogy a legkevesebb utómunkát igényeljenek a riportképei, ugyanez vonatkozik a táj- és természetképekre is, viszont a kreatívok beavatkozást igényelnek. Régebben a hosszadalmas, sok munkát igénylő fizikai montázsolással, manapság a képfeldolgozó szoftvert hívja segítségül elképzeléseinek megvalósításához.

1985-től kezdett foglalkozni egy, számára addig új műfajjal, a diaporámával, amiben szintén hatalmas sikereket ért el hazánkban és külföldön egyaránt. A világ rangos diaporáma fesztiváljain nyert számos díjat. 2001-ben tagja lett a Foto Mozaik szerkesztőségének. (ez az újság jó néhány évvel készített velem interjút) Művészeti vezetője lett a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájának, iskolában oktatott fotográfiát, riportfotózást, újságszerkesztést. 2002-2004 között művészeti vezetője volt a Mediawave – fényírók fesztiváljának.

Eifert János, a hivatásos néptáncosból lett fotóművész, szakmájának itthon és külföldön egyik legelismertebb képviselője, meghatározó egyénisége. Sokoldalú, folyamatosan megújuló, kísérletező alkat. Tánc-, aktfotói, természetképei és diaporámái alapozták meg ismertségét. 150 önálló kiállítása volt, 650 csoportos kiállításon szerepelt, 168 díjat, nagydíjat, különdíjat, diplomát érdemelt ki képeivel.

Aktívan vesz részt a művészeti közéletben: 1993-1997 között a NIMRÓD Fotóklub elnöke, 1997-2002 között a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke, az OSZK Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteményének ötletadója és társalapítója, első művészeti vezetője, 1998-2002 a Fotóhetek, majd Fotóhónap művészeti vezetője, fesztiváligazgatója. – írták róla az egyik internetes honlapon. A Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége összesítése alapján 1993-ban a nemzetközi lista élén állt, Tánc című képét, Tűztánc c. diaporámáját a FIAP történeti kollekciójába választották, a Photo Ciné Club meghívására bemutatta műsorát Párizsban. 1994-ben diaporáma műsorával előadókörúton vett részt az Egyesült Királyságban, a Royal Photographic Society meghívására, majd azt követően Kép-Hang-Színház című műsorával Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Szlovákiában és Romániában.
Nemzetközi fesztiválok zsűritagjaként, előadóként gyakran hívják külföldre is. Tanárként, saját előadásai erőteljesebb megjelenítésére kidolgozta a diaporáma – eszközként és műként – az oktatásban történő felhasználását.

Mint kiderült, egyik kedvenc és sikeres témája a fotográfiát diaprámában feldolgozni. A fotográfiához fűződő viszonyáról a blogjában így vall:

Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék, és persze jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új feladatokat, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem. Harminc év alatt 32 országból, különböző témákból hatalmas archívumot gyűjtöttem össze. Az amerikai űrközponttól az indiai Tadj Mahalig, neves művészek és politikusok, ismert személyiségek portréitól a technika, tudomány világáig számtalan riportkép, illusztráció, dokumentáció, tudósítás gyűlt össze, amelyekből mindig kiugrik egy-egy sehova nem sorolható, különleges megfogalmazású és üzenetű kép. Néha a véletlen, de legtöbbször a másképpen látás igénye, a kreativitás, a tudatos kísérletezés hozza létre ezeket a másfajta képeket. A digitális képalakítás lehetőségei a fotóművész eszköztárát bővítik, amelynek a lehetőségeit én is igyekszem kihasználni.

Mint látható, a hivatásos táncosból, fotóriporterből vált fotóművész életpályája volt érzékelhető az elmúlt percekben, de ez még korántsem teljes, Számtalan előadásai, díjai, csoportos és egyéni kiállításai, szakmai és művészeti, társadalmi pozícióit sokáig lehetne sorolni, de talán még akkor sem lenne teljes a sor. Ízig-vérig kapcsolódik hozzá a művészet, és ő a fotográfiához. Pályája elején a riportfotózással kereste kenyerét. A pillanat művészetével. A riportkép-készítés legfontosabb feladata az, hogy a képnek a lehető legtöbb információt kell átadnia a nézőnek, míg a művésznek ezen felül gondolatot kell ébresztenie azokkal az eszközökkel, amik a fotográfia eszköztárát, és a képfeldolgozás varázslatait tekintve a rendelkezésére állnak.

Schopen­hauer, a szigorú német metafizikus szerint az esztétika túl szorosan összefügg a metafizikával. A művészet a világ megismerésének más, nem racionális útjait jelenti. A művészet az, amit a hétköznapi életben, más területeken úgy hívunk, hogy felfedezés. A művészeti alkotások az örökkévalóságra nyíló ajtók.

Ha a világ, mint képzet csak az akarat láthatósága, úgy a művészet nem más, mint a láthatóság magyarázata, a camera obscura, mely a tárgyakat tisztábban megmutatja, áttekinthetőbbé, összefoglalhatóbbá teszi. Minden szép élvezete, a vigasz, amelyet a művészet nyújt, a művész lelkesedése, mely elfeledteti vele az élet fáradalmait, a géniusznak az a másokkal szemben élvezett kiváltsága, mely a tudat tisztaságával arányosan fokozódó szenvedésért és a heterogén emberi nem közti sivatag-magányért egyes-egyedül kárpótolja – mind azon nyugszik, hogy, az élet önmagában az akarat, maga a létezés; örökös szenvedés, és részben siralmas, részben borzalmas. Ugyanez azonban, mint csupán képzet, tisztán szemlélve, vagy a művészet által felidézve, a kíntól megszabadultan, jeles színjátékot nyújt. A művész eleme a világnak ez a tiszta megismerés-vonatkozása, és ennek felidézése, valamely művészetben. A művészt lenyűgözi az akarat objektivizációjának színjátéka: megáll, nézi, és soha nem fárad bele se látványába, se ábrázoló felidézésébe, minek okán is ő maga viseli e színjáték előadásának költségeit, vagyis ő maga az ily módon objektivizálódó és szüntelen szenvedés állapotában levő akarat. A világ lényegének tiszta, igaz és mély felismerése így önmagában való cél lesz a számára. Tandori Dezső szavaival szeretném figyelmükbe ajánlani a kiállítást, kérem, élvezzék a képek okozta látványt, és merüljenek el gondolataikban!” (Benkő Sándor)