Egyensúlyozás KÉPZELET és VALÓSÁG peremén

Eifert János, Balogh Rudolf-díjas fotóművész kiállítása a Klauzál Ház / Vén Emil Galériájában
Megnyitja: Czimbal Gyula fotóművész 2024. január 19-én, péntek 18:00 órakor
Zenei aláfestés: Szántó Katalin, fuvola
A kiállítás megtekinthető 2024. március 4-ig
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ (1222 Budapest, Nagytétényi út 31-33.)
www.klauzalhaz.hu

Czimbal Gyula megnyitójának szövege:

„Sok szeretettel köszöntöm legelőször is Eifert Jánost, az idén nyolcvanéves, Balogh Rudolf-díjas fotóművészt, kedves barátainkat és a megnyitó résztvevőit.

Megtisztelő számomra, hogy megnyithatom János Egyensúlyozás KÉPZELET és VALÓSÁG peremén című kiállítását. Ha indián lennék, Eifert Jánosnak a “nem lehet beskatulyázni” nevet adnám emlékezve Cseh Tamásra. Rá itt a házban vasárnap fognak egy előadással és kiállítással emlékezni. Neki a “füst a szemében” nevet adták. Akárhogy próbáltam János életművét, vagy akár ezt a kiállítást keretekbe zárni, nem sikerült, rossz kifejezéssel élve beskatulyázni. Pedig én szeretem, mint fotográfus is keretek közé szorítani a valóságot, de itt ebben a helyzetben ez nem működik. Ugyanis János annyira sokrétű és a munkája, a művei, a korszakai annyira szerteágazóak, hogy még a művészettörténészek, esztéták helyzete is nagyon nehéz. 

Ezt a megnyitót egy személyes ünnepnek szántam és amit mondok az szubjektív. Főleg nem az itt látható alkotásokról, hanem Eifert Jánosról, a művészről szeretnék beszélni. Eifert János fotóművésznek mindig van ötlete, mindig tud újat mutatni a világnak. Százféle dolgot csinál, mit százfélét, 1000 féle dolgot csinál.

Számomra az elmúlt időszaka sokkal, sokkal intenzívebb, mint az előzőek.
Kiállításokat rendez, szervez, megnyit, fotóértékeléseket csinál. Sőt odahaza is tart workshopokat, összejöveteleket barátainak. Az elmúlt időben az alapfotót grafikai elemekkel is kiegészíti, meg lehet tőle tanulni és érdemes tőle megtanulni, hogyan lehet még érdekesebbé tenni egy képet. Jánosnak mindig van ötlete.

Miközben készültem a megnyitóra, tudtam beszélni olyan fotográfussal, aki több mesterkurzusán is részt vett. Nagyon tetszett, amit hallottam róla és követésre méltónak is tartom az őszinteségét, nyíltságát, hogy bátran ki meri mondani a tapasztalatát. Azt, hogy hogyan készíti ő a képeit, nem őrzi féltve a tudását, nem féltékeny, ha a kurzusain együtt dolgozik a többi fotográfussal, a tanítványaival, ő is szorgalmasan tanul s szívesen megosztja nagy-nagy tapasztalatát.

A Magyar Fotóművész Szövetség elnökeként, amit 1997-től 2002-ig töltött be nagyon sok mindent beindított a fotóval kapcsolatban, például a fotóhónapot, a fotóhetet. Nagy szerepe volt ezek beindulásában is.

Jánost érdekli a fotó, szereti csinálni, szeret fényképezni. Bátor fotóművész ő, aki tudja a digitális technikát úgy használni, hogy az művészi értékű eredményt mutasson. De tulajdonképpen mi is a művészet? Talán egy megjelenő alkotás, vagy a mögöttes háttér, azaz a művész gondolata, szellemvilága, ennek nyitottsága, alakulása? A művész alakul belülről? Alakul a lelkisége, a világhoz való hozzáállása, világlátása vagy netán közös utat jár be az alkotással?

Mi is az a közös út? János 1960 és 1977 között a Honvéd Táncegyüttes táncosa volt. Hogyan lett a táncosból fotóművész? Míg a táncban a mozdulatok mögött rejlő érzések a dominánsak, addig a fotóban ezek az érzések sokáig nézhető, kimerevített valósággá válnak. János számára sokat jelentenek a mozdulatok.

Azért néhány szót ejtenék az itt látható tárlatról. Nagyon tetszik és egyben érdekesnek találom, hogy nem hozta el János a “nagyágyúit”, amik méltán világhíresek lettek, mint például a Tarnamérai palántázósról, a francia pantomimművészről, Marcel Marceau-ról készült képeit vagy a Tánc című fotóját.

Az aktképeinek nagy részét MOZDULAKTnak tudnám nevezni. Nagy részük tele van dinamikával, lendülettel. A mozdulatok sodrásában néha-néha megpihenhetünk egy-egy portrén, életképen.

Ez a tárlat, az “Egyensúlyozás KÉPZELET és VALÓSÁG peremén”, valóban méltó a címéhez. 

Végül, hadd zárjam gondolataim János ars poeticájával: „Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék. És jelenti a világ megismerésének lehetőségét,
találkozásokat, új feladatokat, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem. Nézni – látni – láttatni: ez a képíró (fotográfus) feladata, miközben egyensúlyozik a képzelet és valóság peremén.”
A képek magukért beszélnek, a képek önökért beszélnek.
Önökhöz szólnak kedves látogatók, így hát hagyják őket szóhoz jutni.”

A kiállítást ezennel megnyitom.”

Czimbal Gyula

“Milyen unalmas lenne az irodalom és milyen keveset tudnánk a világról, ha pusztán lexikonokat, enciklopédiákat, tudományos értekezéseket, szakcikkeket olvasgatnánk. Ha nem lenne regény, novella, vers, mese, vagy színmű – vagyis ha nem léteznének az írók, művészek, mesemondók képzeletében megszületett történetek, az óperenciás tengeren túli tájak, seholsincs figurák, soha el nem hangzott párbeszédek – a valóságról jóval kevesebbet tudnánk. Hasonlóan van ez a fotográfiában is: noha fontos és becsülendő a történések, történelmi pillanatok pontos és hiteles rögzítése, az ember és a természet viszonyát, az életünket meghatározó és befolyásoló jelenségeket, a test és lélek viszonyát sokkal érzékletesebben mutathatjuk meg a szubjektív fotográfiával, amelyet képzeletünk irányít. A fotográfus szeretne tisztábban megszólalni, pontosabban fogalmazni, többet megmutatni a lényegből. Ehhez állandóan új meg új eszközökre van szüksége, ezért állandóan kísérletezik, kifejezési eszközeit, nyelvezetét csiszolgatja. Ezt teszem én is, mindezt a valóság és a képzelet életveszélyes peremén egyensúlyozva.”

Eifert János