Szép napra ébredünk, az ötcsillagos Hotel Perun Lodge igazán csendes környezetbe simul. Hegyek veszik körül, a csúcsok felhőkbe lógnak. Kristálytiszta levegőt szívunk tüdőnkbe. A reggeli svéd asztalos, természetesen dinnyével indítok. Bundáskenyér, sonkás rántotta, kecskesajt, teaq – különös étrend. Kávézunk, majd tervezünk: irány a rilai kolostor. Alig egy százas, a végén kanyargós hegyi utakkal, a Citroen Xsara Picasso röpít bennünket… helyenként sebességkorlátozás, betartom, mert a rendőrök mérnek és meszelnek…  végül megérkezünk, s mintegy gyöngyszem, a hegyek koszorújában teljes szépségében kitárulkozik a kolostor…

A rilai kolostor (bolgárul Рилски Манастир, Rilszki Manasztir), Bulgária és a Bolgár Ortodox Egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelye Délnyugat-Bulgáriában helyezkedik el a Rila-hegységben. Története a 10. században kezdődött, amikor a bolgárok védőszentje, Rilai Szent János (Иван Рилски, Ivan Rilszki) a környéken vonult remeteségbe, majd halála után a követői kolostort alapítottak. A török időkben vált kulturális központtá, amely helyzetét a bolgár nemzeti ébredés korában is megőrizte, sőt megerősítette. 1976-ban nemzeti történeti emlékhellyé nyilvánították, 1983-ban pedig az UNESCO felvette a világörökség-listára.

A Szent Szűz Születése bazilika
Pavel Ivanovics mester alkotása, az ötkupolás, háromhajós bazilika 1834–37 között épült a régi, Hrejlu-féle templom helyén, melyet ekkor romboltak le. Két oldalkápolna és egy külső, fedett galéria csatlakozik hozzá. A gazdagon díszített templombelsőt a kupolák alatt és a falakon vágott ablakok világítják meg, így jól láthatóvá válik a sok falfestmény és a gyönyörűen faragott ikonosztáz, Teladour mester műve. Az oltárok előtt húzódó ikonfal építése 1839-ben kezdődött, és mintegy öt évig tartott. A 19. század közepén a faragványok zömét bearanyozták, illetve egyes részeit kifestették.

A templom külseje is hasonló műgonddal készült: külön figyelmet érdemel a háromszoros hullámot mintázó timpanon, amely jól kihangsúlyozza a szemből látható három kupolát. A nyílt oszlopcsarnok kőoszlopai és ornamentikus díszítésű boltívei, illetve az ehhez kapcsolódó vak kupolák alatt gyönyörű festmények csalogatják a látogatót.

A templom festése 1846-ban fejeződött be. A bibliai jelenetek ábrázolása követi a középkori bolgár hagyományt, de színkezelésében és realizmusában már a bolgár ébredés korának hatásai ismerhetők fel. A falfestményeken több mester ecsetvonásait lehet megkülönböztetni, de közülük csak Zaharij Zograf szignálta és datálta alkotásait. A kolostor krónikái még jónéhány festő nevét megőrizték: Toma Visanov, Sztaniszlav Doszpevszkij, Hriszto Dimitrov, illetve a Molerovsz testvérek, Dimiter és Szimeon is hozzájárult a dekoráció elkészültéhez.

   Read more

Szófia (София – Sofija, régi magyar nevén: Szeredőc), Bulgária fővárosa, és egyben a legnépesebb (2006-os adat szerint 1 377 531 lakosú) városa. Az ország nyugati felén, a Vitosa hegy lábainál helyezkedik el 500-600 méterrel a tengerszint felett.

Története. A terület első lakosai a Kr. e. 8. század folyamán már megtelepedtek, így Európa egyik legöregebb fővárosaként tarthatjuk számon Szófiát. Az első, Serdica elnevezését a trák Serdi törzs után kapta. Ezt megtartotta a római hódítás után is és Moesia provincia központjává vált. E korabeli romok ma is megtalálhatóak a központban, ahol a metróállomás neve is az ókori elnevezést viseli.

A népvándorlás korában a hunok feldúlták és elpusztították, ami után I. Justinianus keletrómai császár építette újjá Triaditsa néven. A hunok után érkező szlávok már Szredec néven említik, amit a 809-ben érkező bolgárok átvettek és egészen a 16. századig használtak. Szófia elnevezés a törökök elől beszivárgó görög népességtől ered a 14. századból. 1382-ben kezdetét vette a közel ötszáz éves török uralom. Bulgáriát Rumélia néven átszervezték, és Szófia lett a közigazgatási központja. Az iga alól 1878-ban szabadult fel orosz csapatok segítségével (aminek tiszteletére a középkori orosz hadvezér,Alekszandr Nyevszkij nevét ma is viseli székesegyháza bolgáros változatban: Alekszandar Nevszki), és a független Bulgária fővárosa lett. A 20. században lakossága megtöbbszöröződött. Különösen amásodik világháborút követő népköztársasági idők rohamos lakótelep-építéseinek köszönhetően a századfordulón még kisvárosból milliós nagyvárossá lett.

A Belváros

Alekszandr Nyevszkij székesegyház (Храм-паметник Александър Невски): az 1877-78-as orosz-török felszabadító háború 200 000 elesett orosz katona emlékére épült emlékül a XX. század elején.

Ivan Vazov Nemzeti Színház (Народен театър Иван Вазов): 1907-ben megnyílt, bécsi építészek keze munkáját dicsérő épület. Az 1920-as években leépült, majd újjáépítették.

Szent György temploma (Ротондата “Св. Георги”): A Kr. u. 4. századból származó kegyhely a késő római kor emléke. A központban, mégis eldugott helyen, a Sheraton Balkan Hotel belső udvarán található.

Banya Basi Dzsámi: XVI. századi emlék a török időkből, szemben a Vásárcsarnokkal.

Nemzeti Kultúrpalota (Национален дворец на културата): az 1981-ben megnyílt monumentális épület az egyik legnagyobb ilyesfajta komplexum Dél-Kelet-Európában.

Nikola Petni orosz templom

Bulevard Vitosa: Szófia sétáló- és vásárlóutcája, a központtól vezet a Kultúrpalota felé.

    A 67 968 lakosú Békéscsaba, régebbi nevén Csaba, vagy Nagy-Csaba, majd Békés-Csaba (szlovákul Békešská Čaba, németül Tschabe, románul Bichişciaba), megyeszékhely, megyei jogú város, Békés megye gazdasági-földrajzi központja és székhelye.

Read more

Pristinában, a The Kosova Art Gallery-ben a kiállításom már áll, így nyugodtan utazhatok, fényképezhetek. Hanák Béla a nagykövetség terepjárójával jól veszi a kanyarokat, és előzgeti a kamionokat a hegyi úton Prizren város felé, amely a Metohija-Dukacini Alföldön, a Şar hegy lábánál fekszik. Az egykori főváros ma is fontos gazdasági és kulturális és középpont. Az oszmán-török archívum 1874 évi feljegyzései alapján tudjuk, hogy Prizrenben 27 dzsami, egy könyvtár, 8 gyülekezőhely, 15 türbé, 4 templom, 563 bolt, 13 szálloda, 125 malom, 150 díszkút, és 9 híd volt.

Koszovó vagy Kosovo (albánul Kosovë vagy Kosova, szerbül Косово и Метохија / Kosovo i Metohija) vitatott jogállású terület a Balkán-félszigeten, melyet az 1999-es koszovói háború óta az ENSZ felügyel. A Kosovo név Kosovo Polje vidék nevének lerövidült változata. A név jelentése magyarul „Rigómező”. (A környéken zajló és a magyar történelemhez is kapcsolódó középkori csaták ezért rigómezei csata néven ismertek.) A mai helyzetről: 2008. február 17-én, miután a belgrádi kormánnyal, és a koszovói albánokkal hónapokon át folytatott tárgyalások megbuktak, a területet de facto katonai ellenőrzése alatt tartó Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió (EU) többségének támogatásával és az EU képviselőivel egyeztetve kikiáltotta függetlenségét Szerbiától.
Eddig 54 ország ismerte el Koszovó függetlenségét. Szerbia és Oroszország, valamint 20 másik állam viszont elítéli a függetlenség kikiáltását.
Koszovó gazdasága nagyon fejletlen, korábban Jugoszlávia legelmaradottabb része volt. Még Albánia is jobb gazdasági helyzetben van nála Európában. Ipara szinte nincs. Legfőbb bevételi forrása a cigaretta- és üzemagyag-csempészet. A külföldön vendégmunkásként dolgozó koszovóiak hazautalt pénze is komoly bevételt jelent. Jelentős a korrupció. Koszovó ugyanakkor ásványkincsekben bővelkedik. Az ón, és az ólom világpiaci árának szárnyalása
komoly perspektivákat nyit az ásványkincsek hasznosítása terén. A Trepça komplexum és egyéb bányák óriási üzleti lehetőségeket rejtenek.

Koszovó nemzetközi helyzete évek óta rendezetlen. Habár a tartomány nemzetközi jogilag az ENSZ felügyelete alatt Szerbia része, a szerb hatóságoknak mégsincs beleszólásuk a kormányzásba. A kormány felelősséggel tartozik az ENSZ kosovói békefenntartó missziójának (UNMIK). A kumanovói egyezmény és koszovói háborúnak véget vető, az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata alapján a békét a NATO által vezetett KFOR (Kosovo Force) tartja fenn.

Tetovo, Tetovë. Skopjétól nyugatra, az E65-ös úton érjük el a várost, ahol az Arabati Baba Bektasi Teke derviskolostor található. Megismerkedünk a híres Abdylmutalip Beqiri “fő” dervissel, akitől sok mindent megtudunk a vallásuk történetéről, jellegzetességeiről, no meg arról, hogy a muszlin vallás békés szárnyához tartoznak. Az egyik fiatal dervis, Hisen Sulejmani segít a fordításban, no meg Pápai Sarolta, aki az angoljával most is jól boldogul. A falon a nagy előd, Baba Tahir Emini színes portréja, aki 1941-2006 között élt.

Skopje – Sutka, a cigánynegyed. Egy cseh dokumentumfilm keltette fel az érdeklődésemet az itt élő, nehéz helyzetű romák iránt. Azonban már az első felvételeknél olyan heves ellenállásba  ütköztem, ami lehetetlenné tette, hogy az embereket természetes módon fényképezzem. Pénzért persze hajlandók lettek volna a kamera elé állni, de ettől számomra igen ellenszenvessé vált a dolog.

Matka kanyon. Néhány nappal ezelőtt, a Malčište felé vezető út mentén, a völgyben, a patak mentén, sok-sok virággal, a tavasz előhírnökeivel találkoztunk. Most zordabb az időjárás, havazik, és a Szkopjétól félórányira található Matka-tónál (mesterséges tó egy szűk szurdokvölgyben), a víztározó és a vízerőmű mentén hideg szél csapdos bennünket. Még így is élveztük a természet szépségét.

Skopje. Ciarsia, a török negyed, ahol most a kis műhelyeket, üzletecskéket, éttermeket és kávéházakat fotózom, remek portrék az asztalosról, a pincérről, a bádogosmesterről, a hangszerkészítőről, vagy a Képzőművészeti Egyetem hallgatóiról. Közben Magyar Emil társam, barátom, hűséges “fegyverhordozóm” mindenben segít, fordít, kommunikál, eligazít és közben fotózik, remek képeket készít, és most éppen “riportosan” megörökíti, ahogyan ezeket az embereket fényképezem. Jó játék, közös munka…

Közben Pápai Sarolta, ahogy végez az egyetemen, csatlakozik hozzánk, mutatom neki a “képzős” Annáról, meg a többiekről készült portrékat. “Milyen jó arcok…” Megiszunk egy jó kávét, karamelles süti, még a morzsákat is felcsipegetem, sétálunk, beszélgetünk, egy kedves ismerős telefonál, legalább a hangját hallom, aztán ez az élménydús, csodálatos nap is a múlté… morzsáit (talán) naplóm őrzi majd…

Skopje – 19.00 – 20.30 vendégségben a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezetében.
Papírforma szerint egy unalmas estének ígérkezett, ám rettentő nagyot “csalódtam”. Ilyen kedves emberekkel, szívélyes vendéglátással, és érdeklődéssel munkásságom és a diaporámáim iránt, ritkán találkozik a művész. DigiRama műsoromat DVD Video lemezről, a TV-képernyőn jelenítettük meg, Pápai Sarolta volt a “technikus”. A program a “macedóniai” volt, természetesen a szükséges rövidítésekkel: Bemutatkozás; Tűztánc; Anyám kertje; Kína, Selyemút; Szerelmem, a Tánc; Másképp; Szemkontakt; Szívcentrum-dal…

Read more

Reggel indulunk Skopjéból a hegyekbe, dél-nyugat felé, még átbillegek egy keskeny hídon, de mintegy 20 kilométerre már leállítom az autót. A Citroen Xara Picasso-t a szamár váltja hegymenetre. Malčište egy kis hegyi falu, és albán muszlinok lakják, akik állattartással, vadászattal és fakitermeléssel foglalkoznak. Mindössze tíz házat számolunk. A gyerekek mutatják meg a közeli középkori templom romjait, és a régi temetőt. Közben látjuk, ahogyan a pataknál feltöltik a vízszállító szamárra kötözött ballonokat. A férfiakkal jól elbeszélgetünk, az asszonyok visszahúzódnak, és intenek, hogy ne fényképezzem őket…

Malčište, a tízházas falu tíztanulós iskolája, ahol Natasa Gongyeva tanítónő angol órájára csöppenünk be. A 7-10 év közötti Arifka, Fatime, Airisa, Hifetna, Adman, Amid és a többiek szemmel láthatóan élvezik a fotográfus jelenlétét, és végül rajzaikkal ajándékozzák meg. 

Skopje. A reggeli kávé kitűnően megmozgatja gondolataimat. Letöltöttem a tegnapi képeket, válogattam, szerkesztettem az anyagot. Az internetről adatokat gyűjtöttem a városról:

Szkopje (macedónul Скопје, albánul Shkup / Shkupi, törökül Üsküb vagy Üsküp) a Macedón Köztársaság fővárosa, egyben legnagyobb városa. A Vardar folyó felső szakasza mellett helyezkedik el, a Belgrád–Athén útvonalon. 2002-es becslés szerint a lakossága 506 926 fő. Ipari létesítményei: fémfeldolgozás, vegyipar, textilipar, bőripar.
Látnivalók, amiket szeretnék majd lefényképezni: Szent Pantalaimon temploma (Nereziben, Szkopje mellett): a bizánci építészet kiváló példája. A templomot a királyi Komnénosz család több tagja építtette, és 1164-ben készült el. Nerezi híres a freskóiról, amelyek a 12. század meghitt és spirituális irányzatát tükrözik. A város északi részén egy római vízvezeték maradt fent. A kőhíd, amely a Vardar folyó két partját köti össze, Stefan Dušan korából származik. Több figyelemre méltó épület található a török hódoltság idejéből, például a Kuršumli Han (középkori török fogadó), illetve több mecset. A Szkopje melletti Vodno-hegyen található a Balkán legnagyobb keresztje: 76 méter magas, 400 tonna fémből több mint két évig készült, több mint 500 reflektor világítja meg, így 80 kilométerre ellátszik.

Skopje (Скопје)  is the capital of and largest city in the Republic of Macedonia, with more than a quarter of the population of the country, as well as its political, cultural, economic, and academic centre. It was known in the Roman period under the name Scupi. The city developed rapidly after World War II, but this trend was interrupted in 1963 when it was hit by a disastrous earthquake. Today Skopje is a modern city with a wide range of cultural monuments.
Skopje is located at 42°0′N 21°26′E42°N 21.433°ECoordinates: 42°0′N 21°26′E42°N 21.433°E, on the upper course of the Vardar River and is located on a major north-south Balkan route between Belgrade and Athens. According to the 2002 census, it has approximately 500 000 inhabitants [1] and is a center for metal-processing, chemical, timber, textile, leather, and printing industries. Industrial development of the city has been accompanied by development of the trade, logistics, and banking sectors, as well as an emphasis on the fields of culture and sport.

Kukla babák (Kameni kukli). Kuklica Kratovo-tól néhány km-re fekszik. A kőbabák az elmúlt 50.000 év során alakultak ki a porózus vulkanikus sziklák természetes eróziója útján. A pásztoremberek körében még ma is él a “Kőesküvő” legenda, amely egy helybeli legényről szól, aki nem tudta eldönteni, hogy a falu felső végén vagy annak alsó végén lakó lányt vegye el feleségül, ezért úgy döntött, hogy ugyanazon a napon lép frigyre mindkettővel.
Igen ám, de amikor egyik menyasszony meglátta a jövendőbelijét egy másik asszonnyal, megátkozta őket és az ifjú pár meg a násznép kővé dermedt. Azóta is a csodájukra járnak…

Skopje – építészetileg – nem egy szép város. Magyarázat lehet, hogy az 1963. július 23-i iszonyatos földrengés után gyorsan, átgondolatlanul építették újjá. Az Interneten találtam egy cikket, amely erről szól.

Photo: Eifert János

Szkopje, a balkáni New Orleans tanulsága

Szkopjét, a legszegényebb jugoszláv tagköztársaság, Macedónia fővárosát iszonyatos földrengés rázta meg 1963. július 23-án. Szörnyethalt 1070 ember, a későbbi adatok 2300 fő fölöttire becsülték az elhunytak és eltűntek számát. Az akkor 130-140 ezres városban az anyagi kár „csak számokban” volt mérhető, mivel a város 37 ezer épületéből 16 ezer romba dőlt, és közel ugyanennyi súlyosan megrongálódott. Megszűnt az áram- és vízszolgáltatás, és megszakadt a vasúti és közúti összeköttetés a Belgrád–Szkopje–Szaloniki–Athén vonalon. A régi, összeomlott vasútállomás ma is áll mementóként, s órája a borzalom kezdő percét mutatja. A Vardar folyó két partján elterülő Szkopje 1963 őszén a háború utáni Varsóhoz vagy Drezdához volt hasonlítható; a természeti pusztítás ereje és intenzitása felért egy háborúval.
Jól látta a helyzetet Joszip Broz Tito jugoszláv elnök-pártfőtitkár-néphős-marsall, aki ellentétben George W. Bushsal (valamint Medgyessy Péterrel és Gyurcsány Ferenccel), azonnal a helyszínre sietett. Tito első „intézkedése” egy szép beszéd volt, amiben biztosította Macedónia népét arról, hogy pár éven belül Szkopje szebb lesz, mint volt, az állam és a párt (a sorrend tetszőleges) mindenben segít. A romállomás falára is fölkerültek a beszédének legszebb mondatai, s az ígéretek részben teljesültek is. Az újjáépítéshez vezető út kezdete azonban igen nehéznek bizonyult a jugoszláv hatóságok számára, később pedig az ígéretek egyre gyorsabban felejtődtek.
Természetesen a legfőbb irányító maga Tito volt, de az úgynevezett operatív intézkedések Aleksandar Rankovics belügyminiszterre hárultak. Rankovics a jugoszláv néphadsereg alakulataival erősítette meg belügyi egységeit, amelyek megkezdték a mentést. Rövid idő alatt azonban világossá vált, hogy ez a csapat alkalmatlan ekkora feladat megoldására. (Sokan úgy emlékeznek, hogy még magukról is alig tudtak gondoskodni a mentők.) A nemzetközi segítség, amit Tito nem mulasztott el azonnal kérni, megindult ugyan, de még fogadni is alig tudták a helyszínen az élelmiszert, a nyugati életmentő felszereléseket és eszközöket. Utóbbiakat még használni sem tudták a jugoszláv katonák és rendőrök.
A tragédia után Szkopjében kialakult helyzet kezdett kaotikussá válni, amikor Tito döntő lépésre szánta el magát, s régi megbízható „ellenség-barátjához”, Nyikita Szergejevics Hruscsovhoz fordult. A szovjet pártfőtitkár, aki ekkor már közel egy évtizede fáradozott a szocialista akolból elkóborolt Jugoszlávia visszacsábításán, azonnal intézkedett, s légi hídon fegyvertelen szovjet deszantegységeket dobott át Szkopjébe. A Vörös Hadsereg speciális alakulatai rögtön munkához láttak, s a bíbelődő helybeliek csodálkozása közepette, dózerekkel járhatóvá tették a főbb utakat. Pontonhidakat építettek a Vardar folyón, lajtos kocsikkal és külszíni vezetékekkel biztosították a lakosság ivóvízellátását, s üzemelni kezdtek a tábori konyhák is. Az operatív intézkedésekkel párhuzamosan a leningrádi gyógyszergyárból megindult nagy mennyiségű oltóanyag szállítása is, s az orosz felcserek beoltották szinte az egész város lakosságát, megelőzvén a fertőzéseket, a járványt s főleg a pánikot. Megszervezték a külföldi segélyszállítmányok fogadását és szakszerű szétosztását. Az orosz katonák érdekes módon, tudták használni a nyugati technikát is, pedig nem volt rajtuk cirill betűs használati utasítás.
Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a szovjet hadseregnek 1945 után ez volt az egyetlen pozitív külföldi ténykedése, amely döntő mértékben járult hozzá, hogy a földrengés utáni helyzet normalizálódjon Macedóniában, ahol még ma is a zemljotres (földrengés) előtti és utáni időről beszélnek az idősebb emberek. Hazánk a Magyar Vöröskereszt útján juttatta el adományait a legdélibb jugoszláv tagköztársaságba. Finnországot a szkopjei egyetemen tanító finn lektor képviselte, aki átadta azokat az összkomfortos (nappali, két háló, konyha, fürdő szaunával, fűthető és duplán szigetelt) faházakat, amikbe a macedón pártelit családtagjai, a városi vezetők és más kedvezményezettek költöztek be, felállításuk után azonnal. Az azóta házilagosan csiricsáréra átfestett és toldaléképületekkel „szépített” finn rönkházak még ma is állnak.

Hornyik Miklós

(Magyar Nemzet, 2005. szeptember 12.)

Ohridtól délre, mintegy 30 km-re, a tó partján található a Sveti Naum kolostor, – véleményem szerint – a világ egyik csodája. A XIV. században épült, eredetileg kórház-templom (bolnica), külön a nőknek és külön a férfiaknak elkülönített részekkel.  Amikor az egyik szerzetest akartam fényképezni, és kértem hozzájárulását, kísérőm említette neki, hogy kiállításom most látható Skopjéban, a Nemzeti Galériában. “Tudom – válaszolta – láttam a TV-ben a megnyitóról készült anyagot, és hallgattam az Önnel készült interjút. Fényképezzen nyugodtan, megtiszteltetésnek vesszük, ha ilyen híres mester örökíti meg kolostorunkat…”
Hogy is szokták mondani? Hát én majd leültem ott helyben ennek hallatán.

Még mindig Ohridi tónál, a parton található a Sveti Naum kolostort csodáljuk. Közben szó esik az ország különböző problémáiról is. Macedónia vagy Makedónia? Már kiejteni sem könnyű anélkül, hogy egyes balkáni népek szemében ne gyúljon tűz e név hallatán. A szerbek, a bolgárok és a görögök is magukénak szeretnék tudni e régiót. Macedónia ma egy három részre szakadt ország: a macedónok jelentős része a bolgár és a görög határ túloldalán él. A macedón nemzet 50%-át teszi ki a Görögországhoz tartozó Égei-, 40%-át  a mai országterületet adó Vardar-, és 10%-át a Bulgáriához tartozó Pirin-Macedónia. E megosztottság természetesen hosszú idő óta konfliktusokat szül. Az észak-görög tartomány neve Makedónia, nem véletlen, hogy a saját országukat Makedonija névvel illető macedónok 1991-ben Jugoszláviától függetlenné váló országát e néven Görögország nem kívánta elismerni, sőt blokád alá vette az országot. Két évre elzárta előle a szaloniki kikötőt, mely nemcsak Görögország, hanem Macedónia tengeri kapuja is.

Az Ohridi tó a Balkán félsziget déli részén, északon Szerbiával, délen Görögországgal, keleten Bulgáriával, és nyugaton Albániával határos Macedónia délnyugati sarkában, Albániához és Görögországhoz közel helyezkedik el. A közelmúlt polgárháborús eseményei ellenére mindenütt jó a közbiztonság. Skopje felől érkezve, Strugánál érjük el a tavat. Struga a második legnagyobb tóparti város, itt indul útjára a Fekete-Drin, s itt ágazik el az Albánia felé vezető út is. Nem véletlen, hogy a város már régóta fontos kereskedelmi csomópont. Ma elsősorban a nyárvégi költőtalálkozóiról híres, valamint a városközeli, 15. századi Szent Bogorodica barlangtemplomról. Az Ohridi-tó feleakkora, mint a Balaton, de legnagyobb mélysége megközelíti a 300 métert, s ezzel Európa legmélyebb tava. A tó 700 méteres magasságban, hegyektől körbevett tektonikus medencében fekszik, s a világ legöregebb tavai között tartják számon. Mindezeknek köszönhetően különleges ökoszisztémával rendelkezik, nem véletlen, hogy az Unesco is felvette a világörökségek közé. Az itt élő állatfajok négyötöde csak itt él, számos endemikus faja közül a leghíresebb az ohridi lazac, de több tucat alacsonyabb rendű endemikus állatforma is él a vízben.
A mai nap fénypontja Radozda, a Szent Mihály arkangyal sziklatemplom volt, amelynek néhány freskója a XIII. századból való. A kulcsot a faluszéli Dvá Biseri (Két Gyöngy) fogadóból kértük el, ahol a végén pompás vacsora várt bennünket, és a híres ohridi lazacot tálalták fel. Hozzá egy tikvesi száraz, fehér bor, a Belan passzolt…

Macedónia Európa egyik legkevésbé ismert országa, még útikönyv sincs róla. Ráadásul minden oldalról gyötrik a jószomszédok, ki ezért, ki azért orrol a kicsiny, alig kétmilliós volt jugoszláv köztársaságra. Görögországnak Macedónia neve, Bulgáriának a nyelve, Szerbiának a határai, Albániának pedig a macedóniai albán kisebbség sorsa okozott problémát. Macedónia neve hallatán nem sok minden jut az egyszeri ember eszébe. Hallott talán Makedóniai Nagy Sándorról, Skopjéról, netalán az Ohridi-tóról, látta esetleg az Eső előtt című filmet, vagy emlékszik még a legendás Darko Pancsevre, minden idők legjobb macedón focistájára. Ám vannak csodák, amelyeket feltétlenül meg kell ismerünk. Többek között az ezer kolostort, amelyek közül háromszáz az Ohridi-tó környékén található. Nyugat-Macedóniában, a Mavrovo Nemzeti Park területén, a Gostivar – Debar útvonalon megközelíthető a Szent Jovan Bigorski kolostor, Macedónia egyik legnevezetesebb kulturális emléke, ahol hosszú évek után újra szerzetesek élnek. 1020-ban alapították a kolostort, a mai templom azonban a 18. századból való, mert a törökök elpusztították a korábbi épületeket. A templom ékessége a faragott szentképfala, mely az ún. debari iskola legszebb remeke. Az ikonokat valósággal körbefonják a díszes fafaragványok, a kupoláról pedig Krisztus tekint ránk az ortodox freskóról. Az ablakon kinézve rátéved, és ott ragad a tekintetem a szemközti, 2764 méteres Korabra havas csúcsán.

Vevcani. A fővárostól, Skopjétól 200 kilométernyire, délnyugatra fekvő, a macedón-albán határ közelében, muzulmán települések által körülvett, ám túlnyomó többségében ortodox keresztények által lakott, 2500 lelket számláló település lakói 1991-ben, Jugoszlávia szétszakadásakor a “függetlenné válás” mellett döntöttek. A 15 éves “Vevcani Köztársaságnak” természetesen van saját zászlaja, lakói számára külön útlevele, és saját pénzneme, a licsnik…

A macedón hatóságok toleránsak a “szakadárokkal” szemben, egyfajta kulturális színfoltnak, turisztikai látványosságnak, idegenforgalmi bevételi forrásnak tekintve azt. A városkában minden évben, január 13-14-én tartott karnevál hagyománya több mint 1400 évre tekint vissza. Az ősi pogány rítusokat és modern elemeket ötvöző karnevál minden évben sok ezer érdeklődőt vonz. És ma vonzott engem is…

 A több, mint négyszáz kilométeres utazásban, és élményeimben Kubik Zoltán diplomata és Magyar Emil barátom voltak társaim…

Ma reggel a kiállítás anyagának bepakolásával kezdtük, tíz órakor indultunk a követségi Ford Transittal a Budapest – Röszke – Belgrád – Nis útvonalon és este fél hétkor érkeztünk Skopjéba. Kékesi Ferenc nagykövet úr társaságában remek volt az utazás, mert közben Macedónia történelméről és jelenéről, gazdaságáról és kultúrájáról, politikai kérdéseiről szinte minden fontosat megtudtam. Megérkezésünkkor elfoglaltam a szállást a nagykövetség vendéglakásában, majd Pápai Sacinál spenótos és túros bureket  és urdás pitát vacsoráztam, házi készítésű savanyúsággal, kaukázusi kefirrel. Előtte és utána szilágysági kisüsti szilvapálinkát szopogattam…  Remek este volt…  Másnap Vevcaniban, Gligor vendéglőjében igazi macedón házias ételeket kóstolgattunk: a tavcse-grafcse, ajvar, házikolbász, sonka kísérőjeként remek pálinkát, majd vörös bort iszogattunk…

Velence. Venezia. Venice. Lugánóból hazafelé menet ismét tiszteletemet teszem az Adria királynőjénél. Hajóval és gyalog most is körbejárom sikátorait, lagúnáit, és hídjait: Porto di Lido, Porto di Chioggia és Porto di Malomocco, San Giorgio Maggore, Szent Márk tér, Dózse-palota, Basilica di San Marco, S. Giovanni e Paolo, Torre dell’Orologio… A külvárosban lefényképezek egy épületet, amelynek homlokzatán ez a szöveg olvasható:  NON DOBBIAMO CHIEDERE IL PERMESSO PER ESSERE LIBERI Nem kell engedélyt kérnünk, hogy szabadok lehessünk…

Isztambul. Mondják, hogy az ide látogatókat kétségtelenül megérinti az az életérzés, ami a város számos piacát és bazárját jellemzi. A bazárok összekötik a hagyományt és a modern életet. Azoknak, akik szeretnek vásárolni, egyszerűen muszáj meglátogatniuk a város legismertebb bazárját, a “Kapali Carsisi”-t, a Fedett Bazárt. Read more

Napló, Törökország, Isztambul, 2008. november 3.

A Kapali Carsisi-től taxival igyekszünk a túlpartra, Európából Ázsiába. Ahogy átvergődünk a Galata-hídon, tüntetők százaival találkozunk. A széles Karaköy utcától már csak gyalog haladhatunk tovább, itt már tízezres tömeg találja szemben magát a nagy számban kivezényelt rendőri erőkkel, kommandósokkal. Hangszórókon követelések recsegnek, a tömeg jelszavakat skandál, az erkélyekről és ablakokból is nemzeti zászlókat lobogtatnak. Tapintható a dráma, a feszültség, de vér nem folyik. Este a TV-ből értjük meg az egészet…

(Eifert János felvételei)

Napló, Törökország, Isztambul, 2008. november 2.

Isztambul (törökül İstanbul, görögül Κωνσταντινούπολη / Konsztantinúpoli, régiesen Sztambul, előző történelmi nevein Bizánc, Konstantinápoly) több mint 12 milliós lakosságával Törökország legnagyobb városa, annak kulturális, művészeti és gazdasági központja, illetve 1923-ig fővárosa, jelenleg İstanbul tartomány székhelye. A város a Boszporusz és a Márvány-tenger két oldalán terül el, s területileg ugyan csak kisebb része van Európában, mégis európai városnak tartják. Különleges fekvése, római kori, bizánci és oszmán építészeti emlékei, valamint a múzeumaiban és palotáiban fellelhető művészi alkotások révén a turisták kedvelt úti céljává lett. Engem most a tengerpart vonz, ahol a part már kora hajnalban tele van horgászokkal, a vízen nyüzsgő kis halászhajók doromboló motorjai szinte vonzzák a halakat. A kifogott halak tömegei a halpiacon rögtön gazdára is lelnek. Mondják, igencsak jelentős “iparág” a halászat, 2005-ben (országosan) 469 462 tonna halat, rák- és kagylófélét bocsátottak piacra. (Eifert János felvételei)

(Photos: Lisa Horvath)

Napló, Törökország, Isztambul, Topkapı Sarayı, 2008. november 2.

Isztambul, Topkapı Sarayı. A név jelentése Ágyúkapu Palota. Az épületegyüttes magját 1453-ban, II. Mehmet szultán uralkodása alatt kezdték el építeni egy ezeréves olajfa ültetvény

helyén, és 400 éven keresztül, míg az oszmán uralkodók lakhelye volt, folyamatosan bővítgették és építgették, és végül egy kis város alakult ki a városon belül. Az első palota 700 négyzetméter alapterületű volt, amit egy másfél kilométeres falrendszer vett körül. Ezen a részen voltak az ünnepélyek, a díván ülésterme és a kincstár. Innen a Boldogság Kapun keresztül lehetett a legbelső  területre jutni, ahol a belső lakosztály és a hárem volt, melyben a szultán, közvetlen családja és az őket kiszolgáló személyzet élt. A palota 1863-ban tűzvész áldozata lett, de addigra már az uralkodók nem éltek ott (1839-ben a politikai reformok következtében máshova költöztek).

A palota bejáratánál lefényképezek két lányt, – közben Lisa engem is – a török Duygu Erdint és kínai barátnőjét, olyan helyesek, mint a lányaim. Majd e-mailen elküldöm nekik a fotókat…

Napló, Törökország, Isztambul, 2008. november 1.

TÜYAP (Isztambuli Rendezvény- és Vásár-központ) Majd egy órás taxizás a nagy forgalomban, hogy elérjük az Artist 2008, és az 27. Isztambuli Könyvvásár színhelyét.

Nyitás előtt érkezünk, így a kiállítás-rendezés kulisszatitkait is megleshettük. Japán művészbarátom, ISHL L Jun’ ichiro, akivel Taskentben ismerkedtem meg, teáit építette be éppen, amint az a baloldali képen látható. (Eifert János felvételei)

ARTIST / ISTANBUL ART FAIR IS NOW 18 YEARS OLDThe ARTIST / Istanbul Art Fair, which opened its doors to art lovers for the first time in 1991, is preparing to celebrate its 18th anniversary. This year, the Art Fair, staged 18 years ago with 39 exhibitors in a single hall of 1,250 square meters, will welcome art lovers and collectors with over 100 exhibitors, in four large halls of 15,000 square meters. We would like to express our gratitude to our exhibitors, art workers, faculties of fine arts of our universities, and precious art critics who showed us the path with their proposals and comments during this process, as well as to the media which supported us at all fairs and to our dear visitors.

THE MEETING OF ART AND LITERATURE IN THE LARGEST FAIR CENTER OF TURKEY

Last year, the ARTIST / Istanbul Art Fair and the Istanbul Book Fair staged together in the TUYAP Fair, Convention and Congress Center of Beylikdüzü, at the same time and under the same roof since 2002, were visited by nearly 343.000 people. Within the scope of ARTIST / Istanbul Art Fair works by 6000 artists, of which 1000 were from abroad, had the opportunity to meet two million art lovers. This intense interest shows that our determination to keep staging the Art and Book fairs simultaneously but as independent events was correct. From the very beginning, we considered the Art Fair as an initiative aiming to bring about the meeting of plastic arts and people who were not interested therein, seeking to make them love art, rather than a commercial activity where art works were purchased and sold. We always insisted on this approach against those who wanted to consider the Art Fair as a “Closed Medium” reserved for art loving elites. We wanted to enable the young, starting from the elementary school, and adults of all ages and from all professions to profit from this opportunity. As we have acquired wide installation and developed exhibiting means by moving to Beylikdüzü, we could reach the universe of literature in terms of accommodation. We give importance to this unique meeting in this scale realized in Turkey. We believe that over the following years, we will increasingly witness the positive reflections of this togetherness of art and literature and the synergy created by such an interaction. This synergy enables the ARTIST / Istanbul Art Fair to be a center of attraction of an important mass expressed by hundreds of thousands rather than being a restricted milieu consisting of collectors.

HONORING ART – BEING HONORED BY ART

As is the case every year, the ARTIST 2008 / Istanbul Art Fair which will be staged in the TUYAP Fair, Convention and Congress Center in Beylikdüzü between the 1st and the 9th of November, simultaneously with the 27th Istanbul Book Fair and will host many exhibitions and events.

This year, as in previous years, the relevant boards of the Fair enabling a global outlook on the art in our country and in the world will undertake assessments aiming to establish a contemporary arts related criteria, motivate our private and public institutions as well as individuals to invest in arts, and to express our recognition to the seniors of this field through “Artists Honor Awards”, “Critics Honor Awards”, “Art Loving Institutions Honor Awards”, and the “Collectors Honor Awards”.

During the ARTIST 2008/ Istanbul Art Fair, gallery owners shall have the opportunity to enjoy sharing their solidarity with the artists they represent and the work they think having discovered.

This year Tüyap continues the tradition launched a few years ago allowing students of faculties of fine arts to participate in the Fair with their works. Students of faculties of fine arts will exhibit their works within the scope ARTIST 2008 and have the opportunity to meet the art sector as well as the art lovers.

This year like every year, a precious selection consisting of the works kept in the collection of a Turkish collector, out of which some belong to important names of Turkish painting will be presented to art lovers.

During the ARTIST 2008/ Istanbul Art Fair, exhibitions by independent artists from Turkey and from abroad will also be presented for the appreciation of visitors. The “Koridoor Contemporary Art Programs” established in London and administrated by well known art authorities and organizers of England will stage an exhibition aiming to achieve the east-west dialogue through Turkey. Works of many artists from Turkey and from abroad will be included in this exhibition..

Discussions, panels, seminars and other activities of interest to the world or arts and in which different approaches on many matters will be tackled will be organized during the Fair.

We aim to spread the “Contemporary Turkish Art” in our country through the contribution of this medium created in solidarity with galleries from all over Turkey and the world and to achieve an opening to the external world. We believe that with the contribution of our gallery owners, artists, art lover and collector institutions as well as critics, we will reach these objectives.

Napló, Törökország, Isztambul, 2008. november 1-2.

Macskák, kutyák mindenütt, még a Kék Mecset bejáratánál is… Egy kölyökmacska figyeli, amint Lisa a Topkapi Sarayi egyik kútját fényképezi.

Topkapi Szeráj

Avagy törökösen Topkapı Sarayı. A név jelentése Ágyúkapu Palota (top = ágyú, labda, bár van egy kevésbé szalonképes jelentése is, a homoszexuális férfiakra használják).

Az épületegyüttes magját 1453-ban, II. Mehmet szultán uralkodása alatt kezdték el építeni egy ezeréves olajfa ültetvény helyén, és 400 éven keresztül, míg az oszmán uralkodók lakhelye volt, folyamatosan bővítgették és építgették, és végül egy kis város alakult ki a városon belül. Az első palota 700 négyzetméter alapterületű volt, amit egy másfél kilométeres falrendszer vett körül. Az egyes falak között kapuk biztosították az átjárást. A főkapun át lehetett bejutni a külső udvarra, innen a középső udvarra már csak az mehetett, akinek dolga volt a palotában. Ezen a részen voltak az ünnepélyek, a díván ülésterme és a kincstár. Innen a Boldogság Kapun keresztül lehetett a legbelső területre jutni, ahol a belső lakosztály és a hárem volt, melyben a szultán, közvetlen családja és az őket kiszolgáló személyzet élt. A hárem egyébként eredetileg mindenféle pejoratív mellékzönge nélkül a női elkülönített lakosztályt jelentette. Férfiak közül egyedül a szultán léphetett be. Itt éltek a szulán anyja (valide, ő irányította az egészet), lánytestvérei, feleségei, ágyasai, a rabszolganők, szabad szolgálók, és itt nevelkedtek a kisgyerekek is. A lányok házasságkötésükig, a fiúk csak gyerekkorukban maradhattak itt.

A palota 1863-ban tűzvész áldozata lett, de addigra már az uralkodók nem éltek ott (1839-ben a politikai reformok következtében máshova költöztek). Mint oly sok más nevezetességet, a Topkapi Palotát is Atatürk nyilvánította múzeummá.

Az épületegyüttes (melynek alapterülete nagyobb, mint a Vatikáné) ma leglátogatottabb részei az egykori hárem és a birodalmi kincstár.

Kék Mecset

Egyéb ismert nevei: Blue Mosque, Sultanahmet Camii, I. Sultan Akimet mecset. A Kék mecset elnevezést a belső falait borító kék és fehér növényi motívumokat ábrázoló csempék után kapta. I. Ahmed (Ahmet) szultán építtette egy Sedefhar Mehmet nevű építésszel 1609 és 1616 között. A mecsetet 6 minaret veszi körül, minden mecseten 3 párkány, ami az uralkodó szultánokat jelképezi. 30 kupoláját és 260 ablakát 26 márványoszlop tartja. Érdekesség, hogy 6 minaretje akkoriban csak a mekkai szent helynek volt, és hogy ők továbbra is egyedülállók maradjanak, felhúztak egy hetedik minaretet.

A mecset Ottomán (oszmán) stílusban épült. Ennek jellemzője s négyzet alakú alapterület, középen főkupola, körülötte négy oldalt félkupolák, a négyzet csúcsain pedig még egy-egy kisebb kupola van. A Kék mecset egyik különlegessége az imafülkébe befalazott kődarab, ami a mekkai Kába-kőből származik. Másik érdekesség, hogy 1826-ban itt hírdették ki a janicsársereg megszűnését. A türbében fekszik I. Ahmed és testvérei II. Oszmán és II. Murád szultánok is.

Bár ezer évvel később épült, mint a vele szemben álló Aya Sofia, egyik nem titkolt célja az volt, hogy demonstrálja, az iszlám építészek is képesek arra, amire a keresztények (az Aya Sofia eredetileg keresztény templom volt). És míg az Aya Sofia ma már csak múzeum, a Kék mecset még mindig iszlám imahelyként szolgál. Az épületbe való belépésnek szigorú szabályai vannak. A cipőt minden esetben le kell venni, illendő öltözetet kell viselni, a nőknek a hajukat el kell fedni.  (Eifert János felvételei)