Gustav Klimt éve Bécsben. A leghíresebb osztrák festő valamennyi korszakát bemutató kiállítás sorozat az idei „sláger” valamennyi bécsi múzeumban. Klimt: Up Close and Personal / Klimt Persönlich, Leopold Museum, Wien, Ausztria, 2012. május 9.

Gustav Klimt (1862-1912) zseniális festő és az 1900 körüli modern művészet úttörője volt. Élete legnagyobb részét Bécsben töltötte. Legismertebb festménye, „A csók” a bécsi Belvedere palotában tekinthető meg. Ez a „csók” megváltoztatta a világot. Ez a festmény, valamint Gustav Klimt maga, jelképei koruk irányadó művészeti irányzatának, a bécsi modernizmusnak. 2012-ben Bécsben Klimtnek több műve csodálható meg, mint eddig bármikor.

Gustav Klimt valamennyi korszakát bemutató kiállítás sorozat idén nyáron valamennyi bécsi múzeumban.

Idén, 2012. július 14-én ünnepli a leghíresebb osztrák festő, Gustav Klimt 150. születésnapját. Gustav Klimt nem mindennapi születésnapját az osztrák főváros egy kiállítás sorozattal koronázza meg.

A festőművészt a középpontba állító kiállítások mellett az Albertina múzeumban Gustav Klimt grafikái, míg a Belvedere múzeumban leghíresebb képei láthatók. A különleges kiállítások sora azonban itt még koránt sem ér véget. A MAK múzeumban a Stoclet palota Gustav Klimt által készített alaprajzát, a Néprajzi Múzeumban Emilie Flöge Gustav Klimt által megihletett különleges textiljeit, míg a Színház múzeumban (Theatermuseum) a Gustav Klimt híres botrányát megtestesítő „Nuda Veritas“ darabot láthatjuk.

A Bécsi Múzeumban látható a világ legnagyobb Gustav Klimt gyűjteménye

Gustav Klimt kora egyik legtehetségesebb festőjének számított, akit fiatal korától kezdve elhalmoztak megbízásokkal. A városi gyűjteményeknek, így 1888. óta a Bécsi Múzeumnak (Wien Museum) is kötelessége volt a Gustav Klimt alkotások gyűjtése és karbantartása. A Bécsi Múzeum jelenleg 400 Gustav Klimt rajzot, 8 olajfestményt és számos plakátot tudhat magáénak, amivel a világ legnagyobb Gustav Klimt gyűjteményének birtokosa.

A New York-i műkereskedővel Serge Sabarsky-val való 1984-es New Yorki kiállítást leszámítva, eddig még nem volt külön Gustav Klimt kiállítás, így érthető, hogy eddig csak kevesen tudtak a Bécsi Múzeum Gustav Klimt gyűjteményéről. Az idei jubileumi év pedig tökéletes alkalom arra, hogy mind a bécsiek, mind a Gustav Klimt rajongók megismerjék a művész alkotásait.

Otto Wagner épületei Bécsben: Steinhofi Leopoldskirche, Ernst Fuchs Privat Museum. Wien, Austria, 2012. május 7.

Otto Wagner (teljes nevén: Otto Koloman Wagner) (Penzing, 1841. július 13. – Bécs, 1918. április 11.) osztrák építész, a századforduló bécsi akadémikus építőművészetének egyik kiemelkedő jelentőségű bírálója és megújítója. A Loos, Hoffmann, Olbrich nevével fémjelzett bécsi iskola vezető egyénisége.

Tanulmányait a bécsi Polytechnikumban, a berlini Építészeti Akadémián és a bécsi Képzőművészeti Akadémián végezte.

Építészeti tevékenységének első három évtizedében – mintegy 1894-ig – a kor ízlésének megfelelően a historizmus és eklektika díszítőelemeit felhasználva tervezett, épített. Hasenauer utódaként kinevezték a bécsi Képzőművészeti Akadémia tanárává. Szinte egyidejűleg Bécs város nagyszabású közlekedési- és vízépítési munkáinak építészeti tervezésével is megbízták: az egész Bécset áthálózó Stadtbahn (városi vasút) állomásépületei és a városképben mutatkozó támfalai új formavilággal ismertették meg a már megszokott eklektikát kedvelő várost. Ennek kapcsán – építőművészként – legnagyobb érdeme az volt, hogy kész alkotásaival demonstrálva lépett fel a bécsi eklektikával (historizmussal) szemben.

Nem sokkal az után, hogy a kultuszminisztérium művészeti bizottságának és tanácsának tagjává nevezték ki – megbízói számára meglepetésként – csatlakozott a bécsi szecesszióhoz.

Ezután, valószínűleg tanítványai – nevezetesen Olbrich hatása alatt – a Jugendstil szellemében alkotott. 1899-től a Wiener Sezession egyik vezető egyéniségévé vált, kiállításaikon iparművészeti alkotásokkal (bútorokkal, textilekkel, kerámiákkal, üvegtárgyakkal stb.) rendszeresen szerepelt, amelyek jelentős hatással voltak az osztrák iparművészet szecessziós stílusának alakulására.

A századfordulón épülő bécsi bérházai (Wienzeile 38. és 40., Köstlergasse 3., 1898) a bécsi szecesszió karakteres példái. Több bécsi és budapesti bérházat is tervezett.

Intenzív építészi tevékenysége során építészete fokozatosan tisztult. Életművének ekkor keletkezett jelentősebb alkotásaival azonban továbbra is meg-meg botránkoztatta a bécsieket. Ezért több értékes tervének megvalósulását elgáncsolták (Műv. Lex.716.).

1900 utáni megbízatásai közül jelentőségben különösen a steinhofi elmegyógyintézet monumentális temploma (1903-1907) és a Bécsi Posta-takarékpénztár épülete (1903-1907) emelkedik ki. (Ez utóbbit – alumínium-acél-üveg-márvány burkolatával, mesteri térkezelésével és logikus, gyakorlatias formáival – a huszadik századi építészet egyik kiemelkedő alkotásának, a modern építészet előfutárának tekintjük).

Bécs-ottakringeni szanatóriuma (1908-1909) és Döblergasse 4. sz. alatti bérháza már a modern építészethez való áttörést mutatják. Utolsó alkotásainál a dísztelen homlokzatképzésig jutott el, de az eklektika néhány bélyegét – szimmetria, monumentalitás – azonban sohasem tudta levetni. Épületein kívül ezt városrendezési elveinek illusztrációi (Bécs, XXII. kerület eszmei terve 1910-1911) és szinte minden fennmaradt vázlata és terve is tükrözi.

Wagner egyik “magyar vonatkozású” egyházi épülete, az 1907-ből származó steinhofi Leopoldskirche. A szomszédos Steinhof Szanatóriumot kereste fel valamikor jószántából Széchenyi István gróf, hogy idegbaját gyógyítsák, és innen nem volt menekvése Metternich gyűlöletétől. (Széchenyi korában persze még nem állt sem az Otto Wagner által épített aranyozott kupolájú templom, sem az azt körülvevő mintegy hatvan szanatóriumépület, csak az első Steinhof-alapítvány működött, mely már akkor is kizárólag exkluzív pácienseket fogadott.) A vallás kérdése furcsa jelentőséget kapott itt, mely kihatással volt magára az épületre is. Az ablakok és mozaikok készítésével megbízott Koloman Moser, a szecesszió másik neves alakja éppen házasságot kötött az eredetileg zsidó családból származó Elisabeth Mauthner-Markhoffal, ezért eltiltották munkája befejezésétől. A feladatot Remigius Geyling kapta meg, aki a Burgtheaterben és a bécsi Operában mintegy négyszáz színpadképpel tette hallhatatlanná nevét…

A legszebb wagneri emlékművek egyike a mai Ernst Fuchs magánmúzeum. A Bécsi-erdő szélén kariatidaszerű masszív oszlopokon emelkedik a könnyedén lebegő lapos tetejű villa aranyozott fekete istennő szoborral és kecses épületszárnyakkal. A villát Wagner nyaralónak építette, majd néhány évvel később Ben Tibernek, a Ronacher varieté tulajdonosának adta el. A szépséges jugendstil épületet századik születésnapján a festő-építész-designer, Ernst Fuchs, Ausztria Monte Carlóban élő reprezentáns művésze mentette meg a pusztulástól. Nemcsak helyreállította wagneri szellemben a pompás termeket, a szalont, hálószobát, zeneszobát (ahol gyakori vendég Edita Gruberova), az Adolf Böhm üvegmozaik ablakaival ellátott fogadót, a Rosenthal griffmadár-gyertyatartókkal és gizehi szfinxszel díszített ebédlőt, és saját tervezésű bútorokkal tette azokat újra lakályossá, hanem saját mitológiai festményeivel, Bibliát, liturgiát, intuíciót, fantáziát ötvöző figuráival töltötte meg azokat. A jugendstil szellemben fogant szobrait, dekorjait hihetetlen összhangban egyeztette az épület szépségével. Az épületet a nagyvonalú kertben díszes kerámiából épített Mózes-kút egészíti ki a XXI. századot szimbolizáló aranyozott relieffel. Mindez olyan, mint egy sajátságos mítosz, egy ismeretlen világ, melyben Fuchs otthonosan mozog, és néhány morzsáját a külvilág számára is hozzáférhetővé teszi. (Szöveg: Reviczky Katalin /Bécs/ és Wikipedia)

 Photo: Eifert János

Az Interneten olvasom a hazai és külföldi híreket: Erősödött a forint. Kora reggel még 242 forint volt egy svájci frank, nem sokkal dél előtt már csak 238 forintért jegyezték a devizát. A pénzügyi piacokon az utóbbi hetekben kialakult pánikszerű hangulat a múlt hét végén kezdett enyhülni, és a tőzsdék erősödni kezdtek. A forint egyébként az euróval szemben is erősödött; Ókovács Szilveszter az Opera élén; A Moamer Kadhafi uralma ellen fél éve harcoló lázadók elfoglalták a főváros nagy részét és elfogták a vezető két fiát. Az észak-afrikai országot 42 éve irányító Kadhafi hollétéről azonban semmit nem tudni. A lázadók vezetői arra kérték az eufórikus ellenzékieket, ne álljanak bosszút az őket elnyomókon; Egész héten kánikulára számíthatunk, 40 fokos hőmérsékletre is készülhetünk szerdától szombatig.

Amikor csak tehetem, a Fekete-tenger színeváltozásait, aprócseprő élőlényeit, és egy partradobott, összetört csónak kis részleteit figyelem és fényképezem. Mintha ezekben benne lenne az egész világ…

A Fekete-tenger Délkelet-Európa és Kis-Ázsia között található. A tágabb értelemben vett mediterrán medence részének, a Földközi-tenger beltengerének is tekinthető. A Földközi-tengerhez a Boszporuszon és a Márvány-tengeren keresztül kapcsolódik, az Azovi-tengerhez pedig a Kercsi-szoroson keresztül. A Fekete-tenger a Hét tenger egyike.

Földtörténetileg a Paratethys maradványa.

A Fekete-tenger területe 422 000 km², legmélyebb pontja 2210 m. A Boszporuszon keresztül évi 200 km³ tengervíz áramlik be. A környékről beáramló édesvizek évente 320 km³-t tesznek ki. A legfontosabb belé ömlő folyó a Duna.

A hosszabb tengelye kelet-nyugati irányban 1187 km, legnagyobb szélessége 613 km; legkeskenyebb (270 km) a Szarics-fok és a Kis-Ázsiának Ineboli és Anapa mellett fekvő partja közt. Területe az Azovi-tengerrel együtt Krümmel szerint 382 843 km². Egész kerülete 4914 km, amiből Európára 2866 km, Ázsiára 2048 km esik. Abházia, Bulgária, Grúzia, Oroszország, Románia, Ukrajna és Törökország fogja körül.

Nevének eredetére két komolyabb tudományos igényű magyarázat létezik: Az egyik szerint a tenger vize, és különösen annak üledéke sötét, feketés elszíneződésű az abban élő szulfidogén (szulfát-lebontó) baktériumok miatt. Hasonló módon magyarázzák a Vörös-tenger elnevezését az ott élő vörös algák miatt.

A történelmi magyarázat viszont abból indul ki, hogy az ókorban több nyelvben színekkel is jelölték az égtájakat. A fekete szín az észak jelzésére is szolgált, míg például a sárga a keletet jelölte (lásd sárga rassz, Sárga-tenger).

Akik a Fekete-tengert északinak nevezték, azoknak délre kellett élni a tengertől. Az *Axšaina… = fekete… elnevezést, csakúgy mint a Vörös-tenger elnevezését először az Akhaimenida-dinasztia idején alkalmazták, ezért nagyon valószínű, hogy a perzsák voltak a névadók.

Az ógörög nyelvben a népi etimológia révén lett az *Axšaina-ból Πόντος Ἄξε(ι)νος (Póntos Áxe(i)nos), „nem vendégszerető tenger”. Később ez változott eufemizmus révén Πόντος Εὔξεινος-ra (Pontos Euxeinos), „vendégszerető tenger”. Ismeretes volt azonban a görögben is a „Fekete-tenger“ (Πόντος Mέλας)elnevezés is. Később aztán a többi nyelvben is a Fekete-tenger elnevezés terjedt el. A középkorban azonban egy ideig a környékén élő kazárokról Kazár-tengernek is hívták.

A görög névből terjedt el a „pontuszi” kifejezés is egy sor nyelvben, ami a Fekete-tengerrel kapcsolatos, ahhoz tartozó dolgok jelzője lett.

 Photo: Eifert János

A Fekete-tengerben több mint 660 növényfaj él. A partvonal mentén korallok, barna moszatok, cisztozirok élnek. A cisztozir 20–30 méteres mélységben hozzákötődik a víz alatti lejtők felszínéhez gömbök alakjában, a növényszálak hossza esetenként meghaladja az 1 métert. A felszínhez közel vörös moszatok élnek – ceráriumok, tengeri saláta, enteromorf, zosztera. A homokos, iszapos tengerfenéken 1–10 m mélységben tengeri fű nő, amely sűrű víz alatti réteket alkot.

 A Fekete-tenger állatvilága szegényebb a Földközi-tengerinél — közel 2000 faj (Földközi-tenger: 8 ezer), amelyből több mint 180 a halfaj, amelyek közül ipari jelentőségük van: ajóka, botos kölönte, lepényhal, fattyúmakréla, pérhal, hering, makréla, palamida, tengeri pérhal, sprotni, apróhering stb. Háromféle delfin is megtalálható, a legelterjedtebb a közönséges delfin.

A planktonfélékből elterjedtek a noktilukok, amelyek ősszel nagy mennyiségben találhatók és előidézik a tenger csillogását. Sok kagylófélét találhatunk, medúzákat, rákféléket.

Sok madárfaj él: pelikánok, kárókatonák, sirályok stb.

Hajnali indulás a Wizzair egyik  járatával, ezért  Ildivel és Kata lányommal jó korán kitaxizunk a Ferihegy (Most már Liszt Feren) 1 repülőtérre.  Kényelmes és rövid utazás, Burgaszban taxi vár bennünket, és visz Szozopolba. Privát appartman egy tengerparti ház második emeletén, a Buruna és Odessza utca sarkán, amit Zivka Koseva-tól bérelünk. Elfoglaljuk szállásunkat, majd az erkélyről egy gyors rápillantás a tengerre. A hatalmas sziklákkal szegélyezett tengerpart szép látványt nyújt.

Nézzük, mit is ír az útikönyv? Szozopol, az ősi város Burgasztól 35 km-re, délre, egy keskeny, sziklás félszigeten található. Lakossága kb. 4700 fő. Népszerű nyaralóhely, nyaranta számos turista látogat ide, hogy élvezze a napsütést, a homokos tengerpartot, a régi épületeket, a csodálatos gasztronómiát, és a város atmoszféráját. Ezért a “bolgár St. Tropez”-nak is nevezik. Kis történelem: Szozopol történelme visszanyúlik az ókori görög időkig. Időszámításunk előtt 600 körül görög telepesek vetették meg a lábukat ezen a földön azzal a szándékkal, hogy egy városállamot hoznak itt létre. A mitológiából ismeretes, hogy Apollónia lett a neve Apollón a zene és a költészet istene után. Szozopol városát az idők folyamán többször is lerombolták. Elsőként a rómaiak időszámításunk előtt 72-ben. Majd ezt követte a 1453-ban a török horda, akik teljesen lerombolták a középkorban épített templomokat.

Napi programunk a tenger. Délelőtt búvárkodás, napozás az aranyhomokon, este a sétálóutcában, vagy az Ó-városban, kirándulás a Big Baga hajóval, vacsora az El Greco étteremben, bagy a bazársoron…

Nagy utazás az ujgurok földjén 03.

Eifert János fotóival

Még egyszer az ujgurokról, és történelmükről
Az előző részekben már sok szó esett arról, hogy az ujgurok Nyugat-Kínában, a hatalmas kiterjedésű Hszincsiang (Xinjiang) tartományban élnek, az ősi Selyemút mentén, ahol Európa, Ázsia és Oroszország találkozik. Névleg autonómiában. Hatezer éve. Őseik között a hunokat is számon tartják. A sámánizmust gyakorolták. És hogy még jobban bosszantsanak egyes tudósokat, mentéjükön még a tulipán is fellelhető. Egyik kedvenc ételük a dapandzsi, amelyet ha valaki megkóstol, soha nem felejti el. Egyfajta átmenet a pörkölt és a paprikáscsirke között. Tartozékai: a csirke, hagyma, fokhagyma, édes zöldpaprika, a bogyiszlóihoz hasonló erős paprika, krumpli, római kömény, őrölt szecsuáni bors, olaj, szójaszósz és – igen – sör, noha a legtöbb ujgur muzulmán. Az ujgurok hazájukat Kelet-Turkesztánnak nevezik. Nyelvük a türk nyelvcsaládhoz tartozik. A vendégszerető, családközpontú nép kultúrája tele van zenével, tánccal. Hagyományszeretetük közmondásos.
Ma mintegy húszmillió ujgur él világszerte. Ebből mintegy 8 millióan maradtak még hazájukban. A kínaiak mindent megtettek és megtesznek a terület erőszakos asszimilációjáért.

Az ujgurok egyik ága korábbi birodalmuk szétbomlása után 840-ben Kelet-Turkesztánban telepedtek le, ez a terület a híres Selyemút révén már az ókorban is fontos kereskedelmi csomópont volt. Az ujgurok több vallást is gyakoroltak. Eleinte buddhisták voltak, ezt igazolják a máig fennmaradt buddhista templomok és kolostorok. A 10 században főleg török hatásra felvették az iszlám hitet. Kínai források szerint az ujgurok már ebben az időszakban is híres gyógyítók voltak, az akupunktúrát is ők fedezték fel. Jártasak voltak az építészetben a művészetekben és a zenében. Magas szintű volt írásbeliségük Még a legegyszerűbb foglalkozású ember is tudott írni és olvasni. Az ujgurok már évszázadokkal Gutenberg előtt ismerték a könyvnyomtatást.

A nomád népek közül egyedül a magyarokat tekintik rokonaiknak. Az ujgurok eredetileg Mongóliában éltek, elődeik tagjai lehettek a hunok által ismert törzsszövetségnek. Ezt a helyiek is igazolják, az ujgur falu lakói egymás után sorolják az általunk is ismert szavakat.

Kelet-Turkesztán több mint ezer éven át szabad állam volt. Hol Kína oldalán, hol ellenségeként, de véres csaták árán sikerült megőriznie függetlenségét. 1876-ban a kínai császári seregek elfoglalták területüket. Ujgur források szerint a kínaiak a betörés során egymillió őslakost mészároltak le. Az ujgurok azonban nem adták meg olyan könnyen magukat. 1884 óta, amikor hivatalosan is a Hszincsiang tartomány részévé váltak, 65 éven át 42-szer szerveztek fegyveres felkelést a kínai császári megszállók ellen. Kétszer is kivívták önállóságukat. 1933-ban létrehozták a Kelet-Turkesztáni Iszlám Köztársaságot, és 1944-ben kihirdették a Második Kelet-Turkesztáni Köztársaságot. Az előbbi 3, az utóbbi öt évig állt fenn. (forrás: ujgur.hu)

Szabadságot a vadgalambnak
Nurmuhemmet Yasin ujgur író tíz év börtönt kapott azért a szomorú hangvételű, ám csodálatosan szép történetért, melynek főhőse egy vadgalamb, aki útra kel a világot megismerni, végül azonban csak az emberek kalitkája, vagy az önkéntes halál közti választás marad számára. A kínai hatóságok ezt az írását, a Xinjiangban őshonos, kulturálisan közép-ázsiai türk gyökerű, ujgur kissebséget érintő politikájuk kritikájaként értelmezték.

Sokan aggódnak Nurmuhemmet Yasin életéért. Az író 2005-ös letartóztatása óta, az ujgur PEN és más szervezetek is olyan jelentéseket kaptak, mely szerint többször megkínozták és megverték, sajnos az is előfordulhat, hogy a börtönben meghalt.

A “Szabadságot a vadgalambnak” egy figyelemfelkeltő kampány, melyet Nurmuhemmet Yasin író, a Vadgalamb című novella szerzőjének kiszabadítására szerveztek.

Nurmuhemmet nincs egyedül. Sajnos abban az értelemben sem, ami az elfelejtettséget vagy a tragikus sorsát illeti. Az ujgur írástudóknak – íróknak, költőknek, újságíróknak, akadémikusoknak – pengeélen táncolva kell megvívniuk a cenzúrával. Politikai és nem politikai jellegű írások egyforma eséllyel szembesülhetnek a váddal, hogy “aláássák az állam hatalmát”. A kormányzati politika bármilyen kritikája maga után vonhatja, hogy a megszólalót a nép ellenségének kiáltják ki, vagy a szeparatizmus és terrorizmus bélyegét sütik rá. (forrás: Bődi Ákos)

A nyárfa – az ujgur ember szimbóluma
Elviseli a tűző napsütést, a hideget, a szárazságot, dacol a széllel és a homokkal (jelképesen: a hatalommal, az elnyomással). A magas sótartalmú, szikes homoktalajokban éppúgy megél, mint a vízparti területeken.
A Tarim-medencében található eufráteszi nyárfa (Populus euphratica) erdőt alkotva, 180 000 hektárnyi kiterjedésben, Kína teljes erdőterületének 24%-át adja. Mondják a világ legnagyobb nyárfaerdejének is, amelyet összefüggő ökoszisztéma jellemez, és tanulmányozására sok országokból érkeznek kutatók. A nyárfát az ujgurok a sivatag lelkének mondják (és a békés együttélés, meg a türelem mintaképének), hiszen 60 különféle növénnyel együtt (köztük vörös fűz, keskenylevelű ezüstfa, vadkender) képes eltűrni a legszélsőségesebb időjárási viszonyokat is.  Mint tudjuk, a Tarim medencében, amely mérsékelt égövi kontinentális sivatag,  a nyár forró (július 28°C), a tél hideg (január -10°C), az éves abszolút hőingás több mint 70°C. Az éves csapadék kevesebb, mint 100 mm; a terület nagy részén kevesebb, mint 10 mm. Gyakoriak a porviharok. A tipikusan azonális, orográfiai sivatagok a tenger messzesége és a medence zárt jelleg miatt alakultak ki.

China (3rd Part) – Great journey to the land of Uyghurs

Once again about the Uyghurs and their history

In the previous parts we frequently mentioned that the Uyghurs live in Wester China in the vast  Xinjiang Region, along the ancient Silk Road where Europe, Asia and Russia meets. Namely in autonomy. For six thousand years. They regard the Huns as their ancestors. The practised shamanism. And to annoy certain scholars even more, tulip formed patterns can be found on their coats. One of their favourite dish is the dapanji which is unforgettable once you have tasted it. It is a kind of transition between goulash and chicken with paprika. Its ingredients include chicken, onion, garlic, sweet green peppers, chilli peppers, potato, ground cumin, ground Sechuan peppers, cooking oil, soya sauce and – yes – beer, although most Uyghurs are muslim. The Uyghurs call their homeland East Turkestan. Their language belongs to the Turkish language family. The culture of this hospitable, family-centred people is full of music and dance. They famous for their love of traditions.

Today about 20 million Uyghur live all over the world. Out of them about 8 million stayed in their country. The Chinese did and do everything for the forceful assimilation of the region.

After the fall of their empire, one of the tribes of Uyghurs settled down in East Turkestan. This area was an important commercial centre even in the ancient times, thanks to the famous Silk Road. The Uyghurs have practised several religions. In the beginning their were Buddhists, this justified by the still existing Buddhist temples and monasteries. In the 10th century, mainly by Turkish influence, they converted to the Islam faith. According to Chinese sources the Uyghurs were famous healers even at that time, acupuncture was their invention too. They were skilled in architecture, arts and music. They had a high level of literacy, even men with the most simple occupation could write and read. The Uyghurs knew the printing of books well before Gutenberg.         

Out of the nomad people, they regarded only the Hungarians as their relatives. The Uyghurs originally lived in Mongolia so their ancestors might have been in the alliance of tribes led by the Huns. This is proved by the local people who list words common with Hungarian one after the other.  

East Turkestan had been a free country for more than a thousand years. Now on the side of China, then as its enemy but Turkestan managed to keep its independence through bloody battles. In 1876, the Chinese emperial army occupied the region. According to Uyghur sources during the invasion the Chinese slaughtered one million natives. However, the Uyghurs did not surrender theirselves that easy. Since 1884, when the land of Uyghurs officially became the part of Xinjiang Region, they organised armed uprising against the Chinese occupation 42 times in a period of 65 years. They even achieved their independence two times. In 1933 they established the East Turkestan Islam Republic and in 1944 they announced the Second East Turkestan Republic. The former existed for three years, the latter for five years. (Source: ujgur.hu)      

Freedom to the wild pigeon

Nurmuhemmet Yasin Uyghur writer was given a sentence of ten years in prison for a sad but wonderful story in which the hero is a wild pigeon who went away to get to know the world but finally it can choose between the cage of the human or the voluntary death. The Chinese authorities interpreted his writing as a criticism of their oppression against the Uyghur minority which is native to Xinjiang and has Central-Asian Turkish roots. Many people worry about the life of Nurmuhemmet Yasin . Since the writer’s 2005 arrest the Uyghur PEN and other organisations have received reports that he was tortured and beaten, and sadly it also can happen that he might die in prison.   

“Freedom to the wild pigeon” is an organised campaign aiming at the release of writer Nurmuhemmet Yasin, the author of the short story „Wild pigeon”.

Nurmuhemmet is not alone. Neither in a sense of being forgotten or the tragic fate. The Uyghur literary men – writers, poets, journalists and academicians – have to fight censorship everyday being on a razor’s edge. Political or apolitical writings equally can be accused for „undermining the power of the state”. Any criticism of the government’s politics can result in the stigmatization of the author as the „enemy of the people” or separatism and terrorism. (Source: Ákos Bődi)  

The poplar – the symbol of th Uyghur man

It can stand the blazing sun, the cold, the drought, brave the wind and the sand (symbolically: the power and the oppression). It can equally survive on the sodic soil of high salinity and on the waterside areas.

A forest of 180,000 hectars which consists of species of the Euphrates Poplar (Populus euphratica) in the Tarim Basin is the 24 % of  China’s woodland. It is also called the biigest poplar forest of the world which is characterised by an organic ecosystem and studied by scientists from all over the world.    

The Uyghur people call the poplar the soul of the desert (and the symbol of peaceful coexistence and patience) since – with sixty different plants (including the red willow, the silverberry, and the cannabis) – is able to bear the most extreme weather conditions.

As we already know, the Tarim Basin is a continental desert of the temperate zone with a hot summer (July 28 °C) and cold winter (January -10 °C). The absolute annual temperature difference is more than 70 °C. The annual rainfall is less than 100 mm; on the majority of the region less than 10 mm. Dust storms are frequent. The typical orographic evolve because of the remoteness of the sea and the closed feature of basins.  

János Eifert

Természetfotó Magazin http://www.termeszetfotomagazin.hu/magazine.php?page=2010/4#/0

Népek-kultúrák-városok

Kína, Xinjiang, Ujgur-föld, 2. rész

Joggal gondolhatják, hogy a természetfotós, amikor utazása élményeit feldolgozza, az ember és természet viszonyát kutató, faggató „fotográfus tudósként” rendezi, válogatja képeit és mutatja be azokat. Most tekintsenek el ettől, hiszen a közölt képek nem tárgyszerű leírások, hanem egy nagy szerelem képei, melynek középpontjában ugyan a hegyek, a folyók, a sivatagok, a falvak és városok, az itt élő emberek arcai állnak, de mind-mind egy csodálatosan szép ujgur lány arcát idézik (aki persze meg sem jelenik a képeken) akinek vonzása, szerelme, szenvedélye fejeződik ki a táj- és zsánerképekben. Hogyan kezdődött ez a szenvedély, ami újból és újból visszavonz, visszahív, találkozásra késztet Kínával?

Shinjang Uyghur Aptonom Rayoni شىنجاڭ ئۇيغۇر ئاپتونوم رايونى   新疆维吾尔自治区

Az ujgurok földje, Xinjiang, pontosabban az Ujgur Autonóm Terület – Kína legnyugatibb és legnagyobb tartománya. Nevének eredeti jelentése: új határvidék. Kínai írásjelekkel: xīn = új, jiāng = határvidék. Hogy képet alkossunk nagyságáról és elhelyezkedéséről, kénytelen vagyok „iskolás” adatokkal is jellemezni. Területe: 1 660 000 km2, népessége: 19 630 000. Északon Oroszország, észak/észak-keleten Mongólia, keleten Kína, délen Tibet, nyugaton India (Kasmír), Afganisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán határolja. Délen a Himalája északi hegyvonulata magasodik. Az ország közepén nyugat-kelet irányban a Tien-San hegyvonulat húzódik, melynek a legmagasabb pontja a 7719 méter magas Kongur Shan hegycsúcs. Két nagy medencéje van: Dzsungária és a Takla-Makán, melynek legnagyobb része a Tarim-medence. Kevés folyója van, közülük leghosszabb a Tarim-folyó. Nyolc tava van, a legnagyobb a Lop-Nór-tó, de vannak időszakos tavai is. A szárazföldi kontinentális éghajlatnak köszönhetően a terület nagy része sivatag, csapadék alig esik, évi 250-500 mm átlagosan. Hivatalos a kínai és az ujgur nyelv, de beszélnek még kazah, altaji és kirgiz nyelven. Az ujgur nyelv az Altaji nyelvcsalád török ágába tartozik, ezt beszéli a népesség fele.

 Silk Road  丝绸之路

 A Selyemút, mint ismert, az ősrégi kínai civilizáció Nyugat felé terjesztésének fontos csatornája volt, híd szerepet játszott a kínai-nyugati gazdasági és kulturális cserekapcsolatokban. Selyemút néven leggyakrabban azt az utat emlegetjük, amelyet a Nyugati Handinasztia által kiküldött Zhang Qian császári megbízott az akkori fővárostól Changantól nyugatra haladva megtett, és amely Rómáig terjedő szárazföldi út volt, két, északi és déli ággal. A déli út Dunhuangtól indult, a Yangguan bástyán, a Kunlun hegylánc mellett a Congling hegygerincen keresztül nyugatra a Dayuezhi-ig (a mai Afganisztán északkeleti részéig), Anxi-ig (a mai Iránig) és Tiaozhi-ig (a mai Arab-félszigetig) terjedt. Az északi út pedig egykor Dunhuangtól indulva a Yumen bástyán, a Tienshan hegylánc mellett a Congling hegygerincen, a Dawan-on, a Kangjuon (ma mindkét helység közép-ázsiai országban található) keresztül délnyugat felé haladt egészen addig, amíg találkozott a déli úttal. Mind a két szomszédos utat „Szárazföldi Selyemút”-nak hívják. Ezt az utat jártam végig, Marco Polo nyomdokain – és fényképeztem a Tienshan hegység, Taklamakan sivatag és a Tarim-medence által határolt területet. Az ujgur főváros, Ürümqi volt a kiindulási pont, ahonnan Kasgár (Kashi, Kashgar, Qäshqär), Atush, Tumshuk, Xianglonghu, Kucsa (Ku Che, Kuqa), Baluntai, Bayanbulak füvespuszta, Korla (Kuerle), Gongnaisi, Turpan, Changji, Miquan, Sanshiutan, Heizvilig érintésével jutottam el. Ujgur, tadzsik, mongol, azerbajzsán, han kínai népekkel találkozva egy teljesen más Kína-kép kerekedett ki előttem. Leginkább az ejtett ámulatba, hogy az itt élő népek – földrajzi és éghajlati szempontból – nehéz viszonyok között virágzó városokat, gazdag mezőgazdasági kultúrát teremtettek.

 Kashgar 喀什噶爾

 Kashi teljes neve Kashgar. Ezen ősi város a selyemút egyik kulcsfontosságú állomása volt, a selyemút gyöngye nevet viseli, Kína történelmi kulturális városa. Kashi a Talimu-medencétől nyugatra fekvő legősibb zöldterületeinek, Kína legnagyobb gyapottermelő bázisainak egyike. A város hosszú múltra tekint vissza, sok látnivalóval és nevezetességgel rendelkezik. Ilyen látnivaló többek között az Aitigaer mecset, az Apakehuojia sírok, azaz a Xiangfeimu és Mohamod. A Kasgar sír egyben testesíti meg az ujgur kultúra, az építészet és a művészet tulajdonságait. A mecset – mely arab stílusú épület – falait és tetejét zöld mázas cserép borítja. Bairam korában zarándokok százai özönlötték el. A másik híres nevezetesség a Xiangfeimu azaz az Abakh Hoja sír, mely a város keleti szélén fekszik. Kashi város természeti szépségei szintén vonzzák a belföldi és külföldi turistákat. Aki Xingjiangban jár, Kashit nem hagyhatja ki, mint látnivalót.

 A kínai konyháról

Xinjiangban, a legnagyobb nyugati tartományban képet kaphatunk a teljes kínai konyháról. Itt is mondják, hogy ahány szakács, annyi konyha, ezért az étkezési szokások, főzési stílusok is változatosak. Általában kör alakú asztalnál ülnek az étteremben, melynek közepén forgatható körlap van. A pincér erre helyezi a különböző fogásokat, amelyből mindenki annyit vesz, amennyit akar. Az ujguroknál, kirgizeknél, mongoloknál (ezek mind kínai népek) az alacsony asztalra, vagy a földre terített szőnyegre tálalják az ételeket, és melléguggolva, vagy a földre ülve fogyasztják azokat. Az első néhány fogás hideg, a többi meleg. Van, ahol a gyümölcsöket, magokat rögtön az elején feltálalják, és elmaradhatatlan a tea, amit szinte minden fogáshoz fogyaszthatunk. A két pálcikán kívül evőeszközként szolgál egy kis porcelánkanál is. Ezzel szedhetünk a fogásokból a tányérunkra, illetve kanalazhatjuk ki az utolsó fogásként kihozott levest. Több ételhez a kezünket használhatjuk evőeszköz gyanánt, például a híres pekingi kacsát is így fogyaszthatjuk. A levesből pálcikával eszik ki a sűrűjét, s előfordul, hogy egyszerűen megisszák a levét a csészéből. Kés nincs, hiszen mindent apróra vagdalnak. Általában az étkezés társadalmi esemény, ahol a fogások közti és alatti beszélgetés nagy jelentőségű.

A különböző konyhák között eltérések vannak, de bármely országrész éttermében a helyi sajátosságok mellett más főzési stílusok, ízek is megtalálhatók. Xinjiangban így nagyszerűen élvezhetjük az ujgur, kirgiz, mongol ízek mellett a pekingi konyha shandongi stílusát, az északiak csípős különlegességeit, a szecsuani szakácsművészet fűszerezését, vagy a déli konyha különlegesen elkészített halételeit.

Az elkészítési módok is változatosak, hiszen a főzés, a párolás, a gőzölés, a pirítás, a lapon sütés akár kombinálva is megjelenik. Az alapanyagok mellé kevés járulékos anyagot tesznek és gazdagon fűszereznek. A fűszerezés nem feltétlenül az erős, csípős hatást jelenti, hanem inkább az étellel harmonizáló finom, visszafogott, olykor édes-savanyú zamatokat. Csirke, kacsa, birka, borjú, hal, teknős, alga, rák, kagyló, cápauszony, zöldség, szója, bambuszrügy, gomba akár egy tálra is kerülhet, a kínai szakácsok mesterien tudják keverni az ízeket.

Általában elmondható, hogy a napi gyakorlatban több mint 250 féle jellegzetes ételt főznek, s ezek jórészt több zöldségből és gombából, mint húsból állnak, ezért egészségesebbek. Nem főzik agyon az ételeket, a nagy lángon való sütés, grillezés, forrázás inkább elterjedt. Számít az ételek külső megjelenése is, nagy figyelmet fordítanak a szín, illat, íz egységére. Gyakran találkozni remek konyhaművészeti kompozíciókkal.

Különböző betegségek elleni ételeket is találhatunk speciális étlapokon. Az ilyen ételek készítéséhez hagyományos kínai gyógyszereket is felhasználnak. A történelmi ételek is választékon szerepelnek. Választhatunk így akár a császári családok, főhivatalnokok kedvenc ételeiből, de maradhatunk tájegységek szerint a shangdongi, szecsuáni, kantoni, zhejiangi, jiangsu-i, fujiani, anhu-i, és hiunani konyha specialitásainál. Ha mindez kevés, mehetünk a sorra nyíló McDonald’s és Kentucky Fried Chicken étterembe, vagy a Kis Párizsba, a London Styl-ba, Roma Wuckong-ba.

Magam részéről a legjobb ízekkel az országút menti ötöd osztályú éttermekben, a bazárokban sorjázó kifőzdékben, az utcai árusoknál találkoztam.

Az asztali örömökhöz hozzátartozik a teázás, a gyümölcsök és sajtok, különböző magok, édességek, valamint az italok fogyasztása. A tea a világ legnépszerűbb itala, Kínából ered.

A világszerte elfogyasztott tea 90%-a Ázsiából származik. Hogy a tea milyen különleges és fantasztikus ital, azt mégiscsak Kínában ízlelheti meg az ember.

Ha csak a feldolgozási módokat nézzük, öt csoportba oszthatók: a zöld tea erjesztés és füstölés nélkül, a fekete- illetve vörös tea erjesztéses és pörköléses, a Chuanong tea füstöléses, a Wulong tea részleges erjesztéses, a tégla- vagy tömb-tea préseléses eljárással készül. A különböző tea-típusok őrlése, sodrása, pörkölése sok száz éves tapasztalatok alapján történik. Az illatosított teákhoz különböző virágokat, például jázmint vagy magnóliát kevernek. A jázmintea főleg Észak-Kínában népszerű. Nyaranta, illetve meleg éghajlaton hűsítő, ellazító hatásáért kedvelik, téli hidegben, vagy kimerültség esetén serkentőszerként alkalmazzák. A gyógyteák egy külön csoportot alkotnak. Italok is nagy választékban találhatók. A híres

Qingdao és Beijing sör karsztvíz felhasználásával készül. A borok közül többet külföldi (köztük magyar) közreműködéssel készítenek és palackoznak, érdekesek és különlegesek a gyógyfüvekből készült boraik. Erősek a pálinkák, s vannak különleges ízű mentolos szeszes italaik is.

 Találkozás a világ legmagasabb emberével

 Hazafelé, a pekingi repülőtéren találkoztam a világ legmagasabb emberével. Miután egy gépen utaztunk, a beszállás előtt még egy rövid beszélgetésre is alkalmam nyílott. Útitársam, Bao Xishun a világ legmagasabb embere a Guiness Rekordok Könyve szerint. A Belső-Mongóliában élő pásztor 236 centi magas. Állandóan showműsorokban szerepel, de azt mondja, nem örül, hogy ilyen magas.

A világ legmagasabb emberének a derekáig érnek a többiek: a 236 centis magasság a világ minden pontján szokatlan és gyakran kényelmetlen lenne. Minden ajtón és kapun csak görnyedten fér át, és a biztonsági átvizsgálásra is több időt kell szánnia. Bao Xishun állva és fekve is 236 centis, huszonkét orvosi vizsgálaton esett át, míg a Guiness Rekordok Könyve elfogadta őt a világ legmagasabb egészséges emberének. A pásztor-ember elmondta, hogy nem büszke a magasságára, sőt, kifejezetten zavarja, ahogy az emberek rácsodálkoznak a magasságára. “Gyűlölöm, ahogy megbámulnak az utcán. Úgy néznek rám, mint egy különleges állatra” – mondta Bao.

Tizenhat éves koráig nem volt nagyobb, mint a többi gyerek, de utána nagyon gyorsan elkezdett nőni, és 23 éves korára érte el végleges magasságát, a 236 centimétert. A hadseregben természetesen a kosárlabda-csapatba került, de nem volt elég gyors, ezért megkönnyebbülés volt számára a leszerelés.

Kína nyugati tartományában, Xinjiangban található Belső-Mongóliában pásztorkodik, és az egyik étterem reklámembereként még mellékállása is van. A most 54 éves férfi a szüleivel él, és elmondta azt is, hogy egyszer volt szerelmes, ráadásul egyszerre két lányba, de mindkettejüknek kényelmetlen volt a magassága, úgyhogy nem lett az egészből semmi. Bao magánéletében kifejezetten szenved rendellenes méreteitől, a Guinness Rekordok avatási ünnepségére készült extra ruháját a szabó 10 méternyi anyagból készítette, és a szerelemben sem nevezhető szerencsésnek: nem sikerült megnősülnie, a mai napig szüleivel él.

 Szöveg és kép: Eifert János

China, Xinjiang, The Land of Uyghurs           2nd part

شىنجاڭ ئۇيغۇر ئاپتونوم رايونى
Shinjang Uyghur Aptonom Rayoni
新疆维吾尔自治区

The Land of Uyghurs, Xinjiang, or to be more precise Uyghur Autonomous Regionis China’s largest administrative division.  The name literally means “New Territory”. With Chinese letters: 新 xīn = new, 疆 jiāng = territory. In order to get an idea of the size and position of this land, I have to provide some well-known data. Area: 1,660,000 km², population: 19,630,000. Xinjiang borders Russia to the north, Mongolia to the east, Tibet and India to the south (Kashmir), Afghanistan, Tajikistan, Kyrgyzstan és Kazakhstan to the west. On the south, it is dominated by the Himalaya’s northern lines of mountains. The east-west chain of the Tian Shan Mountains separate Dzungaria in the north from the Tarim Basin in the south. It has few rivers, the longest one is the River Tarim. The region has eight lakes, the largest one is Lop-Nur, but it has temporary lakes as well.The area is mainly desert due to the continental climate, it hardly rains, the annual rainfall is about 250 to 500 mm. The official languages are Chinese and Uyghur, however Kazakh, Altaic and Kyrgyz are also spoken. The Uyghur language belongs to the Turkish branch of the Altaic language family and spoken by half of the population.   

Silk Road

丝绸之路

 The Silk Road is well-known as the channel of extension of the ancient Chinese civilization to the West. It played an important role in the Chinese-Western economic and cultural relations.

Silk Road gets its name from the lucrative Chinese silk trade, which began during the Han Dynasty.

As it extends westwards from the ancient commercial centers of China, the overland, intercontinental Silk Road divides into the northern and southern routes bypassing the Taklamakan Desert and Lop Nur.

The northern route started at Chang‘an (now called Xi‘an), the capital of the ancient Chinese Kingdom, which, in the Later Han, was moved further east to Luoyang. The route was defined about the 1st century BCE as Han Wudi put an end to harassment by nomadic tribes.

The northern route travelled northwest through the Chinese province of Gansu from Shaanxi Province, and split into three further routes, two of them following the mountain ranges to the north and south of the Taklimakan Desert to rejoin at Kashgar; and the other going north of the Tian Shan mountains through Turpan, Talgar and Almaty (in what is now southeast Kazakhstan). The routes split again west of Kashgar, with a southern branch heading down the Alai Valley towards Termez (in modern Uzbekistan) and Balkh (Afghanistan), while the other traveled through Kokand in the Fergana Valley (in present-day eastern Uzbekistan) and then west across the Karakum Desert. Both routes joined the main southern route before reaching Merv (Turkmenistan). A route for caravans, the northern Silk Road brought to China many goods such as dates, saffron powder and pistachio nuts from Persia; frankincense, aloes and myrrh from Somalia; sandalwood from India; glass bottles from Egypt, and other expensive and desirable goods from other parts of the world. In exchange, the caravans sent back bolts of silk brocade, lacquer ware and porcelain. Another branch of the northern route turned northwest past the Aral sea and north of the Caspian sea, then and on to theBlack Sea.

The southern route was mainly a single route running from China, through the Karakoram, where it persists to modern times as the international paved road connecting Pakistan and China as the Karakoram Highway. It then westwards, but with southward spurs enabling the journey to be completed by sea from various points. Crossing the high mountains, it passed through northern Pakistan, over the Hindu Kush mountains, and into Afghanistan, rejoining the northern route near Merv. From there, it followed a nearly straight line west through mountainous northern Iran, Mesopotamia and the northern tip of the Syrian Desert to the Levant, where Mediterranean trading ships plied regular routes to Italy, while land routes went either north through Anatolia or south to North Africa. Another branch road traveled from Herat through Susa to Charax Spasinu at the head of the Persian Gulf and across to Petra and on to Alexandria and other eastern Mediterranean ports from where ships carried the cargoes to Rome.

Both routes are called “Continental Silk Road”. I travelled along these routes following Marco Polo’s footsteps and I had photographed in the area surrounded by the Tienshan Mountain, the Taklamakan Desert and the Tarim Basin.

The Uyghur capital Ürümqi was my starting point from where I travelled through  Kasgár (Kashi, Kashgar, Qäshqär), Atush, Tumshuk, Xianglonghu, Kucsa (Ku Che, Kuqa), Baluntai, Bayanbulak füvespuszta, Korla (Kuerle), Gongnaisi,  Turpan, Changji, Miquan, Sanshiutan,  Heizvilig. Having met with Uyghur, Tajik, Mongol, Azerbaijani and Han people, I discovered a very different image of China. I was amazed the most by the fact that people here could establish flourishing cities and prosperous agriculture under rough geographical and weather conditions.

Kashgar

喀什噶爾

 Kashi’s full name is Kashgar. This ancient city, China’s historic city of culture, was a key station of the Silk Road and was called the Pearl of Silk Road. Kashi is one of the oldest agricultural areas of China and the largest basis of cotton production. It has a long history with lots of sight and monuments including the Aitigaer mosque, the Apakehuojia graves, that is Xiangfeimu and Mohamod. The Kashgar Grave embodies the Uyghur culture, architecture and art in one piece.
The walls and roof of the mosque – an Arabic style building – is covered with green glazed tiles.

In the age of Bairam it was overrun by hundreds of pilgrims. The other famous monument is the Xiangfeimu or the Grave of Abakh Hoja, which is situate on the eastern fringe of the city. The natural beauties of Kashdi also attracts thousands of tourists. Kashi is a must-see for every one who visits Xingjian. 

About the Chinese cuisine

In Xinjiang, the largest territory on the west, we can get an image of the whole Chinese cuisine. Here they also say that customs vary so eating habits and cooking styles are in a great variety. In restaurants, people normally sit at a round table which has a turning disc in the middle. The waiter puts the different dishes on the disc and everybody takes as much as he wants. The Uyghur, Kyrgyz and Mongol people (all of them are nationalities of China) set their meals on a low table or on a rug on the floor and eat them squatting or sitting on the ground. The first few dishes are cold, the other ones are hot. There are places where fruit and seeds are served as starters . Tea is certain, we can have it with any dishes. Beside the two chopsticks, a small china spoon is also used for eating. We can take some from the dishes to our plate with that spoon and eat the soup which is served as the  last course. Several dishes are eaten by hand, for instance the famous Beijing duck can be consumed this way. The bits of the soup are eaten by chopsticks and the rest (the liquid) is simply drunk from the cup. They do not set a knife, as everthing is cut into small pieces. Eating is normally a social event where talk during and between the courses has high importance.         

There are differences between the different cuisins, however, beside the local meals, we can find the different styles and flavours in any part of the country. So in Xinjiang we can enjoy the Uyghur, Kyrgyz and Mongolian flavours beside the Shandong-style of the Beijing cuisine, the hot specialties of the north, the spicies of Szechuan cookery or the special fish meals of the south.

The cooking methods vary too, as cooking, stewing, steaming, roasting and frying can even be combined. They do use only a few ingredients but season well. Seasoning does not always mean hot and spicy effect, it is rather a gentle, modest, sometimes sweet and sour flavour in harmony with the food. Chicken, duck, lamb, beef, fish, turtle, alga, prawns, mussels, shark fin, vegetables, soya, bamboo shoot and mushroom can be on even the same dish – Chinese chefs can mix flavours in a masterly manner. They cook more than 250 types of traditional dish which rather contain vegetables and mushroom than meat, so they are healthier. They do not overcook their food, cooking over flame, grilling and steaming are more common. They pay great attention to the appearence of the meals too, the harmony of colour, smell and taste. We can often meet excellent gastronomic compositions. On special menus we can find meals to cure different diseases. They use traditional Chinese medicine to make these meals. Historic dishes are also on the menu. We can choose from the favourite dishes of the Chinese emperors or aristocrats, or we can stay with regional specialties of Shandong, Szechuan, Canton, Zhejiang, Jiangsu, Fujian, Anhu and Hiunan.        

I have tasted the best food in cheap restaurants along the road or in the diners of the street markets and at the street vendors.

Having tea, fruit and cheese, different seeds, sweets and drink also belongs to the region’s culinary delights.

The tea, the world’s most popular drink comes from China. 90 per cent of the world’s tea production comes from Asia. How fantastic drink tea is, you can really taste in China. If we only look at the processing methods, tea can be divided into five main groups: green tea without fermentation and smoking, the black or reddish tea is fermented and roasted, Chuanong tea is smoked, Wulong tea is partly fermented, the brick or block tea is made by a pressing method. Grinding, twisting and roasting of the different types of tea is done by experience of centuries. They mix different flowers, such as jasmine and magnolia to the scented teas. Jasmine tea is particularly popular in North of China. It is loved for its cooling, relaxing effects in summer, and used as a stimulant in case of tiredness. Herbal teas make a different group.       

Drinks also can be found in great variety. The famous Qingdao and Beijing beers are made with karst water. Wines are produced and bottled with foreign (Hungarian and other) co-operation. Their special wines made with herbs are interesting too. The spirits are strong and they have special mint flavoured drinks too. 

Meeting the tallest man of the world

 On my way home at the Beijing airport, I met the tallest man of the world. As we travelled on the same plane, I could have a short chat with him before boarding.  

My fellow passenger, Bao Xishun is the tallest man of the world according to the Guinness Book of Records. The shepherd who lives in Inner Mongolia is 236 centimeters tall. He is on talk-shows all the time, but he said that he was not happy to be that tall.
People reach to his hip: 236 cm height would be unusual and uncomfortable everywhere in the world. He can go through every door and gate bowed and he has to spend more time for security checks too.

Bao Xishun is 236 cm tall, he had to get through twenty-two medical checks before the Guinness Book of Records justified him to be the world’s tallest man.

The shepherd told me that he was not proud of his height, in fact it really disturbed him that people always gaze at him. “I hate when they are staring at me in the street. They look at me as I was a rare animal”, Bao said.

He was just like the other kids until the age of sixteen, but after that he started to grow very fast and reached his present height by the age of twenty-three. 
In the army he got into the basketball team of course, but he wasn’t quick enough so demobilization  was a relief for him. He is a shepherd in Inner-Mongolia of Xinjiang and has a part-time job as an advertising man of a local restaurant. He is now 54 and lives with his parents. He said that he was in love only once bit with two girls at the same time. But his height was uncomfortable for both of them so it finally came to nothing.

Bao definitely suffers from his extraordinary size in his private life. His clothing for the Guinness Records adjudication ceremony was made out of 10 meters of textile by the tailor. He is not lucky in love either, he could not get married and still lives with his parents.  

János Eifert

Nagyvárad (románul Oradea, németül Grosswardein, szlovákul Vel’ký Varadín, latinul Magnowaradinum, jiddisül גרויסווארדיין) a romániai Bihar megye székhelye, megyei jogú város a Partiumban, a Körösvidéken, a Sebes-Körös partján. Korábban Bihar vármegye központja volt. A település a régió legnagyobb városa. A lakosság 27%-a magyar.

Ady Endre 1899 végén Nagyváradra ment, ahol gazdag kulturális élet volt ekkor. 1900 január elején a kormánypárti Szabadságnak lett a belső munkatársa: ezidőtájt ez volt Nagyvárad legtekintélyesebb és anyagilag legerősebb lapja. A társadalmi igazságtalanságról és a munkásnyomorról írt kritikus cikke 1901. április 22-én jelent meg a Friss újságban Egy kis séta címmel, amely azonban világnézeti ellenszenvet gerjeszt ellene lapjánál, így május 23-ától a lapversenytárs Nagyváradi Napló kötelékébe lépett. Jó újságíróvá vált, magyar prózai stílusa itt fejlődött ki. Új verskötetet is kiadott 1903-ban Még egyszer címen, azonban ez is komolyabb visszhang nélkül maradt. Ady Nagyváradon bohém éjszakai életet élt, amelyben Halász Lajos és Szűts Dezső voltak állandó partnerei. Ehhez a városhoz kötődik az a végzetes szerelmi viszony is, amelynek következtében először elkapta a szifiliszt: erről a Mihályi Rozália csókja című novellájában ír.

(Eifert János felvételei)

   Eifert János felvételei

Esztergom. A kiállítást felraktuk, és maradt egy kis idő a sétára. Ragyogó napsütés, a fák és bokrok az őszi színek képrázatos pompájában ünnepelnek. Ildikóval felsétáltunk a Bazilikához, ahonnan szép rálátás a Dunára, az átívelő Mária Valéria hídra. A várost jól ismerem, többször fényképeztem még a levegőből is. Most azonban többre nincs időnk, a tudnivalókat is az internetes “útikönyvből” halászom le…

Esztergom (németül Gran, szlovákul Ostrihom) fejlett iparú iskolaváros Komárom-Esztergom megyében, az Esztergomi kistérségben. Kikötőváros a Duna folyó partján. Kedvelt idegenforgalmi célpont.

Az Árpád-korban Magyarország fővárosa, Esztergom vármegye, majd Komárom-Esztergom megye székhelye 1950-ig. Az esztergomi érsek székvárosaként a római katolikus egyház magyarországi központja. A városban alakult meg 1881-ben a Magyar Vöröskereszt elődje. 1895-ben a városhoz csatolták Szentgyörgymező, Szenttamás és Víziváros településeket, majd 1985-ben Pilisszentlélek községet is. A magyar repülés egyik bölcsője: 1936-tól az itteni kisrepülőgépgyárban dolgozott idősebb Rubik Ernő repülőmérnök. A rendszerváltás után megalakult Alkotmánybíróság hivatalos székhelye, az Ister-Granum Eurorégió központja.

Esztergom neve egyesek szerint az Iszter(gam)ból ered (Iszter=Duna, Gam=Garam). Mindenesetre az Esztergom szó első írásos említése 1079-ből való. Mivel Esztergom a Dunakanyarban épült, a gom utótag jelentése lehet a hajlat, görbület (pl: gomb, gömb, gumó).

Nevének számtalan változata a város jelentőségére utal a történelem folyamán: németül Gran, a római korban latinul Solva, középkori latinul Strigonium, spanyolul: Estrigonia,, szláv nyelveken: Strihom, szlovákul: Ostrihom, lengyelül: Ostrzyhom, csehül: Ostřihom, horvátul: Ostrogon, szerbül: Острогон, románul: Strigoniu, törökül Estergon, görögül: Έστεργκομ, ősmagyar neve: Isztergám, régiesen: Esztergám.

A helyi köznyelvben csak Egom. Szokták Szent István városának, a magyar Sionnak, vagy a magyar Rómának hívni. A német Gran a közeli Garam folyónévből ered. 

Esztergom (németül Gran, szlovákul Ostrihom) fejlett iparú iskolaváros Komárom-Esztergom megyében, az Esztergomi kistérségben. Kikötőváros a Duna folyó partján. Kedvelt idegenforgalmi célpont.

Az Árpád-korban Magyarország fővárosa, Esztergom vármegye, majd Komárom-Esztergom megye székhelye 1950-ig. Az esztergomi érsek székvárosaként a római katolikus egyház magyarországi központja. A városban alakult meg 1881-ben a Magyar Vöröskereszt elődje. 1895-ben a városhoz csatolták Szentgyörgymező, Szenttamás és Víziváros településeket, majd 1985-ben Pilisszentlélek községet is. A magyar repülés egyik bölcsője: 1936-tól az itteni kisrepülőgépgyárban dolgozott idősebb Rubik Ernő repülőmérnök. A rendszerváltás után megalakult Alkotmánybíróság hivatalos székhelye, az Ister-Granum Eurorégió központja.

Esztergom neve egyesek szerint az Iszter(gam)ból ered (Iszter=Duna, Gam=Garam). Mindenesetre az Esztergom szó első írásos említése 1079-ből való. Mivel Esztergom a Dunakanyarban épült, a gom utótag jelentése lehet a hajlat, görbület (pl: gomb, gömb, gumó).

Nevének számtalan változata a város jelentőségére utal a történelem folyamán: németül Gran, a római korban latinul Solva, középkori latinul Strigonium, spanyolul: Estrigonia,, szláv nyelveken: Strihom, szlovákul: Ostrihom, lengyelül: Ostrzyhom, csehül: Ostřihom, horvátul: Ostrogon, szerbül: Острогон, románul: Strigoniu, törökül Estergon, görögül: Έστεργκομ, ősmagyar neve: Isztergám, régiesen: Esztergám.

A helyi köznyelvben csak Egom. Szokták Szent István városának, a magyar Sionnak, vagy a magyar Rómának hívni. A német Gran a közeli Garam folyónévből ered.

 Eifert János felvételei

A Hotel Ilicában szálltam meg, a vendégváróban különböző prospektusok, városismertetők találhatók. Működik az Intenet is. Beírom a Google keresőjébe a város nevét, egy klikk és nagyjából 114 000 találat 0,19 másodperc alatt: Zágráb (horvátul Zagreb, németül Agram, latinul Zagrabia, olaszul Zagabria) Horvátország fővárosa az ország északnyugati részén, a Száva partján.

Zágrábnak kb. 800 ezer lakosa van. Alapítása egy magyar király, Szent László nevéhez kötődik, aki 1093-ban alapította meg a zágrábi püspökséget. A számos magyar vonatkozás közül még egy: 1300-ban itt koronázták meg Károly Róbertet. Zágráb 1918-ban lett a Szerb-Horvát-Szlovén királyság része, majd Horvátország 1991-es megalakulása óta az ország fővárosa. Annak ellenére, ha a magyar nyaralók, ha Horvátországba mennek, általában a tengerpartot választják, a kedves, mediterrán főváros, Zágráb is számos nevezetességet kínál. A horvát főváros gyakorlatilag két város egyben: az alsóvárosban széles sugárutakat, hatalmas tereket, és szecessziós épületeket találunk. A felsővárosnak pedig meghitt, középkori hangulata van. Zágráb, kedvező fekvésének köszönhetően (Közép-Európát az Adriával összekötő útvonalak csomópontjában található) kereskedelmi, és ipari központnak számít. Kevés főváros van a világon, amely ilyen barátságosnak, lakhatónak, és emberi léptékűnek számít. Skenderovic Marin, a Horvát Idegenforgalmi Közösség magyarországi képviseletének vezetője szerint Zágráb különböző részei Budára, Szegedre, és Prágára emlékeztetnek, így a magyar turisták számára is igen ismerős, és szerethető város, mediterrán hatással fűszerezve. A magyar történelem számos emléke is felfedezhető itt, ez pedig még ismertebbé, otthonosabbá teszi a magyarok számára. Zágrábtól mindössze fél órás úttal síparadicsomot (Mount Sljeme) lehet találni, ez pedig kevés európai fővárosról mondható el. (http://utazas-nyaralas.info/horvatorszag/zagrab.html)

A zsűrizés befejeztével van időm hosszabb sétára. Most végigsétálok az Ilicán, egészen a Jelasics-térig, majd átvágok észak felé, a Székesegyház irányába. A Tkalciceva utcán haladok tovább, majd egy kis utcán visszakanyarodok az Ilicára. Embereket, épületeket, kirakatokat fényképezek és élvezem a város lüktetését, a szép napsütést…

 Eifert János felvételei

Sétálok a megszépült, újjászületett városban: Kossuth-tér, Rapcsák András egykori polgármester szobra, Magyar Hitel Bank, Református templom, Zrínyi utca, Ginkgo-Sas Hotel, Fekete Sas étterem, Béla cigány szobra, Szentkirály utca,  Tóalj utca, Bagolyvár étterem, Oldalkosár utca, Kaszap utca, Andrássy utca, Emlékpont Múzeum…

Hódmezővásárhely megyei jogú város, Csongrád megye második legnagyobb népességű és az ország második legnagyobb területű városa, 1950 és 1961 között megyeszékhely. 2010. június 19.-től a város a Magyar Örökség díj része.

Hódmezővásárhely története és jelene

A Szófiai Magyar Intézet ma esti programja Szabó Judit SPIRITUÁLIS MESÉK című könyvének bemutatója. A könyvet a Vexta Kiadó, Szófia adta ki és most fordítója, Gombás Eszter mutatja be.  A könyv első része a gyógyító mesék birodalmába viszi el az olvasót. Abba a világba, amelyet korunk embere szinte teljesen elfelejtett, de ami nélkül mégsem lehet teljes az élete. Ezek a gyógyító mesék lelkünk egy-egy fájdalmára, sérülésére, vagy veszteségére nyújtanak megoldási kulcsot úgy, hogy szinte észrevétlenül indítják be a belső gyógyulási folyamatot.
A kötet második része válogatást ad a spirituális és misztikus irodalom gyöngyszemeiből, egyszerre szólítva meg bennünk a Szépséget és a Tudást. A könyv célja, hogy megérintse és életre keltse lényünk egy feledésbe merült részét, amely kiapadhatatlan forrásként táplálja lelkünk Édenkertjét.

(forrás: www.hagiasophia.hu)

Унгарски културен институт, 10 Декември 2009, Четвъртък 18:00
Представяне на книгата на Юдит Сабо „ЦЕЛЕБНИ ПРИКАЗКИ”  ( Издателство „Векста”, София, 2009)

Книгата ще бъде представена от преводачката Естер Гомбаш.

Първата част на книгата пренася читателя в царството на целебните приказки. В онова царство, което днешният човек почти напълно е забравил, но без което животът му не може да бъде пълноценен. Тези приказки предлагат ключ към душевните ни болки, рани или загуби, като незабелязано задвижват процесите на вътрешно оздравяване.
Втората част на книгата представя подбрани произведения от духовната и мистичната литература и едновременно пробужда в нас Красотата и Мъдростта.
Целта на книгата е да докосне и пробуди една отдавна заспала част в нас, която носи в себе си познанието за нашата цялостност и подхранва като неизчерпаем извор Рая в душите ни.

És ha már az este Szófia belvárosába csalt, kis fényképezőgépemmel, a NIKON Coolpix 6000-el teszek egy kört… a kivilágított épületek, a karácsonyi fény-díszbe öltöztetett fák szebb képet rajzolnak a hepe-hupás járdák, javításra szoruló utak, egykoron szépséges, most elhanyagolt épületek környezetében… Az Aksakov, Szeptember 6., Slavyanska, Ivan Vazov,  Dyakon Ignatiy, Knyaz Aleksandar, Graf Ignattiev, Alabin utcák és a Vitosha körút környékét “járom” be… Ahogy mondtam, így este megszépül minden, a fények a szépséget, eleganciát emelik ki, az árnyak az elhanyagoltságot, lepusztultságot és a szemetet rejtik el…

Karácsonyi ünnepi vásárra készülődnek a Kliment Ohridski sugárúton, az egykori szovjet hősi emlékmű tövében. Sátrakat állítanak fel, lámpasorokat szerelnek, modern bovlikkal töltik fel a pultokat. Elbűvölően gusztustalan, ahogy a kapitalizmus keveredik a szocializmussal. Angyalok szállnak le az égből a Nestlé és más multik sátraira, és a díszkivilágításban jobban érvényesülnek a szovjet katonák géppiztolyai, valamint ahogy a “nép” fogadja őket… a felállított nagy sátorban – akárcsak a müncheni sörcsarnokban – italokat mérnek, és jókat lehet zabálni… gyűrött, rosszkedvű arcok, a fiatalok röhögcsélnek a sok-sok bovli láttán… elkeseredettség, peszimizmus, bezzeg régen…

Van ok az aggodalomra… Hiába növekedett gyorsan az ország gazdasága az elmúlt tíz évben. A 2008-ban bekövetkezett világgazdasági recesszió Bulgáriát is elérte. 2009-re a nemzetközi gazdasági szervezetek 3% körüli bolgár visszaesést prognosztizálnak. A visszaesés a fémfeldolgozó iparban, az építőiparban, a szállítmányozásban és a textiliparban a legnagyobb.
A makrogazdaság stabilitásának fenntartása érdekében a kormány jelentős erőfeszítéseket tesz. Az állami költségvetés rendre pozitív szaldóval zárt az elmúlt időszakban, amit a rögzített árfolyamrendszer ösztönzött. A költségvetési többletnek köszönhetően az államadósság a GDP 20%-a alá csökkent. A kereskedelmi és a folyó fizetési mérleg azonban tartós hiányt mutat, mindkét egyenleg hiánya meghaladta a GDP 25%-át 2007-ben és 2008-ban. A működőtőke-beáramlás 2007-ig finanszírozni tudta a folyó fizetési mérleghiányt, 2008-ban azonban már csak annak alig több mint 70%-át fedezte.

Ha többet akarsz tudni a témáról, az ITD Hungary tájékoztatása alapján, kérlek, olvasd tovább… Read more

Ma korán kelünk, míg Ildikó készül, Pocit (a kutyát) leviszem sétálni. A közeli parkban egy fiatalember fekszik/alszik/haldoklid a földön, egy rendőr mentőt hív, néhány perc múlva már hallom a szirénát… Reggeli, majd irány a Szófiai Magyar Intézet, az “igazgató asszonyt” beviszem a munkahelyére. Pocit hozom magammal, vele teszek egy kört, miután találok egy parkolóhelyet. Fényképezem a régi-új házakat, házfalakat, lepukkant és lerobbant egykoron szép épületeket, udvarokat, és az itt élő embereket. Teljesen belemerülök a fotografálásba… Bár ne tettem volna, mert kék zóna, parkolójegyem nincs, hát kapok is egy szép sárga kerékbilincset. Sebaj, Ildinek szólok, fordít, majd 10 levát fizetünk a levételért. Megy tovább a nap.

Aztán átmegyünk a Nemzeti Galériába (National Art Gallery), ahol megnézzük az augusztusi-szeptemberi “Tánc a fotóművészetben” kiállítás színhelyét. Bisera Yossifova igazgató és munkatársa kulturált, kellemes emberek. Hamar szótértünk. Tárcsázom a Fotóművészek Szövetségét, és Csapó Beától megtudom, hány darab, és milyen méretű keretezett képből áll az anyag, ennek alapján helyszíni szemle a “vörös szalonban”, szétosztjuk a feladatokat. Úgy tűnik, egy nagyszerű kiállítást rendezhetek majd egy nagyszerű helyen…

Fiatal srácok játszanak a szovjet hadsereg emlékműve előtt. Itt kapott helyet egy szabadtéri kiállítás is, ami a lehetséges jövőt, a város új képét rajzolja fel (Eifert János felvételei)

Szófia (София – Sofija, régi magyar nevén: Szeredőc), Bulgária fővárosa, és egyben a legnépesebb (2006-os adat szerint 1 377 531 lakosú) városa.

Története. A terület első lakosai a Kr. e. 8. század folyamán már megtelepedtek, így Európa egyik legöregebb fővárosaként tarthatjuk számon Szófiát. Az első, Serdica elnevezését a trák Serdi törzs után kapta. Ezt megtartotta a római hódítás után is és Moesia provincia központjává vált. E korabeli romok ma is megtalálhatóak a központban, ahol a metróállomás neve is az ókori elnevezést viseli.

A népvándorlás korában a hunok feldúlták és elpusztították, ami után I. Justinianus keletrómai császár építette újjá Triaditsa néven. A hunok után érkező szlávok már Szredec néven említik, amit a 809-ben érkező bolgárok átvettek és egészen a 16. századig használtak. Szófia elnevezés a törökök elől beszivárgó görög népességtől ered a 14. századból. 1382-ben kezdetét vette a közel ötszáz éves török uralom. Bulgáriát Rumélia néven átszervezték, és Szófia lett a közigazgatási központja. Az iga alól 1878-ban szabadult fel orosz csapatok segítségével (aminek tiszteletére a középkori orosz hadvezér, Alekszandr Nyevszkij nevét ma is viseli székesegyháza bolgáros változatban: Alekszandar Nevszki), és a független Bulgária fővárosa lett. A 20. században lakossága megtöbbszöröződött. Különösen a második világháborút követő népköztársasági idők rohamos lakótelep-építéseinek köszönhetően a századfordulón még kisvárosból milliós nagyvárossá lett.

Sofia (Bulgarian: София, pronounced [ˈsɔfija] is the capital and largest city of Bulgaria and the 12th largest city by population in the European Union, with 1.4 million people living in the Capital Municipality.[2] It is located in western Bulgaria, at the foot of Mount Vitosha, and is the administrative, cultural, economic, and educational centre of the country.

One of the oldest cities in Europe, the history of Serdica-Sredets-Sofia can be traced back some 7000 years; prehistoric settlements were excavated in the centre of the present city, near the royal palace, as well as in outer districts such as Slatina and Obelia. The well preserved town walls (especially their substructures) from antiquity date back before the 7th century BC, when Thracians established their city next to the most important and highly respected mineral spring, still functioning today. Sofia has had several names in the different periods of its existence, and remnants from the city’s past can still be seen today alongside modern landmarks.

Names. Sofia was first mentioned in the sources as Serdica in relation to Marcus Licinius Crassus’ campaigns in 29 BC. The name Serdica or Sardica (Σερδική, Σαρδική) was popular in Latin, Ancient Greek and Byzantine Greek sources from Antiquity and the Middle Ages; it was related to the local Celtic tribe of the Serdi. The name was last used in the 19th century in a Bulgarian text, Service and hagiography of Saint George the New of Sofia: ВЪ САРДАКІИ. Another of Sofia’s names, Triaditsa (Τριάδιτζα), was mentioned in Greek medieval sources. The Bulgarian name Sredets (СРѢДЄЦЪ), an adaptation of Serdica, first appeared in the 11th-century Vision of Daniel and was widely used in the Middle Ages. The current name Sofia was first used in the 14th-century Vitosha Charter of Bulgarian tsar Ivan Shishman or in a Ragusan merchant’s notes of 1376; it refers to the famous Hagia Sophia Church, an ancient church in the city named after the Christian concept of the Holy Wisdom. Although Sredets remained in use until the late 18th century, Sofia gradually overcame the Slavic name in popularity. During the Ottoman rule it was called Sofya by the Turkish population.

Geography. Sofia’s development as a significant settlement owes much to its central position in the Balkans. It is situated in western Bulgaria, at the northern foot of the Vitosha mountain, in the Sofia Valley that is surrounded by mountains on all sides. The valley is the largest one in the country with territory of 1,186 square kilometres (457.9 sq mi) and average altitude of 550 metres (1,804 ft). Three mountain passes lead to the city, which have been key roads since antiquity, connecting the Adriatic Sea and Central Europe with the Black and Aegean Seas.

A number of low rivers cross the city, including the Vladaiska and the Perlovska. The Iskar River in its upper course flows near eastern Sofia. The city is known for its numerous mineral and thermal springs. Artificial and dam lakes were built in the last century.

It is located 130 kilometres (81 mi) northwest of Plovdiv, Bulgaria’s second largest city, 340 kilometres (211 mi) west of Burgas[5]380 kilometres (236 mi) west of Varna, Bulgaria’s major port-cities on the Bulgarian Black Sea Coast. The city is situated at less than 200 kilometres (124 mi) from the borders with three countries: 55 kilometres (34 mi) from Kalotina on the Serbian border, 113 kilometres (70 mi) from Gyueshevo on the frontier with the Republic of Macedonia and 183 kilometres (114 mi) from the Greek border at Kulata.

Climate. Sofia has a humid continental climate (Koppen Cfb) with high temperature amplitudes. The hottest month is August while January is the coldest. Up to 1936 the average annual temperature was 10.0 °C (50 °F) and since then it has risen by +0.5 °C (+1 °F). The city receives around 650 millimetres (25.6 in) annual precipitation with summer maximum and winter minimum. The temperatures in Sofia generally remain cooler than other parts of Bulgaria in summer, due to the high altitude of the valley in which it is situated. However temperatures can still reach up to 40 °C on occasions.

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Sofia

Szófiától keletre, a mintegy száz kilométerre lévő Koprivstica a 6-os számú úton közelíthető meg. Jó darabon kanyargós, dombos terepen haladunk, nem túl jó minőségű úton. Helyenként, az Európai Uniós támogatással épült útszakaszokon már lehet haladni, de általában jobb a tempót alábbvenni. A főúttól 17 km-re elterülő faluig gyönyörű őszi tájakon, hegyek-völgyek között fut a kocsi, egészen a Topolnica folyócskáig. Két régi kőhíd vezet a túlpartra, ahova átterpeszkedik a múzeumfalu, a jórészt 18-19. században épült házacskáival.

Bulgária legmagasabban (tengerszint felett: 1060 m) fekvő településének 2600 lakosa van, és jórészt idegenforgalomból élnek. A helységet tarnovgradi (ma: Veliko Tirnovo) menekültjei alapították, akik a török megszállás elől menekültek 1393 júliusában. Az új telepesek állattenyésztéssel (juh, kecske, szarvasmarha) és termékeik eladásával foglalkoztak. A 18. század vége és a 19. század eleje a falu virágkora volt. Kialakult egy gazdag kereskedőréteg, amely nemcsak Európába, hanem Indiába, és Egyiptomba is eljutott árúival. Leginkább azonban az adószedésből éltek: nemcsak Bulgária sok területére szóló jogot szereztek, de ők hajtották be az adót Macedóniában és Albániában is. Ekkoriban 120 000 juhot legeltettek, kétezer lovuk volt. A háziiparuk rengeteg árút állított elő: egyedül a török piacra évi 250 tonna saját készítésű szövetet, valamint 250 000 pár zoknit és harisnyát exportáltak. A gazdaság feltűnhetett egy-egy rablóbandának is, mert a falut háromszor (1793, 1804 és 1809) fosztották ki és gyújtották fel. Mindannyiszor újjáépült, és a gazdagodás következtében egyre nagyobb lett. A 19. század közepén már közel ezer háza és 12000 lakosa volt. Nagy házak, templomok, hidak, iskolák épültek. Az 1876-os törökellenes felkelésben jelentős szerepet játszott a falu, de szerencséje volt: leverése után a törökök nem égették fel és ölték meg lakosait, mint ez több rebellis faluval megtörtént, hanem kegyesen elfogadták a gazdag kereskedők által felajánlott megváltási összeget. Néhány vezetővel leszámoltak ugyan, de – az utókor szerencséjére – magát a települést nem érte bántódás.

Az 1878-as felszabadulás érdekes módon negatív hatással volt Koprivsticára: a gazdag kereskedők és az értelmiségiek jelentős része elhagyta a némi védettséget élvező hegyi falut és a környékbeli nagyobb városokba költözött. A házak egy része az idők során tönkrement, de a Minisztertanács 1952-ben a települést múzeumfaluvá, 1971-ben védetté nyilvánította. Ez ugyan nem hozta vissza a virágkort, de megmentette a régi épületek további rombolását.

A híd előtt találjuk a főteret, középen egy lépcsős emlékművel, mauzóleummal, amelyet a felkelés tiszteletére építettek, az 50. évfordulón. A híddal szemben indul a Gerenlito utca, amelynek elején látható az Oszlenko-ház, a város egyik legszebb műemléképülete. Továbbhaladva egy régi műhely ablakán nézhetünk be, majd balra a Dimcso Debeljanov utca következik. Ennek jobboldalán, a templomkertben áll az utca névadójának, a költőnek a síremléke. A kékre festett, Régi templomnak is nevezett Szűz Mária templom egy régebbi helyén áll, amelyet a török rablócsapatok 1809-ben felgyújtottak. Ezután jobbra átvágva a T. Kablesov utcára érünk, ahol az 1854-ben elkészült Kablesov-házat látjuk. Nem akarom tovább idézni az útikönyvet, de a Ljutov-ház, a Szt. Cirill és metod iskola, a Karavelov-ház, a Kalacsev-kőhíd, a Debeljanov-ház, a Szt. Miklós-templom, a Benkovszki-ház ugyancsak fényképezésre érdemes…

a városban augusztus közepén folklórfesztivált, ötévenként (a 0-ra és 5-re végződő években) pedig Nemzetközi Folklórfesztivált rendeznek.

The town of Koprivshtitsa is the best preserved architectural reserve in Bulgaria. The small town with cobble-paved streets and picturesque colorful houses from the 17-18th century is situated among spacious meadows and quite forests with bracing air in the heart of Sredna Gora mountain, 110 km southeast of Sofia. Koprivshtitsa straggles along either side of the River Topolnitsa and there is hardly a part of town that is not named after an episode or participant in the April Uprising of 1876 in which the town played a crucial role. More than 380 of Koprivshtitsa’s houses date from this National Revival era, the most elaborate from 1842 to 1870. Six of them are turned into museums – each of them a real must-see. Koprivshtitsa also occupies an important place in the Bulgarian folk music calendar with its national music festival of musicians from all over the country taking place every 5 years. The town is a key point for hiking and sightseeing in the highest part of Sredna Gora.

 Копривщица е уникално селище, което е запазило над 300 паметника на българската култура от времето на Възраждането. По терасовидните склонове са изградени старинни къщи с големи стрехи, каменни оградни зидове и широки дървени порти. Къщите имат богата външна декорация – много прозорци и кепенци, издадени еркери и доста от тях са боядисани в синьо, жълто или червено. В Копривщица могат да се видят и къщите на писателя Любен Каравелов и поета Димчо Дебелянов. Възрожденският град Копривщица притежава над 30 категоризирани обекта за настаняване- хотели, вили сексли къщи и квртири. (http://www.rezervaciq.com/cat_29.html)

Копривщица се намира в сърцето на Централна Средна гора, на 1030 метра надморска височина. Градчето е разположено в живописна долина по двата бряга на река Тополница, а недалеч от него се извисявaт най-големите върхове в Средна гора – Богдан (1 604м.) и Буная (1 594м.). Read more

Egyik kedvenc éttermünk a Sztarata Kista, ahol nagyon olcsón, nagyon jókat szoktunk vacsorázni. Közben néhány étel elkészítésének a receptjét is megtudom. Salátákból óriási a választék, legismertebb a Sopszka saláta, amit otthon is elkészíthetünk.  Hozzávalók: 1 kígyóuborka, 3-4 paradicsom, 1 kis fej hagyma, bolgár (sirene) sajt, kevés olaj, só. Elkészítése: a kígyóuborkát, paradicsomot felkockázzuk, a hagymát is apró darabokra vágjuk, majd az egészet összekeverjük. Belekeverünk egy kevés olajat, majd ízlés szerint sózzuk. Végül a tetejére bolgár sajtot reszelünk. http://www.bolgaringatlanok.hu/konyha.shtml

Bolgár vegyes sült. Hozzávalók: 1 padlizsán, 3 kis, vékony cukkini, 2 húsos zöldpaprika, 3 paradicsom, 2 fej hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 5 dkg parmezán jellegű sajt, 10 dkg feta sajt, olaj, só, bors, bazsalikom. Elkészítés: A zöldségeket megtisztítjuk, megmossuk. A padlizsánt, paradicsomot és cukkinit héjastól felkarikázzuk. A hagymát kockákra, a zöldpaprikát csíkokra vágjuk. Tűzálló tálba vagy tepsibe tesszük és leöntjük kb. 2 kanál olajjal. Sóval, borssal ízesítjük. Lefedve 35-40 percig sütjük. Meghintjük a kockára vágott fetával és a reszelt parmezán jellegű sajttal. További 5 percre visszatoljuk a sütőbe. Bagett illik hozzá.  http://mindmegette.hu/bolgar-vegyes-sult.recept

Másik kedvenc helyünk a környéken a Bisztro Izbata, ahol kitűnő a konyha, alacsonyak az árak, és kerthelysége is van.  A szép nyári estéken csak előzetes helyfoglalással lehet bejutni. Csak érdekességként: a pálinkát jéggel szolgálják fel (természetesen külön a pálinka, és külön a jég), és a helyiek egy joghurt-szerű ital kíséretében fogyasztják. Nagyon jók a halételek, a sültek, kevésbé megnyerőek a sütemények, deszertek. A kenyér és lepény viszont kiváló, lehet mártogatni a jól fűszerezett szaftokban. A kóbor kutyák csapatostól jönnek a maradékra, a le-lehulló falatokra. Néhány vendég szívesen néz a pohár fenekére, de főleg az ételek miatt népszerű a hely.

Bolgár lecsós csirkemell. Hozzávalók: 4-6 filézett csirkemell, 4-6 nagy paradicsom, 4-6 vastag húsú paprika, vöröshagyma, só, bors, vaj – csirkepároláshoz, rizs, reszelt sajt. Elkészítés: A csirkemelleket kb. 1×1 centis kockákra vágod, kevés vajban megpárolod. A paradicsomnak lehúzod a héját, kb. centisekre vágod. A paprikákat szintén centisekre vágod. (Látványosság kedvéért lehetőleg egyszínűt, vagy zöldet, vagy pirosat használj.) A vöröshagymát apróra vágod. Nomármost, az összes zöldséget (ld. előző bekezdés) egyszerre beleteszed egy teflonlábasba, besózod, és (igen-igen) ráöntesz 2-3 evőkanál tejet! A tej savat csinál, minden zöldség ropogós marad, annak ellenére, hogy levére sütöd őket. Kellő mennyiségű rizst főzöl, pörgős legyen. Szintén a látványosság kedvéért lehet összekeverni atomnyira vágott petrezselyemzölddel is. Ennek a mennyiségnek megfelelő teflon tepsit kivajazol, zsemlemorzsával megszórod. Beleteszed először a rizst, utána a csirkemellet, majd a zöldségeket. Jól letunkolod. Először átsütöd egy kicsit, utána ipari mennyiségű olvadós sajttal megszórod. Lehetőleg kockára vágva tálalod. Megjegyzés: Ki lehet próbálni fogadásokra, vagy hivatalos ebédekre is, rém egyszerű, finom és látványos!   http://mindmegette.hu/bolgar-lecsos-csirkemell.recept

Plovdivi tartózkodásom alatt egy gyönyörű műemlékházban laktam, a Knjaz Teretelev 19. sz. alatt. A kertben már sárgultak a falevelek…

A homlokzaton egy tábla Francoise Mitterandra, a francia elnökre emlékezett, aki ebben a házban lakott ittartózkodásakor. Lehet, hogy az Ő szobáját kaptam? Mindenesetre piszok hideg volt éjszaka, hisz kint 3 fokra hűlt a levegő, bennt pedig nem volt fűtés. Teljes nappali ruházatban, és a kabátomban aludtam, és még három takarót magamrahúztam. Nem fáztam, egyáltalán…

Plovdiv Bulgária második legnagyobb városa, az ország középső részén helyezkedik el, a Marica folyó két partján. Régi magyar neve Filippopoly volt. Plovdiv Észak-Trákia kulturális, kereskedelmi és közlekedési központja.

Plovdiv ősi város, az újkőkor óta lakott hely. A trákok Emolpias néven emeltek itt erősséget, amit i. e. 342-ben Macedóniai Fülöp, Nagy Sándor édesapja foglalt el, s nevezett el Philippopolisznak, amely névalakból ered a régies magyar elnevezése is. A rómaiak Trimontiumnak, azaz a Három hegy városának nevezték. A szlávok már a hatodik században megjelentek a térségben, de Bulgária része csupán 815-ben lett.

A Bizánci Birodalom 970-ben kebelezte be, az Oszmán Birodalom pedig 1369-ben foglalta el, de mindvégig a bolgár kultúra fellegvára. Az oszmán korban egyébként Filibe volt a neve. 1878-ban a plovdivi csata után Kelet-Rumélia fővárosa lett. 1885-ben az egyesült Bulgária részévé vált.

Plovdiv (Bulgarian: Пловдив) is the second-largest city in Bulgaria after Sofia, with a population of 380,312. Known in ancient times as Philippoupolis, it is the administrative center of Plovdiv Province in southern Bulgaria and three municipalities (Plovdiv, Maritsa and Rodopi) and Bulgaria’s Yuzhen tsentralen planning region (NUTS II), as well as the largest and most important city in Northern Thrace and the wider international historical region of Thrace. The city is an important economic, transport, cultural and educational center.[2]

In the antiquity it was originally a Thracian settlement before becoming a major Roman city. In the Middle Ages, it retained its strategic regional importance, changing hands between the Byzantine and Bulgarian Empires. It came under Ottoman rule in the 14th century. In 1878, Plovdiv was made the capital of the autonomous Ottoman region of Eastern Rumelia; in 1885, it became part of Bulgaria with the unification of that region and the Principality of Bulgaria.

Plovdiv is situated in the southern part of the Plovdiv Plain on the two banks of the Maritsa River. The city has historically developed on seven syenite hills, some of which are 250 m high. Because of these seven hills, Plovdiv is often referred to in Bulgaria as “The City of the Seven Hills”.

Plovdiv is host to economic and cultural events such as the International Fair Plovdiv, the international theatrical festival “A scene on a crossroad”, the TV festival “The golden chest”. There are many remains preserved from Antiquity such as the Ancient amphitheatre, Roman odeon, Roman Stadium, the archaeological complex Eirene and others. (Wikipedia)

Szófiába beszökött az ősz…  kutyát sétáltatunk a Jurij Gagarin utcában, egy kiégett totózó-pavilon és egy dinnye-árús standja mellett elhaladva a füstös, furcsa, bús, üszkös romok láttán egy gyönyörű Ady-vers jutott eszembe… 

Ady Endre: Párisban járt az Ősz    

Párizsba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párizsból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt,
én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

1907.

Endre Ady: Autumn passed through Paris (English)

Autumn sliped into Paris yesterday,
came silently down Boulevard St Michel,
In sultry heat, past boughs sullen and still,
and met me on its way.

As I walked on to where the Seine flows by,
little twig songs burned softly in my heart,
smoky, odd, sombre, purple songs. I thought
they sighed that I shall die.

Autumn drew abreast and whispered to me,
Boulevard St Michel that moment shivered.
Rustling, the dusty, playful leaves quivered,
whirled forth along the way.

One moment: summer took no heed: whereon,
laughing, autumn sped away from Paris.
That it was here, I alone bear witness,
under the trees that moan.

Szófiába utazom, távolsági busszal. Természetesen most is egy nagy rohanás volt a pályaudvarra, mert annyi mindent kellett elintéznem, hogy majdnem kifutottam az időből. Délelőtt posta, majd a Mai Manó Ház, ahol a Fotóművészek Szövetségétől felvettem az NKA támogatásom e havi részét. Aztán a Digitáltechnika, ahova a szinte egyszerre összeomlott összes számítógépeket (Katáé, Ildié, enyém) bíztam Zsolt kezeibe, és most kettő készen lett, elhozom. Utána rohanok monitort nézni a Fáy utcába, majd Mediamarkt, ahol billentyűzetet, egeret, és egy MP3-as lejátszót rakok a kosárba. Gyors összepakolás, a két nehéz kofferrel (benne monitor, számítógép, tartozékok, stb.), meg a notebook-kal rohanok a népligeti buszvégállomáshoz. Szinte az utolsó percben bukok be buszállásokhoz, de a Prágából érkező GROUP felirattal ellátott busz még sehol. Érdeklődök, még Szófiát is felhívom, senki nem tud a járatról. Egy órás késéssel végül megérkezik, felszállok. 50 euró az utiköltség, kevesebbe kerül, mintha saját kocsimmal utaznék, és nem olyan fárasztó. Póbálok tanulni, de lekapcsolják a világítást. Marad a DVD-film bámulás, egy elég rossz monotoron, a hang nem jut el hozzám, kikövetkeztetem a párbeszédeket, időnként elszundítok. A NIKON Coolpix most is a zsebemben, Szerbiában, Bulgáriában a megállásoknál fényképezek. Kihalt, rideg autóparkoló, magányos lámpaoszlop, éjjel is forgalmas benzinállomás, rosszkedvű, kialvatlan emberek, lepusztult gumijavító, stb. – a magány és otthontalanság, egy elnyűtt élet képei kerülnek lencsevégre. Közel 12 órás út után, hajnal hatkor érkezünk Szófiába, ahol Ildikó már vár a buszpályaudvaron. Újra otthon vagyok…

Ildivel elmegyünk a bolhapiacra, amit az Alexander Nyevszkij székesegyház melletti téren találtunk meg. Van itt minden: smaragd gyűrűtől a gázálarcig, rendszámtáblától az útlevelig, ágyúhüvely-dísztárgytól a harisnyakötőig… Az egyik standon fényképezőgépek, mellszobrok, kiskanalak, órák és csengők társaságában Sztálin, Hitler, és Lenin pózolnak egymás szomszédságában. Vannak giccses tájképek, ikonok, zseniális alkotások is. Legnagyobb felfedezésünk két kortárs festőművész, Georgi Marinov és Plamen Dianov, akiknek a képei teljesen elbűvöltek bennünket.

Георги Димитров Маринов – Годимар

Роден 1955 г. В София. Занимава се с модерна живопис повече от 25 години. Ученик е на известния художник Васил Кюркчийски и след това на проф. Койо Дончев. Правил е много самостоятелни изложби в Кипър, Гърция, Франция, Канада, Австрия, САЩ. Картините му се намират в много частни колекции.

Γεώργκι Ντιμιτρόβ Μαρίνοβ

Γεννήθηκε το 1955 στη Σόφια. Ασχολείται με τη μοντέρνα ζωγραφική ακόμα και περισσότερα 25 χρόνια. Είναι μαθητής του διάσιμου ζωγράφου ο Βασίλ Κιορκτσίσκι και μετά του διδάκτωρ Κόγιο Ντόντσεβ. Εχει πραγματοποιθεί πολλές εκθέσεις της Τέχνης στην Κύπρο, στην Ελλάδα, στην Γαλλία, στον Καναδά, στην Αυστρία, στις ΗΠΑ. Τα έργα του βρίσκονται σε πολλές ιδιοτικές συλλογές.

Szófia. Az Alexander Nyevszkij székesegyház mellett, a Shipka utcában található bolhapiac kincseket is rejt: Plamen Dianov festőművész képei előtt (Photo: Eifert János)

Szófia. Isztok, Diplomata-negyed, Jurij Gagarin utca. Járom a kis utcácskákat a lakásunk környékén. Kutyát sétáltatok, fényképezek, motívumokat gyűjtök. Úgy gondolom, részletekből áll össze az egész. Szófiát nem idegenforgalmi prospektus számára fényképezem, hanem magamnak. Az igazi arcát keresem…

Ma este az amarikai Irving Louis Lattin Blues Band adott “fergeteges” koncertet. Irving Louis Lattin (vokál, gitár), Craig Dreyer (fuvós), Chris Parks (basszusgitár) és Adrian Harpham (dob) szószerint táncbahívta a közönséget, köztük bennünket is.

http://www.youtube.com/watch?v=q890xf_6VZM

http://www.youtube.com/results?search_type=search_playlists&search_query=Irving+Louis+Lattin+Blues+Band&uni=1

http://www.youtube.com/watch?v=Iw2BdX8230Y

Ma este a magyar Four Bones Jazz Combo együttes kezd a szabadtéri színpadon. Az előadás kezdete előtti próbán még szakad az eső, Móger Ildikó így fogadja az együttes tagjait. Dr. Emil Iliev, a jazzfesztivál igazgatója és asszisztense, Stefi nyugtatja a zenészeket. Mindig így kezdődik – mondják – aztán minden jóra fordul, még az időjárás is. Aztán így is lett…

Kezdetkor még vizesek a padok, foghíjas a nézőtér, ernyőerdő meredez. Koncert közben az egész nézőtér zsúfolásig megtelik, az esernyők is lekerülnek… A közönség vastapssal búcsúztatja a Four Bones Jazz Combo tagjait, Móger Ildikó bolgárul mond “zárszót”. Szép este volt, szép magyar sikerrel…

  Kiket hallhattunk?

A Four Bones Harsonakvartett 2002-ben alakult, Zeneakadémiát végzett tagjai igazi elkötelezettjei elegáns és különleges hangszerüknek.

A zenekar megalakulása óta számos hazai és külföldi zenei rendezvényen és fesztiválon adott nagy sikerű koncertet. Többek között rendszeresen fellépnek a Múzeumok Éjszakája programjain, több nagysikerű koncertet adtak a Sziget Fesztiválon, a Múzeumok Majálisán, a Plein Art Kortárs Művészeti Fesztiválon, a Söndörgő Fesztiválon, felléptek a Művészetek Palotájában, a Zeneakadémia Nagytermében, a Ludwig Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban, a Francia Intézetben. A zenekar külföldi koncertjei során eljutott már többek között Ausztriába, Angliába, Romániába, Németországba, és meghívást kapott a Nemzetközi Harsonaszövetség (ITA) által megrendezett 2006-os birminghami harsonaverseny és -fesztivál döntőjébe. A repertoár széles skálán mozog, a korai reneszánsztól egészen a 21. századi kortárs zenéig, a klasszikus melódiáktól a könnyed ritmusokon át a jazz világáig.

A zenekar sokoldalúságáról tett tanúbizonyságot, amikor 2007 júniusában olyan, több művészeti ágat felölelő produkciót mutatott be a Művészetek Palotájában, mellyel a megszokottól teljesen eltérő, új műfajt teremtettek. Mindez olyan elismert művészek közreműködésével valósult meg, mint Nagy János zeneszerző-zongorista, aki egyben a darab szerzője is (Impressziók), Palya Bea énekesnő, Karafiáth Orsolya költőnő és Kovács Tamás “Tobzi”. Az előadást fotóművészek munkája tette még érdekesebbé. Az együttes az utóbbi időben jazz formációként is több jelentős koncertteremben mutatkozott be, olyan nagyszerű zenészek társaságában, mint például a kiváló hangú Gereben Zita énekesnő.