FOTÓMAGAZIN 1992. december

Porpáczy Éva: Befellegzett a diaporámának?

Képek:

Dozvald János: Orient Express

A váci diaporámafesztiválon, előtérben Dozvald János (Eifert János felvétele)

Eifert János: Tűztánc (1-3) 

Külföldre indulok, Rábafüzesnél lépem át a határt.  A fényképezőgépem mellett viszem a diaporámavetítéshez szükséges eszközöket. A magyar határon átkelve, a vámosnál lebélyegeztetem a Kiviteli nyilatkozatot: 1 db NIKON F-801S fényképezőgép, 2 db NIKON AF-objektív, 2 db KODAK Carousel S-AV 1050 diavetítő, 10 db körtár, diaporáma műsor diáival, SD Monitor II., SIMDA F 101 szinkronizátorok, 1 db TASCAM 424 Portastudio magnó, 1 db erősítőláda két hangfallal…

Magyar Design 92, szerkesztette, tervezte: Kulinyi István (Magyar Design Kulturális Alapítvány, Budapest, 1992)

Eifert János: Múló idő 1-2. / Past Time 1-2. (Austria, Wien, Schönbrunn, 1983-1987)

A könyv szerkesztője, tervezője Kulinyi István  grafikus, Innsbruckban, 1945-ben született. 1973-ban végzett a Magyar Iparművészeti Főiskolán grafikusként. Alkalmazott grafikával, designnal, képzőművészettel egyaránt foglalkozik. 1985-ben megszervezi az artplay alkotóközösséget. Ebben az időszakban készül el a Mobil-mozaik képrendszer. 1991-től az advertronnál művészeti vezető, 1992-től pedig a kreativ Design Stúdiónál. 1992-ben beindítja Györgyi Jánossal a “Magyar Design Kulturális Alapítványt”-t. Munkáit rendszeresen mutatja be itthon és külföldön, önállóan eddig Budapesten, Bécsben, Münchenben, Göteborgban, New Yorkban, Los Angelesben állított ki. 1992-ben a “Magyar Design 92” című könyvet szerkesztette. (A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából – http://hu.wikipedia.org/wiki/Kulinyi_Istv%C3%A1n )

Zseni és János, portréfilm Jung Zseni és Eifert János fotóművészekről. Magyar televízió, 1992. május 30.  22:30

 „A művészházaspár a nemzetközi élvonalba tartozika fotóművészet számos ágában, például az aktfotográfiában, a táncfotózásban és a diaporámában. Közreműködnek: Eichner Tibor, Hágai Katalain balettművészek, Popper Péter pszichológus, Tóth János filmoperatőr, Kocsis Magdolna, Jiraszek zsuzsafotómodellek. Riporter-szerkesztő-rendező: Gém György. Producer: Várkonyi Gábor és ifj. Elek Ottó

János Eifert Dance Photographer (MTV 1992)              János Eifert Nude Fine Art Photographer (MTV, 1992)

A portréfilm forgatásakor (Budapest, Ménesi út), a képen balról jobbra: Jung Zseni, Eifert János, Bogdán László operatőr, Gém György rendező, Tóth János operatőr

Kurír, 1992. május 18., hétfő

FOTÓKÖRÚT

Két hét alatt bejárta Európát. Diaporáma-bemutatókat tartott és kiállításokon vett részt a fotográfiáival, fényképezni tanított és találkozott a sajtóval. Az operaénekesek, a Nyugaton is kedvelt írók és néhány képzőművész között, ő az a fotóművész ma, akiről egyre több európainak jut eszébe Magyarország. (Nem szabad az efféle szimpátiaébresztést lekicsinyelni. Sok kis baráti pillanatából áll össze a nagy gazdasági segítség.)

Eifert Párizsba ment először, ahol a Raspail Galériában szerzői estet tartott népes közönség előtt, nagy sikerrel. Utána Belgium következett, ahol Mechelenben a fotónapokon, feleségével, Jung Zsenivel együtt állították ki a műveiket, s ahol a nemzetközi diaporáma-fesztivál zsűrijének tagja volt. (A bemutatón magyar siker született: Bányai Gábor – a tévé hang-mérnöke – a nagydíjak egyikét nyerte el, míg Tám László és Kovács Sándor ezüstérmesek lettek egy-egy kategóriában.) A következő állomás Genf volt, ahol két modellel bemutatót tartott az érdeklődőknek: hogyan állítsák be, világítsák meg a fotografálni kívánt személyeket. „Kicsit színház ez – vallja a művész –, hiszen két idegen emberrel való bensőséges kapcsolatom kialakítását kell mások előtt feltárnom. Nem a fotografálás a döntő. Ilyenkor nincs is film a gépben.”

Belgium után Bécs következett. A Fotoatelier Christine-ben nyílt önálló kiállítása Eifert Jánosnak, amit a híres kolléga, Peter Baumann nyitott meg.

Nem tudom, hány barátot szerzett Magyarországnak ez a nyugati körút, és ez hány márkát fog jelenteni az idegenforgalom számára az idén vagy jövőre, de minden pfennig jól jön…!         

N. G.

A képen: Peter Baumann, Frau Christine és Eifert János

Das “Fotoatelier Christine”
lädt zur Vernissage des europaweit anerkannten Fotokünstlers
János Eifert
Beginn 19 Uhr
am 6. Mai 1992 im “Fotoatelier Christine”,
1130 Wien, Speisinger Straße 81.

Musikalische Begleitung von Alison Kamm (Gesang) und
Elias Fuchs (Laute).
Die Ausstellung wird eröffnet vom international bekannten Fotografen
Peter Baumann.

Den Ehrenschutz übernimmt der Ungarische Botschaftsrat
Prof. Dr. Béla Balázs.

  Photo: Louis Smet

Expose Hongaarse fotograaf Janos Eifert – Mechels Cultureel Centrum, Belgium, 1992. április 18 – május 18.

Eifert János fotókiállítása a Benelux Fotosalon és a Festival International de Diaporamas programjában, Mechels Cultureel Centrum, Mechelen, Belgium 1992. április 18 – május 10. Megnyitotta: Jacques Denis

PTT Paris

Un soir, un auteur

János Eifert, de Budapest

Studio Raspail 216, bd Raspail, Paris 14éme, le mercredi 15 avril 1992 á20 h 45, en présence de I’auteur, qui répondra á vos questions.

Participation aux frais : 20 francs. (entrée gratulte pour les membres du club)

Programme au verso.

Le diaporama hongrois nous propose des ceuvres sans texte, qui tendent á I’universalité gröce á leurs images symboliques, au pouvoir d’évocation de la musique et á I’expressivité du fondu-enchainé. János Eifert, I’un des Grands du diaporama hongrois d’aujourd’hui, a vu ses réalisations partout plébiscitées par les jurys et le public (entre autres, le prix du public du gala des PTT de Paris en 1991).

Programme:

Présentation – Janos Eifert, photographe professionnel, grand amateur de diaporama.

Enseigner et apprendre – L’auteur et sa femme enseignent dans un workshop international. Mais comment apprendre á faire une bonne photo?

Lexique géographique – Une série didactique pour les enfants.

Masques – Notre visage est comme un masque, exprimant plus ou moins de nos sentiments. De carnaval ou rituels, les vrais masques vivent quelquefois leur propre vie…

Hard rocks – Dans des images vibrant aux rythmes tendus de musiques rock, apparaít I’homme absorbé par ses angoisses, ses pensées, ses relations difficiles avec la nature.

Carnaval de Venise – La place St Marc se peuple chaque année en février d’étranges figures masquées, déguisées, mystérieuses, qui évoquent le Moyen-Age et le docteur Peste luttant contre la mort noire qui décime la population.

II était une fois un village – En Roumanie, le ‘plan d’aménagement du territoire’ visait á démolir des milliers de villages et á transplanter des millions de personnes, alors que, ailleurs, Ion s’efforce de sauver valeurs folkloriques et traditions ethniques.

Retour sur le passé – La mémoire d’un vieillard fait un retour sur le passé, les voies du train résonnent dans le paysage qui glisse. Visages, symboles, références en sourdine s’emmélent et I’áme poursuit son chemin dans un monde surnaturel.

Compte rendu (Situation Report) – Comment la construction d’un barrage ébranle I’économie fragile de la Hongrie, détériore I’environnement et perturbe la vie de la population, des oiseaux et des arbres. Les soins quotidiens étouffent ceux de I’avenir…

Je présente ma femme – Elle aime vivre loin du bruit du monde, avec ses chats, ses plantes, ses amis. Elle aime aussi les bains de soleil, les jolies robes et la musique. Artiste, elle a un nom pour ses photos de nus. Comment est-elle en réalité ? J’essaie de vous la présenter.

Danse du feu – Le feu, I’amour, la femme…

Külföldre indulok, a PTT de Paris meghívására. Diaporámaestem lesz Párizsban, április 15-én: Un soir, un auteur – János Eifert, de Budapest. Helyszín: Studio Raspail (216, bd Raspail, Paris 14éme). A fényképezőgépem mellett viszem a diaporámavetítéshez szükséges eszközöket. A határon átkelve, Hegyeshalomnál lebélyegeztetem a Kiviteli nyilatkozatot: 1 db NIKON F-801S fényképezőgép, 2 db NIKON AF-objektív, 3 db KODAK Carousel S-AV 1050 diavetítő, SD Monitor II., SIMDA F 101 szinkronizátorok, FOSTEX X-15 Multitracker… Aztán átlépve a határt, szinte megállás nélkül irány Franciaország…

De Streekkrant, donerdag 9 april 1992 (Mechelen, Belgium)

Wereldvermaarde fotografen exposeren in Cultureel Centrum

Vanaf 18 april kan je in het Cultureel Centrum A. Spinoy het werk van tal van buitenlandse fotografen bewonderen. De organisatie van dit prestigieus internationaal fotosalon is in handen van de Koninklijke Mechelse Fotokring en loopt tot en met 3 mei.

 …Eén van de kunstpareltjes van de Hongaarse fotograaf Janos Eifert, die woensdagavond 22 april in het Mechels Cultureel Centrum voor de belangstellenden zelf tekst en uitleg over zijn werk zal verschaf­fen…

 … Ook Janos Eifert, haar echtgenoot, is van de partij. Die zal op woensdag 22 april om 20 uur een persoonlijke begeleiding doen van de werken van hun beiden. De tentoonstellingszalen van het Cultureel Centrum aan de Melaan zijn van 18 april tot en met 3 mei tocgankelijk op zaterdag, zondag en 1 mei van 14 tot 21.30 u, ‘s woensdags van 18.30 tot 21.30 u cn maandag en donderdag telkcns van 18.30 tot 21.30 u. De toegang is vrij. Voor inlichtingen kan men terecht bij Jacques Denis, 015/20.24.30.

Sandra S.

Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.

 Örök farsang

 „Istenemre, milyen boldog lennék, ha egész életemben ezt a várost járhatnám…

Város, ahol az élet folytonos vigasság”

(Hemingway)

Sok éve, életemben először Velencé­hez közeledvén a kocsiban arra gon­doltam, amire előttem már sokan, hogy hiába olvastam össze mindenfé­lét, hiába böngésztem heteken át a tenger királynőjét bemutató albumo­kat, az Arany Bazilika mozaikjait, hi­ába ismerem Canaletto szépséges gondolás képeit – sehogy sem sikerül elképzelni magát Velencét. Milyen az, ha egy város a vízre épült, hogyan zajlik az élet a lagúna-utcákon, mi­lyen lehet az, ha az ember otthoná­nak küszöbét a kanális vize csapkodja. Hogyan lehet vaporettóval mun­kába járni, gondolával vásárolni? Éjjel kettőig tartott az ismerkedő séta, ami azután kora reggel folytatódott, de a kulisszaváros közelről is – távoli maradt. Később aztán megértettem, hogy Velencét éppen ez az elképzelhetetlen, valószínűtlen valóság teszi Velencévé. Hogy a tenger ölébe épült mesevárosban semmi sem igazi. 150 vízi utcája, 117 szigete, 400 hídja, megannyi palotája – mintha mind csak meseország kulisszája lenne.

S ha ez így van nyáron, szikrázó, vakító fényben, a tömegeket hömpö­lyögtető turistaszezon derekán, vajon hogyan foszlik szerteszét a valóság a sejtelmes farsangi éjszakákon? Amikor a tanárból herceg lesz, a gépírólányból az éj királynője, és az élő, esendő emberi arc szeplőit, redőit szoborszépségű aranymaszk ta­karja…

A velencei karnevál az álmok forga­tagos fesztiválja. Festői farsangzáró felvonulás. Ahol mindenki főszereplő és statiszta, ahol – szemtanúk szerint – több a külföldi vendég, zarándok, turista és fotós, mint a mulatni vágyó velencei. Es mégis, Velence népének örök ünnepe marad ez a szűnni nem akaró örömszertartás, a maszkoknak ez a szemet-szívet gyönyörködtető parádéja.

Volt idő, amikor a Doge tiszte volt, hogy aranyozott gályáján a lagúnák nyílásához érve vízbe hajított aranygyűrűjével újra meg újra eljegyezze az Adriát Velencével. Később a nép erős emberei emberpiramisokat épí­tettek és a város piros betűs napjain, a hidakon vívták látványos ökölvívó csatáikat. Azután szarvaiknál megpányvázott bikákat hajszoltak keresz­tül a tereken. Ez is hozzátartozott a karneválhoz.

Velence januártól januárig hol a vá­ros és a tenger szimbolikus házassá-gát, hol a pusztító pestisjárvány elvo­nultát vagy egyszerűen a böjttől való búcsút ünnepli. Július harmadik he­tében lampionos, zászlós csónakok ezrei szelik, tűzijáték-fényesőben a vizet. Augusztusban zenés gondola-karavánok utasai integetnek a csator­na két partján állóknak. Szeptember, immár két évszázada, a regattaverse­nyek hava. Novemberben az 1630. évi pestisjárvány elmúlásának emlé­kére hajóhidat vernek a Salute temp­lomhoz. A jelen ünnepe Velencében a világsajtót és sztárokat vonzó filmfesztivál, és a képzőművészeteknek kétévente irányt, törvényt, divatot szabó Biennále.

De mindez szerény, mondhatni családi ünnepség a februári karneválhoz képest. Amelyről sokan tudják, hogy az ókori Rómából származó né­pi ünnepség, ám még a szakemberek sem döntötték el, honnan kapta a nevét. Az egyik forrás a „Carus Navalist”, a jelmezes tömeg hajót ábrá­zoló szekerét idézi, a másik a húsha­gyásra, a „Carnem levare”-re hivat­kozik. Ám a táncolókat nem gyötrik filológiai problémák. Ők legfeljebb az új év és a természet újjászületését érzik a zsigereikben, az izmaikban és a szerelmet ébresztő farsangi éjsza­kán a szívükben is. Amikor a szobrá­szi tehetséggel rendelkező maszkfes­tő mester művészetének hála, saját köznapi énjüket elrejtve róják a körö­ket, járják selyemben, bársonyban a táncot, addig, amíg hajnaltájt min­denkiről lehull az álarc. De sok iga­zán boldog és szerelmes velencei nem várja meg a derengést: a csillagfé­nyes, lampionos éjszakák sötétjében, álarc nélkül, Velencében is forróbb a csók.

Földes Anna

 Fotó: Eifert János

Magyar Hírlap, 1992. február 8. Ahogy tetszik A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA

Eifert János diaporámáiból

Eifert János megbecsült fotóművész, aki több mint két évtizede vesz részt hazai és nemzetközi tárlatokon. Számos értékes díjat mondhat a magáénak, mint például az Europa ’77 díjat, a Niépce plakette vagy a Honoris Golden Eye-t. Hat nagy tárlata volt: Szerelmem, a Tánc, Különös dimenziók, Vallomások a Tiszáról, Légszomj és New York címmel. 1985 óta foglalkozik diaporámával is. Ebben a nálunk alig ismert fotóművészeti műfajban Európa legjelentősebb alkotói közé tartozik, a világon mindenütt jegyzik műveit. 1989-től a Photographic Society of America tagja. Eifert Jánossal készült interjúnk a IV. oldalon olvasható.

Eifert János titkos sikerei

A diaporáma diszkrét bája

 Nem sok olyan magyar művész akad, aki két év leforgása alatt húsz rangos nemzetközi fesztiválról huszonhét díjat hozott haza, köztük tizenöt nagydíjat, első helyet, fesztiváltrófeát és hat közönségdíjat. Eifert János fotóművész a diaporáma Európa-hírű alkotója, de nem hogy műveinek sikereiről, még magukról a művekről sem sokat tud a hazai közvélemény.

 Mi tagadás, én sem ismertem a nagy sikerű kompozíciók közül egyet sem. Mentségemre szólva, nem jártam mostanában sem Franciaországban, sem Ausztráliában, sem Belgiumban. Az egyetlen hely, ahol manapság Ma­gyarországon láthatóak Eifert János diaporámái, az a művész műterme… A Helyzetjelentés tárgyilagos lírája, a Tűztánc sodró erejű hangulata kellő magyarázat a nemzetközi fesztiválsike­rekre.

—   A zsűrik döntése mindig az adott pillanat hangulatától függ, a díj szerintem arra való, hogy az embert ösztönözze komolyabban venni a munkáját — mondja Eifert János.—Persze, a díjak adnak némi kárpótlást. is a sok-sok erőfeszítésért. Meg – és nem sértődöttségből mondom – a hihetetlen közömbösségért is, amelyet az ember itthon tapasztal. Tudom, hogy a közönségnek kisebb gondja is na­gyobb, mint a diaporáma, de hogy a szakmabeliek is érdektelenek, az na­gyon fájdalmas. Irigykedő megjegyzé­seket, gratulációt ugyan kapok, de a pályatársak közül összesen hárman mondták, hogy annyit hallottak már a munkáimról, szeretnék valahogy megnézni. Lehet, hogy ez a „valahogy” a kulcskérdés… A diaporámának mifelénk nincs nyilvánossága. Ez most kortünet nálunk, és na­gyon remélem, hogy ha enyhülnek az anyagi gondok, újrarendeződnek az értékviszonyok, másképpen lesz. Addigra majd rájönnek az emberek, hogy – mondjuk – szép autót gyártani, ahhoz kultúra kell, amelynek, a többi művészeti ág mellett, a fotóművészet is részese. A művészetek fontosságáról tudomást nem venni, valószínűleg csak olyan szorult gazdasági helyzetben lehetséges, mint amiben most élünk. Legutóbb Münchenben, a Multimédia fesztiválon ámultam az ér­deklődésen, amely megtöltötte a ren­dezvény hatalmas csarnokát, annak ellenére, hogy a belépődíj elég borsos összegű – három napra 70 márka – volt…

— Mégsem valószínű, hogy a diapo­ráma a mostani helyzet áldozata. Soha-sem volt igazán előtérben.

— Ennek sokféle oka van. Talán már maga az elnevezés is, amelyet a franciából minden honosítás nélkül vettek át. A diaporáma a fotóművé­szet egyik műfaja, sajátos megjelenítési eszközökkel. A képeket – hang kísé­retében – vászonra kell vetíteni, áttűnéses technikával, két vagy több géppel. A világkiállításokon 125 Ko­dak vetítő, több mezőre, hatalmas vásznakra vetít… Akkor már multiví­ziónak, multiimage-nak nevezik.

— Ön milyen magyar nevet adott volna a műfajnak?

—   Adtam is, mert a diaporáma műsoraimat — saját stílusomból kö­vetkezően — kép-hang-színháznak, képszínháznak nevezem.

— Amíg a műsorát néztem, az ju­tott eszembe, hogy vajon költő akart len-ni, mielőtt fotós lett volna? Nekem úgy tűnt, ezek a diaporámák a költészethez állnak a legközelebb.

—  Nem jár messze az igazságtól. A diaporámának különféle kategóriái vannak, mindegyik másféle benyo­mást tesz a közönségre. Jellegük sze­rint szervezzük látvánnyá a diaporá­mákat alkotó fényképeket. Az a jelképrendszeren keresztül kialakított költői nyelv, amely a képeimre jellem­ző, meghatározza az én diaporámáim stílusát is. Az állóképek szaggatottsága egé­szen sajátossá teszi a diaporáma költésze­tét. Talán emiatt rajonganak érte azok, akik szerte a világban kedvelik.

–      A kiállítások rendezésekor is úgy rendelik egymáshoz a képeket, ahogy a kiállítás tematikája és a kiállí­tás rendezője a kompozíciót megkí­vánja. Egy dinamikusan jobbra futó kép után nem lehet ugyanezt a formai jegyet megismétlő fotográfiát felakasz­tani, és nagy szükség lehet a kevésbé jelentős felvételekre is. A jó kiállítás nem egyszerűen jó képekből áll, mert a sok jó kép együtt még kiadhat egy rossz tárlatot… Szerkeszteni kell. A diaporáma összeállításakor a szerkesz­tés, a dramaturgiai gondolkodás alap-vető fontosságúvá válik, hiszen itt a nézőnek nincs meg a szabadsága a lát­vány szelektálására. Én döntöm el, hogy mi kap hangsúlyt, mit meddig láthat, és mi az, amit előbb, vagy utóbb néz… Ráadásul a diaporáma a látványon kívül a hanggal is hat, álta­lában zenével (néha zörejekkel), amellyel nagyon szoros kompozíciós egységben kell lennie. A néző számára meg van határozva, hogy mit lát és mit hall. Ez általában többéves gon­dolkodás eredménye. A Tűztánc négy és fél perc, de két évig készült. No, nem éjjel-nappal, csak minden szabad időmben. Meg kellett szervezni a hely-színt, a több száz gyertyát, a modelle­ket… Kutatnom kellett a zene után is. Manuel de Falla Bűvös szerelem című balettzenéjének egyik tételét akartam felhasználni, de nagyon nehezen talál­tam rá a lemezre.

— A zenét mindig saját maga válo­gatja?

— Igen, magam böngészek addig, amíg a megfelelő zenére nem találok. Általában én is állítom össze. Ha na­gyon bonyolult átúsztatásokat, zenei montázsokat követel a téma, akkor se­gítségül hívom a televízió egyik kitűnő hangmérnökét, Bányai Gábort. A vá­gási pontok összeillesztése nagyon gondos munkát kíván, komoly szakér­telmet igényel.

— Az már kiderült, hogy állandó fó­ruma nincs a diaporámának Magyaror­szágon. Akkor vajon hol tájékozódhatnak azok, akik érdeklődnek a műfaj iránt, netán akik művelik?

—      Ha valakinek erre van igénye, sajnos, csak külföldön elégítheti ki, Bécsben, Grazban, Párizsban, Mün­chenben vagy Epinalban… Nemcsak a nagy fesztiválokon, hanem a hétköznapokon is, például a televízióban. A televízióban néha nálunk is felhasz­nálnak diaporáma-részleteket, de ko­rántsem annyit és annyiszor, mint amennyit máshol. Pedig a diaporáma a maga néhány percnyi időtartamá­val szinte kínálja magát a műsorszü­netekre.

— Tudomásom szerint a világban reklámcélokra is szívesen alkalmazzák.

—      Nyilván ízlés kérdése, hogy hol tartják hatásosnak, hol idegenkednek tőle. Ott, ahol a szokásos reklámhor­dozók iránt már elfásult a nagyközön­ség, kétségtelenül felfrissíti a tévéhir­detéseket. Nálunk még nemigen al­kalmazzák.

—      Ezek az ön Európa-szerte sikeres művei nagyon munka- és anyagigé­nyesek. Kap valamilyen támogatást valahonnan, valakitől? Vagy a feszti­váldíjak fedezik a költségeit?

— Nincs támogatóm, de ez nem meglepő. Nálunk a művészeti mece­natúra még nagyon-nagyon nehézkes. A diaporámát a profik sem tudják profi körülmények között művelni. Dozvald János barátom, kitűnő fotóművész, aki valóban világszínvonalon műveli a diaporámát és erre tette föl az életét, nem tud Magyarországon megélni. Egyetlen megrendelést sem kapott. Kénytelen a munkaerejét eladni külföldre. A fesztiválok díjai elsősorban erkölcsi haszonnal járnak: egy serleg vagy egy váza aligha tekinthető másnak… Persze, volt, ahol nagydíj gyanánt egy Kodak vetítőt nyertem, vagy olyan összegű pénzdíjat, ami ele­gendő a következő fesztiválok nevezé­sére.

—  Ezek szerint ön sem a művészetéből él?

—  A fényképezésből élek. A dia­poráma „úri passzió”, ami pénzt visz, nem hoz… De azért hasznát veszem a hétköznapokon is: a dramaturgiai lá­tásmód, amelyet a diaporáma erősített meg bennem, segít a színvonalasabb képszerkesztői munkában.

VIRÁG F. ÉVA

Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 5. szám, 1922. február 1.   Szilágyi Éva: Kolostorok levegőben. Fotó: Eifert János

Valószínűtlen. Mesebeli. Nem égi, földi tünemény. Sziklaerdő. Ehhez fogható látvány másutt nemigen található. A Thesszáliai-síkság fölé sziklaoszlopok, sziklatornyok, sziklacsúcsok, különös képződmények emelkednek, s az ég felé törő kőtömbóriások tetejét egy-egy kacsalábon forgó vár, azaz kolostor koronázza. Mese, görög fabula illusztrációja? Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás-, pardon, az Égei-tengeren túl… így kellene kezdeni a Meteoráról szóló történetet. Walt Disney-díszlet is lehetne, de nem az, páratlan természeti csoda. Hellaszba általában a múlt, az antik világ emlékeit megismerni kívánók jönnek vagy Héliosz napisten és Poszeidon tengeristen imádói. E táj rendkívüli arculata ugyancsak messzi földről vonzza az embereket.

Az ország szívében rejlő Meteora lenyűgöző, feledhetetlen, fenséges, a sziklák keletkezésének történetéről legendák keringenek. Egy mitikus király kővé meredt őrsége – szól az egyik. A geológusok magyarázata: 50 millió évvel ezelőtt Thesszáliát tenger borította, a folyók évmilliókon át szállították a hordalékot, s ez betonszilárdságúvá keményedett. Amikor a síkságról el-tűnt a tenger, a több száz méter magas sziklakúpok, csúcsok, szirtek megmaradtak. A megközelíthetetlen sziklákon csak keselyűk tanyáztak. A XI-XII. században remeték, szent életű emberek vették birtokukba a sziklaodúkat. A kolostorok építése még váratott magára. E térség gyakran cserélt gazdát, rablóbandák garázdálkodtak, a rettegés, a bizonytalanság elől számosan a felhők fölé, a sziklatetőkre menekültek. Az első szerzetesközösségek a XIV. században léte-sültek. Valaha huszonnégy kolostor működött a sziklák tetején. Varlaam, az önsanyargató pap és társai a 613 méter magas kopár sziklacsúcs tetején kolostort létesítettek. Akárcsak a legendás Athosz hegyen, a szerzetesek itt sem tűrték meg a nőket. (A turisták ma sem járhatnak lenge öltözetben, ujj nélküli blúzban, sortnadrágban. Bő leplet, szoknyát kölcsönöznek az idelátogatónak.)

A vezető szerepet a Nagy Meteoron kolostor vitte. Fejedelmek, uralkodói családok, fő-úri méltóságok kegyeit élvezték a kolostorok, autonómiát, kiváltságokat, gazdag adományokat kaptak. Bár a kincsek nagy részét széthordták, ma is freskók, relikviák, ereklyék, kódexek, ikonok és egyebek utalnak e kolostorok hajdan volt nagyságára.

A Varlaam kolostorban naphosszat imádkoztak. Fonott kosárban, csörlőszerkezet segítségével közlekedtek a síkság és a sziklafal teteje között. Szédítő a mélység… a kosár ég és föld között lebegett, lengett. Évszázadok múltán, a kolostor restaurálásakor a ma is működő „őslift” jó szolgálatot tett. Ma már utak, gyalogösvények, lépcsősorok, keskeny kis hidak vezetnek az egykor megközelíthetetlen szent helyekre.

Egy fiatal pap komolyan, kötelességtudóan magyarázza, mit láthatunk az ikonosztázon, mit ábrázolnak a freskók… Bevallom, a turisták zömét jobban érdekli a szerzetesek ebédlője, a présház, a kolostor konyhája, raktára, a középkori kórház, az öregek menedékhelye, az, hogy milyen s lehetett itt az élet annak idején. Kattogtak a fényképezőgépek, próbálom emlékezetembe vésni a táj varázsát. Szédülök. Jólesik a sziklaorom hideg kövére ülni.

Az Ajiosz Sztefanosz-kolostor árkádos folyosóin fekete árnyak suhannak át. Apácák. Barázdált az arcuk, fejüket szigorú fekete kendő fedi, csak a szemük fénylik. Szerények és szolgálatkészek. Olyanok, mint a völgyben szamaragoló parasztasszonyok. Onnan jöttek – ide tartoznak. Kérges, kemény, kidolgozott kezükre téved a szemem. Isten egyik szolgáló-lánya egy pohár jéghideg vizet hoz. Úgy nyújtja felém, mint a legdrágább italt. Az is.

Nem a harang, a szimandri szólal meg, az árkád két oszlopa közé felfüggesztett vastag deszkalap ütése, a mély, méltóságteljesen szóló kongás jelzi: eljött a távozás ideje.

Az idős, kedves nővér néhány lépésnyire el-kísér. „Egyre kevesebben vagyunk, a kolostorok népe elapad, a papok, az apácák száma félelmetesen csökken” – panaszkodik. Ó itt marad, Isten közelében. Adio – búcsúzom. A turisták mindennapi áradata lassan elhagyja a sziklacsúcsokat. Néhány óráig csend és béke honol a kolostorok birodalmában. Másnap az-tán újabb invázió következik, turisták ostromolják meg a világ egyik csodáját, a „Ta meteora monasztiria”-t, a „kolostorokat a levegőben”. (-szilágyi-)

Fotó: Eifert János

MOGÜRT / Hungarian Trading Company for Motor Vehicles, reprezentatív naptár Eifert János fotóival, Budapest, 1992 január 1.

Tervezte: Nádai Ferenc

     MOGÜRT falinaptár, 1992. Fotók: Eifert János, Design: Nádai Ferenc

Read more