Kedves Judith, az az egyik kép, az erdőből, amit küldtél, rendkívüli… Elvarázsolt. Nem is annyira a kompozíciója, vagy a technikája, hanem inkább a “muzsikája” miatt… Képes vagy a dolgok mögé pillantani, és a rejtőzködő láthatatlant “megszólaltatni”. Mint Alessandro Baricco a Selyem-ben… A kis könyv, emlékszel, tőled kaptam New Orleansba utazásom előtt: “…Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnként zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg se mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika.”

Ezt a fehér muzsikát fedeztem fel most Adyban is, két gyönyörűséges versét küldöm, fürödj bennük, tisztulj tőlük. Ne keress bennük különösebb aktualitást, csak egyszerűen szépek…

Ady Endre

AKIK MINDIG ELKÉSNEK

FÉLIG CSÓKOLT CSÓK

Ady Endre

AKIK MINDIG ELKÉSNEK

Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomorú a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.
FÉLIG CSÓKOLT CSÓK

Egy félig csókolt csóknak a tüze
lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
sírva szaladunk
s oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
megbékült holtak,
de kell az a csók, de hí az a tűz
s mondjuk szomorúan:
holnap, majd holnap.