DUSA GÁBOR – 24 című kiállításának megnyitója 2014. április 3-án, 18:00 órakor a Nemzeti Táncszínház Galériájában.

Köszöntőt mond: Ertl Péter – a színház igazgatója

A kiállítást megnyitja: Halász Tamás, az OSZMI Táncarchívumának vezetője

Az eseményen részletet láthatnak a Duda Éva Társulat: After című előadásából

Dusa Gábor fotóművész egy év híján negyedszázada, 1990-ben kezdődött pályájának nyitánya egybe esett a magyar előadó művészet egy jeles korszakáéval. Sőt.

Koherens és jellegzetes világának alakjai egy csodálatosképp kinyíló univerzum hősei – életkortól, nacionálétól függetlenül. Függetlenül.

Szuverén, gondolkodó művészek, alkotók és előadók emblematikus, joggal jól ismert képeit láthatjuk e kiállításon, melybe (akárcsak bármely korábbiba, akárcsak magába az életműbe) bekerülni: presztízs. Dusa jellegzetes és hasonlíthatatlan képi világa, műalkotói, művésztársi tekintete a halhatatlanság felé kormányoz.

A jó (tánc)fotó emlékeztet, és emlékezni tanít. Úgy állítja meg az időt, hogy magában hordozza, felidézi és felmutatja a mozdulatot: az előző és a soron következő pillanatot, percet, órát, s bizonyos, kegyelmi esetekben a napot, évet, évtizedet. Ábrázolja a mostot, a jelent, mely – természetéből adódóan – mindig múlttá lesz. Egyfajta teljességet. Akkor is, amikor a láttatott és láttató test már nem engedelmeskedik, s amikor – egyszer, soká – már majd nincs is. A múlt, a jelen és a jövő fényképes emlékei köröttünk e térben, melynek sokrétű története van, mely történetben magunk is részesek vagyunk, lehetünk. (Halász Tamás)

Herbst Rudolf, Kapusy György, Arató Balázs és Eifert János felvételei

A good (dance)photo makes us remember and teaches us how to remember. It stops time in a way that it embraces, evokes and elevates the movement: the previous and the following moment, minute and hour, moreover, in certain merciful cases the day, the year and the decade. It represents the present which – in terms of its nature – will always turn into past. It represents a certain completeness, even if the body does not obey anymore and when it – after a while – ceases to exist. We are surrounded by the photographic memories of the past, present and future which has a multi-faceted story in which we can take part as well. (Tamás Halász)

Duda Éva Társulat: After (Eifert János felvételei)

Halász Tamás megnyitójának teljes szövege:

24

Huszonnégy: nem kerek szám, ilyenre bármiféle jubileumot építeni nem szokás.

Huszonnégy: a nap óráinak száma, amely a teljesség, a kiteljesedés, a szakadatlanság jelentését hordozza. A körforgást, mely az éjszakától a pirkadaton, a reggelen, a nappalon, a délután szürkületén át újból az éjszakába érkezik. Rafináltan megválasztott szám és cím ez, kvázi évforduló: Dusa Gábor fotóművész pályájának eddigi tartama, években mérve. Huszonnégyszer háromszázhatvanötször huszonnégy. Kétszáztízezer kétszáznegyven óra: ennyi idővel ezelőtt indult e pálya, persze, nem hajszálpontosan.

Dusa Gábor – kit majdnem ennyi ideje van szerencsém ismerhetni – huszonnégy per hétben fotós, hogy kor- és stílszerűen fogalmazzak. Olyan művész, aki akkor is a teleobjektíven keresztül szemléli a világot, amikor leereszti azt a szeme elől. Nem a (ki tudja, talán ő sem, hogy huszonnégy év alatt hány) fotóspróba sötétjében kapcsol bevetési üzemmódra, hanem folyamatosan abban van. Értő szemű nézőként, éles szemű művészként ezért megadatik számára két csoda. Az egyik a teljes ívek látása: pályákat követ, alkotói- és életpályákat, egyes modelljeiről talán kezdőként csinálta első fotóját és tegnap a legutóbbit. Követ és történetet ír, történetet fényképez. Jelen van és megörökít.

A másik csoda, amiről néhány nap híján két éve elvesztett, közös barátunkkal, a nagyszerű fotóművésszel, Koncz Zsuzsával beszélgettem egyszer, a megérzésé. Amikor a fotós, alanyának, alanya művészetének alapos ismeretében, néhány tizedmásodpercre előre, szinte látomásként megérzi, mi következik. Persze, ez utóbbi sem egyszerűen csoda. Kell hozzá a terep és hősei alapos ismerete, kivételes jártasság, műveltség, alázat, azonosulási képesség.

Kell hozzá a tapasztalat, a türelem és szakadatlan figyelem: emelkedések és bukások, kezdetek és folytatások ismerete, felismerése. Ahogy mondani szokták: bele kell tenni egy életet. Legelőbb is a magunkét, aztán sokakét másokét is

Ahogy a fotós a sötétben, a színpad peremén, gépével kezében ül, egyszerre vadász, pszichológus, bíró és történész… és még hány szakmát sorolhatnék, a hóhérig bezárólag.

Napokat lehetne beszélni itt – nyugodjanak meg, nem teszem – arról, hogy milyen leleplező, beigazoló, megerősítő, vagy épp elbizonytalanító ereje van a képnek. Egy kifejezéstelen tekintet, egy úgy felejtett kar, egy bicsakló mozdulat, vagy egy évtizedek múltán is perzselő szempár, egy pompás rüszt, a papírt is átszúró, pompás lendület – ez marad.

A fotós a legillékonyabb művészet, a tánc művelőinek leghűségesebb társa, ha megvan a kémia. Dusa Gábor részéről ebben nincs hiány: képességei kiadják a teljes Mengyelejev-rendszert, amint ez a tárlat – hogy hasonlatban maradjak – maga a kristályrács-szerkezet.

Alaposan ismerem ezt az életművet: látom, amint újabb és újabb kiállításokon egyre nemesedik esszenciája: a best of-válogatásba újabb darabok érkeznek az évek során, míg mások kihullanak. De a lényeg ugyanaz: a megragadott idő bravúrja, egy alkotás, vagy akár egy életmű egyetlen képkockába sűrítése, összegzése. A kérlelhetetlenül múló idő bűvös megakasztása

A falakon, körülöttünk Dusa Gábor emblematikus fotói: van köztük számos, amely már jó ismerősünk, plakátokon, címlapokon csodálhattuk őket. Némelyik nagyszerű vendégjátékok kapcsán született, a hazai hősök közt újdonászokat, sokat bizonyított nagyságokat, ikonokat és aprószenteket egyaránt látunk, ha szertepillantunk

Megvizsgálhatunk jól ismert arcokat, testeket, de számos olyan művész alakjával is találkozni itt, aki a világ túlsó végén teszi most éppen a dolgát, talán soha többé nem jár Magyarországon, és fogalma sincs arról, hogy egy most nyíló tárlat látogatói most őt nézegetik egy hajdani vendégjátékon készült fotón. Látunk itt élőt és látunk már bizony holtat is: a torkom elszorult Nigel Charnok portréjától, amely a néhai nagy brit nyolc évvel ezelőtti vendégjátékán készült.

Egyes képek hőseit csak a legavatottabbak tudják azonosítani, vagy azok se: egy kézfej, egy talp csupán, mit látunk. Magát a táncot. A táncoló test emlékművét. Ezekről a képekről egy régi és felejthetetlen emlék jut az eszembe. Egy antik görög romvárosban jártam és az ösvény minden négyzetcentiméterét beborító cseréptörmelékben egy amfora letört nyakára lettem figyelmes. Felvettem a földről és a test és a csorba edényfül illesztésénél, a kiégetett agyagban megpillantottam a kétezer évvel ezelőtt dolgozott fazekas mély és tisztán kivehető ujjlenyomatát.

Dusa Gábor kortársunk, napjaink fotóművésze. Ám mindaz, amit megörökít, a keze, az esze és a szíve képességeivel a jövőbe szárnyal tovább, hogy ott múlttá legyen, a mát őrizze, a mostról beszéljen a leszben. Tánctörténészként naponta veszek kézbe ötven-száz évvel ezelőtt készült fényképeket, melyeken hajdan volt táncosok egykori alkotók műveiben láthatók. Olyankor mindig felmerül bennem a játékos vágy: milyen lenne belelépni egy-egy képbe, áthasítani az idő és a tér falát, s csak egy pillanatra behatolni, elnézni akkor jobbra és balra, a peremen túl, közelebbről megszemlélni a háttérben csak homályosan látszókat, szippantani egyet abból a levegőből.

Ha Dusa Gábor képeit tánctörténészként nézem, a művek élvezete mellett a megnyugvás is elfog. Fotói maradéktalanul ragadják meg az ábrázoltat, kiterjeszkednek térben és időben, terük tágas, levegőjük sűrű, hűen hordozzák egy kor lenyomatát, a szó legszorosabb értelmében megörökítik hőseiket. Tökéleteset és tökélyre nem vihetőt, éterit és esendőt, művek, testek történetét, hangulatokat, fenségest és profánt, örököt és múlandót. Gyöngyöző homlokot, kanyargó ereket, gyűrődő bőrt, feszülő izmokat. Az embert, akit a színpadon nézünk. (Halász Tamás)