A romániai Érmihályfalva, Bihar megyei kisváros, a megye észak-nyugati határán terül el, fontos vasúti és közúti csomópont Nagyvárad és Szatmár között, ugyanakkor nemzetközi határátkelő Magyarország irányába közúton és vasúton egyaránt.
Az 1992-es népszámlálási adatok szerint Érmihályfalvának 10.438 lakosa van, amelyből 8832 magyar, 1340 román, 213 cigány és 23 más nemzetiségű.
Most a cigány nemzetiségűeket kerestük meg, akik a hagyományokat átörökítő, de lényegében mai “városi” viseletben előadott táncukkal örvendeztettek meg. A képek egy része Érmihályfalván, a többi Nagyváradon készült, ahol feltehetően az érmihályfalvaiak rokonai, a “Ciore Roma” együttes tagjai táncoltak a Vár kertjében. A fényképezés nem tudományos igénnyel, néprajzi- vagy tánctörténeti megközelítéssel történt, hanem az EURO FOTO ART jubileumi ünnepségére összesereglett fotósok kedvére – Tóth István által szervezett – program része volt. Mindenesetre élveztem a táncosok mozdulatait, néha még a lábam is rámozdult. Közben portrékat is készítettem, törekedve karakterük őszinte megjelenítésére. Kérdeztem a nevüket, néhányukat fel is jegyeztem: Angyal Vivien, Tímea, Carmen, Klára…

Eifert János felvételei

Azokat, akik mélyebbről és alaposabban szeretnék megismerni a cigány-tánc lényegét, egy kis “tudományos” kitérővel – a Magyar Néprajzi Lexikon egyik szócikkével – segítem:
A cigányok tánckultúrájának viszonylagos egységéről csak kisebb területeken belül lehet szó, mert tánckincsük regionálisan módosulva kapcsolódik a befogadó népekével, s rendszerint e népek régibb hagyományait alakítják sajátos előadásmódjuk szerint. A Balkánon a lánctáncok régibb formáinak s bizonyos rituális táncoknak a hordozói. A Kárpát-medencében szóló férfi- és páros táncok, valamint fegyvertáncok archaikus formáinak őrzői, alakítói, vagyis tánckincsük alapvonásaiban igazodik az itt élő népek eléggé egyívású régi táncaihoz. Törzsek vagy foglalkozások szerint legfeljebb a tánchagyományok őrzésének intenzitása, asszimilációjuk foka szerint vannak kisebb különbségek. Tánckultúrájuk regionális eltérései inkább a helyi parasztlakosság táncainak régibb – sokszor már elfelejtett – rétegéhez való alkalmazkodásukról tanúskodnak. A Duna menti ún. román cigányok pl. bizonyos balkáni lánctáncformák hordozói, a Felső-Tisza vidékiek a pásztortáncokkal rokon botolóban jeleskednek, Erdélyben pedig a friss csárdás régies, összefogódzás nélküli formáját (cigánycsárdás, csingerita) tartják jellegzetes cigánytáncnak. A K-európai paraszti táncfolklór sok régi elemének megőrzését mutatja az is, hogy a parasztság „cigány” „cigányos” pejoratív jelzője gyakran saját volt hagyományai elavultnak ítélt elemeire vonatkozik, amelyek fokozatosan a cigányok használatába kerültek át. A cigányok ugyanakkor minden új divat gyors befogadói és asszimilálói, tánckultúrájuk ma is eleven, változik, fejlődik éppúgy, mint zenéjük. – Táncéletük teljesen spontán, nem a zárt paraszti szokásrend szabályai szerinti → táncalkalmak keretében zajlik. Náluk bármikor, bárhol, bármely napszakban sor kerülhet táncra, munka közben csakúgy, mint a halottvirrasztás szüneteiben. Szervezett zenés táncalkalmaik (cigánybál, cigánylakodalom) viszont a helyi parasztság szokásgyakorlatához illeszkednek. Táncaiknak sajátos színt ad a kezdetleges zenekíséret, mely a vokális tánckíséreti módoknak s a spontán zenélés szükségmegoldásainak, a hangszer- és zenekar-imitációknak egész sorát őrizte meg vagy fejlesztette ki (→ bőgőzés, → pergetés). Cigányzenekari kíséretet saját táncaikhoz ritkán s csak a zeneileg fejlettebb magyar cigányok alkalmaznak. A cigánytáncok általános előadási sajátossága az az elemi erejű, túlfűtött, olykor az eksztázisig is fokozódó átélés, amellyel ma már szinte csak az Európán kívüli természeti népek körében találkozunk. Az érzelmi, hangulati fűtöttség az arcjátékban, hangkitörésekben éppúgy megnyilvánul, mint a lazább, szertelenebb magatartásban és mozgásmódban, valamint az obszcén mozdulatok, gesztusok gátlástalan alkalmazásában. – A mo.-i cigányok körében élő táncok: a → rókatánc, a → botoló, a → cigánycsárdás, valamint a legáltalánosabban jellemző ún. cigánytánc. A cigánytánc műfajilag korántsem egynemű kategória: férfi- vagy női szólótáncot és vegyes páros táncot (→ páros táncok) egyaránt magába foglal, vagyis műfaji összemosódás jellemzi (→ ugrós). Individuális jellegű, rögtönzött szerkezetű táncforma, mint a Kárpát-medencei táncok többsége. A = 120–138 tempójú „táncalávaló nótá”-ra (khelimas djíli) járt -os metrumú cigánytánc ritmuskísérete gyors → düvő vagy → esztam, ill. ezt imitáló szájbőgőzés. A főleg csapásoló motívumokból felépülő, a zenéhez nagymértékben illeszkedő ritmikus, virtuóz táncot állandó ujjpattogtatással kísérik. A zene és tánc illeszkedésének jelölésére használatos → pont terminológia az Alföld keleti peremén élő cigányok táncaihoz is kapcsolódik. A cigánytánc formai és zenei vonásai révén a régi ugrós-legényes tánccsalád tagjai közé illeszkedik, legközelebbi rokonai az ardeleana, féloláhos, tehát az erdélyi → legényes kezdetleges formái. A cigánytánc páros változatában a táncosok összefogódzás, egymás érintése nélkül táncolnak egymással szemben. A férfi virtuóz csapásoló táncát a nő egyszerűbb motivikájú tánca egészíti ki, amelyet elegáns, játékos, olykor érzékinek tűnő harmonikus karmozgás, körzés és ujjpattogtatás kísér. A nő mindig a férfi nyomában táncolva szinte szorítja, akadályozza társát a táncban. Játékosan versengve csalogatják egymást, olykor kifordulnak, „megcsalják egymást”. A régi európai csalogatós (→ csalogatás) páros táncok primer formáinak egyikét szemlélhetjük a páros cigánytáncban. A cigánytáncra a tánctörténeti emlékeink több ízben utalnak a 17. sz.-tól, s a tánczenei források is tartalmaznak táncdallam-feljegyzéseket (Kájoni-kódex, Apponyi, Linus). – Irod. Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Martin György: East-European relations of Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I– IV., Bp., 1970).

Érmihályfalva, Bihar megyei kisváros, a megye észak-nyugati határán terül el, fontos vasúti és közúti csomópont Nagyvárad és Szatmár között, ugyanakkor nemzetközi határátkelő Magyarország irányába közúton és vasúton egyaránt.

Lajos Miklós írja: A település élete egy 1270 augusztus 20-án kelt dokumentum által bizonyított. Mielőtt bemutatnám Érmihályfalva történelmi fejlődését, szeretném bemutatni azokat a körülményeket amelyek az ókorban emberek által lakott területté tették. Az első régészeti leletek a pattintott kőkorszakvégéről származnak: Gálospetri közelében a Fráter erdőnek nevezett területen kovakőből készült kőpengéket találtak, amelyeket kb. 30.000 évesnek becsülnek. A terület benépesedése a csiszolt kőkorszakban valósult meg Kr.e. a III-II évezredben. Az időszakot Körös és Tisza kultúra néven ismerik. Nagyobb települési helyek voltak az Érmellék egész területén, így Érmihályfalván a „Sárgaföldes gödör”, amely a Móka folyó partján terült el és gazdag csiszolt kőkorszaki leletekben. A bronzkorszak idején egy harcias néptörzs telepszik meg a vidéken, akik állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoznak. Ezek a népek az Ottományi kultúrát hozták létre az Érmelléken, ahol több mint 1300 bronztárgy került elő. Kr.e. az I évtizedben a bronzkor véget ér, és kezdetét veszi a vaskor Hallstatti szakasza. Törzsi háborúk kezdődnek ami népvándorlási hullámot indít el. Kr.e. 400 körül megjelennek a kelták, meghódítják de nem pusztítják el az itt lakókat. A meghonosították a vas megmunkálását és a kerámia korongolását. Mindez a La Téne kultúra kialakulásához vezet. Kr.e. 150 körül a római légiók legyőzik a keltákat és Burebista serege a Kárpát-medence elhagyására kényszeríti oket. A kelták kivonulása után a megművelt területeket visszahódította a természet. A kelták jelenléte Érmihályfalva területén is dokumentált: a „Gorove” földbirtokos farmján 3 kelta sírt és az „Új sárgaföldes gödörben” kelta eredetű edénydarabokat találtak. A rómaiak elfoglalják Dáciát és Pannóniát ám az Érmellék a római uralom területén kívül marad, mert nehezen védhető terület. Kr.e. a III századtól megindul egy újabb népvándorlás. A gótok vonultak végig az Érmelléken, így Érmihályfalva területén is találtak gót eredetű régészeti leleteket (egy acél kard, kés, ezüst kardtok, 2 ezüstcsat és borostyánkőből készült gomb). A gepidák egy másik germán eredetű vándornép volt, amelyik átvonul az Érmelléken. Mihályfalván 8 sírlelet bizonyítja jelenlétüket. A gepidákat az avarok követték a vándornépek sorában. Az o jelenlétüket a Bujanovics szőlőjében talált avar eredetű fém és kerámiatárgyak bizonyítják. A szlávok a VII, századtól érkeztek ezekre a vidékekre, de jelenlétük kevésbé dokumentált. Ezzel ellentétben a magyarok 896-ban érkeztek a Pannon medencébe Árpád vezetéséve. Le is telepednek s a XI. századtól megkezdik Erdély meghódítását. Ezt a magyar állam megalapítása tette lehetővé. A XI.-XII. században létesülnek azok az állandó települések az Érmelléken, amelyek közé Érmihályfalva is tartozik. Magától értetődik, a település alapítása pontosan nem állapítható meg hiteles dokumentumok hiánya miatt. Az első oklevél 1270 augusztus 20-án íródott és Turul Comes özvegyét említi birtokosként. A Mihal nevű birtokot IV. Béla kiráy adományozta Pál Comesnek aki Onnus nevu lányának hozományként adta a Turul Comessel történt házasságkötése alkalmával. Itt kell megemlíteni, hogy 1241 tavaszán a tatárok támadtak az Érmellékre és különösen Székelyhíd-Szalacs-Mihályfalva körzetében végeztek nagy pusztítást. Kiirtották a lakosság nagy részét, csak azok menekültek meg, akik a mocsarakban találtak menedéket. A tatárjárás után IV. Béla újjászervezte az országot, az elpusztult települések benépesednek, a gazdátlan birtokokat a király hűséges alattvalóinak adományozza. Így kaphatta Pál Comes is a Mihal nevű birtokot. A település nagyságát bizonyítja az a tény, hogy 1284-ben 210 kepe egyházi tizedet fizet a váradi püspöknek, ami a legnagyobb tized volt az egyházmegyében. 1312-ben Károly Róbert király a Nagymihályi Lőrinc fia Gergelynek vámjogot ad. A település neve a különböző dokumentumokban változó: Nogmyhal, Nagmihal, Nochmihal, Nogmichály, Nogh Myhalfalva. 1332-1337 között „sacerdos de villa Nogmihal” 20 garas egyházi tizedet fizet, épp úgy, mint Gyula városa. 1434-ben a város neve Nogh Myhalfalwa. A település fejlődése lelassul birtokosai gyorsan cserélődék, mint például Várady Pál érsek, a Madarasiak, a kiskállói vitézek, az álmosdi Chyre Zsigmond, a Esztáy család és Upory István váradi kanonok. A Hunyadiak korában Bihar vármegye 18 városa közt említik, majd 1459-ben vásártartó jogot kap. A XV-XVI században több pestis járvány tizedelte a lakosságot 1494-1497, majd 1504-1510 között, de a legnagyobb 1530-ban volt és „horribilis pestis” néven vonult a történelembe. 1535-36-ban olyan „éhínség” volt, hogy a lakosok füvet ettek. Ezzel magyarázható, hogy 1552-ben egy összeírás alkalmával csak 14.5 portát találtak az összeírók.

1587-ben a törökök felégetik a települést, a lakosság elmenekül a környékről. Amikor a törökök elvonulnak és a lakosság visszatér megtörténik a református vallásra való áttérés. Valószínű, hogy az új pap, aki Mihályfalvára érkezik meggyőzi a népet, hogy térjen át az új vallásra. Újjáépítik a törökök által felégetett templomot. Az 1491-ben Váradon öntött harang most is a református templomban található, a legenda szerint a törökök magukkal szerették volna vinni, de a Móka patakba esett és innen emelte ki a visszatérő lakosság. A XVIII. században végzett összeírások szerint nagyon kevés család lakja Mihályfalvát. 1684-1692 között a legtöbbet 25 jobbágycsaládot írnak össze, ami azt jelenti, hogy 700-750 hold földet munkálnak meg. A XVIII században a telkek felaprózódnak. Az 1720-ban levő összeírás már 70 családfőt ír össze, aki 1000 hold földet művel meg, míg 6 nemesi család 106 holdat. Megkezdődik a dohánytermesztés és növekszik a szőlővel beültetett terület. A helyiséget bíró vezeti, akit a kisbíró és két perceptor segít. Az 1772-es összeírás alkalmával már egyetlen jobbágytelek sem maradt egészben, a legtöbb 1/8 vagy 2/8 rész telekkel rendelkezik, míg sokan földnélküli zsellérek. A XVIII. század végén megkezdődik a nagybirtokok kialakítása, ilyenek a Stubenberg gróf, Bujanovics Gencsy, Szlávy, és a Bernát birtokok. Az 1800-as népszámlálás adatai szerint 1594 a lakosok száma amelyből 260 szabad ember, 1334 pedig jobbágy. Vallás szerint: 1319 református, 189 katolikus és görög katolikus valamint 89 zsidó. A katolikus és görög-katolikus jobbágyokat Szlávy földbirtokos telepítette a Tóth falu nevu részre. Számukra 1810 körül egy most is létező kápolnát épített, amit vásárnaponként felváltva használtak katolikusok és görög-katolikusok. Érdekes adat a zsidók betelepedése Mihályfalvára, ami a XIX. században nagyon felgyorsul hisz 1900-ban a zsidók száma 967, 1930-ban már 1604. A zsidók nagy mértékben hozzá fognak járulni a település gazdasági-társadalmi fejlődéséhez, egészen 1944-ig, amikor deportálják őket Aushwitzba. A gazdasági fejlődést tükrözi a tény, hogy 1844-1880 között Mihályfalva „szabad mezőváros”. 1880-ban járásközpont lesz, de mint nagyközséget tartják számon. Megépül a Debrecen-Szatmár (1871) és a Debrecen-Nagyvárad (1887) vasútvonal, amelyek fontos vasúti csomóponttá emelik Mihályfalvát. Kialakulnak az első gazdasági vállalkozások, így például 1885-ben Bach Mór pótkávégyára 20 munkással. A növekvő gazdasági tevékenység szükségesé tette pénzügyi létesítmények megalapítását: 1883-ban Takarékpénztár míg 1898-ban egy Ipari és kereskedelmi Bank létesül. Megnövekszik a vállalkozók és kisiparosok száma. 1900-ban megnyílik a Kaszinó és az Iparosok Háza. Beindul a Rubinstein és deutsch védőgyár, Veisz Adolf pipagyára, már telefonközpont is létesül 4 élőfizetővel. A lakosok száma 1900-ban 5575 , míg 1910-ben 6255. Az I világháború után Erdélyt Romániához csatolják, Mihályfalva Szilágy megyéhez kerül és 1930-ban városi rangot kap. 1930-1940 között megkezdik az utcák kövezését, a közkutak fúrását. A II. Világháborúban csak rövid időre szakította meg a gazdasági fejlődést.

Eifert János felvételei

A legszomorúbb eseményre 1944 tavaszán kerül sor, amikor szinte az egész zsidó lakosságot Aushwitzbe. A II világháború után Miháyfalvát is átalakítja a kommunista ideológia szele. Miután Petru Groza lesz Románia miniszterelnöke az egész országra szóló földreformot ültetnek gyakorlatba 1945 március 21.-én, amely Mihályfalván teljesen megváltoztatta a tulajdonviszonyokat. Mihályfalván a földreform 1945 április 13.-án lépett érvénybe és 1947 augusztus 7-ig tartott. Kisajátították Stubenberg Pál, dr.Bujanovics Rudolf, Pataky Zoltán, Pataky Géza, Lovas Dániel, Balazsi József, Kovács Tibor és özv. Csiri Sándorné birtokait, összesen 3465 hold földet. A kisajátított földből 374 házhelyet osztottak és 678 parasztcsaládnak 2 hold földet osztottak családonként. A parasztcsaládok nem sokáig örülhettek a földnek, mert 1952-1962 között 1658 család lépett be a T.SZ.-be összesen 3806 ha termőfölddel. Ez a termelőszövetkezet a megye egyik legerősebb szövetkezete lesz 1962-1980 között. Még 1949-ben létrehozzák az Állami Mezőgazdasági Vállalatot 2109 ha földterülettel. A vállalat területét állandóan növelték, így 1960-ra már 5423 ha földdel rendelkezik. 1967-ben az ÁMV-t egyesítik a székelyhídi ÁMV-vel, így összesen 9861 ha területen gazdálkodik, 5500 szarvasmarhát, 20.000 sertést , 17.500 juhot, 29.000 kismalacot nevelnek, 23 farm keretein belül összesen 700 embert foglalkoztat. A két mezőgazdasági vállalat biztosította a nyersanyagot az Arovit konzervgyárnak, amelyet 1941-ben Hanyi Zsolt alapított, 1945-ben kisajátítják, állami tulajdonba veszik, 1949-tol zöldség és gyümölcs konzerválásával foglalkozik. 14 farmot létesítenek, amely nyersanyagot termel a gyárnak 2578 ha területen. 1987-ben összesen 62 180 tonna zöldséget adtak át a gyárnak. Az Arovitnak 647 munkása volt míg a farmokon több mint 1000 szezonmunkást is foglalkoztat. 1965 után létrehozzák a Fogyasztási Szövetkezetet, amely a megye legnagyobb ilyen jellegu egysége lesz több mint 800 embert foglalkoztat. Legismertebb szekciók a varroda, az öntöde, a présrészleg, a különböző szolgáltatási egységek, kereskedelmi egységek. Ugyanakkor a Margittai bútorgyárnak bútorgyártó szekciója létesül Mihályfalván, a Kosárkötő szövetkezet a környék nyersanyagát értékesíti. Megkezdődik a helység központjának a rendezése, ahol 3-4 emeletes tömbházat építenek, a földszinten kereskedelmi egységekkel. 1961-ben Elméleti Liceum létesül egy újonnan épített épületben. 1977-ben Agráripari Liceum alakul az Elméleti Liceum helyén és összevonják a Mezőgazdasági Szakiskolával amelynek az épülete a Gép és Traktor Állomás területén található. 1968-ban egyesítik Mihályfalva 2 orvosi rendelőjét a hajdani Bujanovics kastélyban, amelyet melléképületekkel bővítenek ki, így a rendelők mellet szülészet, fogászat és beteg elfektetőt is létesítenek. Élénk kulturális és sport élet jellemzi a nagyközséget. 1981-1988 az „Unirea” labdarúgó csapat a „C” ligában szerepel. A gazdasági- társadalmi fejlődés eredményeképpen állandóan növekszik a lakosság száma, 1988-ban 13.243 amelyből 11.681 állandó lakos, 370 ideiglenes tartózkodási engedéllyel lakik a helységben ,míg 1192 szezonmunkásként tartózkodik a helységben, így Érmihályfalva Románia legnagyobb egyfalvas nagyközsége, de csak 1989 május 5-ig, amikor a nagyközséget várossá nyilvánítják. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint Érmihályfalvának 10.438 lakosa van, amelyből 8832 magyar, 1340 román, 213 cigány és 23 más nemzetiségű. (Lajos Miklós)

Érmihályfalva (románul: Valea lui Mihai) története: A város első írásos említése 1270. augusztus 20-áról származik, ekkor Michal alakban írták. A Turul nemzetségbeli Turul ispán birtoka volt, mely 1270-ben már két faluból álló település volt.

1312-ben Károly Róbert királytól vámszedési jogot kapott. A város nevét akkor többféle módon írták, például: Nogh Myhalfalva vagy Nogmyhal. Hunyadi Mátyás uralkodása alatt a 18 bihar vármegyei városok egyike volt. 1459-ben vásártartási jogot kapott. 1587-ben az Oszmán Birodalom megszállta a várost, a lakosság elmenekült. Miután a törökök elmentek, a lakosság visszatért és református hitre tért. A templomát újraépítették, az 1491-ben Nagyváradon öntött harangja a mai napig megtalálható a város templomjában.

A 15-16. századokban lakossága igen alacsony volt. 1880-ban 1594 lakosa volt, teljesen magyar. Az 191-es népszámlálás szerint a lakosság 58,1%-a volt római katolikus, 19,2%-a izraelita, és 11,3%-a görög katolikus. 1880-ban, 1930-ban és 1989-ben többször visszakapta városi helyzetét.

Az 1871-ben épített, Szatmár-Debrecen városokat összekötő vasút, majd pedig az 1887-ben épített Nagyvárad-Debrecen városokat összekötő vasút is érintette a várost. Az első világháború végétől Románia része volt. A II. bécsi döntés visszaítélte Magyarországnak egy rövid időre. 1945-től újra Románia része lett.

A kommunista diktatúra idejében a városban fontos iparosítás folyt, több gyárat építettek. 2002-ben 10324 lakosából 8757 magyar (84,82%), 1442 román, 95 roma és 30 egyéb volt. (Wikipedia)