A tánctól a fotózásig 

Eifert János kiállítása Szolnokon

  Sáros, törődött kezek körbeölelnek egy virágpalántát. A gondoskodás, féltés csodás megfogalmazása néhány négyzetcentiméternyi papíron. A másik képen egy egész élettörténet kerekedik ki; egy kiállításon az akt mellett egy idős      asszonyt kapott lencsevégre a fotós. A harmadikon-negyediken Magyarország, majd tovább a Föld országainak – az Amerikai Egyesült Államoktól Indiáig – építészeti remekeiben, tájaiban gyönyörködhetünk, végül portrék s táncot, balettet megörökítő fotók zárják a sort. De ezzel korántsem teljes a lista Eifert   János fotóművész kiállításáról, amely tegnap előtt nyílt meg Helyőrségi Művelődési Házban.

  A kiállításon látható fotók zömének témája a tánc. Nem véletlen, hiszen Eifert János a táncművészettől pártolt át a fotóművészethez.

– Sokat köszönhetek a táncnak, s annak a műhelymunkának, amely a Magyar Néphadsereg Művészeggyütesében kialakult. Bár gyerekkorom óta rendszeres tárlatlátogató vagyok, az együttesben kóstoltam bele igazán a művészet szépségeibe, a tánc segített megérteni egy-egy zenei, vagy képzőművészeti alkotást – emlékezik vissza a fiatal fotóművész.

– Pár éve hagyta ott a táncot a fotózás kedvéért, s máris több hazai és nemzetközi pályázaton vívott ki elismerést magának, illetve a magyar fotóművészetnek. A cserét bizonyára nem bánta meg_, de hogyan kezdődött a tánchoz való “hűtlenség”?

– Az együttessel bejártuk a fél világot, s az utazások során kezdtem el fotózni. Viszonylag későn; huszonegy éves voltam, amikor először vettem a kezembe fényképezőgépet. A bátyám lepett meg egy “Zorkij”-val. Mielőtt elkattintottam az első felvételt, a könyvesboltban megvásároltam több tucat fotózásról szóló könyvet, s valamennyit áttanulmányoztam. A szakirodalom, s a világhírű fotósok képei, írásai a tanítómestereim azóta is.

– Azt mondják: az igazi, vérbeli fotós nem lép ki az ajtón fényképezőgép nélkül.

 – Így igaz. De ha mégis, akkor is “nyitott szemmel” jár, figyeli az arcokat, jele­neteket, tájakat, épületeket, vagyis képben gondolkodva lát, néz. Igyekszem fotóimon a jellemzőt megörökíteni, legyen az akár portré, akár tájkép, s arra törekszem, hagy minden egyes kockán az ember legyen je­len, még akkor is, ha nem látható.

 – A Búvár című folyó-iratnál dolgozik. A szerkesz^­tőségi követelmények mennyiben segítik vagy gátolják művészi munkáját, törekvéseit?

– Szerencsés vagyok, a folyóiratnál végzett munka egyértelműen segíti elképzeléseim megvalósítását.

– A képeit saját kezűleg laborálja?

– A legfontosabbakat igen. A laboratóriumi munka külön művészet. A kép sikere ezen áll, vagy bukik. Jelenleg éppen egy szolnoki vonatkozású fotósorazaton dolgozom. Akkor még, mint a Lobogó fotóriportere részt vettem a polgári védelmi gyakorlaton. Úgy tervezem, hogy a felvételekből össze­állítok egy sorozatot, majd a képeket néző gyermekarcok­kal kiegészítem. Ha sikerül, ez lesz a következő kiállításom anyaga.

T. G.

(Szolnok Megyei Hírlap, 1979. november 23., 5. old.)

Eifert János fotókiállítása, Szolnok, Helyőrségi Művelődési Ház, 1979. november 21 – 30.

Kiállított képek jegyzéke:

Modern Ikarusz

Fénytvirágzó fa

A Szaharában /Algéria/

Samarrai minaré /Irak/

Bejart-balett

Nyáj

Sirályok

Csendélet jelképekkel

Tekintet

Brooklyn Bridge /New York/ 1-2.

Pávaszemek

Kutvölgyi Erzsébet

Nő kalappal

A kertész kezei

Űrközpont Floridában /USA/

Tadj Mahal /India/

Mese

Hollókő

Lovasok a Pilisben

Bolero

Balett Vivaldi-zenére

Indiai tánc

Egy arc Calcuttából /India/

Kairói madonna /Egyiptom/

Kettősporté

Gyermekotthon ablaka /Lengyelország/

Béjart-balett

Marcel Marceau 1-2

Tánc

Holland Táncszínház

Kéz

A -1 Celsius c. tévébalettből

Geszler: Venceremos c. koreográfiájából

Pas de deux

Fáradtság

Modern balett

Fotókiállításon

Fodor-koreográfia

Mohamedán szentély Oránban /Algéria/

Szemlélődő/India/

Szíriai falucska

Benáres-i parasztember/India/

SZÁVAY ISTVÁN EIFERT JÁNOS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRÓL (FOTÓMŰVÉSZET 1979/4)

Nehéz a dolga a kritikusnak, ha olyan kiállításról kell írnia, amelyen — mint mondani szokás — magukért beszélnek a képek. S főként akkor nehéz a feladata, ha a szerző iránti barátságból, no meg felelősségtudattól áthatva többször is átrágva magát a tárlat anyagán, valami olyasféle állapotba jut el, amikor egy narancsszeletet elszopogatva a gyümölcs kellemes leve után már csak az ízetlenebb, rostos állomány marad, ám azt is le kell nyelnie. Ezért aztán, ha követtem volna a mai divatot, amely szerint csak kiforrott eredményekről illik tudomást venni, amennyiben nem minden rokon­szenvünket nélkülöző szerzőről van szó, s ha hallgattam volna a szerző iránti rokonszenv tartózkodásra intő sugallatára, aligha fogtam volna bele ebbe a kritikába.

Az a tisztesség, amellyel az ember elsősorban éppen a számára rokonszenves alkotóknak tartozik, s az a fotográfiai közérdek, amely a hasznos tanulságok levonását egy ilyen izgalmas esetben így vagy úgy, de szükségessé teszi, arra késztetett, hogy sokadik alkalommal is szembesítsem a szerzőről régóta alakulgató véleményemet Eifert János Szegeden megnyílt kiállításának anyagával.

Előre kell bocsátanom, hogy nagyon szemre-való, dekoratív anyagot mutat be a mintegy negyven — nagyobbrészt színes képből álló — tárlat. Első nekifutásra a nézőt mindenképpen magával ragadja az a lenyűgöző, átlagon felüli biztonság, amellyel a szerző kezeli a színes és a fekete-fehér fotográfia eszközeit, s az árnyaltságnak, az érzékeny­ségnek az a hangulata, amelyet Eifert képes megteremteni képeiben. A kritikus gondjai akkor kezdődnek, amikor az első ízes benyomások után igyekszik mélyebbre hatolni, alaposan megismerkedni Eifert világának mélységeivel, mélyebb összefüggé­seivel, csakhogy rá kell jönnie, ez a kiállítás aligha képes szolgálni ilyen mélységekkel. Megvallom, bajban voltam, főként a szerző korábbi munkáinak ismeretében éreztem elhibázottnak a véleményemet. Ezért aztán — más segítség híján — a vendégkönyvhöz fordultam, hátha abban találok olyan szempontokat, amelyek alkalmasak lehetnek véleményem megváltoztatására. Szorgos jegyzetelésem valóban érdekes eredményekkel szolgált, úgyannyira, hogy néhány bejegyzést közre is szeretnék adni. Íme: „Annyira tetszett, hogy szeretném ezeket a fotókat poster formájában is viszontlátni.” „Dekoratív, gondolatszegény kiállítás.” „Csodálatos fotók, igazi művészet.” „Szegedi tartózkodásom ,színes’ élménye.” „Ritkán lát az ember ehhez fogható csodálatos fotókat.” „Csodálatos volt !” „Eddigi életem legszebb fotókiállítása.” „Nagyon szép fotókat láttam, páratlan élményt nyújtott.”

Vagyis ennyire egyhangú sikert aligha aratott a közönség körében fotókiállítás az utóbbi években. Dicséret minden mennyiségben — mondhatnánk a vendégkönyvről, amely az elismerő és a csodáló véleményeknek olyan özönét őrzi, hogy az embert már ez is gyanakvásra készteti. S első nekifutásra azt hihetné a néző és olvasó, hogy a dicséretek áradatára meg is lelte a kulcsot az egyetlen pejoratív bejegyzésben: „Dekoratív, gondolatszegény kiállítás.” Pedig hát az idézett vélemény így aligha fogadható cl, már csak azért sem, mert ehhez előbb definiálni kellene a „gondolat” s a „gondolatszegény” fogalma­kat a fotográfiában. Annyi viszont bizonyosnak tűnik, hogy ilyen egyértelmű dicséretáradatban jobbára a „könnyű műfaj” szokott részesülni. S az is elgondolkodtató, hogy sok bejegyző, miközben Eifert képeit csodálja, dühödten állítja szembe ezt a „szép”, szívet-lelket gyönyörködtető kiállítást az egy emelettel följebb levő, „kemény” újításairól híres szegedi fotószalonnal. Ostobaság lenne messzemenő következtetéseket levonni a vendégkönyvből, az egynemű dicséret hangja azonban figyelemre méltó, főként akkor, ha más, a „keményebb” fotográfia dühös elutasításával találkozik.

Mindez természetesen nem jelzi egyik anyagnak vagy alkotói módszernek sem elő­nyeit, sem hátrányait, jóságát vagy gyönge­ségét, inkább csak azt jelzi, hogy Eifert ezen a kiállításán olyan „szépen” szólt nézőihez, hogy e szépség hatása alól nemigen tudta kivonni magát senki, s tette ezt egyúttal olyan „konvencionális” nyelven és témakörökben, hogy képcinek elutasítására még szemlélet- és ízlésbeli oka sem volt senkinek. — Hát már ez is baj? — kérdezhetné teljes joggal az olvasó. Nos, talán nem állok egyedül abbéli véleményemmel, hogy baj. Mindenek-előtt azért, mert az alkotói (jelen)lét akkor sejlik föl igazán a művek mögött, ha azok emberi magatartásról, szemléletről, világ-látásról vallanak, céltudatosan és meghatározott irányultságokkal. Vagyis a fotók így vagy úgy, de magukon hordják az alkotói személyiség határozott jegyeit. Erre pedig többnyire csak akkor alkalmasak a képek, ha jellemző és kiforrott, sajátos alkotói módszer innovációs jegyeit hordozzák. Az alkotáshoz szervesen hozzátartozik a sajátos „arc”, hangvétel, stílus, egyszóval az újítás belső kényszere, amely az egyéni formanyelv és eszköztár sajátos rendszerének kialakulásához vezet. Mindez viszont csak kevéssé jellemző Eifert Jánosnak erre a kiállítására. Mindenképpen igazságtalanság lenne, ha a szerzőnek csupán erről a tárlatáról beszél­nénk, annál is inkább, mert akkor szükség-szerűen adósak maradnánk azokkal a tanul­ságokkal, amelyek egy szakmai félsikert hozó kiállítást is fontossá tesznek, s amely tanulságok érdekében mindenképpen hasznos nyilvánosan is átgondolni Eifert mostani kiállításából leszűrhető tapasztalatainkat.

Éveken át hivatásos táncos volt, természetes tehát, hogy amikor fényképezőgépet vett a kezébe, témája először a tánc volt. Táncfotósként ismerte meg őt az ország, s e világban bontakoztak ki azok a fotográfusi képességéi, amelyek képeit egyénivé, meg- és felismerhetőkké tették. Hogy mi volt a szakmai szempontok szerint megfogalmazható lényege c fotóknak? Mindenekelőtt talán az, hogy eltérve a létező konvencióktól, Eifert nem a táncos vagy a tánc nagy és fontos pillanatait fotózta, örökítette meg képcin, hanem fontos, jelentős pillanatokat teremtett fotóin azáltal, hogy a táncoló ember, a színpadi elemek és fények rendjét új, a szem számára nem adott, csak a fotográfiai nyersanyag emulzióján kibontakozó rendszerekbe szervezte. Vagyis azáltal, hogy a táncoló embert fényekből szervezett, sajátos fotográfiai terekbe helyezte, azzal kiemelte a színpadnak a fotográfia szempontjából „pragmatikusnak” tekinthető világából, s a tánc pillanatainak idegen eszközökkel történő megragadása helyett, azokon fölülemelkedve s azoktól elszakadva volt képes új, a látványeredetben sokszor nem is adott lényegi összefüggéseket fölmutatni emberről és világról. Ily módon elkerülte azt a tipikus hibát, amely más művészetek komplex rendszeréből szeparálva a vizuális faktort igyekszik átültetni a fotóba, s ez nyilván csak szegényes eredményt adhat. Eifertnek úgy sikerült megoldania a gordiuszi csomót, hogy rájött, új, autonóm, fotografikus vizualitást kell teremtenie, ha a fotóban teljes értékűen akarja tolmácsolni a táncot. A táncosból két esztendeje fotóriporter lett. Aki ismeri a szakmát s a riporterrel szemben támasztott mai igényeket, joggal félthette Eifertet a rutinná váló mindennapoknak éppen az innováció, az autonóm képi terek, világok, vagyis a voltaképpeni egyéni alkotó munka ellen ható befolyásától. Első látásra — úgy tűnik — mintha mostani kiállítása ezeket a félelmeket igazolta volna. Magam is csak hosszas rágódás, az anyag és az előzmények elemezgetése után kezdtem meggyőzni önmagamat arról, hogy alapvetően talán mégiscsak másról van szó. Talán arról, hogy Eifert számára kitágult a világ, hogy túl sok benyomás zúdult rá, túl hirtelen, s mostani kiállítása erényeivel és hibáival együttesen azt jelzi, hogy a szerzőben éppen mostanság kezdenek érlelődni e kitárult világ belső feldolgozásának eredményei. Az új, a tágabb világgal való találkozás nyilván számos bizonytalanságot szül mindaddig, amíg ezt nem sikerül belülről, alkotó módon földolgozni. Alighanem éppen e bizonytalanságnak az eredménye az, hogy Eifertnek ez a kiállítása többnyire a felszín közelében mozog, s talán ezért is fogadták be képeit oly könnyedén a nézők. Csakhogy a vendégkönyv felsőfokú bejegyzéseihez ez — a voltaképpen ilyen összefüggésekben természetesnek tekinthető — felszínesség még aligha lett volna elegendő. A sikernek alighanem az az oka, hogy Eifert már bizonyos eredményekre jutott e tágabb világ belső feldolgozásában, s ha egyelőre inkább csak dekoratív jelleggel is, de ismét megjelentek képeiben azok a jegyek, amelyek táncfotóit oly fontossá tették. Igen, ismét megjelentek azok a sajátosan egyéni stílusjegyek, formanyelvi jellemzők, amelyek korábban, a szerzői világ tágulásának kezdetén elvesztek képeiből. Akkori fotói a jó fotográfus által adható biztonsággal, ám nagymértékű konvencionalitással mutatták föl a Szahara homok-, vagy New York kő-sivatagját. Szép, kellemes képek voltak azok, az Epoca színes oldalaira szóló belépőjegyül beváltható fő erény, a kulturált uniformizáltság birtokában. Mintegy befejezett és letisztázott vázlatai egy alkotó fotográfus önnön világát tágító szellemi és fizikai utazásainak. Nos, ezeknek az új benyomásoknak, élményeknek belső, alkotó földolgozása eredményeként mintha most jutott volna el odáig Eifert, hogy a világ nem csupán kitágult, hanem teljesebb is lett a számára, s e kiteljesedett világ fotográfusi földolgozásában most kezdi megtalálni a kontinuitást valamikori önmagához, a sajátságos „belső” vizualitást autonóm képi terekké kivetítő fotóshoz. Bonyolult gondolatmenetekre késztetik az embert Eifert Jánosnak ezek a képei. Hiszen a fekete-fehérek között a Boleróban megjelennek már ismert táncfotósi erényei, a Nyáj birkahegyének horizontján gyalogló pásztor képét a vizuális realitások megtartásával, csupán a perspektíva és a képi határok megválasztásával alakítja autonóm képi látvánnyá. A Csendélet jelképekkel szimmetrikus rendjében kések, bárdok, ölésre váró hentesszerszámok sorakoznak, s a ten­gelyben, az ablak tiszta négyszögének fényében kint, a ködös térben elmosódó sirály száll a tél hideg, de élő közegében. A színesek többségükben a színdinamika érzékeny, esetenként jelentésekre koncentrálóan pontos kezeléséről tanúskodnak. A Modern Ikarosz, amelynél a föld meleg színei, a barnák, sárgák, mélyvörösek visszatérnek a mélykék égben kékesfekete embert röpítő sárkány szárnyainak rendjében. Az átgondolt színkompozíció valóban modern Ikarosz-mondát teremt, a föld rendezetlen-természetes színvilágát fölvive a szárnyak rendjében az égre, az új emberi vállalkozás más, új eredményét sugallva. És a Hollókő csodás, árnyalt mesetája, matt-finom pasztellekben vagy a Mártély és a Mese, vizek, levelek, virágos rét és ember visszafogott színmontázsai, a Pávaszemek végtelenségbe „eresztett” tollkoszorúja vagy a brooklyni híd három képe, amely egyazon kompozícióban háromféle színvilágba fordítja a kő, a kábelek és a felhőkarcolókkal terhes ég csodás rendjét. . .

Szépek és vonzók ezek a képek, talán azért is, mert könnyedek, s mert kissé könnyűek is. Ha nem ismernénk a táncfotós Eifert János autonóm világokat alkotó képességeit, fenntartások nélkül csodálhatnánk a magukkal ragadó színek világát. De éppen az előzmények ismeretében valószínű, hogy ez a kiállítás csak egy állomás egy fotósnak a teljesebbé váló világ felé vezető útján. S hogy mi mindebből a legfontosabb tanulság? Alighanem az, hogy alkotóként vállalni az újat, világunk kiteljesí­tésének nehéz feladatát, az kockázatokkal, kínlódásokkal, vergődésekkel jár. Főként akkor, ha — mint Eifert is tette — nem adjuk föl önmagunkat, nem hagyatkozunk sok év munkájának elegáns rutinjára, hanem a buktatókat is vállalva ragaszkodunk ahhoz, hogy képeink továbbra is gazdagabbak legyenek saját személyiségünk kreatív jegyeivel, vagyis ha képeinket nem tárgyakként, hanem saját gyermekeinkként akarjuk viszontlátni.

Eifert János szerencsére ezt, a buktatókkal terhes, nehezebb utat választotta. Azt, amely egyedül vezethet igazi alkotáshoz. És hogy napi penzummá lett munkája új szorításaiban meg tudja-e vívni küzdelmét, e tágabb tereket is egységbe szervező világ kiteljesedett újjászületéséért? Erre a kérdésre alighanem csak a jövő adhatja meg a választ.

FOTÓMŰVÉSZET 1979/4

Eifert János

FÉNNYEL ÍRT VALLOMÁSOK

Hódmezővásárhelyen születtem. Gyermekko­romban zenekarban ját­szottam, fuvolázni tanul­tam. Vonzottak a művé­szetek, de gépészmérnök akartam lenni, élveztem a politechnikai órákat, a hegesztést, a lakatos-mesterséget. Még gim­náziumba jártam, amikor táncolni kezdtem a Hódmezővásárhelyi Né­pi Együttesben. Tizenhét éves voltam, amikor a Néphadsereg Művészegyüttese felvételt hirde­tett: hivatásos táncosként folytathattam azt, amit Vásárhelyen ama-tőrként elkezdtem.

Sokat tanultam az együttesben. A jelmez, a díszlet, a zene, a ko­reográfia iskolázza a lá­tás- és formaérzéket, fej­leszti a képi fantáziát. Az ország, a világ nagyvárosait járva híres képtárakat láttam, találkoz­tam a városépítészet kü­lönféle stílusaival, felfedező örömével és iz­galmával gyűjtöttem magamba a számomra ismeretlen élet ritmusát.

Amit a fotózás techni­kájából tudok, autodi­dakta módon tanultam meg. Fotókiállításokra jártam, szaklapokat né­zegettem, mások felvételeiből elemezgettem, személyesen soha senki nem oktatott. Ezért is tekinthetem példaképemnek és mesteremnek Escher Károlyt, Rodcsen­kót, a francia Henry Cartier-Bressont, az amerikai Edward Stei­chent, a magyar szárma­zású Robert Capát. És hosszan sorolhatnám a fotóművészetben jelesen alkotó kortársak neveit.

Az együttesben sok szólófeladatot kaptam, de egyre inkább úgy éreztem, hogy mint elő-adóművész csak más al­kotók elképzeléseit való­sítom meg. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy fotóriporter legyek. Az első biztatást, az el­ső sikert egy békéscsa­bai kiállításon díjnyer­tes táncos képem jelentette. Később a Buda-pesti Fotóklub ifjúsági csoportjának lettem a tagja. Szükségem volt erre a közösségre, mert erőt adott – és ad ma is – számomra a baráti biztatás, az érdeklődő figyelem. Mindig valakinek az ösztökélésére mertem részt venni egy-egy pályázaton. Ha nívó-díjat, jutalmat, elisme­rést kapok, azért teljes az örömöm, mert sosem érzem ezt magától értetődőnek, hanem besoro­lom a hétköznapi cso­dák közé.

Sokféle géppel dol­goztam, sokféle megol­dást kipróbáltam már. A jó felvételeknek nem a gép „tudása^”, nem a technikai eszközök bra­vúrja az alapja. Napi munkám során a legkülönbözőbb eszközöket használom: csillagszű­rőt, fényszűrőt, prizmá­kat, előtéteket, a cél ér­dekében alkalmazom a montázstechnikát is. De a technika nem önma­gáért való, van olyan felszerelésem, amelyet évente ha egyszer hasz­nálok.

Néhány éve dolgozom fotóriporterként, a Lobogó munkatársaként. Nemcsak vallom, hanem alkalmazom is az íratlan szabályt: a fotós legyen az újságíró legközvetle­nebb munkatársa. Soha-sem untam végigülni a hosszú beszélgetéseket. Jegyzetelek a magam módján: képzeletbeli képkockákba sűrítem, sorakoztatom a lénye­get. Amikor a gépbe nézek, már előre tudom, hogy mit, miért és ho­gyan szeretnék látni. S azt is látom, azt is belekomponálom a képbe, ami túl van a kereső határolta képmezőn.

Úgy érzem, túljutottam az úgynevezett művi, a kimódolt fényképezésen. Riporteri munkám kielé­gíti azon igényemet, hogy szüntelen érdeklő­déssel nézhessek az em­ber és a virág jelensé­geire.

Azt csinálhatom, amit szeretek. Dolgozom. Harminchat éves vagyok.

(Lobogó, 1979. szeptember 20.)

Székely András: TERPSZIKHORÉTÓL A MODERN IKAROSZIG – EIFERT JÁNOS FOTOKIÁLLÍTÁSA, Új Tükör, 1979. szeptember 16.

Világutazó fotóriporterünk egyike Eifert János. Elég ritka, hogy magyar fotós Indiától Amerikáig ismeri a kontinenseket. Eifert sem mint riporter jutott el a távoli tájakra, hanem mint táncos. Hivatalosan csak egy-két éve „profi”, holott nyolc éve tagja a Fotóművészek Szövetségének.

A táncos lét, Terpszikhoré múzsa követése más formában is segítette Eifertet. Nem lévén befogva a rutinszerű riporteri munka „taposómalmába”, több mersze, ideje, energiája és talán több pénze is jutott arra, hogy saját kedve szerint, amúgy „amatőrmódra” dolgozzon, kipróbálva sokféle felfogást, stílust, technikai játékot, úgy hogy közös jellemzőként csak némi – többé-kevésbé leplezett, szemérmes líraiságot tartva meg.

Szegedi kiállítása erről a sokarcú, kísérletező munkásságról ad számot. Életműnek korai lenne nevezni, hiszen Eifert még jócskán innen van a negyvenen, de ha figyelembe vesszük, hogy alkotásai egy ifjú művészeti ághoz, a hagyományostól eltérő esztétikumú színes fényképezéshez kapcsolódnak, ez az alig évtizednyi periódus korántsem olyan rövid idő .. .

Sz. A.

E i f e r t János elvtárs
Búvár szerkesztősége

Értesitem, hogy 1979. szeptember 15-i hatállyal fotóriporterként alkalmazom a Búvár szerkesztőségében.
A munkaügyi miniszter 16/1976. /XII.11./ MÜM.sz. rendelete, valamint a MTH. Elnöke 1/1978.szo utasitása értelmében a IV/6 munkakörbe sorolom be,
Besorolás szerinti munkabérét havi 4.400,- Ft-ban állapitom meg.
Eredményes munkát kívánok!

Budapest, 1979. szeptember 15.

Siklósi Norbert
igazgató

Lapkiadó Vállalat

Eifert János elvtársnak
Lobogó szerkesztősége
Budapest

Kedves Eifert Elvtárs!
Értesitem, a Lapkiadó Vállalat 1979. szeptember 15.-i hatállyal kikérte a kiadásában megjelenő Búvár című folyóirat szerkesztőségéhez.
A kért áthelyezéshez igazgató Elvtárs hozzájárult. Kérem, hogy a fenti időben sziveskedjék osztályunkat felkeresni munkakönyvének, tartozékainak és munkabérének átvétele végett.

Elvtársi üdvözlettel:
Kapitány Gyula osztályvezető

HÍRLAPKIADÓ VÁLLALAT
Munka és Bérügyi osztály
Budapest, VIII. ker., Blaha Lujza tér 3.

A fotós Ikarusz

Eifert János fotókiállításán, a Bartók Béla Művelő­dési Központ B-galériájában van egy fénykép, amely ta­valy díjat nyert „Az év ké­pe” pályázaton. Címe: Mo­dern Ikarusz. Egy sárkányrepülőt kapott lencsevégre, amint fák, vizek fölött az alkonyodó égre tör. Sok min­dent sűrít ez a kép: az em­ber mind magasabbra vágyását, szárnyaló gondolatait, lendületét és a zuhanás veszélyét éppúgy, mint a fotós ars poeticáját. Képeinek, szándékainak is alapvető sa­játja a kísérletezés, a sokoldalúság, a szárnyalás, de ugyanakkor a vártság min­denkori tiszteletben tartása.

Egy valamit nagyon megtanult Eifert még hivatásos táncos korában, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének szólistájaként: a művészet alázatos tiszteletét, a lendület, a ritmus, a szer­kesztés törvényeit, a termé­szetre és az emberre való rácsodálkozás képességét. A tánc most sem idegen tőle, mint hivatásos fotóstól (a Lobogó fotóriportere): több képén megjelenik a tánc, a mozgás. Néhány fekete-fehér kép árulkodik jelképteremtő erejéről, elsősorban Csendétete és A kertész ke­zei című munkája. A Nyáj és a Sirály egy homogén tömeg vibrálását, hullámzó mozgását ragadja meg, kiemelve az egyneműség és a hangsúlyos réteg ellenpontjait. A többi bemutatott munkája színes fotó: némely tájképe – Mártély, Pilisborosjenő, Hollókő – mintha egy Magyarországról szóló útikönyv egy csepp mézzel ízesített lapjai lennének. A Híd-sorozata már izgalmasabb alkotás – a szerkezet erővonalaival, a színek hangulati töltésével teremt egymáshoz kapcsolódó, mégis más hatásokkal élő képsort. Gyakran alkalmaz montázsokat, áttűnéseket, egymásra kopírozott képeket. Egyik legszebb színes lapja, a Pávaszem, melynek            kivágása szinte végteleníti ezt a dekoratív rendet.

T.L.

(Szegedi Napló, 1979. augusztus 15.)

Fotós vallomások
EIFERT JÁNOS KIÁLLÍTÁSA ELÉ

Fotózni, jól fotózni sokféleképpen lehet. A fotós egyik lehetősége, hogy képén újjászülje a látványban adott valóságot, hogy az emberi-tárgyi világ elemei a kép autonóm világában értelmező közegbe szerveződve, új valóságot állítsanak a nézők elé. Ez volt éveken át Eifert János módszere is, akit táncfotósként ismert meg és tartott számon a közönség. Hivatás táncos voltvolt ti éven át. Belátta és élte a tánc világát, nem csoda hát, hogy amikor 1964-ben fényképezőgépet fogott a kezébe, képein először a tánc született újjá. A tánc jelentős pillanatai.  
Nemcsak egyszerűen maradandóvá tett a fotó eszközeivel pillanatokat a tánc folyamatából, inkább pillanatokat teremtett azáltal, hogy a táncoló embert, a mozdulatot, a színpadi fények-elemek a szem számára a látványban csak ritkán, vagy sosem adott, csak a fotópapír emulziójának érzékenységében életre hívható, általa konstruált terekbe helyezte. Képein nemcsak az ember táncolt, hanem ritmust, lendületet kapott maga a világ, az általa fényekből, táncosokból, dinamikusan elmosott vonalakból teremtett képi világ is.
A táncosban lassan győzött a fotós. Ahogyan járta a világot, képein mindig sikerült szétbontania, aztán elemeiből új, eiferti világgá építenie New York kő- vagy a Szahara homok-sivatagát. A világ mindig könnyedén alakult új, a kézenfekvő valóságnál több, autonóm módon reális látvánnyá képein. S ahogyan győzött benne a fotós, fölhagyott a tánccal. Immár több mint két éve a Lobogó fotóriportere. A  „kötelező feladatok” előnyökkel és hátrányokkal is jártak számára. Előnyökkel, amennyiben közelről megismerhette az országot, s hátrányokkal, amennyiben autonóm képi tereket létrehozó képességeit már nem mindig igényelte napi penzummá lett munkája. Eifert János riporterként már másként fotózik, régi énjéből képein föllelhetően inkább csak az érzékenysége maradt meg maradéktalanul.
Változatlanul érzékeny a világ apró rezzenéseire, s változatlan érettséggel kezeli a kompozíció eszközeit. Amit csinál, az mégis más. Képeinek világa kevésbé autonóm, kevésbé eiferti. Komponál, de még tartja a látvány valóságát, amit azonban képeinek tónusvilágában áthat érzékenysége, az emberek, a táj szeretetének líraisága.
Augusztusban Szegeden, a Bartók Béla Művelődéi Központban megnyíló kiállítása már új élményvilághoz kötődik. Egy új Eifert János mutatkozik be a fa-lakon, aki már nem elsősorban a fotó világteremtő lehetőségeit gyakorolja, kötődéseiről az emberek, tájak, városok iránti érzékeny szeretetéről vall. Nem objektív tárgyilagossággal, se nem egy sajátos módon újjáteremtett világgal, „csak” a sokarcú látványok, lírai, kedves megfogalmazásával.
Ő maga is kísérletnek szánta első ilyen kiállítását. S hogy többet nyert-e a vámon a magyar fotográfia és a szerző, mint vesztett a réven egy autonóm fotósvilág fölbomlásával, s hogy végül milyen képi világ születik egy új szerzői koncepcióból, azt a helyszínen, a képek között mindenkinek magának kell eldöntenie.

Szávay István

(Pesti Műsor, 1979. augusztus 15.)

Eifert János fotókiállítása a Bartók Galériában

(Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged, Vörösmarty u. 3.) 1979. augusztus 12 – szeptember 9.

A kiállítást megnyitja, augusztus 12. de. 11 órakor Bessenyei Ferenc, kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló művész

Kiállított képek: Modern Ikarusz, Csendélet, Nyáj, Sirályok, A kertész keze, Mártély, Hollókő, Pilisborosjenő, Brooklyn Bridge, New York (Híd-sorozat), Pávaszem, A Szaharában…

Titelfoto: Janos Eifert, Ungarische VR, Tadsch Mahal – FOTOGRAFIE, März 1979 (VEB Fotokinoverlag, Leipzig)

Roger Rössing: Fényképezés Prakticával. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1979

“Egy példás színpadi fotó: a relatív hosszú expozíciós idő jól éreztette az erőteljes mozgást” (Eifert János: Tánc)

   A fordítás alapja az eredeti német nyelvű mű 12. kiadása

   Eredeti cím:

   Roger Rössing: Fotografie mit der Praktica

   VEB Fotokinoverlag, Leipzig

   Fordította és az utószót írta: Morvay György okl. gépészmérnök

   Lektorálta: Dr. Sevcsik Jenő fizikatanár, fotóművész

   © VEB Fotokinoverlag NDK-7031 Leipzig, © Műszaki Könyvkiadó, Budapest

   Felelős szerkesztő: Dr. Podhorányi Gyula, kl. vegyészmérnök

   ETO: 771.313 Praktica

   ISBN 963 10 2678 7

FOTOGRAFIE, März 1979 – VEB Fotokinoverlag, Leipzig – Titelfoto: Janos Eifert, Ungarische VR, Tadsch Mahal