A Dózsa György úti lakásunkban már délelőtt feldíszítettük a fát, Kata, Andris és Lili  játszanak körülötte…

(Walters Lili és Eifert János felvételei)

Junior Rádió, Érd, 2002. december 8.  18:05

Eifert János diaporámaestje, Nagymaros, Művelődési Ház, 2002. december 1.
Kocsis Iván bevezetőjével a Bemutatkozás, Hard Rocks, Volt egyszer egy falu, Visszapergetett idő, Maszkok, Bemutatom a feleségem és a Tűztánc c. diaporámáimat vetítettem, saját technikámmal. (Két Kodak Carousel S-AV 1050 körtáras diavetítő, Stumpfl gyártmányú vezérlő, SD-Monitor, négysávos-négycsatornás kazettás magnó-keverő)

MEO ART FAIR 2002 – Magyarország legjelentősebb kortárs galériáinak kiállítása és vására, Budapest, 2002. november 28 – december 1. Helyszín: MEO (Budapest, József Attila u. 4-6.) ArtPhoto Galéria. Magyarország első interaktív fotóművészeti galériájának bemutatkozó kiállítása, amelynek művészeti vezetője vagyok.  Kiállítók: Assay H. Péter, Gulyás Miklós, Kalló Iván, Kanyó Béla, Mayer András, Simon Attila, Montvai Péter, Eifert János, Vancsó Zoltán, B. Müller Magda

A képeken: Montvai Péter és felesége, Borbély László, Nagy Zoltán (Eifert János felvételei)

Seres Géza

Dr. Seres Géza Kerengő Galériában bemutatott kiállítása a szakma és a közönség számára nagy meglepetés volt, hiszen korábban nevét és műveit inkább csak szűkebb hazájában, Debrecenben és külföldön ismerték. Magas színvonalú mesterségbeli tudása, amely művészi könnyedséggel párosul, sajátos látásmódot tükröz. Az elmélyült munkát, filozofikus gondolkodásmódot feltételező csendéletei, aktképei a fotográfia és képzőművészet műfaji határait szélesítik, majd egyesítik olyan folyammá, amelynek sodrásában az érzések és gondolatok meggyőző erővel, ám mégsem olcsó vizualitással hatnak érzékeinkre, tudatunkra.

Ki is ez a fotográfus, aki különleges tehetséggel, rendkívüli válogatást mutatott be a természet elemeiből? Nagylétán született, Debrecenben végezte tanulmányait, ismerkedett meg a fényképezéssel, és itt, dolgozik a mai napig is. Villamos üzemmérnöki és orvosi diplomájának megszerzését követően 1982 óta szerepel csoportos tárlatokon, rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi meghívásos kiállításoknak s jelentős egyéni bemutatókat rendez. Kapott különböző pályázati elismeréseket hazai és nemzetközi fórumokon, első díjas lett az Alföldi Fotószalon országos pályázati kiállításán 2001-ben és 2002-ben. Tíz éve az Országos Aktfotó Kiállítások díjazottja minden alkalommal. Az ünnepi Debrecen pályázat első díjat nyerte el. 1986-ban a Magyar Fotográfia ’86 és a krakkói Venus ’86 kiállítások díjazottjai között szerepelt. 2001-ben az ukrajnai Rivne-ben a FIAP ezüst és különdíját kapta. Önálló kiállításai, sorozatai kiemelkedők és meghatározóak a pályaív szempontjából. A Tájak és tájrészletek, az Aktok ferde műfényben, a Válogatás a természet elemeiből, a Táncos képek és a Két világ határán címűek átgondolt, kiérlelt sorozatok, amelyek sikeres kiállításokba szerveződtek. Művei megtalálhatók a Magyar Fotográfiai Múzeumban és az OSZK Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteményében. Képi világa, jelképrendszere nemcsak szűkebb környezete számára befogadható. Nemrég Kínában volt sikeres bemutatkozása.

Betéti társasága keretében több mint tíz éve végez cégek részére illusztrációs fényképezést. A debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Gimnáziumban alkalmazott fotós alapismereteket oktat. 

Nemcsak alkotóként, hanem a fotós közélet alakítójaként is kiveszi a részét a rámért, vagy önként vállalt feladatokból. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Művészeti vezetője az 1999. év elején alakult Debreceni Új Fotóműhelynek, amely újfajta alkotói légkör megteremtésével kívánja segíteni a magas színvonalú, különleges művészi minőséget mutató fényképek megszületését.

Művészi munkájáról, világlátásáról így fogalmaz: “… mintha az érzékszerveinkkel felfogható, kontrollálható világ mellett létezne egy másik világ is a tér és idő minden pontján, azzal párhuzamosan. Mintha léteznének különleges minőségű tárgyak, például a műalkotások, melyek a két világ határán állnak, mint az ablakok a bent és a kint határán. Mintha…! Ezeken az ’időbeli véges’ ablakként működni tudó tárgyakon a másik világból az időtlen végtelenség jön át. Ilyen tárgyak létrehozása nem szándék, elhatározás kérdése. Létrejöttének a valószínűségét lehet növelni, de az egész leginkább a varázslatra emlékeztet.”

Testi és természeti, tárgyi motívumai – amelyek megjelenítésénél a montázst, illetve a fotógrafika különböző műfajait-technikáit, többek között az egymásra exponálást, a rézlemezre maratást, az utólagos színezés eljárásait, a kollázs-technikát, elemek utólagos beemelését alkalmazza – nem emberi testként vagy tárgyként funkcionálnak tovább, hanem az időtlen végtelenségben lebegő, költői képekként. Szürrealista világ ez, amelyben eligazodást, kapaszkodót – talán különösen hangzik – maga a valós világ kínál.

Eifert János

Győr, Zöld utcai lakásunk. Lili, Kata, Andris játszanak…

Művészet és Mesterség. Előadásom az ASA Stúdióban

Magyar Triptichon (Bartók, Kurtág, Ligeti), Koreográfus: Alexander Schneider-Rossmy

Szergej Buszlenko a mai ukrán fotográfia tehetséges középgenerációjához tartozik. Jellegzetes utat tett meg az egykori rivne-i fotószakkörtől, fotóklubtól a nemzetközi ismertségig. Az igényes fényképezés technikáját autodidakta módon kezdte elsajátítani, mára már profi fotográfusként tartják számon. A fényképezés megszállottja: a látott, átélt események izgalmában elfelejtkezik időről, határidőkről, megbízásokról, és nagy kíváncsisággal, izgalommal fényképezi szeretett témáit. Közben, szabadidejében sokat utazik, sportol, könnyűbúvárkodik, ezek, mint témák, megjelennek műveiben. Kezdetben kisebb-nagyobb pályázatokon, majd komoly nemzetközi kiállításokon szerepelt sikeresen, gyűjtötte be irigylésre méltó díjait.
Nem csak saját boldogulása érdekli, a művészeti közéletben is vállal feladatokat. Sikerei csúcsán, szakmai tekintéllyel felvértezve maga kezdett el szervezni kiállításokat. Az első nemzetközi szalont szülővárosában, Rivnében szervezte, 2001-ben. Megnyerte támogatóként Leonyid Kucsmát, az ukrán elnököt és Mikola Szorokát, a megyei elnököt is. Felhívására 51 országból 241 fotográfus küldte el munkáit, több ezer képet, amelyből a nemzetközi zsűri – Stephan Toth (Románia), Walter Winkler (Svájc), Daniel Brandli (Svájc) és ő maga – egy szép kiállításra valót válogatott. A kiállítást 140 ezren tekintették meg. Mindezek mellett elsősorban fotográfiai tevékenységét értékelhetjük igazán.
A Kerengő galériában bemutatott Tengermesék c. kiállításán láthattuk, hogy képei tele vannak érzelmekkel, gondolatokkal, ötletekkel, fanyar humorral, finom iróniával. Általában egy-egy frappáns ötletre építkezik, amelyekhez karakteres, póztalanul játszó szereplőket választ. Kedveli a hétköznapi, jellegzetes típusokat, amelyek Fellini filmjeinek statisztáira, mellékszereplőire emlékeztetnek, pontosan azokra, akik olykor szöveg nélkül is beszédesebben jelennek meg, mint maguk a főszereplők. Hétköznapi-különleges, varázsosan egyszerű és egyszerűen szeretnivaló alakjai a világ minden részén ismerősnek tűnhetnek, talán ezért is fogadják szívesen kiállításait a Föld különböző országaiban, legutóbb Kínában. Formanyelve a klasszikus hagyományok ezüstalapú fotográfia eszköztárából építkezik, nélkülözi a digitális technikát. Mégis képei, történetei a mának, nekünk szólnak. Elsősorban fekete-fehérben gondolkodik, aktjainál, portréinál leginkább szépia-tónust használva. Víz alatti aktfelvételein a színek finoman, visszafogottan jelennek meg, a tenger kékjéből alakjai meseszerűen, aprócska történeteket idézve tűnnek elő. Az egyes képeket, amelyek önmagukban is beszédesek, sorozatokba, mondhatni kép-novellákba szervezi. Sajátos dramaturgiája felerősíti mondanivalóját. A Költő, Hal, Fuvola, Zsűri, Múzsa, Cím nélkül és más címeket, vagy címnélküliségeket viselő képei így válnak egy történet – a Tengermesék – szereplőivé, megajándékozva bennünket egy kalandos regénnyel, egy FÉNY-KÉP-REGÉNNYEL.

Eifert János

Győr – Budapest – Győr, 2002. október 7 – 13.  Tegnap a Táncművészeti Főiskolán voltak óráim, sajtófotó témában… Ma Győrben késődélután érdekes hangulata volt a tájnak, amint a Zöld utcai házunk emeleti folyosójáról a tó felé pillantottam, megfogott a látvány… Juhász Zsoltot felhívni a TV-ben (20-934 9922)… Csütörtökön Kati Pestre utazik, Andrisnak nincs ovi, Katáért  menni… Pénteken Budapesten, 9 órakor MVM zsűri… 15:00 Gyerekekért Kelenföldre… Vasárnap délelőtt vissza Győrbe…

Nemzetközi fotófesztivál Kínában – Jiaozuo, 2002. augusztus 26. – szeptember 7.

A Kínai Fotóművészek Szövetsége (Chinese Photographers Association) meghívására, a FIAP (Federation International d’Art Photographique) ajánlására, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnökének, Tóth Istvánnak a közvetítésével utazhattam Kínába, ahol Henan tartományban, Jiaozuo városban 2002. augusztus 26. – szeptember 7. között megrendezett nemzetközi fotófesztivál – angolul: THE INTERNATIONAL PHOTOGRAPHY FESTIVAL FOR MOUNTAINS AND RIVERS IN JIAOZUO CHINE – résztvevője lehettem. A gazdag program középpontjában egy komoly díjakkal meghirdetett pályázat állt, amelynek képanyagának elkészítéséhez a szervezők sok utazással, hegymászással, folyógázolással, műemlékek és építkezések megtekintésével egybekötött fényképezési lehetőséget biztosítottak. Az Európából, Amerikából meghívottak mellett az igazi szenzációt az a hatszáz kínai fotós jelentette, akik Kína különböző tartományaiból, városaiból érkeztek, és mint a pályázat képeiből rendezett kiállításon kiderült, szakmai-művészi felkészülésben semmivel nem maradtak el a fényképezésben nagy tradíciókkal rendelkező országok képviselőitől. A gazdag program, amely a Sárga folyó, Yuntai vízesés, Qingtian folyó, Shennong hegyek természeti szépségei mellett a Kínai Nagy Fal, Kaifeng, Lioyang, Shennongshan, Yueshan, Xiangguo, Chen Jiahou, Longmen palotáinak, templomainak, kolostorainak, sziklabarlangjainak és sztúpáinak, valamint új városrészek és hatalmas építkezések, útépítések fényképezésére, emberekkel való találkozásokra adott lehetőséget, egyben a kínai fotókultúra megismerését is segítette. A napi munka, programok során kialakult egy csapat, amelyhez én is tartoztam. Együtt gázoltunk a folyóba, másztuk meg a 3000 m magas hegyet, teáztunk a pihenőidőkben, élveztük a szecsuáni falatokat az étteremben és közben meséltünk egymásnak városunkról, országunkról, az emberekről, gazdaságról, művészetről, politikáról, vagy akár nőkről is.  Merthogy feltűnő volt, milyen szépségesek a kínai nők. Volt mesélnivaló és kérdeznivaló, hiszen Qin Di és Xu Yubing Beijingből (Pekingből), Luis Castaneda Floridából, Ming Lian és Haitao Tang Henan-tartományból, Steve Brabner Skóciából, Huynh Ngoc Dan és Hongn Nga Vietnámból, Inesa Pleskacheuskaya Bjelorussziából, Szergej Buszlenko Ukrajnából, Seres Géza Debrecenből, Tóth István Nagyváradról, Carlo Diana és Nicole Billiau Belgiumból, Ts. Odonchimeg Mongóliából és jómagam igencsak kíváncsi embereknek tűntünk. Nagyon jól elboldogultunk egymással, hiszen a jelbeszéd, pantomim, gesztusok mellett oroszul, angolul, németül, franciául, magyarul, kínaiul folyt a társalgás, melynek fő témái a látottak hatására a földrajz, történelem, vallás, ideológia, tudomány, művészet, katonaság, analfabétizmus, gasztronómia, közlekedés – és ahogyan már mondtam: a nők. Mindig találtunk alkalmas nyelvet, és fordítottunk egymásnak. Két-három órákat aludtunk, rengeteg viccet, vidám és igaz történetet, a napi élményeket meséltük egymásnak. Egy-egy poénon annyiszor nevettünk, ahány nyelven jutott el a csapat utolsó tagjához. És közben teáztunk, könyveket, katalógusokat, képeket és térképeket böngésztünk, és rengeteget tudtunk meg Kínáról. Már amennyit persze két hét alatt felcsipegethet az ember. A földrésznyi méretű, közel 1,3 milliárd lakosú ország így életközelből, a személyes tapasztaláson keresztül még érdekesebbnek, még titokzatosabbnak, még megfejthetetlenebbnek tűnt. Az otthon látott filmek, TV-híradók, tudósítások, elolvasott könyvek  csak egy leegyszerűsített előképet adhatnak. Ezekből már tudtuk, hogy Kína az ellentétek és a végletek hazája, amelyek nemcsak földrajzi távolságokban, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális különbségekben megmutatkozik meg. A fényképezőgép keresőjében megjelenő kép azonban még kontrasztosabban adja vissza a valóságot. Az ötezeréves kínai kultúra nemcsak a hajdan volt dicső múlt emlékeként a múzeumok tárlóiban, a paloták és templomok látványában van jelen, hanem a sokféle körülményhez alkalmazkodó emberek napi életében, a hétköznapi mozzanatokban is. A vallás, önvédelmi sportok, a pekingi televízió huszonhárom csatornája, étkezési szokások, az elterjedt mobil telefonozás, érintkezési formák, tárgyak, eszközök, hagyományos és mai viseletek, felhőkarcolók és sárkunyhók, a hatalmas építkezések, autópályák mellett húzódó gondozott és zöldellő rizsföldek, az emberek arcvonása is hordozza ezeket az ellentéteket. Még a táj, az éghajlat is. Az észak-déli irányban 5500 km kiterjedésű ország területét háromnegyed részben hegyes vidék borítja, de legtöbb ember az alföldeken, síkságokon, félsivatagos és sivatagos vidékeken él. Kína déli részén trópusi éghajlatot találunk, Yunnan-tartomány déli részén, Leizhu-félszigeten, Hainan-szigetén és a Guangdong-tartományhoz tartozó dél-kínai-tengeri szigeteken szinte egész évben nyár van, délnyugaton, a Yunnan-Guizhou-fennsíkon „örök tavasz”. A Tibet fennsík éghajlata hideg és száraz, a Tarin medence kifejezetten sivatagi: reggel bunda, délben atlétatrikó a viselet. Amíg délen kétszer, sőt háromszor is arathatnak évenként, addig nyugaton a hegyek és fennsíkok nagy magasságuk miatt szinte állandóan fagyosak, a magashegységek eljegesedtek. A csapadék mennyiségében is óriási különbségek vannak. A monszunszelek hatása csak a Nagy Hingan-Taihang- és Qinling-Daxue-hegységek vonulatától délre és keletre érvényesül, ettől nyugatra és északra már szinte alig hullik csapadék. Szerencsénkre mindebből csak alig tapasztaltunk valamit, hiszen ottartózkodásunk időszakában, a fővárosban, Beijingben kellemes nyár volt, nem úgy, mint áprilisban-májusban, amikor fúj a „sárga szél”, mely a Góbi-sivatag felől finom porszemcséket hoz, telefújva torkot, tüdőt, utcát, lakást. A júliusi nagy esőzéseket és szúnyoginváziót is szerencsésen elkerültük, ám a fővárostól délre, 7-800 km-re eső Jiaozuoban, Henan tartományban, a fotófesztivál színhelyén belekóstoltunk az éghajlati megpróbáltatásokba. Itt a hőmérő még esténként is 43 Celsius fokot mutatott, magas páratartalom mellett. A légkondiconált busz, szálloda, étterem nélkül igencsak megfőttünk volna.  Reggelente 6:20 órakor indultunk a túrákra, egy-két óra után már igen nehezen vonszoltuk magunkat. Közben, kínai szokásnak megfelelően forró teával (!) frissítettük magunkat, és tapasztalhattam, hogy a hideg sört napközben jobb, ha elfelejti az ember, csak este, az étteremben érdemes kortyolgatni.

A fényképezési lehetőségek, nagyszerű kínai fotográfusokkal való ismerkedés mellett 36 fotókiállítás, Taiji és Kung Fu sportbemutatók, harmincezres stadionban látványos show-műsor, TV- és filmforgatások, interjúk is hozzátartoztak a programhoz. A média állandóan figyelemmel kísérte a fesztivál eseményeit, különösen a meghívott európai és amerikai fotósok voltak a sztárok. Ezt szó szerint lehet érteni. Nap, mint nap szerepeltünk az újságokban, TV-híradókban, állandóan a figyelem középpontjába kerültünk. Számos fogadás, díszvacsora volt, ahol a város és a tartomány vezetői köszöntöttek bennünket. Egy-egy bemutatkozásunkkor a kamerák, filmfelvevők pergőtüzébe kerültünk. Saját szememmel láttam, ahogyan Seres Gézát és Tóth Istvánt ünnepelte a közönség kiállításuk helyszínén. Nem kis büszkeséget éreztem a lelkes, ünneplő tömeg láttán.  Természetesen nem kell elfeledni, hogy Kínában szocializmust építenek, és a társadalmi, kulturális szokások ennek megfelelőek. Ott még a párt első titkára a legelső ember, azonban tapasztalhattuk, hogy a külvilágtól való elzárkózást a reform és a nyitás politikája váltotta fel. Számos rendezvény, így ez a nemzetközi fotófesztivál is ennek jegyében került megrendezésre. Jó előkészítéssel, kitűnő szervezéssel, nagyvonalúan és látványosan vezényelték le a két hetes programot, amely a külsőségek mellett komoly tapasztalatokra, emberi és szakmai kapcsolatok teremtésére adott lehetőséget. Közelről tapasztalhattam, hogy Kínában a fotográfia magas színvonalú és népszerű. A látott 36 kiállítás alapján úgy tűnik, a „vonalas irányzat” kezd kikopni, és a kísérletező, új formanyelvet teremtő kreatív fotográfia, valamint a dokumentarista, valóságfeltáró irányzatok kerülnek az érdeklődés középpontjába. Két igényes kivitelű és művészi tartalmú folyóirat, a friss tájékoztatásra fotós napilap jelenik meg, amelyeket a Kínai Fotóművészek Szövetsége ad ki. Hou Jian Jiang alelnök elmondta, hogy a szövetség területi és városi szervezetei segítségével segíti, ösztönzi megszámlálhatatlan tagságának tevékenységét. Mindez nagyon érdekes volt számomra, de a „szakmán kívüli élet” még inkább érdekelt. A Nikon D100-as és a Canon Digital ixus v digitális kameráimmal rengeteget fényképeztem, a Nikon F 90-esemet, a filmmel tölthetőt szinte elő sem vettem. Több mint 1500 felvételt készítettem, amelyek őrzik élményeimet. És hogy mi marad meg belőlük? Ki tudja? Egyelőre a kínai gyerekek mosolyát, érdeklődő és barátságos arcokat, csillogó tekinteteket, élményeket őrzök, és kamaszos lelkesedéssel Kínáról szóló könyveket bújok, pálcikával étkezem, meghitt családi körben kínai selyem kimonómat viselem, és fontolgatom, éljek-e a következő meghívás lehetőségével.

Azt hiszem, Kínát újra kell tanulnunk.

Eifert János

Győr, 2002. szeptember 24.

Seres Géza, Tóth Stefan, Sergej Buslenko, valamint a belga és  kínai kollégák felvételei

Magyar Nemzet, 2002. szeptember 24., kedd

http://archivum.magyarhirlap.hu/kultura/fotoarveres_talanyos_arakkal.html#sthash.osuEGiL3.dpuf

Fotóárverés talányos árakkal

Néhány ismerős arc a Marriott báltermében, a közönség soraiban: Straub Elek, a Matáv vezérigazgatója, Demszky Gábor úgy is mint fényképező főpolgármester vagy Presser Gábor zenész. A főszerep ezúttal a fényképeké volt. Korniss Péter fotójáért 360 ezer forintot is megadtak, sok kép viszont a valós ár alatt vagy éppenséggel irreálisan drágán talált gazdára. A szakma kicsit értetlenül, de bizakodóan távozott az aukcióról.

Korniss Péter 1974-ben készült Szénaforgatás című alkotása kelt el a legmagasabb áron, 360 ezer forintértIgazi, bár sok kérdőjelet hagyó siker volt a Mai Manó Ház első fotóárverése. Több száz érdeklődő gyűlt össze a Marriott elegáns báltermében, elkelt mind a kilencvenhat felajánlott műalkotás. Kellemes légkör, profi szervezés, vérbeli aukcióvezető. A megmérettetést vállaló művészek többsége, a szervezők és a fényképművészet önzetlen barátai bizakodó hangulatban távoztak. Talán, ha, mégis, esetleg minden jól megy, sóhajtották a legtöbben, előbb-utóbb divattá válik nálunk is a művészi fotó gyűjtése. A feltételes mód főleg amiatt indokolt, mert ez az árverés csak szimulálta az igazi piaci viszonyokat. A képek ára nem a művészeket vagy örököseiket illette, hanem – nagyon helyesen – a Magyar Fotográfusok Házát, lévén jótékonysági eseményről szó. A hazai fényképészet üzleti részét reprezentáló VIP-vendégek kötelességüknek érezték, hogy komoly összegeket költsenek el. Ráadásul a szakma tehetősebb művelői maguk is vásárlóként jelentkeztek, és “megmentettek” nem egy kikiáltási áron vagy ahhoz közeli összegen megrekedt művet a bántó alulértékeléstől. A legtöbb diskurzus azóta is a vételárakról folyik. Az egyik legkevésbé érthető csúcsot Mai Manó udvari fényképész képei produkálták, ezek minden jobb régiségkereskedésben pár száz forintért kaphatók (a mester műterméből tízezrével kerültek ki a fotók, nagyon sok a mai napig jó állapotban megmaradt), az árverésen volt olyan, amelyik 180 ezer forintért talált gazdára. Némelyek vészes tájékozatlanságra, mások karitatív szándékra gyanakodtak. Hasonló kételyek gyötörték a hozzáértőket a digitális nyomatok felszökő árait látva, sokan azt is furcsállták, hogyan fogadhattak el a szervezők műanyag papírra nagyított alkotást, ami a nemzetközi gyakorlatban nehezen elképzelhető. Saját áraikhoz képest nagyon gyengén szerepeltek azok a kevesek, akik külföldön is adnak el fotókat. Úgy látszott, hogy a VIP-közönséget nem befolyásolta pozitívan a kis szériaszám vagy az egyedi technika sem. Annál inkább a név: a szakma nagy öregjei, tekintélyei szinte kivétel nélkül jól szerepeltek. Az egyetlen fotós Kossuth-díjas, Korniss Péter állította be a csúcsot, Szénaforgatás című képe 360 ezer forintért kelt el. Baricz Katalin izgalmas portréja 220 ezret ért, de ezen nem sokan csodálkoztak: Baricz mindig jól szerepel. Magas áron, 180 ezer forinton ütötték le többek között Eifert János egyik New York-i képét, Horváth Péter digitális montázsát (180 ezer), Inkey Tibor szép zsánerfelvételét is (160 ezer) vagy Keleti Éva Extázisát (110 ezer). A középnemzedékhez tartozó Szabóky Zsolt 100 ezret, Szamódy Zsolt és Walter Péter 90–90 ezret ért meg most a licitálóknak. Legközelebb, talán, esetleg, remélhetőleg még többen még többért vásárolnak majd. Jó szerzők és szép képek bőven vannak még.

Öt világrész fotóművészete (16.)  Tóth István gyűjteményéből

Győr, Xantus János Múzeum Rómer terme, 2002. szeptember 5-22.

Az Öt világrész fotóművészete kiállításnak és gyűjteménynek a története több évtizedes múltra nyúlik vissza. A hatvanas évek közepén a Ceglédi Foto Club vezetősége – köztük Tóth István, a klub akkori elnöke is – elhatározta, hogy nemzetközi kiállítást szerveznek. Az akkoriban legeredményesebb fotográfusokat hívták meg, személyenként tíz-tíz képpel. A meghívottak között szerepelt a világhírű Yousuf Karsh, a szovjet Dmitrij Baltermansz, a lengyel Edward Hartwig, és sokan mások is. Gyűltek a képek, nagy izgalommal készültek a kiállításra. Szép katalógus is készült, amelyet a megnyitó napján majdnem bezúzattak. Aztán, mint a mesében, minden jóra fordult. A kiállításnak óriási sikere lett, híre a határokon messze túljutott és átvéve az ötletet, rövidesen számos hasonló külföldi tárlatot rendeztek.

Tóth István továbbra is figyelemmel kísérte a legkiválóbb külföldi kiállítókat, felvette velük a kapcsolatot, majd a legjobb képeiket kérte tőlük a szépen gyarapodó gyűjteményébe. A sok évtizedes munka eredményeként mára kettőezernél több eredeti mű gyűlt össze. A sokszínű és változatos kollekcióból számos kiállítást adott közre. Néhány éve az akkor még „csak” ezerötszáz művet tartalmazó gyűjtemény valamennyi darabját egyidejűleg Székesfehérvár hét(!) különböző kiállítótermében mutatták be. Ezév szeptemberében a MÉDIAWAVE és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény közös rendezésében, Győrben, a Xantus János Múzeum Rómer termében látható Öt világrész fotóművészete éppen a tizenhatodik sorszámot viseli. Eifert János válogatásában természetfotókat, tájképeket láthat az érdeklődő közönség. Különböző országokból, különböző korszakokból mintegy fotótörténeti áttekintésben láthatjuk, hogy a világ különböző pontjain hányféle felfogásban, stílusban ábrázolták a tájat, az ember épített- és természeti környezetét. Aszmann Ferenc szürke gulyája, Angelo Funk Pál magyar faluja a harmincas években készült, Val Goretsky (USA) képe metropolisz felhőkarcolóit helyezi az ember mögé. Ken Bryan (UK) a skót táj időtlen nyugalmát, Jiri Bartos (Csehország) a folyópart alakzatait idézi játékos szépségükkel P. G. Chang (Honkong) Tengerparti jelenete a klasszikus fotográfia szabályai szerint készült, míg Leopold Fischer (Ausztria) Vihara a többszörös izohélia eszköztárából merített. Edmund Whitaker (Németország) Három fája a képzőművészeti látásmódot idézi, Irene P. Froy (Belgium) képei vászonra nyomtatott digitális printek. Wellington Lee (USA) Reggele egy számunkra távoli földrész festői látványát hozza közelségbe, Adit Agarwala (India) Utolsó fogja jelképi erejével mutat a távolba. Hozhatnám példaként Guerrino Bertuzzi (Olaszország) Tavasztáncát, Karl Darnhofer (Ausztria) Károgó varjait, Péteris Jaunzemi (Litvánia) Revelációját, vagy Enzo Lombardi (Olaszország) Esernyős hölgyét, mindig ugyanoda lyukadnék ki: a képek, amelyek tíz-húsz-harminc éve, vagy mégkorábban, jórészt ezüstalapú, fekete-fehér anyagokra készültek, kevés színnel, de mégis változatosan jelenítik meg a világ tájait, az ember és a természet kapcsolatát, és ugyanakkor bepillantást engednek a fotográfia sokszínű eszköztárába, korok és korszakok művészi hitvallásába, az egyes alkotók műhelytitkaiba is.

Eifert János, a kiállítás kurátora                                                                                                                                           Győr, 2002. augusztus 22.

A Mai Manó Ház teljes birtokbavételének első fotóárverése a Budapest Marriott Szálló Báltermében 2002. szeptember 20-án, pénteken 16.00 órakor kerül megrendezésre. Ez annak a hagyománynak a folytatása, amelyet a Mai Manó Ház alapítói kezdeményeztek a Nagykiállítóterem megépítése előtt. Az árverés képeinek kiállítása megtekinthető a Mai Manó Ház első emeletén 2002. szeptember 5. és 17. között, minden hétköznap: 14 és 19 óra között, hétvégén és ünnepnap: 11 és 19 óra között

Eifert János: Brooklyn Bridge (New York, 1977) CIBACROME, 50×50 cm – 180.000 Ft-ért került kalapács alá

Bevezetés

 A 108 éves Mai Manó Házban ötödik éve működő Magyar Fotográfusok Háza régi tervét váltja valóra első fotóaukciója megrendezésével. Az adományszerzésen túl célunk a fotográfia, mint műtárgy elismertetése.

 Amíg az elmúlt száz évben a festményen kívül a grafika és a rajz a magyar gyűjtők érdeklődését mindig is felkeltette, a fotográfia, annak ellenére, hogy már 1839 óta létezik, Magyarországon csak egy parányi, megszállott gyűjtői kört tudhat maga mögött — s ez meg is látszik a magyar kortárs fotográfia helyzetén.

 Az első aukciót teljes egészében adományokból rendezzük. Adományozták a képeket, a helyszínt, a katalógus nyomtatását, a felszolgált bort, és az árverező személy is nekünk adományozta idejét és energiáját.

 Nagylelkű adományozóink nevét a következő oldalon olvashatják. Külön köszönet a szervező bizottság elfoglalt üzletember tagjainak, akik szűkös idejüket bőkezűen rendelkezésünkre bocsátották.

 Az aukció módszerében, lebonyolításában a Houstonban a Fotofest fesztivál keretében kétévente megrendezett „Fine Print Auction” módszereit követjük, melyet módomban állt a helyszínen tanulmányozni. Külön köszönet a tanácsokért Wendy Watriss-nak, Fred Baldwinnak, és Martha Skow aukció koordinátornak, akik feltárták előttem szakmai titkaikat.

Ugyancsak hálával tartozom a New York-i Trust for Mutual Understanding alapítványnak, amely tanulmányutamat lehetővé tette, személy szerint Richard S. Lanier igazgató úrnak.

 2002 reményeink szerint csak a kezdet. Hagyományt szeretnénk teremteni, olyan rendszeres aukciót, amely idővel bekerülhet a jelentős európai fotóárverések sorába. Ami nagyban hozzájárulhat a magyar fotográfia hajdani rangjának visszaszerzéséhez.

Török András

A Magyar Fotográfusok Háza igazgatója

Egy jó csere: pénzt fotóra

Kincses Károly

 Ha énnekem sok, de legalább is elég pénzem lenne, mindent megvennék, amit pénzért adnak, de legfőképpen kortárs fotográfiákra költenék.

Ha én gazdag lennék, senki nem kérdezné meg tőlem, miért erre költök. Nem vagyok gazdag, válaszolok.

Amióta az emberek nem csak a barlangok falára festenek, hanem mozdítható, elvihető műalkotásokat hoznak létre, feltámadt az igényük, hogy bizonyos, nekik tetsző, vagy valamely más okból fontos képeket csak ők nézegethessenek, csak az ő barlangjuk, palotájuk, lakásuk falát díszítsék velük. Ennek több oka lehet. Egy, a primer örömszerző képesség. Mert, ha az embernek elég vagy sok elköltenivalója akad, úgy érzi, megengedheti magának, hogy olyan tárgyakkal vegye körül magát, melyek örömet okoznak a látványukkal. Valóban, megengedheti. Kettő, a presztízs szempontok. Mert azt gondolja, hogy az őt barlangjában, palotájában, lakásában felkereső vendég szétnézve, a környezetében lévő tárgyak alapján ítéli meg őt magát. Mást gondol, ha semmi sincs körülötte, mást, ha vacak reprodukciókat lát és megint mást, ha eredeti műalkotások díszítik a falakat. Jogosan gondolja. Három, a pragmatizmus. Pénzt naponta sokszázezer példányban folyamatosan nyomnak a pénzjegynyomdák. Egy pénzdarab birtoklása a ráírt számtól függően bírhat valamelyes élvezeti értékkel, de hogy esztétikailag nulla, az biztos. És egy még akár szép is lehet, de tízezer ugyanolyan már uncsi. Ráadásul a folyamatos használat során gyűrődik, szakad, piszkos és viseltes lesz, ami még önmagában nem akkora probléma, de ha egy esetleges pénzügyi tranzakció nyomán a ráírt nullák száma vészesen lecsökken, akkor már végképp nem sok öröm van benne. Láttunk már mill és billpengőket anyagár alatt funkcionálni. Ezzel szemben a műalkotás más. A képben megtestesülő tehetség, alkotóerő, tudás nem inflálódik, hanem az idő múlásával egyre értékesebb lesz. Minden változik, az épületeket átépítik, a falakat átfestik, a régi pénzeket újabbakra cserélik, emberek, történelmi szituációk jönnek-mennek, de a műalkotás ugyanolyan marad, nem változik. Amilyennek egyszer megcsinálták, olyan az idők végezetéig. Ugyanolyannak látjuk harmincévesen és húsz év múlva plusz három dioptriával is. A műtárgyba fektetett pénz őrzi értékét vagy növeli, anélkül, hogy reggelente órákat töltenénk a börze-kurirok olvasgatásával, a műtárgy felvidít, ha rossz a kedvünk, jóleső elégedettséggel tölt el, ha örülünk, szóval aki még nem próbálta, rajta, aki már tudja, az gyakorolja.

Utolsó kérdés. Miért éppen fotográfiát? Mert minden kor kitermeli a neki megfelelő művészeti formákat, stílusokat. Az ősember a barlangrajzokat, az egyiptomiak a piramisokat, a görögök az antik szobrokat, a korai kereszténység a freskókat, falfestményeket, a barokk a táblaképeket, a huszadik, huszonegyedik század eleje a fotográfiai úton készült műtárgyakat. Álljunk meg itt egy percre. A fényképezést 1839-ben fedezték fel, jó százhatvan esztendőn keresztül élt és virágzott, s éppen mostanában nagyon jelentős átalakuláson megy át. A fényképezés minden része, a művészi képalkotást leszámítva, elhagyja a nehézkes múltszázadi technológiákat, s digitális jelek formájában készül, terjed és marad fenn. Mondom, kivéve a fotóműtárgyakat, mert ezeknél az alkotók jelentős része megmarad a történeti technikák mellett. Gyorsan eljön az a pillanat, amikor szétnézünk, s a hagyományos fotó szinte minden megjelenési formájában kompjúter-függő lesz. S akkor a kézzel, kémiai úton előállított, nem tetszés szerinti számban sokszorosítható fénykép ugyanolyan ritka és nehezen megszerezhető lesz, mint ma egy rajz, grafika, festmény. A ma kortárs fotográfiája holnap már a tegnap műtárgya, itt most például ezen az árverésen könnyedén cserélhető. Pénzt képre.

Vannak még érveim, de azokat majd csak a sikeres árverés után mondom el.

A képek szerzői és adományozói:

Almási László
Apáthi-Tóth Sándor
B. Müller Magda
Bahget Iskander
Bajtai Lajos (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Balla András (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Baricz Katalin
Barta Zsolt Péter
Benkő Imre
Bíró Klára (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Boros György
Bozsó András
Brezina Zoltán
Cseri László (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Danziger Dániel
Eifert János (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Eperjesi Ágnes
Fábry Péter
Fazekas György (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Fejér Ernő
Féner Tamás
Frankl Aliona
Friedmann Endre
Gaál Zoltán
Gárdi Balázs
Gellért Géza, Dr. (Vintage Galéria)
Glázer Attila
Gőbölyös Luca
Gulyás Miklós
Hanuszik Zsolt
Haris László (Bendegúz Stúdió Bt.)
Hegedűs 2 László
Hemző Károly
Holics Gyula (Vintage Galéria)
Horváth Dávid
Horváth Péter
Inkey Tibor (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Jankovszky György
Jokesz Antal
Katona István (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Kása Béla
Kecskés Péter
Keleti Éva
Kerekes Gábor
Klotz Miklós
Koncz Zsuzsa
Korniss Péter
Kotvics Katalin
Kovács Melinda
Lőkös Zoltán
Lugosi Lugo László
Mai Manó (Bánkuti András, 10 db)
Major Lajos
Major Rebecca
Markovics Ferenc
Maurer Dóra
Miskolczi Emese
Molnár Edit
Nádas Péter
Nagy Tamás
Nagygyörgy Sándor (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Németh József (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Rákosi Péter
Reismann János (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Rosta József
Rostoványi Éva
Sarkantyu Illés
Schopper Tibor (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Simon Csilla
Síró Lajos
Soltész István
Sopronyi Gyula
Spilák Zsuzsanna
Szabóky Zsolt
Szamódy Zsolt
Szász Lilla
Szilágyi Lenke
Tokaji András (Vintage Galéria)
Tóth György (Novomeszky Galéria, USA)
Tóth József
Török László
Vancsó Zoltán
Vécsy Attila
Vékás Magdolna
Walter Péter
Zöld László
Zsila Sándor

“…(Jelenleg a Kieselbach Galéria mellett az Ágens Fotógaléria rendez rendszeres fotóárveréseket, de, mint fentebb láttuk, a festményárveréseken is egyre gyakrabban tűnik fel jó pár igazán értékes művészi fotográfia is.) Mindenesetre ezen a téren az elmúlt hat évben a fotó már így is hatalmas utat járt be azóta, hogy a Mai Manó Ház 2002 szeptemberében megrendezett első fotóárverésén az ismert kortárs magyar fotográfusok közül Korniss Péter 360, Baricz Katalin 220, Eifert János 180, Inkey Tibor 160, az inkább íróként ismert, bár eredetileg fényképész Nádas Péter 150, Keleti Éva pedig 110 ezer forintos leütést ért el.”  (Martos Gábor, fotopost.hu, 2008.10.18.)

Nagy utazás Kínában , Henan tartományban, Jiaozuo és környékén, 2002. augusztus 26. – szeptember 7.

A Kínai Fotóművészek Szövetsége (Chinese Photographers Association) meghívására, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnökének, Tóth Istvánnak a közvetítésével utazhattam Kínába, ahol Henan tartományban, Jiaozuo városban 2002. augusztus 26. – szeptember 7. között megrendezett nemzetközi fotófesztivál – angolul: THE INTERNATIONAL PHOTOGRAPHY FESTIVAL FOR MOUNTAINS AND RIVERS IN JIAOZUO CHINE – résztvevője lehettem.

Beijing. Első este a Kínai Fotóművészek Szövetsége főtitkára köszönti a vendégeket (Tóth István felvétele)

A gazdag program, amely a Sárga folyó, Yuntai vízesés, Qingtian folyó, Shennong hegyek természeti szépségei mellett a Kínai Nagy Fal, Kaifeng, Lioyang, Shennongshan, Yueshan, Xiangguo, Chen Jiahou, Longmen palotáinak, templomainak, kolostorainak, sziklabarlangjainak és sztúpáinak, valamint új városrészek és hatalmas építkezések, útépítések fényképezésére, emberekkel való találkozásokra adott lehetőséget, egyben a kínai fotókultúra megismerését is segítette. A napi munka, programok során kialakult egy csapat, amelyhez én is tartoztam. Együtt gázoltunk a folyóba, másztuk meg a 3000 m magas hegyet, teáztunk a pihenőidőkben, élveztük a szecsuáni falatokat az étteremben és közben meséltünk egymásnak városunkról, országunkról, az emberekről, gazdaságról, művészetről, politikáról, vagy akár nőkről is.  Merthogy feltűnő volt, milyen szépségesek a kínai nők. Volt mesélnivaló és kérdeznivaló, hiszen Qin Di és Xu Yubing Beijingből (Pekingből), Luis Castaneda Floridából, Ming Lian és Haitao Tang Henan-tartományból, Steve Brabner Skóciából, Huynh Ngoc Dan és Hongn Nga Vietnámból, Inesa Pleskacheuskaya Bjelorussziából, Szergej Buszlenko Ukrajnából, Seres Géza Debrecenből, Tóth István Nagyváradról, Carlo Diana és Nicole Billiau Belgiumból, Ts. Odonchimeg Mongóliából és jómagam igencsak kíváncsi embereknek tűntünk.

Nagyon jól elboldogultunk egymással, hiszen a jelbeszéd, pantomim, gesztusok mellett oroszul, angolul, németül, franciául, magyarul, kínaiul folyt a társalgás, melynek fő témái a látottak hatására a földrajz, történelem, vallás, ideológia, tudomány, művészet, katonaság, analfabetizmus, gasztronómia, közlekedés – és ahogyan már mondtam: a nők. Mindig találtunk alkalmas nyelvet, és fordítottunk egymásnak. Két-három órákat aludtunk, rengeteg viccet, vidám és igaz történetet, a napi élményeket meséltük egymásnak. Egy-egy poénon annyiszor nevettünk, ahány nyelven jutott el a csapat utolsó tagjához. És közben teáztunk, könyveket, katalógusokat, képeket és térképeket böngésztünk, és rengeteget tudtunk meg Kínáról. Már amennyit persze két hét alatt felcsipegethet az ember. A földrésznyi méretű, közel 1,3 milliárd lakosú ország így élet közelből, a személyes tapasztaláson keresztül még érdekesebbnek, még titokzatosabbnak, még megfejthetetlenebbnek tűnt. Az otthon látott filmek, TV-híradók, tudósítások, elolvasott könyvek csak egy leegyszerűsített előképet adhatnak. Ezekből már tudtuk, hogy Kína az ellentétek és a végletek hazája, amelyek nemcsak földrajzi távolságokban, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális különbségekben megmutatkozik meg. A fényképezőgép keresőjében megjelenő kép azonban még kontrasztosabban adja vissza a valóságot. Az ötezer éves kínai kultúra nemcsak a hajdan volt dicső múlt emlékeként a múzeumok tárlóiban, a paloták és templomok látványában van jelen, hanem a sokféle körülményhez alkalmazkodó emberek napi életében, a hétköznapi mozzanatokban is.

A vallás, önvédelmi sportok, a pekingi televízió huszonhárom csatornája, étkezési szokások, az elterjedt mobil telefonozás, érintkezési formák, tárgyak, eszközök, hagyományos és mai viseletek, felhőkarcolók és sárkunyhók, a hatalmas építkezések, autópályák mellett húzódó gondozott és zöldellő rizsföldek, az emberek arcvonása is hordozza ezeket az ellentéteket. Még a táj, az éghajlat is. Az észak-déli irányban 5500 km kiterjedésű ország területét háromnegyed részben hegyes vidék borítja, de legtöbb ember az alföldeken, síkságokon, félsivatagos és sivatagos vidékeken él. Kína déli részén trópusi éghajlatot találunk, Yunnan-tartomány déli részén, Leizhu-félszigeten, Hainan-szigetén és a Guangdong-tartományhoz tartozó dél-kínai-tengeri szigeteken szinte egész évben nyár van, délnyugaton, a Yunnan-Guizhou-fennsíkon „örök tavasz”. A Tibet fennsík éghajlata hideg és száraz, a Tarin medence kifejezetten sivatagi: reggel bunda, délben atlétatrikó a viselet. Amíg délen kétszer, sőt háromszor is arathatnak évenként, addig nyugaton a hegyek és fennsíkok nagy magasságuk miatt szinte állandóan fagyosak, a magashegységek eljegesedtek. A csapadék mennyiségében is óriási különbségek vannak. A monszunszelek hatása csak a Nagy Hingan-Taihang- és Qinling-Daxue-hegységek vonulatától délre és keletre érvényesül, ettől nyugatra és északra már szinte alig hullik csapadék. Szerencsénkre mindebből csak alig tapasztaltunk valamit, hiszen ottartózkodásunk időszakában, a fővárosban, Beijingben kellemes nyár volt, nem úgy, mint áprilisban-májusban, amikor fúj a „sárga szél”, mely a Góbi-sivatag felől finom porszemcséket hoz, telefújva torkot, tüdőt, utcát, lakást. A júliusi nagy esőzéseket és szúnyoginváziót is szerencsésen elkerültük, ám a fővárostól délre, 7-800 km-re eső Jiaozuoban, Henan tartományban, a fotófesztivál színhelyén belekóstoltunk az éghajlati megpróbáltatásokba. Itt a hőmérő még esténként is 43 Celsius fokot mutatott, magas páratartalom mellett. A légkondiconált busz, szálloda, étterem nélkül igencsak megfőttünk volna.  Reggelente 6:20 órakor indultunk a túrákra, egy-két óra után már igen nehezen vonszoltuk magunkat. Közben, kínai szokásnak megfelelően forró teával (!) frissítettük magunkat, és tapasztalhattam, hogy a hideg sört napközben jobb, ha elfelejti az ember, csak este, az étteremben érdemes kortyolgatni.

A belga Carlo Diana és Nicole Billiau montázst készített közös programjainkról

A kis zseb-kamerám, a Canon Digital ixus V mindig kéznél van. (Seres Géza felvétele)

A fényképezési lehetőségek, nagyszerű kínai fotográfusokkal való ismerkedés mellett 36 fotókiállítás, Taiji és Kung Fu sportbemutatók, harmincezres stadionban látványos show-műsor, TV- és filmforgatások, interjúk is hozzátartoztak a programhoz. A média állandóan figyelemmel kísérte a fesztivál eseményeit, különösen a meghívott európai és amerikai fotósok voltak a sztárok. Ezt szó szerint lehet érteni. Nap, mint nap szerepeltünk az újságokban, TV-híradókban, állandóan a figyelem középpontjába kerültünk. Számos fogadás, díszvacsora volt, ahol a város és a tartomány vezetői köszöntöttek bennünket. Egy-egy bemutatkozásunkkor a kamerák, filmfelvevők pergőtüzébe kerültünk. Saját szememmel láttam, ahogyan Seres Gézát és Tóth Istvánt ünnepelte a közönség kiállításuk helyszínén. Nem kis büszkeséget éreztem a lelkes, ünneplő tömeg láttán.  Természetesen nem kell elfeledni, hogy Kínában szocializmust építenek, és a társadalmi, kulturális szokások ennek megfelelőek. Ott még a párt első titkára a legelső ember, azonban tapasztalhattuk, hogy a külvilágtól való elzárkózást a reform és a nyitás politikája váltotta fel. Számos rendezvény, így ez a nemzetközi fotófesztivál is ennek jegyében került megrendezésre. Jó előkészítéssel, kitűnő szervezéssel, nagyvonalúan és látványosan vezényelték le a két hetes programot, amely a külsőségek mellett komoly tapasztalatokra, emberi és szakmai kapcsolatok teremtésére adott lehetőséget. Közelről tapasztalhattam, hogy Kínában a fotográfia magas színvonalú és népszerű. A látott 36 kiállítás alapján úgy tűnik, a „vonalas irányzat” kezd kikopni, és a kísérletező, új formanyelvet teremtő kreatív fotográfia, valamint a dokumentarista, valóságfeltáró irányzatok kerülnek az érdeklődés középpontjába. Két igényes kivitelű és művészi tartalmú folyóirat, a friss tájékoztatásra fotós napilap jelenik meg, amelyeket a Kínai Fotóművészek Szövetsége ad ki. Hou Jian Jiang alelnök elmondta, hogy a szövetség területi és városi szervezetei segítségével segíti, ösztönzi megszámlálhatatlan tagságának tevékenységét. Mindez nagyon érdekes volt számomra, de a „szakmán kívüli élet” még inkább érdekelt. A Nikon D100-as és a Canon Digital ixus v digitális kameráimmal rengeteget fényképeztem, a Nikon F 90-esemet, a filmmel tölthetőt szinte elő sem vettem. Több mint 1500 felvételt készítettem, amelyek őrzik élményeimet. És hogy mi marad meg belőlük? Ki tudja? Egyelőre a kínai gyerekek mosolyát, érdeklődő és barátságos arcokat, csillogó tekinteteket, élményeket őrzök, és kamaszos lelkesedéssel Kínáról szóló könyveket bújok, pálcikával étkezem, meghitt családi körben kínai selyem kimonómat viselem, és fontolgatom, éljek-e a következő meghívás lehetőségével.

Azt hiszem, Kínát újra kell tanulnunk.

Budhista sziklabarlangok, Kína, Henan tartomány (Photo: Eifert János)

Jiaozuo is located in the Northwest in Henan province and separated  from Shanxi province by Taihang Mountain on the North and from Zhengzhou City and Luoyang City by the Yellow River on the South, It composes of the two cities of Qinyang and Mengzhou, four counties of Weixian, Boai, Wuzhi and Xiuwu, four urban areas of Jiefang, Shangyang, Zhongzhan, and Macun and one new hi-tech industrial development zone, It has a total area of 4,071 square kilometers and a population of 3.52 million including 811 thousand urban residents. The GDP in 2005 was 57.88 billion RMB with the growing speed up to 16.7%, local fiscal revenue achieved 3.21 billion RMB increasing by 32.6%, the fixed assets investment of the whole society achieved 26.87 billion RMB increasing by 46.3%, The net incomes of each urban and rural resident are 8430 and 3831 RMB respectively increasing by 15.7% and 13.5% respectively.  Jiaozuo is positioned at the south-north crossing point and the east-west joint place of our country, the railways and highways lead to all directions, the expressways directly lead to Zhengzhou and Jincheng, it is the jaws for carrying out jin coal and the important dak of the second Europe–Aisa land bridge, The project of south water to north and the project of west gas to east of China both pass through here. Jiaozuo is one of the earliest central active areas of Huaxia nation. Here is the birth place of heroes and brings glory, many historical personages such as Han Yu, Li Shangyin, Sima Yi, Zhu Zaiyu, and Xu Heng were fostered here. There are six national historical and cultural sites under the rotection of the country. The Chen’s Taijiquan born here has been developed out of China to the world a long time ago. Jiaozuo is an excellent national tourist city; the natural landscape develops a school of its own in north China. Here is the place of the largest wild macaque group and large-area of artificial cultivating bamboo forest of north China.

On the one hundred-li long south foot of Taihang Mountain, the famous scenic spots of Yuntai Mountain, Shennong Mountain, Qingtian River, Qinglong Gorge and Fenglin Gorge, etc, are located. In February of 2004, it was nominated in the first group the world geological park by the UN Education Science Culture Organization. Of which the 314 m fall Yuntai Mountain large waterfall is worthy to be named the tallest waterfall of China. Jiaozuo’s natural resources are richendowed by nature; it is rich in mineral resources, by general investigation, there are more than 40 kinds of mineral resources, and more than 20 kinds have been explored reserves. It is the ideal place to develop large industry. In the area, besides the ground surface water of the Huanghe River and Qinhe River, it is also the natural underground water collection basin, which is rare in whole China. It has good conditions of farming production; it is one of the three main grain high-output areas of whole China. The four Huai drugs of Chinese yam, glutinous rehmannia, root of bidentate achyranthes and chrysanthemum produced here are highly creditable bath at home and abroad. Since the innovation and opening to outside world.

Jiaozuo has been developed  rapidly in  economic construction and various social causes, it has become a new thriftily city mainly of energy sources, chemistry, metallurgy building material, electro machinery, light spinning, food and tourism and compositional development. There arc more than 200 kinds of exported products  such as aluminum, lead, tire, fur, ceramic and agricultural byproducts, etc. they are sold far to more than 120 countries and regions of USA, Canada, Japan and Germany, etc. The domestic famous enterprises of Haohua group, Mengniu group Jiankangyuan medicine industry, Shanghai Junli and Zhenghong group, etc have settled down in Jiaozuo, the multinations of South Korea electric power commune, USA Aiys, British Lianjin and British GKN, etc also have invested in Jiaozuo. Jiaozuo is a city with full viridity and hope. The new century is the new start point, Jiaozuo is striding forward towards high-effect agricultural garden zone, aluminum industry base, heavy chemical       industry base, new built tourism city and modern city. Today’s Jiaozuo is in the journey of building a well-to-do society. In the near future, Jiaozuo will be turned into a rich city of agriculture, a strong city of industry, a famous city of tourism, radiating the northwest of Henan Province and the southeast of Shanxi Province, a regional trade and business key city, a city of joining the hub of communication of the central and west regions, and a distinctive mountains and rivers garden city. Jiaozuo is opening her two arms to welcome domestic and foreign friends to come and jointly create great cause and common brilliance.

Öt világrész fotóművészete tizenhatodszor
Válogatás Tóth István fotóművész gyűjteményéből
Xantus János Múzeum Rómer terme, Győr, 2002. szeptember 5-22.

Az Öt világrész fotóművészete kiállításnak és gyűjteménynek a története több évtizedes múltra nyúlik vissza. A hatvanas évek közepén a Ceglédi Foto Club vezetősége – köztük Tóth István is – elhatározta, hogy nemzetközi kiállítást szerveznek. Az akkoriban legeredményesebb fotográfusokat hívták meg, személyenként tíz-tíz képpel. A meghívottak között szerepelt a világhírű Yousuf Karsh, a szovjet Dmitrij Baltermansz, a lengyel Edward Hartwig, és sokan mások is. Gyűltek a képek, nagy izgalommal készültek a kiállításra. Szép katalógus is készült, amelyet a megnyitó napján majdnem bezúzattak. Aztán, mint a mesében, minden jóra fordult. A kiállításnak óriási sikere lett, híre a határokon messze túljutott és átvéve az ötletet, rövidesen számos hasonló külföldi tárlatot rendeztek.
Tóth István továbbra is figyelemmel kísérte a legkiválóbb külföldi kiállítókat, felvette velük a kapcsolatot, majd a legjobb képeiket kérte tőlük a szépen gyarapodó gyűjteményébe. A sok évtizedes munka eredményeként mára kettőezernél több eredeti mű gyűlt össze. A sokszínű és változatos kollekcióból számos kiállítást adott közre. Néhány éve az akkor még „csak” ezerötszáz művet tartalmazó gyűjtemény valamennyi darabját egyidejűleg Székesfehérvár hét(!) különböző kiállítótermében mutatták be. Ezév szeptemberében a MÉDIAWAVE és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény közös rendezésében, Győrben, a Xantus János Múzeum Rómer termében látható Öt világrész fotóművészete éppen a tizenhatodik sorszámot viseli. Eifert János válogatásában természetfotókat, tájképeket láthat az érdeklődő közönség. Különböző országokból, különböző korszakokból mintegy fotótörténeti áttekintésben láthatjuk, hogy a világ különböző pontjain hányféle felfogásban, stílusban ábrázolták a tájat, az ember épített- és természeti környezetét. Aszmann Ferenc szürke gulyája, Angelo Funk Pál magyar faluja a harmincas években készült, Val Goretsky (USA) képe metropolisz felhőkarcolóit helyezi az ember mögé. Ken Bryan (UK) a skót táj időtlen nyugalmát, Jiri Bartos (Csehország) a folyópart alakzatait idézi játékos szépségükkel P. G. Chang (Honkong) Tengerparti jelenete a klasszikus fotográfia szabályai szerint készült, míg Leopold Fischer (Ausztria) Vihara a többszörös izohélia eszköztárából merített. Edmund Whitaker (Németország) Három fája a képzőművészeti látásmódot idézi, Irene P. Froy (Belgium) képei vászonra nyomtatott digitális printek. Wellington Lee (USA) Reggele egy számunkra távoli földrész festői látványát hozza közelségbe, Adit Agarwala ( India) Utolsó fogja jelképi erejével mutat a távolba. Hozhatnám példaként Guerrino Bertuzzi (Olaszország) Tavasztáncát, Karl Darnhofer (Ausztria) Károgó varjait, Péteris Jaunzemi (Litvánia) Revelációját, vagy Enzo Lombardi (Olaszország) Esernyős hölgyét, mindig ugyanoda lyukadnék ki: a képek, amelyek jórészt ezüstalapú, fekete-fehér anyagokra készültek, kevés színnel, de mégis változatosan jelenítik meg a világ tájait, az ember és a természet kapcsolatát, és ugyanakkor bepillantást engednek a fotográfia sokszínű eszköztárába, az alkotók műhelytitkaiba is.

Eifert János, a kiállítás kurátora

Beijing, a szállónk melletti étteremben ünnepi ebéd tiszteletünkre. A Kínai Fotóművészek Szövetsége elnöke mellett foglalok helyet.

Tánc a fotóművészetben (11.)
Válogatás a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény anyagából
A Magyar Könyvtárosok Egyesülete XXXIV. Vándorgyűlése programjához kapcsolódó kiállítás, Nemzeti Táncszínház, Budapest, 2002. augusztus 9. – szeptember 30.

„Testből font jelbeszéd”

Ha van illanó anyaga a művészeteknek, akkor a tánc valóban az. Az előadás varázsa, amelyben a koreográfia szépsége, a táncos szuggesztív egyénisége, a mozgás virtuozitása a zenével, díszlettel és jelmezzel együtt jelenik meg, a függöny legördülése után már csak elhalványuló emlékeinkben él tovább, majd kifakulva kihullik onnan is. Ugyanakkor a mozdulatkincs, a táncstílus, a táncban rejlő ősi tartalmak és ősi formák, látható és ellenőrizhető módon áthagyományozva, szívósan élnek évezredekig, fejlődnek, visszafejlődnek, hogy átalakulva visszatérjenek.
Az élmény megőrzésének, rögzítésének, ha úgy tetszik dokumentálásának igénye – ősidőktől fogva ismert. Legkorábbról az őskőkorszakból származó barlangi, valamint a bronzkori sziklarajzok maradtak ránk, későbbről pedig rajzok, festmények, szobrok, és a jelen időben a fénykép, a film és videó őrzi meg ennek az illékony művészetnek a jelenlétét. Különleges jelentőségűek a korabeli költők, írók, filozófusok közvetlen élményén alapuló műveinek táncvonatkozású lírai, leíró vagy elmélkedő részletei. Gyönyörű könyvet lehetne összeállítani Homérosztól kezdve Paul Valéryig – a táncot magasztaló költői szövegekből, amelyben a magyar költők sorai, virágénekek, népi rigmusok éppúgy helyet kaphatnának. Ma a dokumentálás – a film, videó mellett – főleg fényképezéstechnikával folyik. A dagerrotípiák megjelenésétől a digitális technika térhódításáig láthatjuk, hogy a fotográfusok nagy része nem elégszik meg a puszta rögzítés igényével, hanem művészi értékkel bíró, eredeti mű létrehozására törekszik. Ezek persze dokumentációs célokra, a tánc rekonstrukciójára is alkalmasak lehetnek, de művészi értékük az elsődleges. A tánc és a művészetek párbeszéde sokrétű folyamat. Viszonyukból, kölcsönhatásukból számos meghatározó mű születik. Nehéz meghatározni valamelyik művészeti ág elsőbbségét, de kétségtelen, a táncosok a fotográfiát különösen előnyben részesítik. Gyakran előfordul, hogy az ábrázolt koreográfia, vagy táncos már rég elfelejtődött volna, ha a róla készült fénykép kiállításokon, fotóalbumokban, valamint újságok, folyóiratok lapjain nem éltetné tovább. A magyar fotográfia történetét, kortársaim tevékenységét tanulmányozva rájöttem, mennyire gazdagok vagyunk táncot ábrázoló művekben. Kutatásaim eredményeképpen, no meg partnereimnek köszönhetően különleges gyűjtemény létrehozásán fáradozhattam, amelynek címéül – tiszteletből, és a szellemi örökségre utalva – Tánc a fotóművészetben megjelölést választottam.
Előzmények: 1966-ban a Madách Színház első emeleti előcsarnokában, a Pécsi Balett vendégjátéka idején volt látható a Balett a fotóművészetben című kiállítás, amelyről Lőrinc György, az Opera egykori balettigazgatója többoldalas beszámolót, elemző kritikát írt a Fotóművészet című folyóirat 1966/3-as számába. 1968-ban a Magyar Nemzeti Galériában mutatták be Tánc a fotóművészetben című kiállítást, amelyet a Magyar Táncművészek Szövetsége és a Magyar Fotóművészek Szövetség közösen rendezett. Ennek fantasztikus sikere volt, a kiállítást számos másodbemutató követte. Az anyag a gyakori kiállítások, szállítások során „elfáradt”, majd egy nedves pincében, szép csendben „kimúlt”.
A fotóművészek és a táncművészek azonban rendkívül makacs emberek (közéjük tartozom én is) és „feltámasztották” a halottat. A Veszprémi Petőfi Színházzal, Táncművészek Szövetségével közösen új lelket leheltünk bele, és 1998. május 8-án, a veszprémi I. Országos Kortárs Tánc- és Mozgásművészeti Találkozó nyitó napján bemutattuk az újszülöttet. A Tánc a fotóművészetben rögtön elbűvölt mindenkit. Kézről-kézre kapdossák, a veszprémi bemutatót a győri, budapesti követte, látható a Nemzeti Táncszínház falain éppúgy, mint a Cziráky-kastély termeiben. Még a Dél-Afrikai Köztársaság fővárosába, Pretoriában is eljutott.
A művészeti, történeti szempontból is érdekes, értékes anyagot jórészt a kortárs fotóművészek táncképeiből, valamint a Magyar Fotográfiai Múzeum, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és különböző magángyűjtemények anyagából válogattam. A képek nem reprodukciók, hanem a művészek által készített eredeti kópiák, illetve az elhunytak esetében hiteles múzeumi másolatok. André Kertész, Balogh Rudolf, Escher Károly, Inkey Tibor, Bánkuti András, Benkő Imre, Dusa Gábor, Frank Yvette, Féner Tamás, Gink Károly, Hapák Péter, Kanyó Béla, Katkó Tamás, Keleti Éva, Koncz Zsuzsa, Korniss Péter, Mezey Béla, Németh József, Szalay Zoltán, Révész Róbert és mások képei mellett a sajátjaim is megtalálhatók. Ez nem a hazai pálya előnyét jelenti, hanem táncképeim nemzetközi ismertségének köszönhető. A névsor nem rögzített, és bérelt helyek sincsenek. A folyamatosan bővülő anyagot a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény őrzi, két kiállítás között légkondicionált raktárban pihen. A Veszprémben, 1998 óta évről-évre megrendezésre kerülő Összművészeti fesztivál fotoworkshopjainak díjazott anyaga, a Fotóművészek Szövetsége által rendezett nemzetközi táncfotópályázatok, legutóbb a Mozgásban 2002 díjazott képei, és az ország legjobb táncfotósainak alkotásai vásárlás, adományozás, ajándékozás és tartós letétbehelyezés útján kerülnek a gyűjteménybe, amelyből folyamatosan szervezünk kiállításokat. Terpszikhoré gyermekei – jeles koreográfusok, balettmesterek, világhírű táncművészek, neves együttesek a klasszikus képviselőitől kezdve az alternatív mozgásszínházakig – így válnak ismertté a kiállítás képein keresztül is. A táncművészet jelenének és múltjának nagyjai, köztük Bordy Bella, Harangozó Gyula, Lőrinc György, Rábai Miklós, Lakatos Gabriella, Róna Viktor, Fülöp Viktor, Nurejev, Olga Lepesinszkaja, Marcel Marceau, Kun Zsuzsa, Ladányi Andrea, Bretus Mária, Bozsik Yvette, Judith Jamison, Markó Iván élményszerűen „mozdulnak” a képeken. Megelevenednek az Operaház, Győri Balett, Pécsi Balett, Szegedi Kortárs Balett, a Honvéd Együttes, a Sámánszínház, az Andaxinház, az Artus, az Alvin Ailey Táncszínház, az Állami Népi Együttes, Honvéd Együttes, Sámán Színház, Andaxinház, Artus, az Alvin Ailey Dance Thetatre, Béjart Balett és más nagyszerű hazai és nemzetközi társulatok koreográfiái. Mindez több év kutató és megőrző munkájának eredményeként, röviden mondva: Tánc a fotóművészetben – Testből font jelbeszéd.

Eifert János, a kiállítás kurátora

Kiállított képek:

Hapák Péter: Gergye Krisztián I.„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Gergye Krisztián II.„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: 62 nap„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Vámos Veronika I.„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Vámos Veronika II. „Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Vámos Veronika III.„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Off„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Hoód Adrienn „Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Balogh Margit„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Hapák Péter: Nagy Andrea„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, I. díj kollekciójáért
Frank Yvette: Szárnyak nélkül I.„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, II. díj
Frank Yvette: Tranzdanz„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás
Frank Yvette: Tricks & Tracks„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás
Réthey Prikkel Tamás: Kéz„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, Magyar Fotóművészek Szövetség különdíja
Sípos Zoltán: Tiéd II.„Mozgásban 2002”  – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, Magyar Táncművészek Szövetségének különdíja
Sípos Zoltán: Tiéd III.„Mozgásban 2002”  – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, Magyar Táncművészek Szövetségének különdíja
Sípos Zoltán: Most ősz van, nemsokára jön a tél…III.„Mozgásban 2002”  – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, Magyar Táncművészek Szövetségének különdíja
Tischner Krisztián: Honour to Martha Graham II.„Mozgásban 2002” – 2. nemzetközi fotópályázat és kiállítás, III. díj
Keleti Éva: Eksztázis (1974)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Pánja & Puttó (1997)Tánc a fotóművészetben
Molnár Kata: A kertész álma (Szigligeti Tánctársulat)Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Révész Róbert: Körbe táncÖsszművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Áfrány Gábor: Frenák Pál TársulataÖsszművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Koncz Zsuzsa: Frenák Pál Társulata 1.Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Koncz Zsuzsa: Frenák Pál Társulata 2.Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Koncz Zsuzsa: Péntek KataÖsszművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Koncz Zsuzsa: Cím nélkülÖsszművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Katkó Tamás: Mandarin (Közép-Európai Táncszínház)Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Katkó Tamás: Ős K. (Közép-Európai Táncszínház)Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Katkó Tamás: Magyarok kertjeÖsszművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Katkó Tamás: Tricks & Tracks I. (Frenák Pál Társulata)Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Katkó Tamás: Tricks & Tracks II. (Frenák Pál Társulata)Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Katkó Tamás: Tricks & Tracks III. (Frenák Pál Társulata)Összművészeti Fesztivál, Veszprém, 2000. – Tánc a fotóművészetben
Koncz Zsuzsa: COAX, a Tranzdanz előadásaMagyar Sajtófotópályázat kiállítása, Magyar Fotóművészek Szövetsége különdíja
Eifert János: Ladányi Andrea (LA Dance Company, 2000)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Cirkusz (1971)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Khatakali tánc (Bombay, 1974)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Fényből születő mozgás (1998)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Győri Balett (1984)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Pas de deux (Béjart Balett, 1973)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Verdi – Eck: Requiem (Pécsi Balett, 1973)Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Alvin Ailey Dance Company,1974Tánc a fotóművészetben
Eifert János: Tánc (Miskolci Avas Táncegyüttes, 1970)Tánc a fotóművészetben

Beszélgetés Ihász Ancsával a BMC Rádióban, Győr, 2002. június 21. – Oktatás, kultúra, művészet, fotóművészet, közélet, napi élet – beszélgetés a BMC Rádióban, Ihász Ancsával. 9023 Győr, Magyar u. 9. – Telefon: (96) 41 25 43 – Fax : (96) 41 73 03 – Internet: www.bmcradio.hu

    Amit a világról csak sejtünk. Farkas Antal Jama kiállítása a 6. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és  a 3. Nemzetközi Animációs Játékfilm Fesztivál keretében, Kecskemét, 2002. június 12-16.

 A fesztivál arculattervét Farkas Antal jama (sic!) jegyzi. Látásmódját, koncepcióját viselte valamennyi “érintett” külső és belső tér; plakátok, szórólapok, meghívók, a katalógus, a 6. KAFF szignálfilmje, a “logós”-pamutpólók, szóval a rendezvény minden látvány-vonatkozású eleme. E sok szálon ható vizuális rendszer vezérmotívumának egészen hétköznapi tárgyat – széket – választott az image-tervező, amit artisztikussá, egyben jelképessé emelt. A festő- és fotóművész önálló kiállítással is szerepelt: Amit a világról csak sejtünk.

Farkas Antal jama kiállításának megnyitására engem kért fel, de betegségem miatt a megnyitón személyesen nem tudtam megtenni. A megnyitó szövegét e-mailben küldtem el, amit a helyszínen egy színész felolvasott:

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim, nem utolsó sorban kedves Jama!

Bizonyára elnézik nekem, hogy hangom apadtával, magas lázzal fekve győri otthonomból elektronikus drótpostán, és nem személyesen nyitom meg Farkas Antal Jama kiállítását. Ez járványügyi szempontból igencsak praktikus, mert nem köhögök senkire bacilusokat, nem terjesztem kézfogással a vírusokat. Az e-mailen küldött szövegem sem fertőző, hiszen az 5.0-ás, Live Update frissített Norton AntiVírus program kifelé is szűri a fertőzést. Mennyit fejlődött a világ! Ma már egy vírusos fertőzéshez nemcsak az ágyban kuporgó, forró teát szürcsölő, nyaka köré meleg sálat tekerő alakot kell elképzelnünk. Lehetne úgy is, hogy Önök, akik egy virtuális kiállítás megnyitásának a részeseiként a számítógéphez kapcsolt digitális kivetítőn olvasnák a megnyitó szövegemet. És egyszer csak – merthogy a vírus ilyet is tud – lepotyognának a betűk, elfogyna a kiállítási megnyitó szövege, és Önök ott állnának egy betű nélkül, megnyitóbeszéd nélkül, az én szövegem nélkül, és a képek jelennének meg. És Önök kénytelenek lennének körbepillantani, egymást, majd a képeket szemlélni. Tudják, ez milyen fantasztikus lenne? Nem a megszokott közhelyes és röhejes, a szerzőt idétlenül – és néha érdemtelenül – egekbe emelő, vagy a megnyitó személy önnön bölcsességét igazoló közhely-aranyköpések, a kiállítás-megnyitóknál már szinte megszokottan sablonos, unalomba fúló mondatok hangoznának el, vagy lennének olvashatók a kivetítőn, hanem maguk a képek beszélnének. Mert higgyék el, Farkas Antal Jama ugyan nem, de képei igencsak beszédesek. Azt ugyan nem olvashatjuk ki belőlük, hogy 1960-ban született Kecskeméten, majd 1974 és 1978 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, festő és grafikai szakán koptatta az iskolapadot, amit 1985-ben a Magyar Iparművészeti Főiskola fotó- és tipográfiai szaka követett. De az annál inkább, hogy Jama képei fiatalosak (pontosabban: korszerűek, maiak), és hogy a mesterség és művészet eszközeit magas fokon birtokolja. Azt is „kiolvashatjuk”, hogy képei nemcsak fotográfiák, nemcsak képzőművészeti megközelítésű munkák, hanem művek, egyiknél-másiknál mondhatom: remekművek.

A képeiből az sem olvasható ki, hogy 1989-ben kitüntetéses diplomával végzett a tervezőképző Intézetben, dicséretes diplomával a Mesterképző Intézetben, de ez nem is érdekes, hiszen képeinek különleges értékét nem a pecsétes oklevelek adják. Kiolvasni vélem viszont mindazt, ami engem a mai világból igencsak érdekel. Érdekel, hogy egy csendélet, vagy önarckép megközelítéséből mi mindent lehet megsejteni a megmagyarázhatatlan, pontosan körül nem írható világból, a szavakkal nehezen megfogalmazható titkok világából, amely érzelmeinket, érzékeinket, lelkünket foglalkoztatja. Mindezt nagyszerű csavarral: mintha festett világ lenne, de csak félig, mert sejtéseinkre rögtön tapintható bizonyossággal válaszol. Olykor éppen a képek „mögött” találjuk az értelmes választ.

 Farkas Antal jama képei

Képeiből az sem olvasható ki, hogy Pécsi József ösztöndíjas, hogy tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, és hogy műveit közgyűjteményekben, történetesen a Magyar Fotográfiai Múzeumban és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteményben is őrzik. Az viszont annál inkább kiolvasható, hogy Jama nagyszerű érzékkel láttatja velünk azt a világot, amelyben ő maga igencsak otthonosan mozog. Táguló határokból álló világ ez, végtelen gondolati és érzelmi síkokon lépegető tükör-világ, amelyben beavatottnak lenni, természetesen mozogni különleges és nagyszerű dolog. Farkas Antal Jama éppen ezt a lehetőséget teremti meg számunkra. Táruljon ki Önök számára is ez a világ, és köszönöm, hogy megjelenésükkel megtisztelték a fotográfiát, a fotográfust. Innen a távolból csak barátságomat, tiszteletemet és elismerésemet küldhetem Jamának. A férfias kézszorítást majd személyesen. Csokorba szedett, közhelyes dicsérő szavak helyett csak annyit mondanék: szép munka volt. A kiállítást megnyitom…

 Eifert János fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke