MÉG 1 MOZDULAT – Öt fiatal táncfotós kiállítása a MU Színházban, Budapest, 2003. március 4. – 9.

  A kiállítást megnyitja: Eifert János

Hogyan kerül a csizma az asztalara? Hogyan kerül öt fotóművész a Még 1 Hét Fesztivál táncművészeti programjába? A válasz túlságosan egyszerű: a Még 1 Mozdulatszínház „Összművészeti” fesztivált rendez a MU Színházban, ahol új előadásuk és repertoáron lévő darabjainak bemutatása mellett élő zene, performance, felolvasóest, közönségtalálkozó, könyvbemutató, video vetítés és az 5 fotográfus kiállítása alkotja a programot.

A Még 1 Mozdulatszínház 1995 szeptemberében alakult meg Fenyves Márk és Pálosi István vezetésével, első önálló estjét “Vágy Variációk” címmel 1998 szeptemberében mutatta be a Mu Színházban. A mozdulatszínház táncosai a lassan 100 éves magyar tradíciók, az 1948 után elnémított magyar modern táncművészet (mozdulatművészet), hiteles képviselői. Művészeti alkotó munkájuk hátterében komoly elméleti és kutatói munka áll, mivel szervezetük, az Orkesztika Alapítvány, egyben Dienes Valéria hagyatékának, mozdulattudományi (Orkesztika – mozdulatrendszer) és művészeti munkásságának gondozója is. Az “összművészet” jegyében, a táncos és képzőművészeti „képiség”, és a zeneiség szerves egységére, sajátos, harmónián alapuló formanyelv kialakítására törekednek. A „képiségbe” a fénykép kiemelten és megkülönböztetett módon tartozik bele. Az érdekes, újszerű és különleges szépségű előadásaik vonzották a fiatal fotósokat, és a lassan kialakuló művészi-baráti kapcsolat inspirálóan hatott mindkét irányba. Kialakult a színház körül egy állandó fotós-gárda, amely folyamatosan örökíti meg a repertoárt és az újabb műveket, megszülető koreográfiákat, figyelemmel kísérve az előadásokat, fesztiválokat az Alternatív Színházi Szemlétől a veszprémi Országos Kortárs Összművészeti Fesztiválon keresztül a győri Magyar Táncfesztiválig. Varga Gábor György, Frank Yvette, Sulyok László, Sipos Zoltán, Tischner Krisztián – és a most nem kiállító Áfrány Gábor, Dusa Gábor, Csillag Pál, Katkó Tamás, Orosz Péter és Révész Róbert – így váltak a Még 1 Mozdulatszínház hivatalos fotósaivá. Képeik – alkalmazott fotóként – nem csak a színház plakátjain, szórólapjain, meghívóin jelennek meg, hanem fotópályázatok, kiállítások díjazott képeiként, egyéni kiállítások fontos darabjaiként – önálló fotóművészeti alkotásként – számos szakmai-művészi elismerést szerezve készítőik számára.

   Foto Mozaik 2003/3

A szegedi Frank Yvette jó iskolával indult. Hosszú éveken át fényképezte és fényképezi ma is a Szegedi Kortárs Balett produkcióit. A Tánc a fotóművészetben első nemzetközi táncfotó pályázaton róluk készült képével került a díjazottak közé, a Mozgásban 2002 nemzetközi pályázat 2. díját Szárnyak nélkül című képével nyerte. Lendületes képein a felemelkedést, szárnyalást, a tánc könnyedségét sejteti, mesterien kivitelezett fekete-fehér technikával.

Az egész csapatban Varga Gábor György tűnik a legrutinosabbnak, nála még a nehezen megörökíthető pillanatok is könnyed ábrázolásoknak tűnnek. Nagyszerűen használja a multi-expozíciót, megsokszorozva az egyes kép hatását. Gyönyörűen ábrázolja a kezeket, szűk kivágásaival a lényegre koncentrál, úgy vezeti tekintetünket a mozdulat tartalmára.

Sulyok László sokoldalú fotográfus, más témákban is tud rendkívül érdekeset felmutatni. Táncos képeiben tükröződik igazán érzékeny, vibráló alkatának minden jellemzője. Kimunkált fekete-fehér képein a gondolkodó fotográfus szellemisége tükröződik.

Tischner Krisztián (1973) az érettségi után, 1992-ben fényképész szakmunkásvizsgát tett a Práter utcai szakiskolában. Néhány kisebb fotóstanfolyam után végül 1999-ben a MÚOSZ – Bálint György Újságíró Akadémián, Pólya Zoltán osztályában szerezett fotóriporteri képesítést, szakmai gyakorlatát a HVG-nél töltötte. Kezdetben életképeket és könnyűzenei koncerteket fotózott, az utóbbi egy évben táncot is. Honour to Martha Graham sorozata, – melynek második képe a Mozgásban 2002 nemzetközi táncfotópályázat 3. díját érdemelte – azt mutatja, hogy a finom elmozdulások, visszafogott színek mestere.

A tatai Sipos Zoltán (1978) hét éve fényképez, jelenleg a Magyar Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció, fotó szakának hallgatója. A táncfotózással egy éve került kapcsolatba, mikor ideje engedi szinte kizárólag ennek a műfajnak él. Táncképei azt mutatják, hogy tud „mögé pillantani” a mozdulatnak, és a pózokon, beállított térformákon, testhelyzeteken túl képes a koreográfus gondolataira, érzéseire irányítani a figyelmünket.

Ahogy említettem, az öt fotográfus öt különböző irányból közelíti meg témáját, a Még 1 Mozdulatszínház produkcióit. Mindegyikőjük saját egyéniségének színeit viszi bele képeibe. A sokszínűség, sokoldalúság ellenére együttes megjelenésük mégis egységes képet mutat. Tudásuk, érzékenységük, amelyek a jó képek együttesében jelenik meg, remélhetően elkápráztatja a kiállítás látogatóit. (Eifert János)

Megjelent a FOTO MOZAIK 2003/3 számában

Eifert János

Kerek riport – Kerekes Gáborral

Ha Kerekes Gábor tevékenységét nézem, annak a reneszánsz művésznek az alakja tűnik elém, aki mesterien bánt az anyaggal, kővel, olajjal, vászonnal, szénnel és bronzzal akár, de közben védelmi rendszereket, palotákat, síremlékeket, ágyúkat tervezett, bútorokat faragott, zöldséget és gyümölcsöt termesztett kertjében. Uralkodók, hercegek, a pápa vagy a szomszédasszony megrendelésére dolgozott, eközben készültek csodálatos művei, amelyeket az utókor, a művészettörténész szájtátva csodál még ma is, vagy ma már egyre inkább. Nem tudom, illik-e, szabad-e, lehet-e egyáltalán egy magyar fotográfust egy itáliai reneszánsz művészhez hasonlítani, de Kerekes Gábor olyan fotográfus-tudós-művész, akinél ez az összevetés nem tűnik túlzónak. Mindenesetre – és ezt sokan kimondták már – a mai magyar fotográfiának emblematikus alakja, hite, hitele is meghatározó, mértékadó.

Ő ugyan nem a XIV-XVI. században, hanem1945-ben született, és persze nem Itáliában, hanem Oberhart-ban (ami már nem annyira persze, de a háborús évek, édesapja elhurcolása sok mindent megmagyaráz, „perszévé tesz”). Művészi pályája is nehezen alakult. A Kölcsey Gimnáziumban szerzett érettségijét sikertelen felvételi követte a Képzőművészeti Főiskolán, talán ez is motiválta, hogy még életében „elment az életbe, az életet tanulni”. 1964 és 1973 között pincér, közben elvégzi a fényképész szakmunkásképző iskolát, majd a Budapesti Fényképész Szövetkezet segédriportere. 1974 és 1979 között a Vasipari Kutató Intézet fényképésze. 1979 és1984 között újra pincér, majd 1985-től a Képes 7, ezt követően a Képes Európa fotóriportere. Elege lehetett a munkahelyi kötöttségekből, szabadúszó fotóművészként dolgozik tovább, de megszakítja ez irányú tevékenységét is. 1983–1992 között egyáltalán nem fényképez. 1992-től a camera obscura különféle módozataitól kezdve a történeti fotóeljárásokon (sópapír, kimásolópapír, kalotypia, cianotypia, stb) át a Polaroidig terjed technikai repertoárja. Épített magának egy 30×40 cm-es kamerát, amellyel nem a régi korok stílusait mímeli, hanem ízig-vérig mai fotográfiákat készít. Az egyedi technika, utánozhatatlan megjelenítés akár tiltakozás is lehetne a nagy példányszámban megjelenő, dömping-árúvá sekélyesített tucatárú/értékű művészet ellen. Képei készítésénél sokat töpreng, gondolkodik, mérlegel, ám képei mégsem görcsösek. A könnyedség, a múzsa csókja érződik rajtuk.

Lakásában, a nagyszobában ott áll a már említett 30×40 cm filmméretre, fából készült, kihuzatos fényképezőgép. Majd két éves munkával te magad építetted. Miért?

– Képeim igénylik a gondos kivitelezést, a tűéles anyagvisszaadást, a technikai tökéletességet. Ezt elérni csak nagyméretű filmmel lehet. A kontaktolás eleve feltételezi a legalább18x24 cm-es, vagy a 30×40-es negatívméretet. Azok a 300-600 cm közötti gyújtótávolságú, apokromatikus objektívek, amelyekkel dolgozom, tökéletes rajzúak. Igaz, nem a könnyen hordozható kategóriába tartoznak, súlyban egyenként is elérik a 3-4 kilót. A kazettacseréhez mindig viszek magammal egy 120×90 cm-es töltőzsákot, így a töltés, a filmcsere is a helyszínen megoldható. Sajátos filozófiát, elmélyült munkát, precíz kezelést követelnek az ilyen típusú kamerák. Amikor megépítettem az első gépemet, egy évig tanultam vele fényképezni.

Laborjában patikatisztaság, tökéletes rend van. Mint a képein. Nincsenek bűzölgő vegyszerek, szétszórt papírok, gyanúsan tocsogó vegyszeres tálak.

            – Fontos, hogy rend legyen körülöttem. Sötétben is tökéletesen kell tájékozódnom, különben nem találnám a kellő időben az éppen szükséges dolgokat. A papírra a fényérzékeny réteget is magam kenem fel. Az alapanyag tekercsben áll itt a laboromban, a megfelelő méretre vágás, előkészítés után pl. a sópapírnál, nátriumkloridos fürdőben úsztatom, majd viszem fel az ezüstöt a felületre.  Miért pepecselek velük ennyit? Szükségesek képi világom megjelenítéséhez. A régi-új technikákat gondolataim kifejezése eszközeként használom. Nem szép, hanem jó képek készítésére törekszem. A művészi profizmushoz (Fine Art) hozzátartozik az előbb említett technika. Képeimet, ha elkészültek, cérnakesztyűvel fogom meg, szignálom, sorszámozom, dátumozom őket. Soha nem használok RC papírt, retusra is csak a megfelelő festéket használom. Állandóan csipegetem fel az újat, az élményeket, folyamatosan képezem magam. Hogy milyen irányba? Ma, az újszerű technológiák megjelenésével a fényképezés két irányba halad. Az egyik a digitalizálás irányába, amely lehetőséget ad a gyors megjelenítésre, a képek tömeges célba juttatására, a dömpingre. A másik irány – amely felé én is haladok – a megőrzés, a tradíció folytatása, a folyamatosság, a szellemi megújulás, az egyediség. Lassan a gyártók is leállnak a hagyományos termékek előállításával. Változnak a nyersanyagok, a hordozók is, pedig egy kép öt, tíz, vagy száz év után is ugyanazt a megjelenítést igényli. A FORTE a háború előtt még 150 féle papírfajtát gyártott. A különböző méretű, tónusú, fokozatú papírjainak választékából mára már csak töredék maradt. Másutt, például Amerikában, törekednek a folyamatosságra. Ha nem is tömegigényeket kielégítendő, de még mindig gyártják és forgalmazzák azokat a hordozókat, nyersanyagokat, vegyszereket, amelyek nélkül szegényesebbek lennének a fotográfia műfajai. Nálunk majd mindent elfelejtünk, majd újra felfedezünk, de akkor már sokkal nagyobb árat kell fizetnünk érte.

 MŰ-Terem Galéria, Debrecen; Galeria Spectrum Sotos, Spanyolország; Robert Koch Gallery, San Frncisco, USA, Paris Salon, Piramid, Franciaország, Pozsonyi Fotóhónap, Szlovákia; Budapest Galéria, Museum voor Fotografie, Antwerpen, Hollandia, Pécsi Galéria; Zinc Gallery, Stockholm, Svédország; Galerie Conontretype, Bruxelles, Belgium, BOLT Galéria, Budapest; Ernst Múzeum, Budapest; Le Parvis, Tarbes, Franciaország; Museo Ken Damy, Brescia, Milano, Olaszország; Liget Galéria, Budapest; Mala Gallery, Warsawa, Lengyelország; Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest – sikeres kiállításai belföldön és külföldön is.

– Nem tesz elbizakodottá, de örülök annak, hogy külföldi galériákban sikeresek a kiállításaim. A galériások vissza-visszatérnek hozzám, újra és újra kérnek tőlem anyagot, s rendeznek kiállítást belőlük. Úgy gondolom, önmagában az nem elég, ha egy fotográfusnak jó képei vannak. Jól tudok kommunikálni, beszélek franciául, e-mailezek, anyagokat, nézőképeket küldök a drótpostán, hagyom bejönni az információkat, és sokat utazom. Bécs, Pozsony, Párizs, New York, Amszterdam, Madrid, Arles – ott mindig történik valami, és mindig van valaki, akivel találkozni lehet, akivel összefutni érdemes. Lehet az egy neves fotográfus, galériás, vagy egy érdeklődő, akivel kezet fogni, egymás szemébe nézni, ha a nyelvet nem is beszélem, metakommunikációval megértetni magam, érdemes. Ha elfogadnak, ha képeim tetszenek, kézről-kézre, galériáról-galériára adogatnak. A jelenlétnek még más értelme is van: látni, tájékozódni, befogadni, inspirálódni.

  Az Y…Arte, Artes Y Letras, Spanyolország; New Yorker Times, Graphis 339, Formations, USA; Polaroid Magazin, UK; Photographers International, Taiwan; Frankfurter Rundschau, Alsace, Németország; Imago, Szlovákia; Dumont Foto,The Magic of Photography, Auer Index des Photographers de 1839 á nos jours, Encyclopedie Internationale des Photographers de 1839 á nos jours, Camera Obsura Edition, Franciaország, Svájc; Mauer Dóra: Fényelvtan a fotogrammról – oldalakat szentel munkásságának, katalógusok, CD-ROM-ok közlik képeit, nem lebecsülendő megjelenítésben. Művészettörténészek, kritikusok, esztéták szívesen írnak róla. Fábián László, Beke László, Földényi F. László, Szűcs Károly, Pilaszanovich Irén, Pfisztner Gábor, Lugosi Lugó László, Judith Mara Gutmann, Leo Divendal, Lyle Rexer és Michel Auer más-más szavakkal és összefüggésben, de lényegében ugyanúgy fogalmazzák meg munkásságának lényegét: tudós-művész, aki hittel, megalkuvás nélkül járja a maga útját. Nem alkuszik, nem megvásárolható, nem téríthető el… Nemcsak másoknak, magának is szigorú kritikusa. Kincses károly írja róla a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban: „Benne valósul meg a mai magyar fotográfusok közül egyetlenként talán az a – nem is oly régen még minden mesterfotográfustól elvárt – technikai minimum, hogy eszköztárából több eljárás ismeretével, mindig azt válassza, ami mondanivalójának, a megoldandó feladatnak legjobban megfelel. Újabb képei a születés, létezés, halál, elmúlás kérdéskörét kutatják. Megjelennek bennük a mikro- és a makrokozmosz elemei sajátos, „kerekes”-féle, művészi–tudományos felfogásban. Természetismerete, érdeklődése megmaradt a 19. századi ember szintjén, sőt időnként innen is visszahátrál néhány századot, s az alkimisták köpenyét ölti magára. Az idők során igazi profi vált belőle. Fotóiból él, minél szélesebb körben ismertté és elismertté akar lenni világszerte, s ezért minden szükségeset megtesz. Tanul, kísérletezik, kreatív módon használja a régi korok technikáit, állandóan kritikus módon figyeli magát, munkáját, kapcsolatokat épít, odafigyel a legkisebb részletekre is.”

– Nem azért, mert hogy a szomszéd fűje zöldebb, de nálunk még a kritika is hiányzik. Ha mégis írnak egy-egy kiállításról, zöldségek jelennek meg. A Tájékozódási érzék kiállításomról a Budapest Galériában történt bemutatása után 5 sor jelent meg Magyarország legolvasottabb lapjában, amely egyébként foglalkozik művészetekkel, köztük fotóművészettel is. Ugyanerről a kiállításomról, amelyet a spanyolországi Huesca-ban, a Festival Internaccional de Fotografia Huesca keretében mutattak be, oldalak jelentek meg. Pozsonyban ötször rendeztem kiállítást, egyik sem maradt visszhang nélkül.

 Gyűjtemények, amelyben képidet őrzik:  Musée de l’Elysée, Lausanne, Svájc; Galerie der Stadt Esslingen, Németország; National Museum of Film, Television and Photography, Bradford; Museo Ken Damy, Brescia, Olaszország; Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény számára Fejmetszet című művedet ajánlottad fel. Hogyan készült?

– 1995-ben a Római Akadémia ösztöndíjasaként jutottam el az olasz fővárosba. A  képet Rómában, a Patológiai Intézetben készítettem, 665-ös Polaroid géppel, 8,5×10,5 cm negatívmérettel. A kamerát egy stabil állványon rögzítettem, hordozni van súlya ennek is. Egy kisebb állványra egy reflektorizzót szereltem, ezzel világítottam. A 30 méteres hosszabbító kábelt sose felejtem otthon, evvel bárhová rácsatlakozhatok.

Alkalmazott fotográfia: riportfotó, reklám, illusztráció. Korábbi években, emlékszem, ezeket is jól csináltad.

            – A Képes 7-nél négy év alatt 53 címlapot készítettem. Ott Benkő Imrével, Pólya Zolival, Lengyel Gabival, Müller Judittal, Horváth Péterrel és természetesen a fotórovat vezetőjével, a főszerkesztő-helyettessel, Féner Tamással dolgoztam egy csapatban. Külsősként Stalter György, Kaiser Ottó és mások is betársultak. Nem volt egy rossz gárda, mi? Persze készítettem reklámfotókat, illusztrációkat is, például a BOOM számára, vagy egyéb megrendelésre. Évek teltek el, azóta kihátráltam a sajtóból. Megszűntek fotográfiában gondolkodni, szövegben gondolkodnak csupán, meg szenzációkban. Más a filozófia, más a stílus, más az igény, ezek már nem érdekelnek.

Mesterség és művészet, ASA Fotóstúdió. Kerekes Gábor és Stalter György magán iskolája.

– 1999-ben ötlöttem ki, és szóltam Stalter Gyuri barátomnak, aki éppen akkor egy nagyobb műterem kiépítésére alkalmas lakást vásárolt, hogy indítsunk egy magániskolát. Nyolcvanórás, kezdő és haladó szintű tanfolyamok ezek, nyolc éve csináljuk. A minőséget a kialakított program és a meghívott előadók – a szakma legjobbjai – garantálják. A fotográfia különböző műfajaiban – a riport-, portré-, csendélet-, akt-, divat- és műszaki fényképezésben – a legfontosabb elméleti és gyakorlati tudnivalókkal Baricz Kati, Barta Zsolt Péter, Benkő Imre, Drégely Imre, Eifert János, Féner Tamás, Haris László, Horváth Péter, Korniss Péter, Vékás Magdi és mások számos ismertetik meg a hallgatókat. Van elmélet is. Az egyetemes fotótörténet értékeinek megismerése, a képelemzés, képbírálat mind a modern vizuális szemléletmód kialakítását segítik.

 Zene. Zene mindhalálig…Polcaidonn CD-k rogyásig,  főleg a kortárs zene legjobb merítéséből. Lejátszók, erősítők, hangfalak. Tökéletes hangzás, tökéletes harmónia. Mint a néhány hónapos unoka, aki az interjú közben a nagyapa ölébe kívánkozik.

– A berendezést, a csöves végfoktól (teljesítményerősítő előfokozattól) a hangfalakig, magam építettem. Sokat hallgatok zenét, Bach, Mozart, Purcell mellett a kortárs zenét különösen: Edgar Varése, Sztravinszkij, Bartók, Ligeti, Kurtág, Pendereczki, Steve Reich, 180-as csoport, Stockhausen, Durkó, Bozay, John Cage, de jöhet a jazz, még Jan Garbarek, Keith Jarret, vagy a The Art of Noise is.

A zene mellett persze van fontosabb dolog is, ami gyönyörködtet, megnyugtat: az unokám. Büszke vagyok rá, és a nagypapa szerep egyáltalán nem zavar.

Eifert János

Budapest, 2002. december 8. 

(Megjelent: FotoVideo 2003/1-2, V. évf. 1-2. szám, 2003. január-február)

Nemzetközi fotófesztivál Kínában – Jiaozuo, 2002. augusztus 26. – szeptember 7.

A Kínai Fotóművészek Szövetsége (Chinese Photographers Association) meghívására, a FIAP (Federation International d’Art Photographique) ajánlására, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnökének, Tóth Istvánnak a közvetítésével utazhattam Kínába, ahol Henan tartományban, Jiaozuo városban 2002. augusztus 26. – szeptember 7. között megrendezett nemzetközi fotófesztivál – angolul: THE INTERNATIONAL PHOTOGRAPHY FESTIVAL FOR MOUNTAINS AND RIVERS IN JIAOZUO CHINE – résztvevője lehettem. A gazdag program középpontjában egy komoly díjakkal meghirdetett pályázat állt, amelynek képanyagának elkészítéséhez a szervezők sok utazással, hegymászással, folyógázolással, műemlékek és építkezések megtekintésével egybekötött fényképezési lehetőséget biztosítottak. Az Európából, Amerikából meghívottak mellett az igazi szenzációt az a hatszáz kínai fotós jelentette, akik Kína különböző tartományaiból, városaiból érkeztek, és mint a pályázat képeiből rendezett kiállításon kiderült, szakmai-művészi felkészülésben semmivel nem maradtak el a fényképezésben nagy tradíciókkal rendelkező országok képviselőitől. A gazdag program, amely a Sárga folyó, Yuntai vízesés, Qingtian folyó, Shennong hegyek természeti szépségei mellett a Kínai Nagy Fal, Kaifeng, Lioyang, Shennongshan, Yueshan, Xiangguo, Chen Jiahou, Longmen palotáinak, templomainak, kolostorainak, sziklabarlangjainak és sztúpáinak, valamint új városrészek és hatalmas építkezések, útépítések fényképezésére, emberekkel való találkozásokra adott lehetőséget, egyben a kínai fotókultúra megismerését is segítette. A napi munka, programok során kialakult egy csapat, amelyhez én is tartoztam. Együtt gázoltunk a folyóba, másztuk meg a 3000 m magas hegyet, teáztunk a pihenőidőkben, élveztük a szecsuáni falatokat az étteremben és közben meséltünk egymásnak városunkról, országunkról, az emberekről, gazdaságról, művészetről, politikáról, vagy akár nőkről is.  Merthogy feltűnő volt, milyen szépségesek a kínai nők. Volt mesélnivaló és kérdeznivaló, hiszen Qin Di és Xu Yubing Beijingből (Pekingből), Luis Castaneda Floridából, Ming Lian és Haitao Tang Henan-tartományból, Steve Brabner Skóciából, Huynh Ngoc Dan és Hongn Nga Vietnámból, Inesa Pleskacheuskaya Bjelorussziából, Szergej Buszlenko Ukrajnából, Seres Géza Debrecenből, Tóth István Nagyváradról, Carlo Diana és Nicole Billiau Belgiumból, Ts. Odonchimeg Mongóliából és jómagam igencsak kíváncsi embereknek tűntünk. Nagyon jól elboldogultunk egymással, hiszen a jelbeszéd, pantomim, gesztusok mellett oroszul, angolul, németül, franciául, magyarul, kínaiul folyt a társalgás, melynek fő témái a látottak hatására a földrajz, történelem, vallás, ideológia, tudomány, művészet, katonaság, analfabétizmus, gasztronómia, közlekedés – és ahogyan már mondtam: a nők. Mindig találtunk alkalmas nyelvet, és fordítottunk egymásnak. Két-három órákat aludtunk, rengeteg viccet, vidám és igaz történetet, a napi élményeket meséltük egymásnak. Egy-egy poénon annyiszor nevettünk, ahány nyelven jutott el a csapat utolsó tagjához. És közben teáztunk, könyveket, katalógusokat, képeket és térképeket böngésztünk, és rengeteget tudtunk meg Kínáról. Már amennyit persze két hét alatt felcsipegethet az ember. A földrésznyi méretű, közel 1,3 milliárd lakosú ország így életközelből, a személyes tapasztaláson keresztül még érdekesebbnek, még titokzatosabbnak, még megfejthetetlenebbnek tűnt. Az otthon látott filmek, TV-híradók, tudósítások, elolvasott könyvek  csak egy leegyszerűsített előképet adhatnak. Ezekből már tudtuk, hogy Kína az ellentétek és a végletek hazája, amelyek nemcsak földrajzi távolságokban, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális különbségekben megmutatkozik meg. A fényképezőgép keresőjében megjelenő kép azonban még kontrasztosabban adja vissza a valóságot. Az ötezeréves kínai kultúra nemcsak a hajdan volt dicső múlt emlékeként a múzeumok tárlóiban, a paloták és templomok látványában van jelen, hanem a sokféle körülményhez alkalmazkodó emberek napi életében, a hétköznapi mozzanatokban is. A vallás, önvédelmi sportok, a pekingi televízió huszonhárom csatornája, étkezési szokások, az elterjedt mobil telefonozás, érintkezési formák, tárgyak, eszközök, hagyományos és mai viseletek, felhőkarcolók és sárkunyhók, a hatalmas építkezések, autópályák mellett húzódó gondozott és zöldellő rizsföldek, az emberek arcvonása is hordozza ezeket az ellentéteket. Még a táj, az éghajlat is. Az észak-déli irányban 5500 km kiterjedésű ország területét háromnegyed részben hegyes vidék borítja, de legtöbb ember az alföldeken, síkságokon, félsivatagos és sivatagos vidékeken él. Kína déli részén trópusi éghajlatot találunk, Yunnan-tartomány déli részén, Leizhu-félszigeten, Hainan-szigetén és a Guangdong-tartományhoz tartozó dél-kínai-tengeri szigeteken szinte egész évben nyár van, délnyugaton, a Yunnan-Guizhou-fennsíkon „örök tavasz”. A Tibet fennsík éghajlata hideg és száraz, a Tarin medence kifejezetten sivatagi: reggel bunda, délben atlétatrikó a viselet. Amíg délen kétszer, sőt háromszor is arathatnak évenként, addig nyugaton a hegyek és fennsíkok nagy magasságuk miatt szinte állandóan fagyosak, a magashegységek eljegesedtek. A csapadék mennyiségében is óriási különbségek vannak. A monszunszelek hatása csak a Nagy Hingan-Taihang- és Qinling-Daxue-hegységek vonulatától délre és keletre érvényesül, ettől nyugatra és északra már szinte alig hullik csapadék. Szerencsénkre mindebből csak alig tapasztaltunk valamit, hiszen ottartózkodásunk időszakában, a fővárosban, Beijingben kellemes nyár volt, nem úgy, mint áprilisban-májusban, amikor fúj a „sárga szél”, mely a Góbi-sivatag felől finom porszemcséket hoz, telefújva torkot, tüdőt, utcát, lakást. A júliusi nagy esőzéseket és szúnyoginváziót is szerencsésen elkerültük, ám a fővárostól délre, 7-800 km-re eső Jiaozuoban, Henan tartományban, a fotófesztivál színhelyén belekóstoltunk az éghajlati megpróbáltatásokba. Itt a hőmérő még esténként is 43 Celsius fokot mutatott, magas páratartalom mellett. A légkondiconált busz, szálloda, étterem nélkül igencsak megfőttünk volna.  Reggelente 6:20 órakor indultunk a túrákra, egy-két óra után már igen nehezen vonszoltuk magunkat. Közben, kínai szokásnak megfelelően forró teával (!) frissítettük magunkat, és tapasztalhattam, hogy a hideg sört napközben jobb, ha elfelejti az ember, csak este, az étteremben érdemes kortyolgatni.

A fényképezési lehetőségek, nagyszerű kínai fotográfusokkal való ismerkedés mellett 36 fotókiállítás, Taiji és Kung Fu sportbemutatók, harmincezres stadionban látványos show-műsor, TV- és filmforgatások, interjúk is hozzátartoztak a programhoz. A média állandóan figyelemmel kísérte a fesztivál eseményeit, különösen a meghívott európai és amerikai fotósok voltak a sztárok. Ezt szó szerint lehet érteni. Nap, mint nap szerepeltünk az újságokban, TV-híradókban, állandóan a figyelem középpontjába kerültünk. Számos fogadás, díszvacsora volt, ahol a város és a tartomány vezetői köszöntöttek bennünket. Egy-egy bemutatkozásunkkor a kamerák, filmfelvevők pergőtüzébe kerültünk. Saját szememmel láttam, ahogyan Seres Gézát és Tóth Istvánt ünnepelte a közönség kiállításuk helyszínén. Nem kis büszkeséget éreztem a lelkes, ünneplő tömeg láttán.  Természetesen nem kell elfeledni, hogy Kínában szocializmust építenek, és a társadalmi, kulturális szokások ennek megfelelőek. Ott még a párt első titkára a legelső ember, azonban tapasztalhattuk, hogy a külvilágtól való elzárkózást a reform és a nyitás politikája váltotta fel. Számos rendezvény, így ez a nemzetközi fotófesztivál is ennek jegyében került megrendezésre. Jó előkészítéssel, kitűnő szervezéssel, nagyvonalúan és látványosan vezényelték le a két hetes programot, amely a külsőségek mellett komoly tapasztalatokra, emberi és szakmai kapcsolatok teremtésére adott lehetőséget. Közelről tapasztalhattam, hogy Kínában a fotográfia magas színvonalú és népszerű. A látott 36 kiállítás alapján úgy tűnik, a „vonalas irányzat” kezd kikopni, és a kísérletező, új formanyelvet teremtő kreatív fotográfia, valamint a dokumentarista, valóságfeltáró irányzatok kerülnek az érdeklődés középpontjába. Két igényes kivitelű és művészi tartalmú folyóirat, a friss tájékoztatásra fotós napilap jelenik meg, amelyeket a Kínai Fotóművészek Szövetsége ad ki. Hou Jian Jiang alelnök elmondta, hogy a szövetség területi és városi szervezetei segítségével segíti, ösztönzi megszámlálhatatlan tagságának tevékenységét. Mindez nagyon érdekes volt számomra, de a „szakmán kívüli élet” még inkább érdekelt. A Nikon D100-as és a Canon Digital ixus v digitális kameráimmal rengeteget fényképeztem, a Nikon F 90-esemet, a filmmel tölthetőt szinte elő sem vettem. Több mint 1500 felvételt készítettem, amelyek őrzik élményeimet. És hogy mi marad meg belőlük? Ki tudja? Egyelőre a kínai gyerekek mosolyát, érdeklődő és barátságos arcokat, csillogó tekinteteket, élményeket őrzök, és kamaszos lelkesedéssel Kínáról szóló könyveket bújok, pálcikával étkezem, meghitt családi körben kínai selyem kimonómat viselem, és fontolgatom, éljek-e a következő meghívás lehetőségével.

Azt hiszem, Kínát újra kell tanulnunk.

Eifert János

Győr, 2002. szeptember 24.

Digitális Fotó Magazin II. évfolyam 4. szám, 2002. május

 I n t e r n e t

 3T, Eifert János honlapja

„A tánc, a test és a természet – véletlenül három T – olyan témák, amelyek évtizedeken át elkísértek.

Ebbe a hármasba szinte minden belefér, ami a munkásságomra jellemző.”

A magyar fotóművészek honlapjai közül régóta hiányzott egy cím, a www.eifert.hu. Eifert János munkásságát nem lehet kategóriákba gyömöszölni. Táncosból lett fotográfus. Hírnevét táncfotói, aktjai és természetképei alapozták meg. Közismerten kísérletező kedvű alkotó, aki szeret mindenféle technikát kipróbálni, a diaporámától a digitális montázsokig. Fényképei, képriportjai, írásai rendszeresen jelentek meg a hazai és külföldi szaksajtóban, folyóiratokban, könyvekben, kiadványokban és az elektronikus sajtóban.

Kedves János! Aki ismeri a magyar fotográfia honlapjait, gyakran találkozik az ön nevével. Több honlap szerkesztésében közreműködött. Vajon a sajátjával miért várt idén júniusig?

Ha az ember egy témát menedzsel, mondjuk a Fotó Hónap kiállításait, programjait szervezi, akkor a legkevésbé jöhet szóba a saját kiállítása vagy egy saját program. Öt év után, tavaly az elnöki tisztem lejárt a Magyar Fotóművészek Szövetségében. Most „visszakaptam a szabadságomat”, és foglalkozhatom a saját dolgaimmal is. Ezért van az, hogy a saját honlapom mostanra sikeredett. Radisics Milán volt az, aki finom erőszakkal rábírt, hogy csináljuk meg a honlapomat. Szorosan együttműködtünk, mindig egyeztettünk, megbeszéltük, mi hogyan jelenjen meg, mit sugalljanak az oldalak. A készítők szerénységét jellemzi, hogy többszöri felszólításom ellenére sem tüntették még fel magukat a honlapomon.

A honlap anyagának összeállításakor miért a 3T-re esett a választás?

A fotográfus a nyilvánosságnak készít, nemcsak pillanatnyi föllángolásként érintik meg az embert, hanem azt lehet mondani, hogy benne vannak a vérében. A tánc, a test és a természet – véletlenül három T – olyan témák, amelyek elkísértek. Egymásba kapcsolódnak, mégis mindegyik önálló egységet alkot. Ebbe a hármasba szinte minden belefér, ami a munkásságomra jellemző, ezért választottam a sikeres kiállítás-sorozatom évtizedeken át címéül, és ezért ennek a kiállításnak az anyaga került föl első saját honlapomra.

A Flash alapú honlapokra általában a dinamizmus, a mozgalmas, interaktív tartalmak jellemzők. Be kell vallanom, hogy az ön honlapja némiképp statikusnak, képtárszerűnek tűnt. Különösen hiányoztak a diaporámák, amikből igen hatásos Flash bemutatókat lehet készíteni. Fog bővülni a tartalom?

A képek kiválasztásánál a téma, a 3T meghatározta a tartalmat. Készítettem nagyon sok másféle képet is, például portrékat. A diaporámáim sem fértek bele ebbe a keretbe, de ez egy tervezett sorozat első darabja. Ha sikerül megvalósítani, akkor a 3T egy lesz a többi, fotográfiai munkásságomban meghatározó kiállítás mellett. A kiállítások fogják a szerkezet alapját adni. Egy fontos kört képez majd a diaporámáimból összeállítandó anyag. A honlap most még olyan értelemben is félkész állapotban van, hogy a szöveges részek angol, német és francia nyelvű változatai még nem kerültek föl, és nagyon sok friss adat sincs még feltöltve.

Hasznos dolog egy fotóművésznek azzal foglalkozni, hogy a képei az Interneten is megjelenjenek?

Én úgy látom, hogy ma már nem kerülhető ki a fotográfiának ez a megjelenési területe. Ha van egy jó kép, akkor azt miért ne lehessen elérni a világhálón keresztül is? Az internetes megjelenéssel, beleértve a virtuális galériákat is, egy új és sajátos műfaj született. A másik fontos dolog a kapcsolattartás. Én szeretek személyes kapcsolatba kerülni az emberekkel, de ez sokszor lehetetlen a távolság vagy az időbeosztás miatt. A honlapon megtalálhatók az elérhetőségek, telefonszám, e-mail cím. Így ha a másik fél is rá tud csatlakozni a hálóra, a honlap címe, vagyis néhány betű segítségével aktív kapcsolatba lehet kerülni a fotográfussal. Ez a maga módján egy találkozást is pótolhat.

Más a virtuális kiállítás dramaturgiája, mint egy valóságosé?

A virtuális galériába válogatott képek nem mindig esnek egybe a kiállítási falra kitett képekkel. Itt bizonyos képek meghalnak, mások fölerősödnek. A számítógép, a telefonvonal – az, hogy milyen sebességgel áramolhatnak az adatok – meg még számtalan más dolog van, ami miatt nem szabad túl nagy képet fölrakni. Aztán itt a képek valamilyen tálalt formában, grafikailag megtervezett környezetben jelennek meg. Feliratok, gombok, szöveges információk vannak körülöttük. Ritkán látunk egész képernyőt betöltő képeket. Adott a számítógépes rendszer, a monitor maximális felbontása pixelben. Ennél nagyobb képeket nem érdemes felrakni, de sokszor a képek ennél is kisebbek. Egy kiállításon a kép mérete a befogadó szempontjai szerint van megválasztva, az a fontos, hogy a néző lássa. Nagyon kis fotókat csak különleges tálalással lehet bemutatni. Általában az alsó határ a 30×40 cm-es vagy a 24×30 cm-es méret, de egy reprezentatív kiállításon a méteres képek szinte természetesek. A folyóiratoknál megint más szempontok jönnek szóba. Ott a képeket körbeveszi a szöveg, elhelyezni, tördelni kell, sőt az is lehet, hogy bele kell vágni a képbe. Ha jól csinálja a képszerkesztő, megbocsátható, hogy egy eredeti képet megvág, átalakít. Az Interneten mások a képnézési szokások is. Vannak gyorslapozók, vannak, akik elidőznek egy-egy kép mellett. Ezeket elég pontosan lehet mérni, de mostanában már nem foglalkozom azzal, hogy mit mutatnak a számlálók. Egy honlap sikerét a visszatérő látogatók száma mutatja meg igazán. Ha többen térnek vissza, akkor vélhetően többen gondolják úgy, hogy tartalmasabb a honlap, érdemes újra meg újra odalátogatni.

Beszélgetés közben teát kortyolgatunk, ami a Kínából hozott teafűből készült. Ha jól tudom, ez volt az első olyan alkotói útja, amelynek során tisztán digitális technikával dolgozott. Milyen a viszonya a digitális fényképezéshez?

Mondhatjuk úgy, hogy ez volt az első riporttéma, amit ától cettig csak digitális eszközökkel készítettem. Egy Nikon D100-assal és egy Canon Digital IXUS-szal fényképeztem. A kiállítási képmérethez igazítja az ember a technikát is. Ma már kisfilmről is lehet méteres nagyításokat csinálni, de még nem minden digitális kamerával lehet elfogadható méretű kiállítási képet készíteni. A D100 képes erre, és ez nagyon fontos szempont volt számomra a kameraválasztásnál. Korábban, amikor még kisebb felbontású gépem volt, gyakran használtam a Nikon F90-est, ami hagyományos filmes gép. Számos képem fényképeztem ezüst alapú filmre, amit beszkenneltem, és a végső képet számítógépen állítottam össze. Így készült a Titkok barlangja is 2000-ben. A színes negatívot digitalizáltam, és másfél hónapos számítógépes szerkesztés után megszületett a végső kép egy 150 cm hosszú és 25 cm széles digitális print formájában. A számítógéppel való ismeretségem nagyon régi. Először AMIGA 500-zal dolgoztam, aminek a maga idejében egyedülálló grafikai programja volt. A számítógépek fejlődése a digitális technika révén a fényképezés eszközeinek forradalmát is jelenti. Én ezt haladásnak, fejlődésnek gondolom, ami gazdagítja a korábbi lehetőségeinket.

Felszabadít a technika?

Ha az ember birtokolni tudja, akkor igen. Az eszközhasználat – hova álljak, hova emeljem a gépet, milyen objektívet tegyek fel, milyen filmet használjak – természetessé, reflexszerűvé kell hogy váljon az emberben. Éppen ezért állandóan tanulni kell, figyelni, elemezni mások dolgait, levonni a tanulságokat, és beépíteni a saját eszközrendszerünkbe. Nálam teljesen természetesnek tűnt a digitális technika használata. A látásmódomban semmi változás nem történt. Új eszközöket kaptam általa, új lehetőségekkel. Ez nem meglepő, hiszen az első felvételem, ami ismertséget hozott, a Marcel Marceau is montázs, 1968-ban készült szendvicstechnikával, két különböző helyszínen, különböző időben rögzített felvételből. Számos felvételem az akkori eszközökkel, montázstechnikával készült. Érdekes dolog, azt figyeltem meg magamon, hogy amióta digitális kamerával dolgozom kevesebb montázst készítek. A montázs – legyen a hagyományos értelemben vett, vagy digitális – mindig a mondanivaló által követelt megoldásként jön számításba; nem az alkotás célja, hanem csak egy eszköz a többi között. Na most minek manipulálja az ember a képet, ha meg tudja csinálni kevesebb eszközzel? A digitális kamera önmagában is sok új lehetőséget nyújt. Gondoljunk például a fehéregyensúly-beállításra. Ravasz trükk, hogy ha napfénynél fényképezek, és műfényre állítom a fehéregyensúlyt, akkor minden olyan mesekék lesz. Ha ezt tudatosan csinálja az ember, minden a helyén van, és a nézők értik. Ha bután, akkor egyértelműen hibának tűnik. Az eszközök akkor állják ki a próbát, amikor bebizonyítják, hogy azt a bizonyos képet másképpen nem is lehetett volna elkészíteni. Ha valami természetes, ha valamiben benne van a könnyedség, akkor nem fogalmazódik meg olyan kérdés, ami a nehézkes képeknél mindig fölvetődik: ezt így kellett volna-e csinálni? Ha sikerült az embernek sajátjává tenni a technika alkalmazását, akkor sem biztos, hogy csupa jó dolog születik. A következő fontos lépés az elkészült felvételek szelektálása. A jó fotográfust nem az elkészített képei jellemzik, hanem azok, amelyeket kiválasztott. Mindenki csinálhat selejtet, de azt ne hozza nyilvánosságra! Az is az alkotói folyamat része, hogy az ember mit enged megmutatni a saját képeiből. Egy kiállításnak is mindig meg kell érni, fel kell rá készülni. Ha nem vagyok felkészülve, hiába ajánlják föl, nem vállalom el. A kiállítás nem pusztán a jó képeink bemutatása, az ember valamit mondani akar általa, vagyis egy gondolat, egy érzelmi mondanivaló kerete.

Régen a fényképezés széles körben népszerű volt. Szinte mindenhol akadt egy fotólabor, egy amatőr fotókör. Most a digitális technikával kezd visszatérni ez a népszerűség, de sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy az új eszközök deszakralizálják a képkészítést, és a könnyen előállított képek áradatába belefullad a fotográfia. Ön hogyan tekint a digitális forradalomra?

A dolognak természetesen több olvasata lehet. Magának a fényképezésnek kétségtelenül lehetnek szakrális elemei, mint minden foglalkozásnak, művészeti ágnak, de ha művészettörténeti oldalról közelítjük meg a dolgokat, azt látjuk, hogy a fotótörténetben számos olyan új eszköz jelentkezett, amelyek hasonló vitákat váltottak ki. Emlékszem, amikor a Fiatal Fotóművészek Stúdiója a xeroxszal kezdett el foglalkozni. Emlékezetes képek születtek. Aztán ott a fotogram vagy a színezett fotográfiák. Nem is beszélve az olyanokról, mint az object art vagy a concept art. Ezek eredendően képzőművészeti ötletek voltak, de ma már a fotográfiában is jelen vannak. Amikor először kezdték őket használni, nagy vitákat váltottak ki. Aztán az évek megadták a választ. Ma már ezek természetes dolgok, a fotográfia a képzőművészet eszközeit is használja. A műfajok épphogy nem bezáródnak, hanem határaikat végtelenné nyitják. A digitális technika a fotográfiában nem a hagyományos fényképezés halálát jelenti, hanem éppen egy új eszközt. Én ezt haladásnak, fejlődésnek gondolom. Egyáltalán nem halt meg a fényképezés, sőt, ha a műtárgypiacot nézem, a hagyományos alkotások ára fölértékelődött. Ha valaki teljesen hagyományos eszközökkel dolgozik, és jó képeket készít, minden elismerést és tiszteletet megkap. Sőt, egy kiállításon békésen megférnek egymás mellett azok, akik csak az úgynevezett tiszta fotográfiai eszközökkel dolgoznak és azok, akik már belekóstoltak a digitális technikába, vagy akár természetes nyelvüknek tekintik azt.

Lejegyezte: Sümegi András

Eifert János: 70+1 éves a Debreceni Fotóklub, FotoVideo, 2002. április

A változások korát éljük. A rendszerváltást követően a struktúraváltás, a piacgazdálkodásra áttérés nem varázsütésre történő folyamat, és láthatjuk, nem csupán az ideológiai meggondolásokból kreált intézmények kerültek válságba, hanem a “civil társadalom” nélkülözhetetlen csavarjai is. Mondjuk meg őszintén, manapság a fotóklub elnevezés sem cseng jól. Hozzátapadt valami kesernyés, poros íz, az elkötelezettség nélküli, könnyű eredménnyel kecsegtető műkedvelő fényképezés dilettantizmusa. Vannak persze kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Léteznek szabad szellemi terek, ahol a szakmai igényesség, a megújulás vágya az értékmegőrzéssel, a magyar fotográfia haladó hagyományainak továbbépítésével párosul. A Debreceni Fotóklub e kevesek közé tartozik. Szellemi és földrajzi értelemben is, fontos híd szerepet tölt be. Összeköt múltat és jelent, keletet és nyugatot, vidéket és fővárost, műkedvelőt és hivatásost, fotográfiát és a képzőművészetet, alkotót és befogadót, egyént és társadalmat. Nagy szavak ezek? Cseppet sem, hiszen a lényeget fejezik ki. A magyar fotográfia történetében ugyanis volt olyan időszak, amikor a Világ – Debrecen, és a Világ – Budapest közötti távolság majdhogynem egyenlő volt.

Hogy megértsük a “nagy” szavak lényegét, kis fotótörténeti időutazást kell tennünk: 1839. augusztus 19-én, a Francia Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén bejelentik a fényképezés felfedezését, majd a francia állam a találmányt a világ közkincsévé téve, felszabadítja a szabadalmi bejegyzés tiltó korlátaitól. Ahogyan Beke László írja, “Magyarországon egy hónapon belül megjelenik az első híradás Daguerre találmányáról, egy éven belül, 1840-ben feltűnnek első fényképészeink. Ettől kezdve nagyjából ugyanaz történik, mint Franciaországban vagy Angliában: megindul a küzdelem a fotó művészeti szuverenitásáért, minek következtében a képzőművészetnek is meg kell változnia.
Festők csapnak fel fotográfusnak, megjelennek a festészet-imitálók; miközben dúlnak az elméleti viták arról, hogy művészet-e a fényképezés, jelentős kísérletek folynak a pillanatfelvétel, a sztereo- és a színes fotó terén, legjelentősebb festőink pedig, így Munkácsy Mihály, nem átallanak a fényképezőgépet ugyanúgy szolgálatukba állítani, mint Franciaországban Delacroix”. A művészetté válás folyamata serkentőleg hat az amatőr mozgalomra, és – hiszen akkor a fotográfiának más intézményei nem lévén – az amatőr mozgalom jelentős mértékben segítette a fotográfia népszerűsítését, társadalmi elismertetését. Budapesten 1894-ben megalakul hazánk első fotóköre, amelyet az aradi, a soproni majd a debreceni követ, még a XIX. század fordulóján. Debrecenben a fényképezést az 1850-es években a vándorfényképészek szerettetik meg. 1864-ben megkezdi működését az első állandó fotóműterem. Megalakul a Gondi és Egey cég, később Letzer, Varságh, majd Papp Albert nyitnak műtermet. A debreceni fényképészek számos világkiállításon érnek el sikereket, 1891-ben Papp Albert aranyérmet nyer a temesvári nemzetközi kiállításon. A Millennium lázában égő városban a fényképezés művészi rangra emelkedik, és ez serkenti az amatőrmozgalmat.  1896-ban megalakul az Amatőr Egyesület, Weinwurm Antal és Czilinszky György vezetésével. Az igazi nemzetközi nagymester Haranghy György, aki 1902-től 1910-ig minden hazai és nemzetközi pályázatot megnyer. Majd 1904-ben Ruzicska Gyulával műtermet nyitnak. Az első világháború ugyan szétzilálja az alkotótevékenységet Debrecenben is, de a harmincas évek elején Vásáry István polgármester és helyettese, Zöld József újra indítják a művészi fényképezést. 1931. február 17-én megalakul a Debreceni Fotóklub, vezetője Aszmann Ferenc (1907-1988) kereskedő, később nemzetközi hírű fotográfus. Országos sikereit nemzetközi elismerések sora követi: 1935-ben, Antwerpenben aranyérmet nyer Párbaj című fotójával, 1938-ban Kain és Ábel című képével serleget és aranyérmet kap az új-zélandi fotókiállításon. 1933-ban az ő szerkesztésében jelenik meg a Fotómatőr című lap, amelybe, és több más szaklapba, cikkek sorát írja. Vezetésével a klub tagjai sorra nyerik a hazai és külföldi világkiállításokon a díjakat. A legeredményesebb kiállítók rajta kívül Horváth István, Hapák József, Csanády Ákos. 1938-ban, a Déri Múzeumban világkiállítást rendeznek, amelyet tizenötezren néznek meg. Ezt követi 1939-ben a II. Világkiállítás, majd 1940-ben a Négy nemzet kiállítása. 1930-1945 közötti időszak Debrecenben a fotográfia aranykorszaka. Túlzás nélkül mondhatjuk, ezekben az évtizedekben az ország és a világ fotóművészete Debrecenre figyel, és komoly társadalmi és művészi megbecsülés övezi a fotográfusokat. 1941-ben, a klub 10 éves fennállását ünnepelve, 200 debreceni fotográfus állít ki. A II. világháború borzalmas pusztításokat okoz a fotográfia területén is. A háború utáni időszak nem teszi lehetővé az önálló alkotói egyéniségek kibontakozását. Ebben az időszakban csak a sematikus fotóknak van létjogosultsága. Újat mindössze Horváth István, Hapák József, Balázsi József és Szabó József alkot. 1957-ben újra megalakul a Debreceni Fotóklub az Ady Művelődési Házban, majd a Kölcsey Ferenc Megyei és Városi Művelődési Központban fogadja be őket. Jó közösség, komoly szellemi tér alakul ki, amelynek hatása széles körben kisugárzik. A terjedelem korlátai miatt nincs mód alapos áttekintésre, de a mából visszapillantva megállapíthatjuk, hogy a klub történetét az emlékezetes egyéni és csoportos kiállítások, rangos hazai és nemzetközi díjak jellemzik. A Műhely ’67 meghatározó kiállítás, amellyel kezdetét veszi a modern magyar experimentális fotóművészet. 1983. július 15-én nyílik meg az Öt Debreceni Fotóművész kiállítása, amelyet bemutatnak Budapesten és Nyíregyházán is. A kiállítók: Gervai Tamás, Horváth István, Oláh Tibor, Vadász György és Vencsellei István. Ekkor 20-25 tagja van a fotóklubnak, köztük öten tagjai a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Vadász György vezette akkoriban a klubot, akinek halála után, Vencsellei István veszi át a klub vezetését, és vezeti még ma is, változatlan odafigyeléssel, hozzáértéssel. Napjainkban 40 tagot számlál a fotóklub, közülük 11-en tagjai a Magyar Fotóművészek Szövetségének, 8-an a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. A Debreceni Fotóklub tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetségének. Összességében elmondható, hogy a fotóklub a város és a megye kulturális és művészeti életében meghatározó tényező, és mindig történik valami, amire az ország más pontjairól is érdemes odafigyelni: a korábban említetteken kívül Seres Géza, Lovas Bálint, Máthé András bemutatkozásai, egy-egy külföldi fotográfus, vagy fotóklub kiállítása, érdekes előadások. A Nagyváradi Tavirózsa Fotóklubbal több, mint egy évtizede állnak jó kapcsolatban. Közös alkotómunka, cserekiállítások teszik hasznossá a két klub kapcsolatát, kiállításokat szerveztek Nagyváradon, Nagykárolyban és Munkácson is. Ha az amatőrmozgalmat nézzük, a fotóklub most is jelen van, ott, az élvonalban. A 2. Országos Fotóhét 120 kiállítása, 40 rendezvénye között figyelemreméltó volt a Debreceni Fotóklub kiállítása. A fotófesztivál legjobb kiállításának járó, a Kodak Magyarország Kft. által felajánlott különdíjat ők kapták. Kell ennél nagyobb elismerés?

Mit kívánhatnánk a Debreceni Fotóklubnak 70+1 éves születésnapja alkalmából? Őrizze meg szellemiségét, amely képessé teszi a folyamatos megújulásra, és töltse be továbbra is a híd szerepét. Isten éltesse sokáig a klub tagjait, élükön a klub vezetőjét, Vencsellei István fotóművészt!

Eifert János

Ez lenne hát a fotográfia…

Pillanatok alatt összeomló pokoli torony, cserepek hullanak, törik a csont. Porba gyalázó erőszakos képek, tragédiákkal lezüllesztett lelkiismeret, hatalom és erő, mocsok és hulladék, időszeletkék, pixelek, jól elkapott pillanatok, amelyek képünkbe röhögve a valóságot úgy tárják elénk látványként, ahogyan személyesen soha nem találkozunk vele. Költészetté nemesített hétköznapok, hétköznapokká silányított költészet, a rendhagyó, érdekes, különleges, erőszakos, elborzasztó, megdöbbentő pillanatok sokasága.

Ez lenne hát a fotográfia?

Nézd a hajnalt, simogasson napsugár, rebbenjen madár neszedre. Surranó gyíkok, rejtőző szarvas, harmatcsepp hulljon kezedre. Morzsákat cipelő hangyák birkóznak terhükkel, tornyosulsz föléjük, mint óriás. Hegyek magasodnak, fény kúszik fölöttük, lélek messze száll. Természetes képek, szentté avatott pillanatok.

Ez lenne hát a fotográfia!

Eifert János

Ugodno je bilo predcsjedovoti žiriju Zagreb salona

 Usedamdesetim i osamdesetim godinama, smatralo se iznimnom čašću dobiti makar jednu sliku na zid medunarodnog salona — da ne spominjemo biti objavljen u tiskanom materijalu! Sjećam se da su moje kolege, u budimpeštanskom foto-klubu, bili malo i Ijubomorni na to što je moja fotografija “Stado” objavljena u katalogu 16. Zagreb salona. Premda sam od tada imao preko šest stotina grupnih i stotine samostalnih izložbi, još čuvam taj katalog. Danas kada sam predsjednik Udruženja fotografa Madarske i direktor festivala Madarski mjesec fotografije, ne izlažem tako često. Raditi za druge, organizirati aktivnosti drugih fotografa zahtijeva mnogo energije, pa sam u meduvremenu postao manje zainteresiran za vlastito stvaralaštvo.
U žiriranju 28. Zagreb salona sudjelovao sam svojom uobičajenom dosljednošću kao predsjednik žirija. Moram priznati, imao sam nekih predrasuda glede Salona kao izložbene forme: smatrao sam ga pomalo zastarjelim, s mnogo amaterizma. Ali u Zagrebu sam morao promijeniti mišljenje. Bio sam zadivljen aktivnim interesom; kvalitetne
slike pristigle su iz čak 35 zemalja! Svi stilovi i tendencije u suvremenoj medunarodnoj fotografiji pojavili su se u nevjerojatnom bogatstvu, kao da je to bio izbor za antologiju. Uz velika imena starih majstora došli su i mladi s mnoštvom ideja i talenta. Koliko mogu prosuditi, žiri je bio mudar i nepristran u svom poslu i otvoren samo za talent i prave vrijednosti. lako se do rezultata došlo zbrajanjem glasova, stalne rasprave pomogle su da proces ne postane previše mehanički. Organizacija je bila odlična. Priprema, a potom i prezentacija svake od fotografija bila je profesionalna. Nalazim da je bilo vrlo plodonosno to što žiri nije bio sastavljen samo od fotografa, nego i od teoretičara, vrhunskih i iskusnih stručnjaka. Organizatori, predsjednik i članovi Fotokluba Zagreb osigurali su lijepu i ugodnu radnu atmosferu. Čak i u stankama vrijednog i napornoga dvodnevnog rada, tim je ostajao na okupu. Ovi prijateljski razgovori spadali su u program kao i samo žiriranje.

Janos Eifert
predsjednik Madarskog fotografskog saveza

Janos Eifert, HPA, Madarska (president jury), Bogo Čerin, prof., EFIAP, MFFZS, Slovenija; Virgilio Giuricin, ULUPUH, EFIAP, ESFIAP, Hrvatska; Dubravka Osrečki Jakelić, prof. povijesti umjetnosti, Hrvatska;  Ljubo Gamulin, prof. povijesti umjetnosti, HrvatskaDubravka Osrečki Jakelić, Dubravka Ivančić-Juras, Slavka Pavić, Matija Pavić, Josip Vranić, Tomislav Gradišar, Vinko Šebrek, predsjednik Fotokluba Zagreb, mr. Vladko Lozić, MFHFS, AFIAP, ESFIAP, Hon. AAFR

Impressions About the 28th Zagreb Salon

In the 7o’s-8o’s, it used to be considered as an enormous honor to get just even one picture on the wall at an international salon, — not to mention getting published in print! I remember, my colleagues at the Budapest Photo-club, having been slightly jealous about my photo “The Herd” being printed in the catalogue of the 16th Zagreb Salon. Since then, I’m over my six hundreds group-exhibition, my hundreds individual exhibition, I’ve been around in 32 countries of the world, I’ve been published several times, — still, I’m keeping this catalogue. Today, being the president of the Hungarian Photographers Association and festival-director of The Hungarian Month of Photography, I’m not exhibiting that often. Working for others, organizing other photographer’s activity needs a lot of energy, and meanwhile I became less interested of my own creation.
I took part in the jury of the 28th Zagreb Salon with my usual strictness as the president. In fact, I did have some prejudice concerning the Salon as a form of exhibition: I found it is a bit dated, there are a lot of amateurism in there. But in Zagreb I had to change my previous opinion. I’ve been amazed by the active interest, to start with: good quality pictures came from 35 countries! All styles and tendencies of the international photography appeared in an incredible abundance, as if it had been a selection for an anthology. Besides great old names there came the young ones with lots of ideas and talent. As far as I may judge, the jury has been wise and impartial in their judgment and open only for the talent and values. Although the number of votes produced the results of the selection, still discussions helped the process not to become too mechanical. The organization has been excellent.
The preparation and then presentation and administration of each pictures in front of the jury has been professional. I found it’s been very fruitfully that the jury not only con¬sisted out of photographers but that there have been theoreticians, outstanding and experienced specialists too. The organizers, the president and members of the Zagreb Photo-club has assured a nice atmosphere to this work. Even in the breaks of the two-day long hard jury-job, the team remained together. These friendly conversations belonged to the program just as well as the judgment itself.

János Eifert
President of Hungarian Photographers Assosiation

  Benyomásaim a 29. Zagreb Salon-ról

A hetvenes-nyolcvanas években, óriási dolognak számított akár csak egy képpel is falra kerülni egy nemzetközi szalonon. Hát még nyomtatásban megjelenni! Emlékszem, milyen tiszteletet, és némi irigységet váltott ki a Budapesti Fotóklubban kollégáim között, amikor a Nyáj című képem bekerült a 16. Zagreb Salon katalógusába. Azóta túl vagyok a hatszázadik csoportos, a századik önálló kiállításon, a világ harminckét országában megfordultam, számos publikációm jelent meg, de még mindig őrzöm azt a zágrábi katalógust. A Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökeként, a Magyar Fotóhónap fesztiváligazgatójaként ma már ritkán állítok ki. A közösségi munka, mások kiállításainak, a fotófesztiválok, workshopok szervezése, a bírálati tevékenység, előadásaim rengeteg energiákat igényelnek. Igényesebbé, szigorúbbá váltam, a saját munkáim már kevésbé érdekelnek.

A tőlem megszokott szigorúsággal vettem részt a 29. Zagreb Salon zsűri-elnökeként a beérkező anyag bírálatában. Az igazat megvallva, voltak előítéleteim a szalonnal, mint kiállítási formával kapcsolatban. Nem tartom korszerű megjelenési formának, rengeteg benne az amatőrizmus. De Zágrábban meg kellett változtatnom álláspontomat. Eleve megdöbbentett a nagy érdeklődés. 35 országból érkeztek képek, és nem is akármilyenek. A mai nemzetközi fotográfia minden irányzata, stílusa megjelent, olyan hihetetlen gazdagságban, mintha fotótörténeti válogatást látnánk. A régi, nagy nevek mellett jelentkeztek az újak, a fiatalok, sok-sok tehetséggel, ragyogó képi ötletekkel. A zsűri úgy gondolom, bölcsen, részrehajlás nélkül, az értékekre, a tehetségre volt érzékeny. A kiállításra kerülő, és a díjazásra javasolt képek kiválasztása több menetben, egyre szigorúbb szűkítéssel történt. Az előválogatásoknál számított a szavazatok száma, de az érvelések, viták is segítették, hogy ne mechanikus döntések szülessenek. Kiváló volt a szervezés. A képek előkészítése, mozgatása, a zsűri előtti bemutatása, az egésznek a lebonyolítása, adminisztrációja profi volt. Szerencsésnek tartottam a zsűri összetételét, főleg azért, mert nemcsak fotográfusok, hanem művészettörténészek, nagy tapasztalattal, széles látókörrel rendelkező, a képolvasásban kiváló szakemberek vettek részt. A szervezők, a Zágrábi Fotóklub elnöke és tagjai, jó atmoszférát teremtettek a munkához. A kétnapos, kemény zsűri-munka szüneteiben, szabadidőben sem széledt szét a csapat. A baráti és szakmai beszélgetések ugyanúgy hozzátartoztak a programhoz, mint a bírálati munka, amire felkértek bennünket.

 Eifert János fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke

 90 godina Zagreb Salona / 90 years of Zagreb Salon 1910-2000
MEĐUNARODNA IZLOŽBA FOTOGRAFIJA / INTERNATIONAL EXHIBITION of PHOTOGRAPHY
Orgonizocijski odbor / Orgonizotiono Committee

Predsjednik / President                Vinko Šebrek, predsjednik Fotokluba Zagreb

                Tajnik / Secretary             mr. Vladko Lozić, MFHFS, AFIAP, ESFIAP, Hon. AAFR

                Članovi / Members         Dubravka Osrečki Jakelić, Dubravka Ivančić-Juras, Slavka Pavić, Matija Pavić, Josip Vranić, Tomislav Gradišar

                Likovni postav izložbe J Exhibition Design              Dubravka Osrečki Jakelić, prof,

                Tehnički postav izložbe / Technical Presentation                Josip Vranić, KMHFS, AFIAP, ULUPUH

                Suradnici / Assistants     Miroslav Adam, Tomislav Brandt, Snježana Buneta, Fernando Soprano, Zvonimir Franjić, Veljko Frlan, Snježana Hajster, Ante Jaša, Marijana Kalić, Gojko Lambaša, Marijan Machala, Karlo Rosandić, Berislav Rubčić, lrena Štorga

Ocjenjivački sud / Jury

                Predsjednik / President                Janos Eifert, HPA, Madarska

                Članovi / Members         Bogo Čerin, prof., EFIAP, MFFZS, Slovenija

Virgilio Giuricin, ULUPUH, EFIAP, ESFIAP, Hrvatska

Dubravka Osrečki Jakelić, prof. povijesti umjetnosti,

 Hrvatska Ljubo Gamulin, prof. povijesti umjetnosti, Hrvatska

                Propaganda / Public Relations    Zvonimir Franjić, Veljko Frlan, Fernando Soprano

                 Logistika / Logistics          Dubravka Ivančjć-Juras Fotografija / Photography Tomislav Brandt

24 kép elé…

   1978-ban Torontóban, sok ezer néző társaságában Kanada legismertebb és legnépszerűbb szimfonikus zenekarának szabadtéri koncertjét hallgattam. Belépődíj nem volt, és az óriási érdeklődés miatt órákat kellett sorba állni a bejutásért. Gyönyörű, emlékezetes este volt. Az ismert karmester, a nagyszerű zenekar, és a világhírű szólisták neveire már alig emlékszem, a műsorból is csak az maradt meg, hogy összeállítói magas művészi igénnyel válogattak a klasszikus és kortárs zeneszerzők műveiből, és mégis, a sokezres közönség vastapssal jutalmazta a produkciókat. Szépen tervezett, igényes kivitelű, ingyen műsorfüzetet osztogattak, amit akkor gondosan és többször átlapoztam. Amint említettem, nevekre már alig emlékszem, csak a műsorfüzet legvégén, az impresszumban apró betűkkel feltüntetett cég nevére, az est támogatójára. E nagy múltú, az ipari termelésben a világ élvonalába tartozó cég Magyarországon is közismert. Azóta is tűnődöm, mi lehet az oka, hogy a torontói hangverseny támogatójának a neve, amelyet 8 pontos betűkkel, reklámfelületként aligha eladható helyre írtak le, így az emlékezetembe vésődött. Finoman kidolgozott reklámfogás, vagy őszinte gesztus a művészet iránt? Bármi volt a mozgatórugó, elgondolkodtató, hogy milyen mély hatása van egy elegáns, halk gesztusnak. Manapság, Magyarországon, amikor a rendszerváltás után egy új, megváltozott társadalmi, gazdasági, politikai környezetben keresi helyét, életterét a kultúra, a művészet kapkod levegő után, találkozhatunk ordító, tenyérbe mászóan felfuvalkodott támogatói attitűddel, visszájára fordult helyzetekkel.

  Ez a könyv, amit Önök most a GTS jóvoltából kézbe vehetnek, őszinte, halk gesztus a fotográfia felé. Buda Gábor, Burger Barna, Baricz Katalin, Bánkuti András, Jung Zseni, Kalmár Lajos, Kemenesi Zsuzsa, Szilágyi Lenke, Schäffer Zsuzsa és e sorok írójának képeit tartalmazza ez az album, olyan különböző alkotói korszakokban készült fotográfiai alkotásokat, amelyek stílusban, felfogásban, mondanivalóban markánsan eltérnek egymástól, és mégis dióhéjban a kortárs magyar fotográfia gazdagságát, sokszínűségét reprezentálják. A közös bennük, hogy művészi késztetésre készültek, öntörvényűek, és már “jól kommunikáltak” a világban, alkotóiknak rangot, elismertséget szerezve.

Eifert János fotóművész

 Budapest, 2000. augusztus

Pablo Neruda: Érett nő, húsos alma, izzón hevített hold – Somlyó György fordítása, fotó: Eifert János

Pablo Neruda
Érett nő, húsos alma, ízzóra hevített hold

Érett nő, húsos alma, ízzóra hevített hold,
Átható alga-illat, fény és Sár egybegyúrva,
Mily sötét Ragyogás nyílik meg combjaid közzt?
Mily ősi éjbe nyúl érzékével a férfi?

Szeretni, jaj nagy út az, vizek és csillagok közt,
fojtogató ködökben, szitáló gyors viharban:
szeretni, Villámok vad csapkodása,
sa két test, amely Egyetlen csepp mézért semmisül meg.

Csókról csókra bejárom parányi mindenséged,
kicsinyke falvaid, határaid, folyóid,
s anemző tűz, gyönyörré alakulva,

végigszáguld törékeny ösvényein a vérnek,
míg végtére lekókkad, mint egy estere Szegfű,
míg végül csak, egy sugár a sötétben.

(Somlyó György fordítása)

Fotó: Eifert János

                                                                                                                                                                                                                 Eifert János felvétele

Görgey Gábor

Baracklekvár

A tengernél reggeliztünk, az ágyban,

a forró éj után meztelenül.

Ki tudta, hogy falatozva ruhátlan,

a tál baracklekvár hasadra dűl?

Íly szépen csak a véletlen terít!

Úgyhogy én nyomban akcióba léptem

felcsókolván rólad a reggelit:

először köldököd szép kráterében,

majd combhajlatodból, ahova le-

csorgott háziasszonyunk főzete,

végül onnét, hol dzsem még sohasem járt

s mondhatom, ott volt a legédesebb —

ily eksztázisban reggelire lekvárt

még soha egyikünk sem élvezett!

(Playboy, 2000. április, Erato, Eifert János fotójával)

   Playboy, 2000. február

Várady Szabolcs: Hét disznó limerick c. verse, fotó: Eifert János

Read more

 BorFényKép 1997

Reprezentatív naptár, 30×45 cm, 13 lapos – Kiadja: Pelsovin Trade (8230 Balatonfüred, Vitorlás u. 6. – Tel/Fax: 87/340-492) , Fotó: Eifert Photostudio, Eifert János – Készült: Prospektus Gm. Nyomda, Veszprém

  MAGYAR ÉS NEMZETKÖZI KI KICSODA 1997 – Több mint 14 000 kortársunk életrajza

BIOGRÁF Kiadó 1996, Főszerkesztő: Hermann Péter; A főszerkesztő munkatársa: Pásztor Antal; Technikai munkatársak: Hermann Gábor, Kasza Levente; ISBN 963 9051 19 5

EIFERT János fotóriporter, fotóművész. Hódmezővásárhely, 1943. máj . 8. Sz.: Eifert János, Bódi Lenke. Nős (1983, Jung Zseni elvált) Lőrinc Katalin. Gy.: Anna, 1976, Sára, 1979, Kata Nóra, 1995, András Szilveszter, 1997. É.: 1960–77 táncművész a Honvéd Táncegyüttesben. 1968– fotózik. 1984- a miskolci nközi fotóműv. tábor vez. Jung Zsenivel. Európa 77 díj, Niépce–plakett, Zeiss–Pentacon pályázat díjai, FIAP arany– és ezüstérmei, 27. Nközi Willy Hengl-Preis fődíja. Az 1970-es években az MTV több kísérleti produkciójában vett részt (-1 C fok c. elektronikus balettfilm, a montreux-i fesztivál különdíja).

Önálló kiállításai: Szerelmem, tánc, Különleges dimenziók, Vallomások a Tiszáról, Légszomj, New York, 3T. 1984 feleségével közös kiállítást mutattak be Fák és Nimfák címmel. 1985– foglalkozik diaporámával. A Hard Rocks a hamburgi 9. International Tonbild Festival fődíját és közönségdíját, a Replayed Time és a Volt egyszer egy falu…, a Helyzetjelentés, a Bemutatom a feleségem, a Tűztánc és a Maszkok az Eurofestival ’88, a Festival de l’Image ’89 és 4. Porto Alegre-i Fesztivál, ausztráliai, német, linzi, hollandiai fesztiválok díjait, valamint aműfajra jellemző un. 3. képért a C. T. Vidal-díjat, 9-szer nagydíjat nyerték el. 1990- könyvtervezőként dolgozik. 1991-92 a Képes Extra és a Boom, valamint idegenforglmi kiadványok képszerk. F. m.: Doromboló (1987), Ünnepi ételek (1995).Hobbi: asztalosmesterség, barkácsolás, komputer. C.: 1071 Bp., Dózsa György út 62. III. 12. Tel.: (1)352-7444, (20)342-451

Borunk s ételünk, reprezentatív naptár Eifert János fotóival, Pelsovin Trade, 1996

13 lapos, 30×40 cm

Kiadja: Pelsovin Trade, Müller István (8230 Balatonfüred, Vitorlás u. 6. – Tel/Fax: 87/340-492)

Fotó: Eifert Photostudio, Eifert János – Grafika, szerkesztés: Színkép Bt., Róka Lajos – Készült: Prospektus Gm. Nyomda, Veszprém

Az ételeket Palotás Péter és Mózes Péter mesterszakácsok készítették

Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.

 Örök farsang

 „Istenemre, milyen boldog lennék, ha egész életemben ezt a várost járhatnám…

Város, ahol az élet folytonos vigasság”

(Hemingway)

Sok éve, életemben először Velencé­hez közeledvén a kocsiban arra gon­doltam, amire előttem már sokan, hogy hiába olvastam össze mindenfé­lét, hiába böngésztem heteken át a tenger királynőjét bemutató albumo­kat, az Arany Bazilika mozaikjait, hi­ába ismerem Canaletto szépséges gondolás képeit – sehogy sem sikerül elképzelni magát Velencét. Milyen az, ha egy város a vízre épült, hogyan zajlik az élet a lagúna-utcákon, mi­lyen lehet az, ha az ember otthoná­nak küszöbét a kanális vize csapkodja. Hogyan lehet vaporettóval mun­kába járni, gondolával vásárolni? Éjjel kettőig tartott az ismerkedő séta, ami azután kora reggel folytatódott, de a kulisszaváros közelről is – távoli maradt. Később aztán megértettem, hogy Velencét éppen ez az elképzelhetetlen, valószínűtlen valóság teszi Velencévé. Hogy a tenger ölébe épült mesevárosban semmi sem igazi. 150 vízi utcája, 117 szigete, 400 hídja, megannyi palotája – mintha mind csak meseország kulisszája lenne.

S ha ez így van nyáron, szikrázó, vakító fényben, a tömegeket hömpö­lyögtető turistaszezon derekán, vajon hogyan foszlik szerteszét a valóság a sejtelmes farsangi éjszakákon? Amikor a tanárból herceg lesz, a gépírólányból az éj királynője, és az élő, esendő emberi arc szeplőit, redőit szoborszépségű aranymaszk ta­karja…

A velencei karnevál az álmok forga­tagos fesztiválja. Festői farsangzáró felvonulás. Ahol mindenki főszereplő és statiszta, ahol – szemtanúk szerint – több a külföldi vendég, zarándok, turista és fotós, mint a mulatni vágyó velencei. Es mégis, Velence népének örök ünnepe marad ez a szűnni nem akaró örömszertartás, a maszkoknak ez a szemet-szívet gyönyörködtető parádéja.

Volt idő, amikor a Doge tiszte volt, hogy aranyozott gályáján a lagúnák nyílásához érve vízbe hajított aranygyűrűjével újra meg újra eljegyezze az Adriát Velencével. Később a nép erős emberei emberpiramisokat épí­tettek és a város piros betűs napjain, a hidakon vívták látványos ökölvívó csatáikat. Azután szarvaiknál megpányvázott bikákat hajszoltak keresz­tül a tereken. Ez is hozzátartozott a karneválhoz.

Velence januártól januárig hol a vá­ros és a tenger szimbolikus házassá-gát, hol a pusztító pestisjárvány elvo­nultát vagy egyszerűen a böjttől való búcsút ünnepli. Július harmadik he­tében lampionos, zászlós csónakok ezrei szelik, tűzijáték-fényesőben a vizet. Augusztusban zenés gondola-karavánok utasai integetnek a csator­na két partján állóknak. Szeptember, immár két évszázada, a regattaverse­nyek hava. Novemberben az 1630. évi pestisjárvány elmúlásának emlé­kére hajóhidat vernek a Salute temp­lomhoz. A jelen ünnepe Velencében a világsajtót és sztárokat vonzó filmfesztivál, és a képzőművészeteknek kétévente irányt, törvényt, divatot szabó Biennále.

De mindez szerény, mondhatni családi ünnepség a februári karneválhoz képest. Amelyről sokan tudják, hogy az ókori Rómából származó né­pi ünnepség, ám még a szakemberek sem döntötték el, honnan kapta a nevét. Az egyik forrás a „Carus Navalist”, a jelmezes tömeg hajót ábrá­zoló szekerét idézi, a másik a húsha­gyásra, a „Carnem levare”-re hivat­kozik. Ám a táncolókat nem gyötrik filológiai problémák. Ők legfeljebb az új év és a természet újjászületését érzik a zsigereikben, az izmaikban és a szerelmet ébresztő farsangi éjsza­kán a szívükben is. Amikor a szobrá­szi tehetséggel rendelkező maszkfes­tő mester művészetének hála, saját köznapi énjüket elrejtve róják a körö­ket, járják selyemben, bársonyban a táncot, addig, amíg hajnaltájt min­denkiről lehull az álarc. De sok iga­zán boldog és szerelmes velencei nem várja meg a derengést: a csillagfé­nyes, lampionos éjszakák sötétjében, álarc nélkül, Velencében is forróbb a csók.

Földes Anna

 Fotó: Eifert János

Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 5. szám, 1922. február 1.   Szilágyi Éva: Kolostorok levegőben. Fotó: Eifert János

Valószínűtlen. Mesebeli. Nem égi, földi tünemény. Sziklaerdő. Ehhez fogható látvány másutt nemigen található. A Thesszáliai-síkság fölé sziklaoszlopok, sziklatornyok, sziklacsúcsok, különös képződmények emelkednek, s az ég felé törő kőtömbóriások tetejét egy-egy kacsalábon forgó vár, azaz kolostor koronázza. Mese, görög fabula illusztrációja? Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás-, pardon, az Égei-tengeren túl… így kellene kezdeni a Meteoráról szóló történetet. Walt Disney-díszlet is lehetne, de nem az, páratlan természeti csoda. Hellaszba általában a múlt, az antik világ emlékeit megismerni kívánók jönnek vagy Héliosz napisten és Poszeidon tengeristen imádói. E táj rendkívüli arculata ugyancsak messzi földről vonzza az embereket.

Az ország szívében rejlő Meteora lenyűgöző, feledhetetlen, fenséges, a sziklák keletkezésének történetéről legendák keringenek. Egy mitikus király kővé meredt őrsége – szól az egyik. A geológusok magyarázata: 50 millió évvel ezelőtt Thesszáliát tenger borította, a folyók évmilliókon át szállították a hordalékot, s ez betonszilárdságúvá keményedett. Amikor a síkságról el-tűnt a tenger, a több száz méter magas sziklakúpok, csúcsok, szirtek megmaradtak. A megközelíthetetlen sziklákon csak keselyűk tanyáztak. A XI-XII. században remeték, szent életű emberek vették birtokukba a sziklaodúkat. A kolostorok építése még váratott magára. E térség gyakran cserélt gazdát, rablóbandák garázdálkodtak, a rettegés, a bizonytalanság elől számosan a felhők fölé, a sziklatetőkre menekültek. Az első szerzetesközösségek a XIV. században léte-sültek. Valaha huszonnégy kolostor működött a sziklák tetején. Varlaam, az önsanyargató pap és társai a 613 méter magas kopár sziklacsúcs tetején kolostort létesítettek. Akárcsak a legendás Athosz hegyen, a szerzetesek itt sem tűrték meg a nőket. (A turisták ma sem járhatnak lenge öltözetben, ujj nélküli blúzban, sortnadrágban. Bő leplet, szoknyát kölcsönöznek az idelátogatónak.)

A vezető szerepet a Nagy Meteoron kolostor vitte. Fejedelmek, uralkodói családok, fő-úri méltóságok kegyeit élvezték a kolostorok, autonómiát, kiváltságokat, gazdag adományokat kaptak. Bár a kincsek nagy részét széthordták, ma is freskók, relikviák, ereklyék, kódexek, ikonok és egyebek utalnak e kolostorok hajdan volt nagyságára.

A Varlaam kolostorban naphosszat imádkoztak. Fonott kosárban, csörlőszerkezet segítségével közlekedtek a síkság és a sziklafal teteje között. Szédítő a mélység… a kosár ég és föld között lebegett, lengett. Évszázadok múltán, a kolostor restaurálásakor a ma is működő „őslift” jó szolgálatot tett. Ma már utak, gyalogösvények, lépcsősorok, keskeny kis hidak vezetnek az egykor megközelíthetetlen szent helyekre.

Egy fiatal pap komolyan, kötelességtudóan magyarázza, mit láthatunk az ikonosztázon, mit ábrázolnak a freskók… Bevallom, a turisták zömét jobban érdekli a szerzetesek ebédlője, a présház, a kolostor konyhája, raktára, a középkori kórház, az öregek menedékhelye, az, hogy milyen s lehetett itt az élet annak idején. Kattogtak a fényképezőgépek, próbálom emlékezetembe vésni a táj varázsát. Szédülök. Jólesik a sziklaorom hideg kövére ülni.

Az Ajiosz Sztefanosz-kolostor árkádos folyosóin fekete árnyak suhannak át. Apácák. Barázdált az arcuk, fejüket szigorú fekete kendő fedi, csak a szemük fénylik. Szerények és szolgálatkészek. Olyanok, mint a völgyben szamaragoló parasztasszonyok. Onnan jöttek – ide tartoznak. Kérges, kemény, kidolgozott kezükre téved a szemem. Isten egyik szolgáló-lánya egy pohár jéghideg vizet hoz. Úgy nyújtja felém, mint a legdrágább italt. Az is.

Nem a harang, a szimandri szólal meg, az árkád két oszlopa közé felfüggesztett vastag deszkalap ütése, a mély, méltóságteljesen szóló kongás jelzi: eljött a távozás ideje.

Az idős, kedves nővér néhány lépésnyire el-kísér. „Egyre kevesebben vagyunk, a kolostorok népe elapad, a papok, az apácák száma félelmetesen csökken” – panaszkodik. Ó itt marad, Isten közelében. Adio – búcsúzom. A turisták mindennapi áradata lassan elhagyja a sziklacsúcsokat. Néhány óráig csend és béke honol a kolostorok birodalmában. Másnap az-tán újabb invázió következik, turisták ostromolják meg a világ egyik csodáját, a „Ta meteora monasztiria”-t, a „kolostorokat a levegőben”. (-szilágyi-)

Fotó: Eifert János

MOGÜRT / Hungarian Trading Company for Motor Vehicles, reprezentatív naptár Eifert János fotóival, Budapest, 1992 január 1.

Tervezte: Nádai Ferenc

Hortobágy naptárlapokon, Eifert János felvételeivel, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991. január

Hortobágy 1991. Falinaptár, 31×46 cm, 13 lapos. Felelős kiadó: Látki Péter, a Képzőművészeti Kiadó igazgatója, Felelős szerkesztő: Fejér Zoltán, Műszaki vezető: Asbóthné Alvinczy Katalin, Műszaki szerkesztő: Marosvári Imre, Grafika: Simon Károly, Fotó: Eifert János, Szöveg: Gerencsér Miklós, 90-2948 Révai Nyomda, Felelős vezető: Horváth Józsefné dr.

A naptár képei: Búboskemencénél (Nagyiván), Csikós lámpát gyújt a mátai pusztán, Rackajuhok. Legelésző nyáj (Hortobágy), Lányok, fiúk a gémeskútnál, Lány a pipacsosban, Randevú a mezőn, Pásztorbotoló, Virtus, Gémeskút madarakkal, Gulyás, Tanya lemenő napfényben (Fotók: Eifert János)

A Hortobágy olyan táj, amelyet sajátos története, értékes élővilága, egyedülálló néphagyománya jellegzetesen magyar vonásokkal ruház fel. Az egykori ligetes sztyepp néhány száz évvel ezelőtt még az Alföldön kalandozó Tisza hatása alatt állt. A táj kialakulásában az embernek meghatározó szerepe volt. Mai képét a 19. század vízrendezéseivel (folyók szabályozása, mocsarak lecsapolása), a legeltető állattartással, az erdők kivágásával, felégetésével alakították ki, melyek hatása a keleti sztyeppék hangulatát idézi. A valaha virágzó – a török hódoltság korában elpusztult – települések emlékét pusztarészek nevei őrzik.

A Hortobágy felszínét a Tisza és mellékfolyóinak áradásai formálták szinte tökéletes síksággá. Magasról szemlélve a táj mint óriási szőnyeg terül el, közepén ezüstös szalagként kanyarog a Hortobágy folyó. A nemzeti park területe sík, csak néhol emelkednek ki alacsony halmok. Ezeket az úgynevezett kunhalmokat (tudományos néven kurgánokat) emberi kéz alkotta, amelyeket a keleti sztyeppékről a középső rézkorban beözönlő nomádok építették őrdomboknak vagy temetkezési helyeknek (halomsírok).

A Hortobágy mocsarai nem a Tisza, hanem a Sajó vagy a Hernád meder. Az üledék túlnyomó része a Bükkből és északabbról származik, nem a Tisza hozta. A területen a Tisza megjelenése nem okozott érdemi változást, a Hortobágy tehát szorosan rokonítható a Tisza megjelenésével nem érintett borsodi Mezőséggel. A Tisza korábban hitt laterális eróziója nem játszódott le, a mederváltás gyors folyamat volt, a folyó a tájon nem oldalazott végig, nem töltötte fel érdemben azt, és nem a holocén elején, hanem kb. 20 ezer éve, vagy régebben foglalta el mai lefutását. A mérések szerint Polgárnál legalább 16 ezer éve a jelenlegi medre környékén tartózkodik.

Bíró András: Kutya a lakásban

Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1990

ISBN-szám: 963-272-284-1,

Kötéstípus: Ragasztott papírkötés, Oldalszám: 176

Szerkesztő: G. Hutvágner Mária, Lektor: Dr. Tobiás Lóránd, Fotók: Dr. Kiss Egon, Eifert János, Hudetz József, Kabáczy Szilárd, Wormser Antal

 A szerző: Bíró András

Balra fent: Fakó puli, lent: Rövidszőrű magyar vizsla (Eifert János felvételei)