Eifert János, a Kerengő Galéria művészeti vezetője: Tíz év – száztíz fotókiállítás – háromszáztíz fotográfus

A fényképezés a XX. század legnagyobb találmánya, művelői számára szerteágazó, különféle témákat és műfajokat, a legváltozatosabb eszközhasználatot és technikát igénylő alkotó tevékenység. Fizika, kémia, geológia, csillagászat, anatómia, pszichológia, technika és esztétika, ember és környezete, teste és lelke, és még sok minden – bármennyire is meglepő megállapításnak tűnik – a fotográfiában fókuszál. Akár mesterségként, művészetként, tudományként, hitként, vagy a kommunikáció eszközeként „használjuk” – a világ, benne önmagunk megismerésének és megörökítésének eszközét jelenti. A fényképezés, ha művészet, nemcsak közelít más művészetek – különösen a tánc – irányába, hanem szinte együtt „lélegezve“ azokkal, szoros kölcsönhatásban szinte napi életének részesévé válik.

 Legyen az alkalmazott fotó, autonóm fotográfia, riportfényképezés, csendélet vagy műtermi fényképezés, a számtalan lehetőség mellett a színház és a tánc mindig is örök témája a fotográfusoknak. Jól tudják, ha van illanó anyaga a művészeteknek, amelyet féltőn megörökíteni kell, akkor a tánc valóban az. A táncelőadás varázsa, amelyben a koreográfia szépsége, a táncos szuggesztív egyénisége, a mozgás virtuozitása a zenével, díszlettel és jelmezzel együtt jelenik meg, a függöny legördülése után már csak elhalványuló emlékeinkben él tovább, majd kifakulva kihullik onnan is. A jó fényképpel azonban megőrizhető az élmény. Testből font jelbeszéd…

A Táncszínház születése percétől, mintegy a vizuális művészetek „szövetségeseként” száztíz egyéni és csoportos fotókiállítás bemutatására adott szellemi és fizikai teret. E térben, válogatásom alapján  – határok és korlátok nélkül – a fotóművészet szinte minden műfaja, alkotói törekvése és gazdag témaválasztéka megmutatkozhatott. A hazai és nemzetközi élvonal képviseletében Arató Andrástól Wágner Ferencig, Branislav Brkić-től Walter Kühneltig több mint háromszáz kiállító nevét kellene felsorolnom. Néhányat közülük mégiscsak említenem kell – elnézését kérve e sorok türelmes olvasójától – hiszen nélkülük a képek élettelen és jellegtelen, számozott tárgyak lennének. Érdekesek és izgalmasak voltak a tematikus kiállítások. A Tánc a fotóművészetben igazi minőséget mutatott be (Korniss Péter, Keleti Éva, Szalay Zoltán, Bánkuti András, Varga Gábor György, Andrea Paolini Merlo), a Seniorok az ezredfordulón pedig a klasszikus fotográfia legnagyobb hazai képviselőit (Ács Irén, Gink Károly, B. Müller Magda, Nádor Ilona, Németh József, Tabák Lajos, Tillai Ernő, Tóth István) vonultatta fel. A fotóriporterek, a nagy öregek és a fiatalok (Escher Károly, Bánhalmi János, Horváth Dávid, Farkas Tamás, Mátrai Miklós) szintén „szakosodtak”, és remek sportfotókkal, portrékkal, esemény- és színházi felvételekkel örvendeztették meg a galéria látogatóit. A zene, különösen a jazz kedvelt téma (Siklós Péter, Vass Dániel), ábrázolásuk műfajt teremtett. A természetfotó népszerűsége (Kalotás Zsolt, Vajda János, Dombovári Tibor, Rakó Alex, Zsila Sándor) a Táncszínházban is töretlen. Még a városképek, épületfényképezés terén is specialisták (Szentiváni János, Vasja Doberlet, Vladimir Jirnov, Marius Jovaisa, Erhardt László) hozták a minőséget. Az utazás sem a társasutazások knipszelői által ismert formában, hanem a földrajzi-, néprajzi-, társadalmi keresztmetszetet megjelenítő szerzők (Lóránt Attila, Erik Skjøldt, Kocsis András, Robert Jankuloski, Becker Irén) ábrázolásában jelent meg. Az akt műfaját különlegesen érzékeny fotográfusok (Szergej Buszlenko, Jung Zseni, Wágner Ferenc) képviselték. A kísérletező fotográfiát, a különleges technikákat nemcsak a fiatalok „hozzák”, hanem a korosztálytól függetlenül a sajátos gondolkodású és filozófiájú alkotók (Kovács Melinda, Ilku János, Lehotka László, Boldvai Balázs, Fejér Zoltán, Juhász László, Nagy Zopán). A határon túlról, más „kultúrkörből” nem kirándulni, hanem tapasztalatot cserélni és megmérettetni jöttek a nemzetközi ismertségű fotográfusok (Branislav Brkić, Nagyezsda Pavlova, Rudi Haidenthaler, Lennert Géza, Tóth Stefan, Stanislovas Žvirgždas, Nagy Tivadar, Vinko Šebrek). Így teljes az a világ – a fotográfia világa -, amelyet a Kerengő Galéria befogadott és közvetített a táncszerető közönség számára.

Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul űl pohár bora előtt. (Fotó: Eifert János)

 (Héttorony Irodalmi Magazin, alapította: Verő László, szerkesztő: H. Pulai Éva, 2011. november 25., péntek, 20:50)

      Eifert János: Nyáj – Reader’s Digest, 2011. június, B4

     Főszerkesztő: Zsámboki Péter, Főszerkesztő-helyettes: László Zsófia, Művészeti vezető: Borbényi Györgyi, Lapszerkesztő: Lukács Tamás – Kiadja a Reader’s Digest Kiadó Kft., 1138 Budapest, Népfürdő u. 22. Postacím: 1970 Budapest – The Reader’s Digest Association, Inc. President and Chief Executive Officer: Tom Williams – A Reader’s Digest a következő nyelveken jelenik meg: angol, spanyol, portugál, svéd, finn, norvég, francia, német, holland, kínai, orosz, cseh, lengyel, thai, indonéz, román, szlovén, horvát, szerb és magyar

Nagy utazás az ujgurok földjén 03.

Eifert János fotóival

Még egyszer az ujgurokról, és történelmükről
Az előző részekben már sok szó esett arról, hogy az ujgurok Nyugat-Kínában, a hatalmas kiterjedésű Hszincsiang (Xinjiang) tartományban élnek, az ősi Selyemút mentén, ahol Európa, Ázsia és Oroszország találkozik. Névleg autonómiában. Hatezer éve. Őseik között a hunokat is számon tartják. A sámánizmust gyakorolták. És hogy még jobban bosszantsanak egyes tudósokat, mentéjükön még a tulipán is fellelhető. Egyik kedvenc ételük a dapandzsi, amelyet ha valaki megkóstol, soha nem felejti el. Egyfajta átmenet a pörkölt és a paprikáscsirke között. Tartozékai: a csirke, hagyma, fokhagyma, édes zöldpaprika, a bogyiszlóihoz hasonló erős paprika, krumpli, római kömény, őrölt szecsuáni bors, olaj, szójaszósz és – igen – sör, noha a legtöbb ujgur muzulmán. Az ujgurok hazájukat Kelet-Turkesztánnak nevezik. Nyelvük a türk nyelvcsaládhoz tartozik. A vendégszerető, családközpontú nép kultúrája tele van zenével, tánccal. Hagyományszeretetük közmondásos.
Ma mintegy húszmillió ujgur él világszerte. Ebből mintegy 8 millióan maradtak még hazájukban. A kínaiak mindent megtettek és megtesznek a terület erőszakos asszimilációjáért.

Az ujgurok egyik ága korábbi birodalmuk szétbomlása után 840-ben Kelet-Turkesztánban telepedtek le, ez a terület a híres Selyemút révén már az ókorban is fontos kereskedelmi csomópont volt. Az ujgurok több vallást is gyakoroltak. Eleinte buddhisták voltak, ezt igazolják a máig fennmaradt buddhista templomok és kolostorok. A 10 században főleg török hatásra felvették az iszlám hitet. Kínai források szerint az ujgurok már ebben az időszakban is híres gyógyítók voltak, az akupunktúrát is ők fedezték fel. Jártasak voltak az építészetben a művészetekben és a zenében. Magas szintű volt írásbeliségük Még a legegyszerűbb foglalkozású ember is tudott írni és olvasni. Az ujgurok már évszázadokkal Gutenberg előtt ismerték a könyvnyomtatást.

A nomád népek közül egyedül a magyarokat tekintik rokonaiknak. Az ujgurok eredetileg Mongóliában éltek, elődeik tagjai lehettek a hunok által ismert törzsszövetségnek. Ezt a helyiek is igazolják, az ujgur falu lakói egymás után sorolják az általunk is ismert szavakat.

Kelet-Turkesztán több mint ezer éven át szabad állam volt. Hol Kína oldalán, hol ellenségeként, de véres csaták árán sikerült megőriznie függetlenségét. 1876-ban a kínai császári seregek elfoglalták területüket. Ujgur források szerint a kínaiak a betörés során egymillió őslakost mészároltak le. Az ujgurok azonban nem adták meg olyan könnyen magukat. 1884 óta, amikor hivatalosan is a Hszincsiang tartomány részévé váltak, 65 éven át 42-szer szerveztek fegyveres felkelést a kínai császári megszállók ellen. Kétszer is kivívták önállóságukat. 1933-ban létrehozták a Kelet-Turkesztáni Iszlám Köztársaságot, és 1944-ben kihirdették a Második Kelet-Turkesztáni Köztársaságot. Az előbbi 3, az utóbbi öt évig állt fenn. (forrás: ujgur.hu)

Szabadságot a vadgalambnak
Nurmuhemmet Yasin ujgur író tíz év börtönt kapott azért a szomorú hangvételű, ám csodálatosan szép történetért, melynek főhőse egy vadgalamb, aki útra kel a világot megismerni, végül azonban csak az emberek kalitkája, vagy az önkéntes halál közti választás marad számára. A kínai hatóságok ezt az írását, a Xinjiangban őshonos, kulturálisan közép-ázsiai türk gyökerű, ujgur kissebséget érintő politikájuk kritikájaként értelmezték.

Sokan aggódnak Nurmuhemmet Yasin életéért. Az író 2005-ös letartóztatása óta, az ujgur PEN és más szervezetek is olyan jelentéseket kaptak, mely szerint többször megkínozták és megverték, sajnos az is előfordulhat, hogy a börtönben meghalt.

A “Szabadságot a vadgalambnak” egy figyelemfelkeltő kampány, melyet Nurmuhemmet Yasin író, a Vadgalamb című novella szerzőjének kiszabadítására szerveztek.

Nurmuhemmet nincs egyedül. Sajnos abban az értelemben sem, ami az elfelejtettséget vagy a tragikus sorsát illeti. Az ujgur írástudóknak – íróknak, költőknek, újságíróknak, akadémikusoknak – pengeélen táncolva kell megvívniuk a cenzúrával. Politikai és nem politikai jellegű írások egyforma eséllyel szembesülhetnek a váddal, hogy “aláássák az állam hatalmát”. A kormányzati politika bármilyen kritikája maga után vonhatja, hogy a megszólalót a nép ellenségének kiáltják ki, vagy a szeparatizmus és terrorizmus bélyegét sütik rá. (forrás: Bődi Ákos)

A nyárfa – az ujgur ember szimbóluma
Elviseli a tűző napsütést, a hideget, a szárazságot, dacol a széllel és a homokkal (jelképesen: a hatalommal, az elnyomással). A magas sótartalmú, szikes homoktalajokban éppúgy megél, mint a vízparti területeken.
A Tarim-medencében található eufráteszi nyárfa (Populus euphratica) erdőt alkotva, 180 000 hektárnyi kiterjedésben, Kína teljes erdőterületének 24%-át adja. Mondják a világ legnagyobb nyárfaerdejének is, amelyet összefüggő ökoszisztéma jellemez, és tanulmányozására sok országokból érkeznek kutatók. A nyárfát az ujgurok a sivatag lelkének mondják (és a békés együttélés, meg a türelem mintaképének), hiszen 60 különféle növénnyel együtt (köztük vörös fűz, keskenylevelű ezüstfa, vadkender) képes eltűrni a legszélsőségesebb időjárási viszonyokat is.  Mint tudjuk, a Tarim medencében, amely mérsékelt égövi kontinentális sivatag,  a nyár forró (július 28°C), a tél hideg (január -10°C), az éves abszolút hőingás több mint 70°C. Az éves csapadék kevesebb, mint 100 mm; a terület nagy részén kevesebb, mint 10 mm. Gyakoriak a porviharok. A tipikusan azonális, orográfiai sivatagok a tenger messzesége és a medence zárt jelleg miatt alakultak ki.

China (3rd Part) – Great journey to the land of Uyghurs

Once again about the Uyghurs and their history

In the previous parts we frequently mentioned that the Uyghurs live in Wester China in the vast  Xinjiang Region, along the ancient Silk Road where Europe, Asia and Russia meets. Namely in autonomy. For six thousand years. They regard the Huns as their ancestors. The practised shamanism. And to annoy certain scholars even more, tulip formed patterns can be found on their coats. One of their favourite dish is the dapanji which is unforgettable once you have tasted it. It is a kind of transition between goulash and chicken with paprika. Its ingredients include chicken, onion, garlic, sweet green peppers, chilli peppers, potato, ground cumin, ground Sechuan peppers, cooking oil, soya sauce and – yes – beer, although most Uyghurs are muslim. The Uyghurs call their homeland East Turkestan. Their language belongs to the Turkish language family. The culture of this hospitable, family-centred people is full of music and dance. They famous for their love of traditions.

Today about 20 million Uyghur live all over the world. Out of them about 8 million stayed in their country. The Chinese did and do everything for the forceful assimilation of the region.

After the fall of their empire, one of the tribes of Uyghurs settled down in East Turkestan. This area was an important commercial centre even in the ancient times, thanks to the famous Silk Road. The Uyghurs have practised several religions. In the beginning their were Buddhists, this justified by the still existing Buddhist temples and monasteries. In the 10th century, mainly by Turkish influence, they converted to the Islam faith. According to Chinese sources the Uyghurs were famous healers even at that time, acupuncture was their invention too. They were skilled in architecture, arts and music. They had a high level of literacy, even men with the most simple occupation could write and read. The Uyghurs knew the printing of books well before Gutenberg.         

Out of the nomad people, they regarded only the Hungarians as their relatives. The Uyghurs originally lived in Mongolia so their ancestors might have been in the alliance of tribes led by the Huns. This is proved by the local people who list words common with Hungarian one after the other.  

East Turkestan had been a free country for more than a thousand years. Now on the side of China, then as its enemy but Turkestan managed to keep its independence through bloody battles. In 1876, the Chinese emperial army occupied the region. According to Uyghur sources during the invasion the Chinese slaughtered one million natives. However, the Uyghurs did not surrender theirselves that easy. Since 1884, when the land of Uyghurs officially became the part of Xinjiang Region, they organised armed uprising against the Chinese occupation 42 times in a period of 65 years. They even achieved their independence two times. In 1933 they established the East Turkestan Islam Republic and in 1944 they announced the Second East Turkestan Republic. The former existed for three years, the latter for five years. (Source: ujgur.hu)      

Freedom to the wild pigeon

Nurmuhemmet Yasin Uyghur writer was given a sentence of ten years in prison for a sad but wonderful story in which the hero is a wild pigeon who went away to get to know the world but finally it can choose between the cage of the human or the voluntary death. The Chinese authorities interpreted his writing as a criticism of their oppression against the Uyghur minority which is native to Xinjiang and has Central-Asian Turkish roots. Many people worry about the life of Nurmuhemmet Yasin . Since the writer’s 2005 arrest the Uyghur PEN and other organisations have received reports that he was tortured and beaten, and sadly it also can happen that he might die in prison.   

“Freedom to the wild pigeon” is an organised campaign aiming at the release of writer Nurmuhemmet Yasin, the author of the short story „Wild pigeon”.

Nurmuhemmet is not alone. Neither in a sense of being forgotten or the tragic fate. The Uyghur literary men – writers, poets, journalists and academicians – have to fight censorship everyday being on a razor’s edge. Political or apolitical writings equally can be accused for „undermining the power of the state”. Any criticism of the government’s politics can result in the stigmatization of the author as the „enemy of the people” or separatism and terrorism. (Source: Ákos Bődi)  

The poplar – the symbol of th Uyghur man

It can stand the blazing sun, the cold, the drought, brave the wind and the sand (symbolically: the power and the oppression). It can equally survive on the sodic soil of high salinity and on the waterside areas.

A forest of 180,000 hectars which consists of species of the Euphrates Poplar (Populus euphratica) in the Tarim Basin is the 24 % of  China’s woodland. It is also called the biigest poplar forest of the world which is characterised by an organic ecosystem and studied by scientists from all over the world.    

The Uyghur people call the poplar the soul of the desert (and the symbol of peaceful coexistence and patience) since – with sixty different plants (including the red willow, the silverberry, and the cannabis) – is able to bear the most extreme weather conditions.

As we already know, the Tarim Basin is a continental desert of the temperate zone with a hot summer (July 28 °C) and cold winter (January -10 °C). The absolute annual temperature difference is more than 70 °C. The annual rainfall is less than 100 mm; on the majority of the region less than 10 mm. Dust storms are frequent. The typical orographic evolve because of the remoteness of the sea and the closed feature of basins.  

János Eifert

Weiner Sennyey Tibor

Mintha otthon lettem volna

Magyar fotós ujgurok között

Irodalmi Jelen, Budapest, 2011. február 21., 08:50 – http://irodalmijelen.hu/node/8807/

Az egyik legismertebb magyar fotós, Eifert János három alkalommal is járt Kínában. Az alábbi beszélgetésben nemcsak pályakezdéséről mesél, hanem arról is, hogy milyen hasonlóságokat fedezett fel az ujgurok és a magyarok között. Emellett képet alkothatunk arról, milyen politikát folytat a kínai állam az ujgurokkal szemben, és megtekinthetik az ott készült fotók egy részét is.

WST: Ismert, hogy a fotográfusok sokat utaznak, sok képet készítenek, de meglehetősen ritka eset, hogy éppen ujgur földre jut el a magyar fényképész. Hogyan került Kasgar, a Taklamakán sivatag, a Tárim-medence vidékére?

Eifert János: Távolabbról közelítve a választ, érdekes dolog történt velem. Négy évtizede fényképezek. Tizenhét éven át a Honvéd együttes táncosaként egy olyan művészetet műveltem, amit nagyon szerettem, és egyben kenyérkereső foglalkozásom is volt. Nagyon sokat utaztunk, itthon is bejártuk az ország kevésbé ismert zugait is.

WST: Ha valaki nem ismerné az együttest, milyen táncról van szó?

EJ: Elsősorban néptánc, de a Honvéd együttesre jellemző volt az újszerű formanyelv, kísérletezés, és a táncművészet más műfajaiban is meglehetősen jártasak voltunk.

WST: Mennyire gyakori, hogy egy táncosból fotós lesz?

EJ: Valójában nem tudok más ilyen párosításról, pedig kézenfekvő, mert a művészek, így a táncosok is sokat utaznak, s közben – ez ma már főleg a digitális kameráknak köszönhető – könnyen tudnak fényképezni. Én is így kezdtem a turnékon fotózni, és szokás volt, hogy a turné befejeztével az elkészült képeket körbeadtuk, fölkínáltuk vásárlásra is. Albumot szerkesztettünk, képeslap nagyságban beletettük a képeket, az körbejárt a művészek körében, és ki-ki odaírta ceruzával a nevét: hogy én most ebből a csoportképből kérek, vagy le vagyok fényképezve az Eiffel-toronnyal a hátam mögött, akkor odaírom a nevemet. Azt vettem észre, hogy egyre több olyan kép alá írják a nevüket, mikor rendelnek fotót, amin ők nincsenek rajta. Elkezdtek bíztatni, hogy: ha te ilyen jól fényképezel, küldjél pályázatra! Akkor biztatásukra – ez 1968-ban történt – Békéscsabán a Premfotó Kiállításon egy táncos képemmel vettem részt, és második díjat nyertem. Egy békéscsabai második díj – mondhatjuk, nem nagy dolog, de olyan ösztönzést adott nekem, hogy elkezdtem komolyan tanulni, szemlélődni, kiállításokat látogatni, folyóiratokat, szaklapokat megvenni; s a könyvtárba is beültem, hogy többet tudjak a fényképezésről. Elkezdtem küldeni, először kis hazai pályázatokra, kiállításokra, aztán nemzetköziekre, és ott tartottam már a végén, hogy külföldön nagyobb ismertséggel bírok.

WST: Ha jól emlékszem, az első online fotómagazint is Ön indította el.

EJ: Igen, sok mindenbe belevágtam.

WST: Fontosnak tartotta a digitális fotózás megjelenését; nem nyilatkozott róla elutasítóan, sőt, támogatta, és érdekében különböző fórumokat indított.

EJ: Igen, úgy gondoltam, hogy bármi, ami a tudásunkat gyarapítja, az csak hasznos lehet, és úgy tekintettem a digitális fényképezésre, mint egy eszközre, hogy többet tudjunk megmutatni a világból. Sok vita volt ekörül, sokan elsiratták a hagyományos fényképezést, az ezüst alapú fotók korszakát. Mégis egyre inkább fölértékelődik a jó mű, a jó kép, függetlenül attól, hogy digitális vagy analóg technikával készült. És szerintem ez is ugyanúgy van, mint annak idején, hogy a szeléncellás fénymérőt Riszdorfer Ödön feltalálta, és a Kodak megbízásából le is gyártatta, aztán ezek beépültek még a háziasszonyoknak szánt fényképezőgépekbe is. Annak idején ez nagy port vert föl, és ott is mondtak mindenfélét; látjuk a világ fotóiparának nagy seregszemléjén, hogy mindig van valamilyen újdonság, meglepetés, amelyről kétes értékű vélemények is születnek. Ma már olyan természetes dolog, hogy autofókusz van beépítve a fényképezőgépbe, függetlenül attól, hogy digitális-e vagy analóg; mert az élességállítást megkönnyíti. Nem is ez a lényeg, hangsúlyozom; a digitális technika egy eszköz, amivel lehet élni vagy nem élni, de ugyanaz a célja: hogy technikai-esztétikai vonatkozásban élvezhetőbb, jobb képeket hozzunk létre.

WST: Térjünk rá az ujgur-anyagra – itt egy nagyon komoly sorozatról beszélünk, amelyet honlapján is megtekinthet az érdeklődő s, amely egy az egyben tematizálja az ujgur helyzetet is. Akár azok a képek, amelyek a tradicionális kultúrát mutatják be, akár azok, amelyeken olajfúró tornyok, metropoliszok láthatók… De térjünk vissza oda, hogy hogyan jutott ki egyáltalán Kínába?

EJ: Ahogy említettem, külföldön éppen szép ismertséggel bírok, a Chinese Photography Association – a Kínai Fotográfusok Társasága – meghívott, először 2002-ben, az országukat fényképezni. Tulajdonképpen már akkor a világ minden tájáról, különböző országokból hívtak meg fotósokat, akik együtt dolgoztak a legjobb kínai fotósokkal, és célzottan egy-egy földrajzi területet – akkor a Henan-tartományt – fényképeztünk. Ennek a sikere később újra elhatározásra bírta őket, közelgett az olimpia, és 2006-ban megint úgy gondolták, hogy a legjobb, ha Kínát a külföldi fotográfusok szemével adják vissza. Volt a csoportomban kanadai, norvég, olasz, és Magyarországot képviselve társammal tizenötezer kilométert jártunk végig, kocsival természetesen. Repülővel tizenkétezer kilométert tettünk meg, gyalog pedig ki tudja, mennyit, mert a Taklamakán sivatagtól a Tarim-medencén át egészen a Tien-san hósipkáiig a legkülönbözőbb helyzetekben fényképezhettünk. 2006 azért is volt érdekes ebből a szempontból, mert ekkorra már kínai részről nem voltak olyan elvárások, mint mikor az egykori Szovjetuniót ábrázoló képeknél elvárták, hogy egyfajta glóriát fessünk az ábrázolt téma köré. Még azt is megengedték, sőt, segítséget kaptunk, hogy a valódi, az igazi Kínát – történetesen ekkor a nyugati tartományt, Hszincsiangot végigfényképezzük. Ez a tartomány nemcsak azért a legnagyobb, mert négyzetkilométerekben is ez olvasható ki a számokból. Hanem ott, az Ujgur Autonóm Területen olyan emberek élnek, a hozzá tartozó, sőt, velük együtt élő tadzsik, üzbég, mongol, azerbajdzsán népmaradványokkal, akik egyfajta kultúrát, tradíciót őriznek évszázadok, évezredek óta, és csak éppen a határvonalak változásával történhetett, hogy hol ide, hol oda, hol ebbe, hol abba az országba tartoztak. De ők, ahogy személyesen tapasztalhattam, őrzik az ősi kultúra gyökereiből táplálkozó hagyományokat, és részt vesznek természetesen abban az életben, ami ma Kínára jellemző. Kína nem egységes nyelvi, népi, faji szempontból. Történetesen Hszincsiang tartománynak a kínai lakosság 41%-át teszi ki, az ujgurok 45%-ban lakják a területet, és osztoznak a többi: a mongol, azerbajdzsán stb. népekkel.

WST: A képei igen-igen sok arcú és sokszínű életet mutatnak be. Feledhetetlen az a kép, amely Kashgart mutatja felülről, homokvihar után. Mit tapasztalt az ujgurokkal kapcsolatban?

EJ: Azt el kell mondanom, hogy a kommunikáció könnyű is volt, meg nehéz is. Én sem a kínai nyelvet, sem az angolt nem beszélem szinte semmilyen fokon, mégis, valami csoda történt, mert ezekkel az emberekkel nagyon jól meg tudtam értetni magamat. Nagyon jól el tudtam beszélgetni – tulajdonképpen furcsa dolog, hogy ezt mondom – az ujgurokkal. Ez a beszélgetés persze a képírás, képolvasás szintjén is értendő, mert az ember letapogatja a környező világból azokat az információkat, amiket szavakban is meg lehet fogalmazni: hogy az emberek arcán tükröződő belső jellemvonások, az ember és környezete, társadalmi helyzete, a munkája, az élete, a család, a munkahely, a közlekedés területén nagyon sok olyan rokonságot véltem fölfedezni, ami meg is döbbentett.

WST: Mondjon egy-két konkrét példát!

EJ: Hogy lehet az, hogy sétálok fotós kollégáimmal az Ürümcsi nagybazárban, beszélünk akármilyen nyelven – az egyik éppen németül beszélt – és az árusok kiszúrták, hogy magyar vagyok. Testvérként, örömmel fogadtak, elkezdtünk beszélgetni, érdeklődtek; furcsa módon még azt is megkérdezték, hogy megtalálták-e Atilla sírját, s valóban többrétegű koporsóba temették? S az a könyv, ami a közös történelem emlékeit vagy adatait tartalmazza, megkerült-e? Kezdték mondani, hogy ugye nekem nem is kell, hogy mondják, hogy valamikor egy nép voltunk, és a népvándorlás során elindult az ujgur népek nagy törzse, a nagyobbik rész Hszincsiang tartományban telepedett le, a kisebbik rész pedig továbbvándorolt a mai Magyarország területére, érkezvén a Kárpát-medencébe, s tulajdonképpen mi ujgurok vagyunk, testvérek. Aztán kezdtem hozzáolvasgatni, tanulni, s megtudtam, hogy Bartók is foglalkozott evvel, ő zenei vonatkozásban vélte felfedezni a hasonlóságot, például a pentatóniában. De ami zenét hallottam meg táncot láttam – engem is belevontak – éreztem, hogy a véremben van, mert egészen könnyen meg tudtam tanulni az ujgur táncokat.

WST: Főleg ilyen táncos múlttal.

EJ: Igen, de más táncokat is próbáltam megtanulni korábban és az nem ment ilyen magától értetődően. A legfontosabb az volt, hogy nem azért, mert Kiszely akadémikus is ezt meg azt mondta, hanem én éreztem azt, hogy itthon vagyok. Ez furcsa dolog, s a képeimen pontosan ezt próbáltam visszaadni, mert a jelek, amik egy népről a lényegét írják a környezetbe, akár a kapuk, a lakatok, a zárak mind-mind szimbolikusan vagy akár konkrétan tükrözik az ottani emberek keze nyomát. Sorozatot csináltam a kapukról, zárakról, lakatokról, és azt vettem észre, hogy ahogy a házszámot fölírják, amilyen színeket használnak, mintha a szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen járnék, pedig ez más stílus, meg nem szó szerint értendő. Fazekasműhelyben is járva rögtön azt fedeztem föl, hogy ugyan a technológia mindenképp ugyanaz, a fazekas agyagból gyúrja, készíti az edényeit, de a mozdulatokról, a lábmozdulatokról is akár eszembe jutott, hogy éppen Hódmezővásárhelyen fényképeztem néhány éve egy hasonló művészetű-mesterségű embert, és ugyanúgy formálja az agyagot, illetve a motívumok is nagyon sok hasonlóságot mutatnak. Elvittek minket egy olyan múzeumba, mely néprajzi múzeumnak mondható, és ott például volt egy esküvői csizma, gyönyörű, hímzett munka, amit erre a különleges, ünnepi alkalomra készítettek és viseltek – és ha nem tudnám, hogy éppen Kasgarban vagyok, akkor azt hinném, hogy ezek matyó motívumok. Még a színek harmóniája is döbbenetesen hasonló volt.

WST: Milyennek látta az ujgurok és a kínaiak viszonyát?

EJ: Az ember lakva ismeri meg a másikat. Hogy ott lakhattam hosszabb időn keresztül, azokat a nem hivatalos iratokat is észrevettem, átélhettem, mint akár az ember véletlenül egy másik étterembe nyit be, eltéveszti a házszámot, és nem a protokollnak megterített asztalokkal és emberekkel találkozik; meg hát a vidéki utakon nem mindenhol voltak olyan éttermi és szálláslehetőségek, melyek a nyugati turisták életszínvonalát célozzák meg. Volt olyan hely, ahol még a minimálisan elvárható körülmények sem voltak meg, beülhettünk az ujgur emberek közé. Tulajdonképpen ekkor éreztem rá igazán a lényegre, történetesen arra, hogy ugyan a feliratok is, nemcsak az úteligazító táblák és a különböző intézmények táblái kétnyelvűek, arab és kínai – bevallom, én nem tudok különbséget tenni, hogy az arabok, az ujgurok meg a kazahok hogy írnak. Ez hivatalosan is deklarált dolog volt, és azt láttam, hogy a munkaleosztásban – az utcaseprő, vagy a buszsofőr, aki a hétköznapi közlekedésben állt a dugó kellős közepén, azok mind ujgur emberek voltak. A kíséretünkben lévő emberekkel: az idegenforgalmi hivatal vezetőivel, akik mellesleg nagyon szimpatikus emberek voltak, velük is volt alkalom beszélgetni, és utaltak arra, hogy a békés felszín alatt milyen forrongás, milyen mozgások vannak. Ugyan már ’53 óta nagyon sokat változott a légkör, a politikai szándék, de hát tudjuk, hogy nagyjából ’53-ban kezdődtek azok az erőteljes kitelepítések, amelyek úgymond kulturális tapasztalatcsere indokával egy kasgari vagy Ürümcsiből származó családot Sanghajba transzportáltak. Az is világossá vált, hogy itt a függetlenség, bár Ujgur Autonóm területnek hívják, még nem igazán jelenti az önállóságot. Arra igazán csak – ezt is inkább az újságokból olvastam – „szélsőséges csoport” törekszik, hogy egy önálló országot követeljen ennek a népnek. A 21. században igazán értelme sincs, mert nagyobb összefogásokra törekszenek inkább a világban, mint akár az Európai Unió vagy az Egyesült Államok, vagy léteznek példák szerte a világban. Szóval inkább arra törekszenek, hogy a határokat lebontsák, és a kulturális, gazdasági és pénzügyi cserék, kapcsolatok működjenek, felgyorsultabb állapotban.

WST: Talán inkább kulturális autonómiára vágynának, például hogy ujgurul tanulhassanak az iskolában, amire jelenleg nincs lehetőségük. Komolyan félnek attól, hogy néhány generáció múlva az ujgur nyelv el fog eltűnni. Ami pedig a forrongásokat illeti, nyilván mi, magyarok sem örülnénk neki, hogyha ezen túl csak angolul vagy németül lehetne az iskolában beszélni, s a magyar nyelvet el lehetne felejteni, márpedig egy hasonló méretű népről van szó. Az, hogy ennek a rokonságnak van-e alapja, vagy sem, számomra mindmáig nem egyértelműen bizonyított dolog. De az tény, hogy akár Bartók Béla, akár Stein Aurél foglalkozott eddig velük, s amiket maga elmondott ebben az interjúban, azok mind olyan ügyek, amelyek sokkal mélyebbek. Ennek a kiállításnak azért örültem, hogy egyáltalán létrejött. Mikor lesz legközelebb kiállítása?

 EJ: Különböző témákban gondolkodom, ennek a kiállításnak a címe egyébként Kína selyemút, finoman célozva arra, hogy nem akarom, mint elefánt a porcelánboltban, érvényesíteni az elképzeléseimet, és ezt szavakban is deklarálni – nézzék meg az emberek a kiállítást, és a Kína selyemút cím alatt megtalálják a lényeget. Ezek a képek Marco Polo útját ugyanúgy végigjárva valójában az ujgur emberekről, az országukról, a környezetükről szólnak. Nem akartam érvényesíteni szabadelvű gondolkodásomat, valójában a szeretetet, barátságot próbáltam a képeimen keresztül éreztetni, és azt, ahogy én ezeket az embereket látom. Mi tagadás, nagy élmény volt velük találkozni, és szülőföldemet, Hódmezővásárhelyt juttatta jó néhány helyszín az eszembe. Talán ezért is vagyok egy kicsit elfogult, mert Hódmezővásárhely az egyik nagy tanyavilággal rendelkező város volt, ahol a paraszti kultúra nemcsak a mezőgazdasági művelésben, hanem kifejezetten a művészi kifejeződésben is érvényesült.

Fotók: Eifert János

 A fotósról a portrékat és az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor. Technikai munkatárs Stenszky Cecília.

EIFERT János – alkalmazott fotós, fotóművész (Hódmezővásárhely, 1943. május 8.–) – 1960-1977: a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa. A külföldi turnékon kezd fotózni 1968-ban. 1977-ben a Lobogó; 1978-1988-ban a Búvár fotóriportere; 1993-ban a Boom képszerkesztője. Az 1970-es években kísérleti tévéprodukciókat készít, -1°C elektronikus balettfilmje a montreaux-i fesztivál különdíját kapta. 1984-ben a Sebesvíz Workshop művészeti vezetője; 1991-ben a Munich MultiMedia Festivalon a legjobb fényképezés díját kapta; 1993-1997 között a Nimród Fotóklub elnöke; 1997-ben a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke. Munkásságát nem lehet egységes stíluskategóriákba rendezni, sokféle irányban próbálkozik. Tánc-, aktfotói, természetképei és alkalmazott fotói alapozták meg ismertségét.  1985-től diaporámákat is készít, ezekkel több díjat nyert külföldön.

Kapcsolódó:

Ujgur-konferencia Budapesten (Program)

Eifert János fotóművész honlapja

Természetfotó Magazin http://www.termeszetfotomagazin.hu/magazine.php?page=2010/4#/0

Népek-kultúrák-városok

Kína, Xinjiang, Ujgur-föld, 2. rész

Joggal gondolhatják, hogy a természetfotós, amikor utazása élményeit feldolgozza, az ember és természet viszonyát kutató, faggató „fotográfus tudósként” rendezi, válogatja képeit és mutatja be azokat. Most tekintsenek el ettől, hiszen a közölt képek nem tárgyszerű leírások, hanem egy nagy szerelem képei, melynek középpontjában ugyan a hegyek, a folyók, a sivatagok, a falvak és városok, az itt élő emberek arcai állnak, de mind-mind egy csodálatosan szép ujgur lány arcát idézik (aki persze meg sem jelenik a képeken) akinek vonzása, szerelme, szenvedélye fejeződik ki a táj- és zsánerképekben. Hogyan kezdődött ez a szenvedély, ami újból és újból visszavonz, visszahív, találkozásra késztet Kínával?

Shinjang Uyghur Aptonom Rayoni شىنجاڭ ئۇيغۇر ئاپتونوم رايونى   新疆维吾尔自治区

Az ujgurok földje, Xinjiang, pontosabban az Ujgur Autonóm Terület – Kína legnyugatibb és legnagyobb tartománya. Nevének eredeti jelentése: új határvidék. Kínai írásjelekkel: xīn = új, jiāng = határvidék. Hogy képet alkossunk nagyságáról és elhelyezkedéséről, kénytelen vagyok „iskolás” adatokkal is jellemezni. Területe: 1 660 000 km2, népessége: 19 630 000. Északon Oroszország, észak/észak-keleten Mongólia, keleten Kína, délen Tibet, nyugaton India (Kasmír), Afganisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán határolja. Délen a Himalája északi hegyvonulata magasodik. Az ország közepén nyugat-kelet irányban a Tien-San hegyvonulat húzódik, melynek a legmagasabb pontja a 7719 méter magas Kongur Shan hegycsúcs. Két nagy medencéje van: Dzsungária és a Takla-Makán, melynek legnagyobb része a Tarim-medence. Kevés folyója van, közülük leghosszabb a Tarim-folyó. Nyolc tava van, a legnagyobb a Lop-Nór-tó, de vannak időszakos tavai is. A szárazföldi kontinentális éghajlatnak köszönhetően a terület nagy része sivatag, csapadék alig esik, évi 250-500 mm átlagosan. Hivatalos a kínai és az ujgur nyelv, de beszélnek még kazah, altaji és kirgiz nyelven. Az ujgur nyelv az Altaji nyelvcsalád török ágába tartozik, ezt beszéli a népesség fele.

 Silk Road  丝绸之路

 A Selyemút, mint ismert, az ősrégi kínai civilizáció Nyugat felé terjesztésének fontos csatornája volt, híd szerepet játszott a kínai-nyugati gazdasági és kulturális cserekapcsolatokban. Selyemút néven leggyakrabban azt az utat emlegetjük, amelyet a Nyugati Handinasztia által kiküldött Zhang Qian császári megbízott az akkori fővárostól Changantól nyugatra haladva megtett, és amely Rómáig terjedő szárazföldi út volt, két, északi és déli ággal. A déli út Dunhuangtól indult, a Yangguan bástyán, a Kunlun hegylánc mellett a Congling hegygerincen keresztül nyugatra a Dayuezhi-ig (a mai Afganisztán északkeleti részéig), Anxi-ig (a mai Iránig) és Tiaozhi-ig (a mai Arab-félszigetig) terjedt. Az északi út pedig egykor Dunhuangtól indulva a Yumen bástyán, a Tienshan hegylánc mellett a Congling hegygerincen, a Dawan-on, a Kangjuon (ma mindkét helység közép-ázsiai országban található) keresztül délnyugat felé haladt egészen addig, amíg találkozott a déli úttal. Mind a két szomszédos utat „Szárazföldi Selyemút”-nak hívják. Ezt az utat jártam végig, Marco Polo nyomdokain – és fényképeztem a Tienshan hegység, Taklamakan sivatag és a Tarim-medence által határolt területet. Az ujgur főváros, Ürümqi volt a kiindulási pont, ahonnan Kasgár (Kashi, Kashgar, Qäshqär), Atush, Tumshuk, Xianglonghu, Kucsa (Ku Che, Kuqa), Baluntai, Bayanbulak füvespuszta, Korla (Kuerle), Gongnaisi, Turpan, Changji, Miquan, Sanshiutan, Heizvilig érintésével jutottam el. Ujgur, tadzsik, mongol, azerbajzsán, han kínai népekkel találkozva egy teljesen más Kína-kép kerekedett ki előttem. Leginkább az ejtett ámulatba, hogy az itt élő népek – földrajzi és éghajlati szempontból – nehéz viszonyok között virágzó városokat, gazdag mezőgazdasági kultúrát teremtettek.

 Kashgar 喀什噶爾

 Kashi teljes neve Kashgar. Ezen ősi város a selyemút egyik kulcsfontosságú állomása volt, a selyemút gyöngye nevet viseli, Kína történelmi kulturális városa. Kashi a Talimu-medencétől nyugatra fekvő legősibb zöldterületeinek, Kína legnagyobb gyapottermelő bázisainak egyike. A város hosszú múltra tekint vissza, sok látnivalóval és nevezetességgel rendelkezik. Ilyen látnivaló többek között az Aitigaer mecset, az Apakehuojia sírok, azaz a Xiangfeimu és Mohamod. A Kasgar sír egyben testesíti meg az ujgur kultúra, az építészet és a művészet tulajdonságait. A mecset – mely arab stílusú épület – falait és tetejét zöld mázas cserép borítja. Bairam korában zarándokok százai özönlötték el. A másik híres nevezetesség a Xiangfeimu azaz az Abakh Hoja sír, mely a város keleti szélén fekszik. Kashi város természeti szépségei szintén vonzzák a belföldi és külföldi turistákat. Aki Xingjiangban jár, Kashit nem hagyhatja ki, mint látnivalót.

 A kínai konyháról

Xinjiangban, a legnagyobb nyugati tartományban képet kaphatunk a teljes kínai konyháról. Itt is mondják, hogy ahány szakács, annyi konyha, ezért az étkezési szokások, főzési stílusok is változatosak. Általában kör alakú asztalnál ülnek az étteremben, melynek közepén forgatható körlap van. A pincér erre helyezi a különböző fogásokat, amelyből mindenki annyit vesz, amennyit akar. Az ujguroknál, kirgizeknél, mongoloknál (ezek mind kínai népek) az alacsony asztalra, vagy a földre terített szőnyegre tálalják az ételeket, és melléguggolva, vagy a földre ülve fogyasztják azokat. Az első néhány fogás hideg, a többi meleg. Van, ahol a gyümölcsöket, magokat rögtön az elején feltálalják, és elmaradhatatlan a tea, amit szinte minden fogáshoz fogyaszthatunk. A két pálcikán kívül evőeszközként szolgál egy kis porcelánkanál is. Ezzel szedhetünk a fogásokból a tányérunkra, illetve kanalazhatjuk ki az utolsó fogásként kihozott levest. Több ételhez a kezünket használhatjuk evőeszköz gyanánt, például a híres pekingi kacsát is így fogyaszthatjuk. A levesből pálcikával eszik ki a sűrűjét, s előfordul, hogy egyszerűen megisszák a levét a csészéből. Kés nincs, hiszen mindent apróra vagdalnak. Általában az étkezés társadalmi esemény, ahol a fogások közti és alatti beszélgetés nagy jelentőségű.

A különböző konyhák között eltérések vannak, de bármely országrész éttermében a helyi sajátosságok mellett más főzési stílusok, ízek is megtalálhatók. Xinjiangban így nagyszerűen élvezhetjük az ujgur, kirgiz, mongol ízek mellett a pekingi konyha shandongi stílusát, az északiak csípős különlegességeit, a szecsuani szakácsművészet fűszerezését, vagy a déli konyha különlegesen elkészített halételeit.

Az elkészítési módok is változatosak, hiszen a főzés, a párolás, a gőzölés, a pirítás, a lapon sütés akár kombinálva is megjelenik. Az alapanyagok mellé kevés járulékos anyagot tesznek és gazdagon fűszereznek. A fűszerezés nem feltétlenül az erős, csípős hatást jelenti, hanem inkább az étellel harmonizáló finom, visszafogott, olykor édes-savanyú zamatokat. Csirke, kacsa, birka, borjú, hal, teknős, alga, rák, kagyló, cápauszony, zöldség, szója, bambuszrügy, gomba akár egy tálra is kerülhet, a kínai szakácsok mesterien tudják keverni az ízeket.

Általában elmondható, hogy a napi gyakorlatban több mint 250 féle jellegzetes ételt főznek, s ezek jórészt több zöldségből és gombából, mint húsból állnak, ezért egészségesebbek. Nem főzik agyon az ételeket, a nagy lángon való sütés, grillezés, forrázás inkább elterjedt. Számít az ételek külső megjelenése is, nagy figyelmet fordítanak a szín, illat, íz egységére. Gyakran találkozni remek konyhaművészeti kompozíciókkal.

Különböző betegségek elleni ételeket is találhatunk speciális étlapokon. Az ilyen ételek készítéséhez hagyományos kínai gyógyszereket is felhasználnak. A történelmi ételek is választékon szerepelnek. Választhatunk így akár a császári családok, főhivatalnokok kedvenc ételeiből, de maradhatunk tájegységek szerint a shangdongi, szecsuáni, kantoni, zhejiangi, jiangsu-i, fujiani, anhu-i, és hiunani konyha specialitásainál. Ha mindez kevés, mehetünk a sorra nyíló McDonald’s és Kentucky Fried Chicken étterembe, vagy a Kis Párizsba, a London Styl-ba, Roma Wuckong-ba.

Magam részéről a legjobb ízekkel az országút menti ötöd osztályú éttermekben, a bazárokban sorjázó kifőzdékben, az utcai árusoknál találkoztam.

Az asztali örömökhöz hozzátartozik a teázás, a gyümölcsök és sajtok, különböző magok, édességek, valamint az italok fogyasztása. A tea a világ legnépszerűbb itala, Kínából ered.

A világszerte elfogyasztott tea 90%-a Ázsiából származik. Hogy a tea milyen különleges és fantasztikus ital, azt mégiscsak Kínában ízlelheti meg az ember.

Ha csak a feldolgozási módokat nézzük, öt csoportba oszthatók: a zöld tea erjesztés és füstölés nélkül, a fekete- illetve vörös tea erjesztéses és pörköléses, a Chuanong tea füstöléses, a Wulong tea részleges erjesztéses, a tégla- vagy tömb-tea préseléses eljárással készül. A különböző tea-típusok őrlése, sodrása, pörkölése sok száz éves tapasztalatok alapján történik. Az illatosított teákhoz különböző virágokat, például jázmint vagy magnóliát kevernek. A jázmintea főleg Észak-Kínában népszerű. Nyaranta, illetve meleg éghajlaton hűsítő, ellazító hatásáért kedvelik, téli hidegben, vagy kimerültség esetén serkentőszerként alkalmazzák. A gyógyteák egy külön csoportot alkotnak. Italok is nagy választékban találhatók. A híres

Qingdao és Beijing sör karsztvíz felhasználásával készül. A borok közül többet külföldi (köztük magyar) közreműködéssel készítenek és palackoznak, érdekesek és különlegesek a gyógyfüvekből készült boraik. Erősek a pálinkák, s vannak különleges ízű mentolos szeszes italaik is.

 Találkozás a világ legmagasabb emberével

 Hazafelé, a pekingi repülőtéren találkoztam a világ legmagasabb emberével. Miután egy gépen utaztunk, a beszállás előtt még egy rövid beszélgetésre is alkalmam nyílott. Útitársam, Bao Xishun a világ legmagasabb embere a Guiness Rekordok Könyve szerint. A Belső-Mongóliában élő pásztor 236 centi magas. Állandóan showműsorokban szerepel, de azt mondja, nem örül, hogy ilyen magas.

A világ legmagasabb emberének a derekáig érnek a többiek: a 236 centis magasság a világ minden pontján szokatlan és gyakran kényelmetlen lenne. Minden ajtón és kapun csak görnyedten fér át, és a biztonsági átvizsgálásra is több időt kell szánnia. Bao Xishun állva és fekve is 236 centis, huszonkét orvosi vizsgálaton esett át, míg a Guiness Rekordok Könyve elfogadta őt a világ legmagasabb egészséges emberének. A pásztor-ember elmondta, hogy nem büszke a magasságára, sőt, kifejezetten zavarja, ahogy az emberek rácsodálkoznak a magasságára. “Gyűlölöm, ahogy megbámulnak az utcán. Úgy néznek rám, mint egy különleges állatra” – mondta Bao.

Tizenhat éves koráig nem volt nagyobb, mint a többi gyerek, de utána nagyon gyorsan elkezdett nőni, és 23 éves korára érte el végleges magasságát, a 236 centimétert. A hadseregben természetesen a kosárlabda-csapatba került, de nem volt elég gyors, ezért megkönnyebbülés volt számára a leszerelés.

Kína nyugati tartományában, Xinjiangban található Belső-Mongóliában pásztorkodik, és az egyik étterem reklámembereként még mellékállása is van. A most 54 éves férfi a szüleivel él, és elmondta azt is, hogy egyszer volt szerelmes, ráadásul egyszerre két lányba, de mindkettejüknek kényelmetlen volt a magassága, úgyhogy nem lett az egészből semmi. Bao magánéletében kifejezetten szenved rendellenes méreteitől, a Guinness Rekordok avatási ünnepségére készült extra ruháját a szabó 10 méternyi anyagból készítette, és a szerelemben sem nevezhető szerencsésnek: nem sikerült megnősülnie, a mai napig szüleivel él.

 Szöveg és kép: Eifert János

China, Xinjiang, The Land of Uyghurs           2nd part

شىنجاڭ ئۇيغۇر ئاپتونوم رايونى
Shinjang Uyghur Aptonom Rayoni
新疆维吾尔自治区

The Land of Uyghurs, Xinjiang, or to be more precise Uyghur Autonomous Regionis China’s largest administrative division.  The name literally means “New Territory”. With Chinese letters: 新 xīn = new, 疆 jiāng = territory. In order to get an idea of the size and position of this land, I have to provide some well-known data. Area: 1,660,000 km², population: 19,630,000. Xinjiang borders Russia to the north, Mongolia to the east, Tibet and India to the south (Kashmir), Afghanistan, Tajikistan, Kyrgyzstan és Kazakhstan to the west. On the south, it is dominated by the Himalaya’s northern lines of mountains. The east-west chain of the Tian Shan Mountains separate Dzungaria in the north from the Tarim Basin in the south. It has few rivers, the longest one is the River Tarim. The region has eight lakes, the largest one is Lop-Nur, but it has temporary lakes as well.The area is mainly desert due to the continental climate, it hardly rains, the annual rainfall is about 250 to 500 mm. The official languages are Chinese and Uyghur, however Kazakh, Altaic and Kyrgyz are also spoken. The Uyghur language belongs to the Turkish branch of the Altaic language family and spoken by half of the population.   

Silk Road

丝绸之路

 The Silk Road is well-known as the channel of extension of the ancient Chinese civilization to the West. It played an important role in the Chinese-Western economic and cultural relations.

Silk Road gets its name from the lucrative Chinese silk trade, which began during the Han Dynasty.

As it extends westwards from the ancient commercial centers of China, the overland, intercontinental Silk Road divides into the northern and southern routes bypassing the Taklamakan Desert and Lop Nur.

The northern route started at Chang‘an (now called Xi‘an), the capital of the ancient Chinese Kingdom, which, in the Later Han, was moved further east to Luoyang. The route was defined about the 1st century BCE as Han Wudi put an end to harassment by nomadic tribes.

The northern route travelled northwest through the Chinese province of Gansu from Shaanxi Province, and split into three further routes, two of them following the mountain ranges to the north and south of the Taklimakan Desert to rejoin at Kashgar; and the other going north of the Tian Shan mountains through Turpan, Talgar and Almaty (in what is now southeast Kazakhstan). The routes split again west of Kashgar, with a southern branch heading down the Alai Valley towards Termez (in modern Uzbekistan) and Balkh (Afghanistan), while the other traveled through Kokand in the Fergana Valley (in present-day eastern Uzbekistan) and then west across the Karakum Desert. Both routes joined the main southern route before reaching Merv (Turkmenistan). A route for caravans, the northern Silk Road brought to China many goods such as dates, saffron powder and pistachio nuts from Persia; frankincense, aloes and myrrh from Somalia; sandalwood from India; glass bottles from Egypt, and other expensive and desirable goods from other parts of the world. In exchange, the caravans sent back bolts of silk brocade, lacquer ware and porcelain. Another branch of the northern route turned northwest past the Aral sea and north of the Caspian sea, then and on to theBlack Sea.

The southern route was mainly a single route running from China, through the Karakoram, where it persists to modern times as the international paved road connecting Pakistan and China as the Karakoram Highway. It then westwards, but with southward spurs enabling the journey to be completed by sea from various points. Crossing the high mountains, it passed through northern Pakistan, over the Hindu Kush mountains, and into Afghanistan, rejoining the northern route near Merv. From there, it followed a nearly straight line west through mountainous northern Iran, Mesopotamia and the northern tip of the Syrian Desert to the Levant, where Mediterranean trading ships plied regular routes to Italy, while land routes went either north through Anatolia or south to North Africa. Another branch road traveled from Herat through Susa to Charax Spasinu at the head of the Persian Gulf and across to Petra and on to Alexandria and other eastern Mediterranean ports from where ships carried the cargoes to Rome.

Both routes are called “Continental Silk Road”. I travelled along these routes following Marco Polo’s footsteps and I had photographed in the area surrounded by the Tienshan Mountain, the Taklamakan Desert and the Tarim Basin.

The Uyghur capital Ürümqi was my starting point from where I travelled through  Kasgár (Kashi, Kashgar, Qäshqär), Atush, Tumshuk, Xianglonghu, Kucsa (Ku Che, Kuqa), Baluntai, Bayanbulak füvespuszta, Korla (Kuerle), Gongnaisi,  Turpan, Changji, Miquan, Sanshiutan,  Heizvilig. Having met with Uyghur, Tajik, Mongol, Azerbaijani and Han people, I discovered a very different image of China. I was amazed the most by the fact that people here could establish flourishing cities and prosperous agriculture under rough geographical and weather conditions.

Kashgar

喀什噶爾

 Kashi’s full name is Kashgar. This ancient city, China’s historic city of culture, was a key station of the Silk Road and was called the Pearl of Silk Road. Kashi is one of the oldest agricultural areas of China and the largest basis of cotton production. It has a long history with lots of sight and monuments including the Aitigaer mosque, the Apakehuojia graves, that is Xiangfeimu and Mohamod. The Kashgar Grave embodies the Uyghur culture, architecture and art in one piece.
The walls and roof of the mosque – an Arabic style building – is covered with green glazed tiles.

In the age of Bairam it was overrun by hundreds of pilgrims. The other famous monument is the Xiangfeimu or the Grave of Abakh Hoja, which is situate on the eastern fringe of the city. The natural beauties of Kashdi also attracts thousands of tourists. Kashi is a must-see for every one who visits Xingjian. 

About the Chinese cuisine

In Xinjiang, the largest territory on the west, we can get an image of the whole Chinese cuisine. Here they also say that customs vary so eating habits and cooking styles are in a great variety. In restaurants, people normally sit at a round table which has a turning disc in the middle. The waiter puts the different dishes on the disc and everybody takes as much as he wants. The Uyghur, Kyrgyz and Mongol people (all of them are nationalities of China) set their meals on a low table or on a rug on the floor and eat them squatting or sitting on the ground. The first few dishes are cold, the other ones are hot. There are places where fruit and seeds are served as starters . Tea is certain, we can have it with any dishes. Beside the two chopsticks, a small china spoon is also used for eating. We can take some from the dishes to our plate with that spoon and eat the soup which is served as the  last course. Several dishes are eaten by hand, for instance the famous Beijing duck can be consumed this way. The bits of the soup are eaten by chopsticks and the rest (the liquid) is simply drunk from the cup. They do not set a knife, as everthing is cut into small pieces. Eating is normally a social event where talk during and between the courses has high importance.         

There are differences between the different cuisins, however, beside the local meals, we can find the different styles and flavours in any part of the country. So in Xinjiang we can enjoy the Uyghur, Kyrgyz and Mongolian flavours beside the Shandong-style of the Beijing cuisine, the hot specialties of the north, the spicies of Szechuan cookery or the special fish meals of the south.

The cooking methods vary too, as cooking, stewing, steaming, roasting and frying can even be combined. They do use only a few ingredients but season well. Seasoning does not always mean hot and spicy effect, it is rather a gentle, modest, sometimes sweet and sour flavour in harmony with the food. Chicken, duck, lamb, beef, fish, turtle, alga, prawns, mussels, shark fin, vegetables, soya, bamboo shoot and mushroom can be on even the same dish – Chinese chefs can mix flavours in a masterly manner. They cook more than 250 types of traditional dish which rather contain vegetables and mushroom than meat, so they are healthier. They do not overcook their food, cooking over flame, grilling and steaming are more common. They pay great attention to the appearence of the meals too, the harmony of colour, smell and taste. We can often meet excellent gastronomic compositions. On special menus we can find meals to cure different diseases. They use traditional Chinese medicine to make these meals. Historic dishes are also on the menu. We can choose from the favourite dishes of the Chinese emperors or aristocrats, or we can stay with regional specialties of Shandong, Szechuan, Canton, Zhejiang, Jiangsu, Fujian, Anhu and Hiunan.        

I have tasted the best food in cheap restaurants along the road or in the diners of the street markets and at the street vendors.

Having tea, fruit and cheese, different seeds, sweets and drink also belongs to the region’s culinary delights.

The tea, the world’s most popular drink comes from China. 90 per cent of the world’s tea production comes from Asia. How fantastic drink tea is, you can really taste in China. If we only look at the processing methods, tea can be divided into five main groups: green tea without fermentation and smoking, the black or reddish tea is fermented and roasted, Chuanong tea is smoked, Wulong tea is partly fermented, the brick or block tea is made by a pressing method. Grinding, twisting and roasting of the different types of tea is done by experience of centuries. They mix different flowers, such as jasmine and magnolia to the scented teas. Jasmine tea is particularly popular in North of China. It is loved for its cooling, relaxing effects in summer, and used as a stimulant in case of tiredness. Herbal teas make a different group.       

Drinks also can be found in great variety. The famous Qingdao and Beijing beers are made with karst water. Wines are produced and bottled with foreign (Hungarian and other) co-operation. Their special wines made with herbs are interesting too. The spirits are strong and they have special mint flavoured drinks too. 

Meeting the tallest man of the world

 On my way home at the Beijing airport, I met the tallest man of the world. As we travelled on the same plane, I could have a short chat with him before boarding.  

My fellow passenger, Bao Xishun is the tallest man of the world according to the Guinness Book of Records. The shepherd who lives in Inner Mongolia is 236 centimeters tall. He is on talk-shows all the time, but he said that he was not happy to be that tall.
People reach to his hip: 236 cm height would be unusual and uncomfortable everywhere in the world. He can go through every door and gate bowed and he has to spend more time for security checks too.

Bao Xishun is 236 cm tall, he had to get through twenty-two medical checks before the Guinness Book of Records justified him to be the world’s tallest man.

The shepherd told me that he was not proud of his height, in fact it really disturbed him that people always gaze at him. “I hate when they are staring at me in the street. They look at me as I was a rare animal”, Bao said.

He was just like the other kids until the age of sixteen, but after that he started to grow very fast and reached his present height by the age of twenty-three. 
In the army he got into the basketball team of course, but he wasn’t quick enough so demobilization  was a relief for him. He is a shepherd in Inner-Mongolia of Xinjiang and has a part-time job as an advertising man of a local restaurant. He is now 54 and lives with his parents. He said that he was in love only once bit with two girls at the same time. But his height was uncomfortable for both of them so it finally came to nothing.

Bao definitely suffers from his extraordinary size in his private life. His clothing for the Guinness Records adjudication ceremony was made out of 10 meters of textile by the tailor. He is not lucky in love either, he could not get married and still lives with his parents.  

János Eifert

Digitális Fotó Magazin 2010/11.                                                                                                                                                                   18-19.o.

LEGKEDVESEBB KÉPEM

Sorozatunkban egy-egy neves hazai alkotó mutatja be egy képét, amelyet fontosnak vagy kedvesnek tart. Ebben a hónapban Eifert János képét közöljük.

Eifert János: Ujgur házban

 2006-ban alkalmam volt a Chinese Photographers Association meghívására egy kínai fotóutazáson több neves külföldi kolléga társaságában részt venni. Marco Polo nyomdokain haladva, Xinjiang tartományban az északi és déli selyemutat jártuk végig. Mintegy 10 ezer kilométert gépkocsin, 12 ezret repülőn, s gyalogosan számolatlan utat megtéve.

Ez az ujgur házban készült kép azért kedves nekem, mert nem egy bombasztikus, látványos téma. Sokkal inkább finom, intim pillanatnak tekinthető. Ez számomra minden olyan varázslatos dolgot összefoglal, amelyet az ember fotográfustevékenysége során szeretne mozdulatban, fényben, ellenfényben, kompozícióban megkapni. Nézelődtem a házban géppel a nyakamban, motívumot keresve. A kollégák az épületekkel, szép kapukkal és hasonló látványos dolgokkal voltak elfoglalva. Találtam egy jelentéktelennek tűnő bejáratot. Engem épp ez fogott meg. Volt itt egy rozsdás lakat, fal lehullott vakolattal, és hasonló életszagú dolgok. Ezeket kedvelem a legjobban. Ahogy beléptem egy belső udvarba, át kellett menni egy kék lepel alatt, amely az átjárónál lógott. Feltűnt, hogy az ellenfényben egy árnyék vetődik a lepelre. Jön valaki. Igen, egy anya, karján a gyermekével lépett át a kapubejáraton. A kék lepel nagyon dekoratívan meglebbent, úgy, ahogyan ezt a festményeken is ábrázolni szokták. Reflexszerűen irányítottam a fényképezőgépet a jelenetre, gyorsan komponálva a kapuívet és az előre vetődő árnyékot. Elkészült a kép, csak egy exponálásra volt lehetőség. Néhány külföldi kolléga is ott nézelődött az udvarban, részben előttem. Amikor meglátták, hogy rámozdulok a jelenetre, és ők is felismerték a kialakuló szituációt, gyorsan elhúzódtak, kiléptek a látószögemből, hogy ne zavarjanak. Ezúttal is megköszönöm, hogy ezzel is segítettek megalkotni ezt a képet. Higgyék el nekem, hogy nem mindig a jelentősnek látszó, bombasztikus témák, a földrengés, az árvíz, a tűzvész vagy a neves személyiségek fotói az érdekesek. Sokszor az ilyen egyszerű, emberi pillanatok a legkifejezőbbek, és ezért a fotográfusok számára a legértékesebbek, legkedvesebbek.

Eifert János (1943) rövid szakmai életrajza

1960–1977: a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa. A külföldi turnékon kezd fotózni 1968-ban. 1977-ben a Lobogó, 1978–1988-ban a Búvár fotóriportere; 1993-ban a Boom képszerkesztője. Az 1970-es években kísérleti tévéprodukciókat készít, -1 °C elektronikus balett filmje a montreaux-i fesztivál különdíját kapta. 1984-ben a Sebesvíz Workshop művészeti vezetője; 1991-ben a Munich MultiMedia Festivalon a legjobb fényképezés díját kapta; 1992: AFIAP, EsFIAP – a Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége (Fédération Internationale de l’Art Photographique) kitüntető címei; 1993–1997 között a Nimród Fotóklub elnöke; 1997–2002 között a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke. 2002– a ZOOM Magazin művészeti szerkesztője. Munkásságát nem lehet egységes stíluskategóriákba rendezni, sokféle irányban próbálkozik. Tánc-, aktfotói, természetképei és alkalmazott fotói alapozták meg ismertségét. 1985-től diaporámákat is készít, ezekkel több díjat nyert külföldön. 2005: Táncművészetért – a Magyar Táncművészek Szövetsége kitüntetése; 2006: Fotóművészeti Alkotói Nagydíj (MAOE) (forrás: artportal.hu)

Digitális Fotó Magazin 2010/11.

www.fotomagazin.hu

http://www.naturephotomagazine.com/

China, silkroad.  A big trip on the land of Uyghurs

You may well think that a nature photographer, when he works up the experiences of his travels, arranges, selects and presents his pictures as a “photographer scientist” who tudies the relationship between man and nature. But now, please dispense with that since these pictures published here are not objective descriptions but pictures of a big love.

Although mountains, rivers, deserts, cities and villages and its people are pictured here, all of them conjures up the face of a very beautiful Uyghur girl (who actually does not appear in the pictures) but whose attraction, love and passion is expressed through the andscapes and genres. How has this passion – a passion which attracts and calls me back to China over and over again – begun?

I had a call from the Chinese Photographers Association in July 2006 asking whether I wanted to go to photograph in Xinjiang. In 2002, I already participated in a similar event so I promptly said yes. I had another call in September or October 2006 and I went happily again. As a member of an international team – to which they tried to recruit the best photographers of the world, including the Chinese, of course – we travelled all over the northern and southern Silk Routes in Xinjiang region, following Marco Polo’s footsteps. I could experience a wonderful trip, travelling about 10 thousand kilometers by car, 12 thousand by plane and often on foot.

The Silk Road, as is well-known, played an important role in spreading the ancient Chinese civilization to the West, as a bridge to the commercial and cultural exchange between China and the West. We call Silky Road the way which was travelled by an imperial delegate Zhang Qian of the Western Han-dynasty who took a journey from Changan – the then capital of the Chinese kingdom – to the West.

It was a continental route stretched to Rome with a Northern and a Southern branch. The Southern route was running from Dunhuang through the Yangguan Bastion, along the Kunlun mountain range, crossing the Congling Ridge to Dayuezhi (today north-east of Afghanistan) to Anxi (today Iran) and Tiaozhi (Arabian Penninsula). The Northern route started at Dunghuan through the Yumen Bastion, along the Tienshan Mountain range and the Congling Ridge through Dawan and Kanju (both in Central-Asia) to a southwesterly direction to that point where it met the Southern route.

My journey – as I previously mentioned – led through China’s biggest region Xinjiang where, following Marco Polo’s footsteps, I photographed Taklamakan Desert and the Tarim Basin. The Uyghur capital, Ürümqi was my starting point from which I have touched Kasgár (Kashi, Kashgar, Qäshqär), Atush, Tumshuk, Xianglonghu, Kucsa (Ku Che, Kuqa), Baluntai, Bayanbulak grassland, Korla (Kuerle), Gongnaisi, Turpan, Changji , Miquan, Sanshiutan and Heizvilig. Meeting the Uyghur, Tajik, Mongol, Azerbaijani and Han people of China, I have encountered a di_erent image of China. It had surprised me the most that th people living

here were able to build prosperous cities and richagriculture in spite of the hard geographical and climatic conditions. The underground irrigation system through which they can supply water from the melting snowcaps of the Tienshan to enormous areas, is unique in the world. Let alone their music and dance! I learn Uyghur and Mongol dances a bit myself. It is a wonderful region with interesting and lovely people. It is no exaggeration to say that here the history of the world is present. My pictures may show that I have recognised not only the clichés in their ethnically diverse and very sympathetic world rich in natural beauties, but the man in his world or the man himself. I tried to do this in the simpliest and clearest visual language and – avoiding the aesthetical trap of stunning pictures – I wanted to reveal the naked reality.

Vineyard valley between Flaming Mountains and underground wells (Putaogou, Turpan, Xinjiang, China)

The red sandstone mountainside north of the Turpan Basin looks _aming in the sunshine, that is the origin of its name. In nice weather it absorbs the scorching heat of the summer sun and can get hot up to 80 °C. After sunset then it emits the absorbed heat. In the western side of the Flaming Mountains erosion scooped a half kilometer wide and 8 kilometers long valley which is a real oasis for the people of Turpan during the summer heat. Among the numerous varieties of grape cultivated on the 220 hectare vineyard the seedless white and rose are the most popular.The special, full of _avour grapes which have very high concentrations of sugar are traditionally processed by drying into delicious  raisins. Since the vineyards are in oases surrounded by desert, no need for using chemicals and spraying, so they can produce organic fruits which are much in demand on the world market. The Karez, an irrigation system of underground wells built in Xinjiang region two thousand years ago, is considered as one of the three great architectural wonder of China along with the Great Wall and the Great Canal. The water comes from the annual melting of the snowcaps of Tienshan Mountain.The Karez System consists of wells, underground

channels, ground canals, and small reservoirs, which use the natural slope of the terrain to sustain the water _ow and guide the water right to the plants.

The average length of the catchwater drains is 3 meters, however the longest ones can be up to 30 meters. The number of Karez systems in the area is about 1,000 and the total length of the canals is about 3,000 km in length and supplies more than 600 million cubic meters water a year. These underground irrigation systems water more than 80 percent of the _elds of the Turpan oasis.

(to be continued)

Text and photo: János Eifert

Népek-kultúrák-városok

Kína, Selyemút. Nagy utazás az ujgurok földjén

 Joggal gondolhatják, hogy a természetfotós, amikor utazása élményeit feldolgozza, az ember és természet viszonyát kutató, faggató „fotográfus tudósként” rendezi, válogatja képeit és mutatja be azokat. Most tekintsenek el ettől, hiszen a közölt képek nem tárgyszerű leírások, hanem egy nagy szerelem képei, melynek középpontjában ugyan a hegyek, a folyók, a sivatagok, a falvak és városok, az itt élő emberek arcai állnak, de mind-mind egy csodálatosan szép ujgur lány arcát idézik (aki persze meg sem jelenik a képeken) akinek vonzása, szerelme, szenvedélye fejeződik ki a táj- és zsánerképekben. Hogyan kezdődött ez a szenvedély, ami újból és újból visszavonz, visszahív, találkozásra késztet Kínával?

 2006. júliusában mobiltelefonon kerestek a Chinese Photographers Associationtól, hogy augusztusban mennék-e fényképezni Xinjiangba. 2002-ben, Henan tartományban már részt vettem egy hasonlón a szervezésükben, így rögtön igent mondtam. 2006. szeptemberében-októberében nagy kedvvel mentem, egy nemzetközi csapat résztvevőjeként – amelybe a világ legjobb fotográfusait igyekeztek összeválogatni, természetesen a kínaiakat is – Marco Polo nyomdokain haladva, Xinjiang tartományban az északi és déli Selyem utat jártuk végig. Mintegy 10 ezer kilométert gépkocsin, 12 ezret repülőn, s gyalogosan számolatlan utat megtéve egy csodálatos utazás részese lehettem.

A Selyemút, mint ismert, az ősrégi kínai civilizáció Nyugat felé terjesztésének fontos csatornája volt, híd szerepet játszott a kínai-nyugati gazdasági és kulturális cserekapcsolatokban. Selyemút néven leggyakrabban azt az utat emlegetjük, amelyet a Nyugati Han-dinasztia által kiküldött Zhang Qian császári megbízott az akkori fővárostól, Changantól nyugatra haladva megtett, és amely Rómáig terjedo szárazföldi út volt, két, északi és déli ággal. A déli út Dunhuangtól indult, a Yangguan bástyán, a Kunlun hegylánc

mellett a Congling hegygerincen keresztül nyugatra a Dayuezhi-ig (a mai Afganisztán északkeleti részéig), Anxi-ig (a mai Iránig) és Tiaozhi-ig (a mai Arab-félszigetig) terjedt.

Az északi út pedig egykor Dunhuangtól indulva a Yumen bástyán, a Tienshan hegylánc mellett a Congling hegygerincen, a Dawan-on, a Kangju-on (ma mindkét helység közép-ázsiai országban található) keresztül délnyugat felé haladt egészen addig, amíg találkozott a déli úttal. Mind a két szomszédos utat „Szárazföldi Selyemút”- nak hívják. Az én utam – ahogy már korábban jeleztem – Kína legnagyobb tartományában, Xinjiangban vezetett, ahol Marco Polo nyomdokain haladva fényképeztem a Tienshan hegység, Taklamakan sivatag és a Tarim-medence által határolt területet. Az ujgúr főváros, Ürümqi volt a kiindulási pont, ahonnan – nem haladási sorrendben – Kasgár (Kashi, Kashgar, Qäshqär), Atush, Tumshuk, Xianglonghu, Kucsa (Ku Che, Kuqa), Baluntai, Bayanbulak füves puszta, Korla (Kuerle), Gongnaisi, Turpan, Changji , Miquan, Sanshiutan, Heizvilig érintésével. Ujgur, tadzsik, mongol, azerbajzsán, han kínai népekkel találkozva egy teljesen más Kína-kép kerekedett ki előttem.

Leginkább az ejtett ámulatba, hogy az itt élő népek – földrajzi és éghajlati szempontból – nehéz viszonyok között virágzó városokat, gazdag mezőgazdasági kultúrát teremtettek. A földalatti csatornarendszer, amelynek segítségével a Tienshan olvadó hósipkáiból vízzel látják el a hatalmas területeket, az egyedülálló a világon. No meg a zene és a tánc! Én magam kicsit megtanultam az ujgur, mongol táncokat. Csodálatos tartomány, érdekes és rokonszenves emberekkel. Nem túlzás, ha azt állítom, a világ történelmét idézi a jelen.

Képeimből kitűnik talán, hogy nemcsak a közhelyeket vettem észre a természeti szépségekben gazdag, etnikailag sokszínű és különlegesen rokonszenves világukból: az embert környezetében, a maga valóságában. Mindezt a legegyszerűbb, letisztultabb képi megfogalmazásban: elkerülve a szépséges szép képek esztétikai csapdáját, a nyers valóság felmutatása volt a célom.

Szőlő-völgy a Lángoló hegyek között, és a földalatti kutak (Putaogou, Turpan, Xinjiang, Kína)

A Turfáni-mélyedéstől északra emelkedő, vörös homokkő alkotta hegyoldalak a napsütésben szinte lángolni látszanak, innen a nevük. Tiszta időben 100 kilométer hosszan, 500 méter magasan szívják magukba a perzselő nyári nap hevét, amitől 80 °C-ra is felmelegszenek. Napnyugta idején azután visszasugározzák az elnyelt meleget.

A Lángoló hegyek nyugati oldalában a vörös homokkőbe az erózió fél kilométer széles, 8 kilométer hosszú észak-déli lefutású völgyet vájt, amely öntözőcsatornái és dús vegetációi révén a nyári hőségben igazi oázist jelent Turpan lakóinak.

A 220 hektárnyi szőlőültetvényen termesztett számos fajta közül a mag nélküli fehér szőlő és a rozé a legkedveltebb. A magas cukortartalmú, zamatos, különleges ízu szolobol kituno mazsolát készítenek.

Miután a szőlőültetvények a sivatag által körülvett oázisokban teremnek, nincs szükség a vegyszerezésre, permetezésre, ezért kitűnő biotermékek, melyek nagy keresletnek örvendenek a világpiacon.

A Xinjiang területén kétezer évvel ezelőtt létrehozott karezt, azaz földalatti kutak rendszerét a Nagy Fal és a Nagy Csatorna után Kína harmadik építészeti csodájaként emlegetik. Xinjiang 1600 árok, gát és földalatti csatorna alkotta kútjából kb. ezer Turpanban és környékén található. Ezek a földalatti kutak a Tienshan hegység olvadó hósapkáiból származó talajvizet gyűjtik össze. A vízgyűjtőárkok átlagos mérete 3 méter, de a leghosszabbak elérik a 30 méteres hosszúságot is. A belőlük kiinduló csatornák a völgyek veteményeseit és szántóföldjeit öntözik. A csatornák összesített hossza meghaladja a 3 ezer kilométert, amelyek évente több mint 600 millió köbméter vizet szállítanak. Ezek a földalatti öntözőcsatorna rendszerek öntözik a Turpan-oázis termőföldjeinek több mint 80 százalékát.

Kép és szöveg: Eifert János

  Természetfotó Magazin / Nature Photo Magazine, 2010/2      www.termeszetfotomagazin.hu

People, cities, cultures

Paris, the capital of the world

They say Paris is the capital city of love, fashion, film, literature and gastronomy. The capital of art. The capital of photography, I must add. Niepce, Daguerre, Henri Cartier-Bresson, Paul Almasy, Atget, Bayard, Doisneau, Brassai, Durieu, Lucien Herve, Lartigue, Nadar, Jeanloup Sieff and others: a complete history of photography. And what does the present provides? An opportunity to draw the portrait of this metropolis.

Having long strolls with a camera we come across faces, doorways, buildings, falling leaves of trees, museums, plaques, walls of cafes which can reveal the worldfamous history, art and culture of the metropolis situated on the River Seine.

This garden was the favourite walking place of the Sun King; there is a place where Napoleon Bonaparte was riding amidst the rejoicing crowd when he returned from his victorious campaign; this is the coffee table where Endre Ady was sitting; here were the kings executed during the French Revolution; this is the Triumphal arch through which Charles de Gaulle’s car passed when the new republic was born…

We must look here and there, must change our objectives as the impressive buildings, the broad avenues, the pulsating traffic, the luxurious shop windows, the lively atmosphere, the impressions of the historical past and the forming future all make Paris photogenic. Parks with benches and young lovers and dog walkers, excellent cafes, mysterious zigzags, small streets and shiny boulevards, ingenious and splendid shop windows, intimate corners: Paris is still the worlds most romantic city.

The city centre is quite small, the remarkable places are in a walking distance from each other. You can discover miracles not mentioned by guide books, but do not miss the wellknown main sights either. They can be very interesting if  photographed by you. So do not miss the Eiffel-tower, the Arc de Triomphe, the Notre-Dame, the Pompidou-centre, the Louvre and the new Musee d’Orsay either.

There are excellent discount trips advertised, keep an eye on them. If you want to spend a long weekend in Paris, you should arrive at Thursday night so that the whole Friday could be yours. Remember that most museums are cheaper or even free on Sundays and most of them closed on Mondays. For the mysterious smile of Mona Lisa, the Louvre is worth a visit again. We might even take a photo of her, however, only for an additional fee. But we can photograph smiles and beautiful women anywhere else. Do not miss a walk along the River Seine, have a browse at the riverside bookstalls, watch the painters of the Montmartre while they are painting pretty portraits, have a lunch in the Eiffel-tower restaurant, sunbathe at the terrace of a cafe or throw your money around in the luxury shops of the Camps-Elysees.

Paris is bustles with life night and day. The steam of people, the headlights of the surging cars and the floodlights of the buildings can provide brilliant night themes jointly or severally. It is worth to walk up to some higher place, for example to the Basilica of Sacre-Coeur or the Eiffel-tower to take a picture of the sparkling ewellery box of the city from above. Do not miss the Norman and Gothic  style building of the Notre-Dame, it is even more spectacular when illuminated at night. In order to avoid shaking pictures or if you want to conjure up streaks of light it is practical to use a tripod.

Transport

It is easy to get anywhere in Paris as the transport network is very thick. With the help of the 15 metro lines we can easily get even to the suburbs, for example to Versailles or to Bois de Boulogne. One ticket is valid for a maximum of 2 hours. As for the buses, tickets must be validated each time of changing lines. Tickets for night buses cost EUR 2.50 and valid for changing lines as well. Taxi drivers are very reliable. Passengers can sit only on the backseats. Travel fees are about EUR 10 to 15, you often have to queue at night and on Saturday.

Paris Card pass provides unlimited travel on all the public transport services and a discount entrance price to the most popular sights. It is only available by hotel booking and valid for three days. Children’s discount between ages 4-11. Zones 1-3 (inside Paris): HUF 5500/adult, HUF2800/child. Zones 1-5 (Disneyland, airport etc.) : HUF 11500/adult, HUF 5900/child.

Places of interest

Remember to recharge your cameras and your mobile at night and download the pictures from your CF-card so you could be ready for continue your photo walk in the morning. Take out your maps, travel guide and your experiences and plan. Paris has plenty of things to see: the Eiffel Tower, the Arc de Triomphe, the Champs-Elysees, the Quartier Latin, the Montparnasse, the old houses of Le Marais, the Montmartre and the Sacre Coeur.

And lots of churches, museums and impressive buildings such as the Notre-Dame, the Louvre and the Pyramid, the Bastille, the Opera, the Picasso Museum, the Place de la Concorde and the Musee D’Orsay. The unusual Centre Georges Pompidou also known as Beaubourg houses the Musee National d’Art Moderne. Its extreme appearance designed by Richard Rogers. It is quite shocking but attracts millions. Versailles (about 25 km) the palace of the Sun King with wonderful parks and fountains. The Disneyland of Paris is 30 km far, easy to get there by RER, metro or by car on motorway A4. On Saturdays, Sundays and Mondays do not miss the flee market „Marche Dauphine” at Porte de Clignancourt.

Eating out

Don’t think that because you are Paris you can get delicious food and French specialities at everycorner. The city is quite full of average restaurants, however, some of the best restaurants of the world can be found here, too. Many restaurants are closed on Saturdays and Sundays. They can be closed even for a full month – due to holidays – in July and August. Many restaurants serve menus at a fixed, reasonable price. Service and tax are always included so leaving a tip is not necessary. They are quite busy at lunchtime. Orders are usually not taken after 9 pm. Mushroom salad, egg with mayonnaise, smoked salmon (saumon fume) or melon with ham (melon au jambon) are recommended for starter (hors-d’ouvre). Pate de fois gras, terine de canard and timbale de riz de veau are real specialities. Soups are usually served only in the evening. Escargots and grenouilles santee are two real specialities of the French cuisine. If you eat meat you can choose between lamb (mouton), beef (boeuf) or pork (porc). For dessert try caramel pudding (flau) or sweet yogurt. You can between 350 different types of cheese (fromage). White or red wine is an essential part of a French meal, however, nowadays more and more people drink beer as well.

Text and photos: Janos Eifert

Alkotókészség mindenkor, mindenhol

Eifert János fotóművész

Eifert János több mint negyven éve áll a hazai művészi fényképezés élvonalában. A Magyar Távirati Iroda által meghirdetett fotópályázat kiállításán 1968-ban a többi kép közül az akkor huszonöt éves Eifert János alkotásai a szó szoros értelmében kiemelkedtek. Az éjszakai fényben, alulról fényképezett fa blikkfangos méretű, átvilágító dobozba helyezett nagyítása külön falra kívánkozott, a rendezők szinte semmilyen más fotót nem tudtak mellé helyezni.

A kép alkotója ekkor még hivatásos táncosként tevékenykedett, az első önálló fotókiállítására négy évig készült.

Ezekre a kezdeti lépésekre csak a tekintélyesebb korú pályatársak és fotótörténészek emlékeznek. Eifert János önálló tárlatainak száma mára a kétszázhoz, csoportos fotóművészeti szalonokon való szereplése – írd és mondd – a nyolcszázhoz közelít. Táncfotói, aktfelvételei, tájképei százhetvennél több díjat érdemeltek ki az elmúlt évtizedekben.

Ha ezeket az adatokat olvassuk, elgondolkodhatunk: honnan ez a szinte kimeríthetetlen alkotóerő? A képek viszont félresöpörnek minden kérdést, esetleges értetlenkedést, kételkedést. Az elemi erővel áradó, több világrész számos országát átfogó képzuhatag pontos elemzésével, az alkotói stíluskorszakok elkülönítésével még adósok azok, akiknek a kortárs magyar fotóművészet napszámos munkája a feladata.

A lap hasábjain sorjázó kompozíciók megértéséhez feltétlenül szólni kell Eifert János diaporámás tevékenységéről. A hangosított diavetítést, mint önálló fotóművészeti műfajt az 1960-as évek elején elkezdett és hosszú időn keresztülvégzett szívós munkával a váci Dunakanyar Fotóklub és vezetője, Kocsis Iván honosította meg hazánkban. Az egybekapcsolt két diavetítővel egy vászonra vetített és „egymásra úsztatott” képeket felsorakoztató diaporáma számos alkotó lehetőséget kínál a képegyesítésre, a montázsra. Évtizedekkel ezelőtt – amikor még a nyomdai feldolgozás sem volt felkészülve több diapozitív kreatív egyesítésére – a diaporámások már éltek ezzel a látványos lehetőséggel.

Eifert János, számos diaporáma-műsor külföldön is sikeres alkotója természetesen több ezer diapozitív kockát őrzött az archívumában, amelyek közül kiválasztotta a vetítésre kerülőket. Egy tároló dobozát néhány éve majdnem végzetes csapás sújtotta: a diapozitíveket nedvesség érte, összeragadtak, illetve anyaguk vegyi reakcióba lépett a műanyag tároló fóliával.

Csak az értheti meg az érintett első, elkeseredett reakcióját, aki maga is létrehoz, készít valamit, és így bele tudja élni magát a kárba veszett munka és anyag miatti kétségbeesésbe. Szándékosan aligha okoz bárki is másnak ilyen kárt, a gyűjtemények, archívumok kezelői pedig még lidérces álmaikban sem szeretnének látni hasonlót.

Nem könnyű szavakba önteni, szabatosan megfogalmazni azt, hogy egy-egy már „kép”-nek nevezhető fotómunka mitől válik kifejezővé, illetve ez a hatás milyen módon fokozható a modorosság, öncélúság elkerülésével. Nos, Eifert János a roncsolt, roncsolódott diapozitívokat nem dobta ki, hanem módszeresen egybevetette azokat eredeti szándékával.

Meglepetéssel és örömmel tapasztalta, hogy az új felületek egyes esetekben találkoztak a felvételkori kiindulásaival, és azokat kellőképpen kifejezően, egyes esetekben pedig már drámaian tolmácsolták. Ez az eset jól példázza: az igazi alkotókészség lankadatlan; jó, ha nem kötődik valamilyen kézzel fogható motívumhoz, helyhez, vagy ismert és sokszor alkalmazott műfogáshoz.

Lehet, hogy ez a történet is hozzájárult Eifert János képzelőerejének szárnyalásához, amit a korszerű digitális technika alkalmazása viszont mindenképpen látványosan segít. Triptichonjai, három egymás mellé helyezett képből álló és gyakorta a belső montázstechnikát is felhasználó alkotásai megmozgatják a néző fantáziáját. Ezek értelmezésénél a kép szemlélője megpróbálhatja értelmezni az eredeti alkotói szándékot, de – engedjük meg! – az önálló képzettársítás is módjában áll.

Táncos múltja lehet az egyik magyarázat a képek belső lendületére és készítésük gazdag áradására. Eifert János minden megnyilvánulása, tevékenysége a táncra vezethető vissza. A tánc – a mozgás – öröme, vagy fájdalmas bánata fontos az ember számára. Miután a mozgás maga az élet, beláthatjuk, hogy a tánc – ha lehet – egy kicsivel még több is ennél. Igen: a tánc az élet és a halál, egymagában a születés és az elmúlás. Eifert János fotói – még azok is, amelyek nem mozgást ábrázolnak – ezt és nem kevesebbet próbálnak meg a nézőnek érzékletesen, képben elmondani.

Fejér Zoltán

(Megjelent: LUPE Magazin, a vizuális kommunikáció magazinja, 2010. március, Galéria, 5-6. oldal)

Eifert János

A legnagyobb magyar fotográfusok

ŐK IS FIATALON KEZDTÉK

Kertész Andor, Friedmann Endre, Halász Gyula, Elkán László, Munkácsi Márton, Kepes György  és az a néhány magyar fotográfus, aki világgá ment és megváltoztatta a világot, irigyelt példaképeinkké váltak. Hogyan lettek nagyok? Lehet-e tanulságot levonni pályakezdésükből, indulásuk küszködéssel, nehézségekkel teli szakaszából? Vagy csak egyszerűen tehetségesek és szerencsések voltak?

André Kertész – a szelíd szem fotográfusa

Kertészről, a világ egyik legismertebb fotográfusáról nagyon sokat tudunk. Kati Marton, a népszerű magyar származású újságírónő Kilenc magyar c. könyvében mégis érdekes, kevésbé ismert mozzanatokat tudott megörökíteni. „Gyerekkorában a család a körút szegényebbik oldalán lakott, ahol nem sok érdekesség adódott, ahonnan csak elmenni volt jó. Az apja vándor könyvügynök volt, bár néha gabonával is kereskedett, az anyja egy kávémérést vezetett. Kertész szegény volt, és a családja se nagyon hitt a fiatalemberben, akibe saját megfogalmazása szerint „egy morzsányi ambíció sem szorult”, és akit a világ csak a fényképezőgép lencséjén keresztül érdekelt. Sokféle foglalkozást kipróbált, volt méhész és volt hivatalnok a tőzsdén, de a fényképezőgépét sosem tette le.” Kertész csatlakozott egy művészkörhöz, melynek tagjai a művészi látásmód egyedi módjaival kísérleteztek, és meg voltak róla győződve, hogy az ő feladatuk kitalálni a jövőt. Egyszerűségre és hitelességre vágytak, épp azokra az értékekre, melyekre Kertész is vágyott. Ez érződik az 1915-ben készült Szeretők című fényképén. Később erről így mesélt: „A kép barátaimat ábrázolja. Nem voltak még összeházasodva, és egy vasárnap hármasban kimentünk a Városligetbe. Leültek és elkezdtek csókolózni. Nagy szeretettel, őszintén és becsületesen csókolóztak. Szerették egymást. Nekem meg ott volt a kezemben a fényképezőgép. Közben rólam teljesen megfeledkeztek.” Aztán 1915-ben húszévesen kertészt besorozták az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe. Vitte magával a fényképezőgépét is. Két napig tartott az út a keleti frontra. A fiatalember, akit mindig lenyűgözött a szép tájak harmóniája, most döbbenettel nézte a felperzselt falvakat és frissen ásott síroktól komor tájakat, a visszafelé sebesülteket szállító vonatokat. „Ma reggel – írja kertész naplójába -, ahogy ott álltam a lövészárokban, megláttam a golyót, mely pont felém tartott. Ez volt az első golyó, amit nekem szántak.” A téboly ellen a fényképezőgépével védekezett…

1925-ben családja segítségével, Kertész Andor összekaparta a vonatjegyre valót, és elutazott abba a városba, ahol a tehetség és egy új ötlet fontosabb volt, mint a származás. André Kertészként újjászületve nem sokat kellett várnia, hogy a szerencse rámosolyogjon. Párizs, akárcsak a húszas évekbeli Berlin, pezsgett az új irányzatoktól: az absztrakttól, a konstruktivizmustól, a dadaizmustól, és a szürrealizmustól. A tudásra szomjas Kertész szivacsként szívta magába a kavargó művészeti áramlatokat. Az írók, költők és képzőművészek közt szívesen látták a ritka madárnak számító fotográfust. Elkezdett fényképezni, szinte rétegről rétegre visszafejtette Párizst, és „legjobb barátnőjének” nevezte a várost. Megszülettek az első fényképek: háztetők, arcok, galambok, falragaszok, a Satirical Dancer, Modrian előszobája, a Meudon… Fényképeit kézről-kézre adták, és 1927-ben eljött a nagy áttörés pillanata, amikor egy bal parti galéria, az Au Sacre du Printemps kiállította 42 fényképét. A kiállítás egy csapásra a párizsi avantgárd élvonalába emelte Kertészt, meghódította a világ legkifinomultabb ízlésű művészvilágát. A Coronet magazin közli képeit, amit a Berliner Illustrierte Zeitung, a Vu, a Regards, a Life és Look követ. Innét aztán káprázatos életút következik, New York, a világhír.  És mindez Magyarországról indult…

 Kepes György – festő, fotográfus, fényművész, művészeti író

 Kepes a fényművészet egyik úttörője, festő, fotográfus, művészeti író, a huszadik század egyetemes képzőművészet kiemelkedő alakja, a klasszikus avantgárd utolsó tanúja. Alkotásai nem kapcsolhatók egyetlen művészeti ághoz, meríthetnek belőle a festészet, a grafika, a fényhatásokra építő mobilok konstruálói, a murális munkákat, mozaikokat készítők és a fényképészek is, elsősorban a fotogramok, fotófestmények területén. Rendezett kiállítást, írt forgatókönyveket, de mindenekelőtt a fény érdekelte, s annak is művészeti és tudományos felhasználása. Művei az USA legjelentősebb múzeumaiban és közgyűjteményeiben találhatók, de alkotásait őrzi a budapesti Szépművészeti Múzeum, a Kassák Múzeum, a pécsi Modern Magyar Képtár, a székesfehérvári István Király Múzeum, a Magyar Fotográfiai Múzeum, valamint az egri Kepes Múzeum is, ahol kétévente interdiszciplináris fény-szimpóziumot tartanak. Kutatásai eredményeit könyvekben és tanulmányokban (A világ új képe a művészetben és tudományban; A  fény, mint alkotó médium; A látás nyelve) tette közzé, amelyek a mai napig a XX. századi vizuális kultúra alappillérei.

Hogyan kezdte szélesívű pályaívét, és hogyan folytatta, amíg eljutott Budapesttől Cambridge-ig? Kepes György a Heves megyei Selypen, 1906. október 4-én született. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1924-1929 között. Kassák köréhez tartozott. 1929-től Moholy Nagy László mellett dolgozott először Berlinben, később Londonban, majd Chicagóban. A Moholy Nagy nevével fémjelzett School of Design (Chigacoi Egyetem) fényosztályában ismertette meg a fiatalabb nemzedéket a fényművészet titkaival. Életének jelentős részét az USA-ban, Cambridge-ben töltötte, ahol 1945-től a Massachusetts Institute professzora volt, majd megalapította a Center for Advanced Visual Studiest (CAVS-t), ahol a világon először dolgoztak együtt tudósok, szakemberek és művészek az új tudományos és műszaki eredmények művészeti eredményeinek kutatásában és kiaknázásában. A művészet és az élet, a művészet és a tudomány közötti szoros kapcsolat kialakításának szándéka vezette tanárként, elmélet­íróként, művészetszervezőként is.

A fotográfia, amellyel a harmincas években kezdett foglalkozni, a látás dimenzióinak kitágítását jelentette számára. Az 1937-től, az Új Bauhausban folytatott fény- és színkísérleteket. Fotogramokkal a 80-as évekig foglalkozott, 1984-ben a Polaroid cég felkérésére készített színes polaroid sorozatot egy rendkívül nagyméretű (60,9 x 50,8 cm) gép segítsé­gével. A fénnyel és a színnel, a mozgással folytatott kísérletei eredményeként már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján készült nagyméretű kinetikus fényfala, de e területen készült műveinek legjelentősebbjei a hatva­nas-hetvenes években születtek meg. A 40-es évek végétől murális mun­káiban merész újítóként a legkülönbözőbb technikák, anyagok alkalmazásá­val – üveg, mozaik, festett zománc falkép, fényfal ­- hívta föl magára a figyelmet. A 1960-as évektől a Center for Advanced Visual Studies munkatársa, 1967-től 1980-as nyugalombavonulásáig igazgatója. Ezen időszakban az ipari civilizáció ártalmait, a nagyvárosi civilizáció veszélyeztetettségét látva ökológiai léptékű, egész települések, régiók életét befolyásoló projektek,meg­valósulását szorgalmazta. 2001. december 29-én Cambridge-ben, hosszas betegség után hunyt el.

Robert Capa, a haditudósító

Friedmann Endre néven született Budapesten, a 20. század egyik legjelentősebb fotósa, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a II. világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokinában). A II. Világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál, az Omaha Beach-en és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.

Szülei szabók voltak, a Kossuth Lajos utcában volt az üzlethelyiségük. Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) van. Öccse később szintén fényképész lesz és Cornell Capa néven fut be szép karriert. A Budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe költözött, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult, ahonnan zsidó származása miatt 1933-ban távozni kényszerült. Egy rövid időre visszatért Budapestre és csatlakozott a Kassák-féle Munkakörhöz, de a növekvő antiszemitizmus miatt ősszel Párizsba emigrált.

Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni. Bohém figura lévén hamar rájött, hogy kedvtelését megélhetésként is űzheti. Mivel Párizsban sem volt neki könnyű a megélhetés, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (u.i.: magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, hasonlított az akkoriban népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra nevére. Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.

A várakozása sikerrel járt, 1934-ben megkapta első megbízását a Vu magazintól. Haditudósítóként vett részt az 1936-os spanyol polgárháborúban (1936-37-ben Gerda Taro-val tudósítottak a francia, baloldali Regards nevű hetilap megbízásából. Az itt készült A milicista halála című képe meghozta számára világsikert), az 1938-as japán-kínai háborúban, a II. Világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, 1950-ben az izraeli harcokban. Capa, mikor nem a harcmezőkön fotózott, nagykanállal habzsolta az életet. Egyik szeretője Ingrid Bergman volt, azonban Capa ezt úriemberhez méltóan titkolta, csak később, Bergman önéletrajzi könyvéből derült rá fény. Isabella Rossellini, Bergman lánya több romantikus levelet is őriz, melyeket Capa küldött a dívának. 1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután öt perccel 3 óra előtt aknára lépett, és meghalt.

Munkácsi Márton – a “világ első fotóriportere”

Az Amerikában világhírűvé vált Munkácsi Márton (később: Martin Munkacsi) Kolozsváron, 1896. május 18.-án született. Tizennyolc éves korától autodidakta újságíróként sportlapokat tudósított, verseket közölt. Megpróbálkozott a portréfényképezéssel is, rövid ideig műtermet is bérelt Budapesten.

Munkácsi hirtelen felívelő karrierjét, és ismertségét egy véletlenül elkészített fotójának köszönhette. 1923-ban egy futballmérkőzésről tért vissza a szerkesztőségbe, amikor a villamoson összeszólalkozó katonatiszt és egy idősebb férfi érdekesnek tűnő haragját rögzítette utolsó, még a gépben maradó filmjére. Majd visszaérkezvén a szerkesztőségbe, leadta az anyagot, és többnapos kiküldetését elkezdve, azonnal vidékre utazott. Mikor visszatért, akkor már a villamoson készült korábbi képe bírák előtt volt. Az idősebb férfit azzal vádolták, megölte a katonatisztet, de Munkácsi fényképe bebizonyította az önvédelem tényét. A fotó igazi szenzációt keltett, Munkácsi egy csapásra híressé vált, és alig egy évre rá, már keresett fényképésze lett a pesti sajtóknak. Fotózott többek között a Színházi Életnek is, ahol Angelo, Gyenes János (Juan Gyenes), Willinger László mellett tanulta a szakmát. 1924-től sportfotókat készít az Estnek, a Pesti Naplónak, a Délibábnak, a Ma Estének, a Tolnai Világlapjának és más újságoknak. Mindenütt ott volt, ahol valami történt, és eredeti, más által nem próbált látószögekből, mindenkit megelőzve fényképezte az eseményeket. A 20-as évek végén a Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg riportképei, Balogh Rudolf és Escher Károly mellett. 1928-1934 között Berlinben az Ullstein Lapok riportere, képei főként a Berliner Illustrierte Zeitungban jelentek meg. 1931-1934 között minden fontos fotós évkönyv közölte a képeit (Das Deutsche Lichtbild, Photographie, Modern Photography). Ekkorra sikeres, híres és az egyik legjobban fizetett fényképész lett. 1929-ben végigjárta a Közel-Keletet, 1932-ben fotografált a Graf Zeppelin Föld körüli útján. Képei arról tanúskodnak, hogy bátran alkalmazta az új fényképezés stílusjegyeit, a drámai látószögeket, kihasználta az alul- és felülnézet adta nem köznapi látványt, a hangsúlyozottan átlós szerkesztést, a fények és árnyékok feszültségteremtő erejét és kedvelte a merész formákat. 1934-től az USA-ban élt, a Harper’s Bazaar fotósa. Itt jelent meg Think while you shoot (Gondolkozz, amikor fényképezel!) c. írása. Divatfotós lett, s az addig megszokott merev stúdióképektől gyökeresen eltérő divatképeket csinált: modelljeit kivitte a szabadba, életszerű helyzetekben, mozgás közben fényképezte őket; így máig ható iskolát teremtett. Az 1940-es évek elejére érte el sikerei csúcsát, őt tartották a világ legjobban kereső riporterének. A Ladies’ Home Journal számára ekkor készítette a Hogyan él Amerika? c. híres sorozatát. Rendszeresen tartotta a kapcsolatot Magyarországgal, képei gyakran megjelentek a pesti lapokban, 1937-ben részt vett a Modern Magyar Fényképezők kiállításán, rendszeresen hazalátogatott, itthon is készített riportokat. 1943-ban szívinfarktust kapott, felgyógyulása után egyre kevesebbet fényképezett, önéletrajzi ihletésű regényt írt. Egyre inkább elszegényedett, a pálya szélére került, kisfilmeket készített a tv számára. Legjobb korszakát a két világháború között élte. John Esten kifejezése túlélte a fényképészt, a “Munkacsi movement”, a “Munkácsi-lendület” stílusjeggyé vált a fotográfiában. Henry Cartier-Bresson és Richard Avedon egyaránt mesterének vallja.

(Skopje, Pristina, Budapest, 2009. február 27.)

A naturArt Magyar Természetfotósok Szövetsége 2009-ben tizenhetedik alkalommal rendezte meg Az Év Természetfotósa pályázatot. A magyar természetfotósok évről évre bizonyítják, hogy világviszonylatban is a szakma legjobbjai közé tartoznak. Képeikkel a természet szépségére és sérülékenységére hívják fel a figyelmet, a vadon mellett az ipari tájról is beszélnek. A 2009-es pályázat remekműveinek, a fotósok kitartásának és természet iránti megszállottságának ez az album állít emléket. A kötet kétféle borítóval jelent meg, ugyanis készítői egyiknek sem tudtak ellenállni, így az olvasóra bízzák, melyiket választja.

Eifert János bevezetője:

A fotográfia története a természetfotózás története is. Amikor Henry Fox Talbot 1839. január 31-én bemutatta a londoni Royal Society-nek negatív-pozitív eljárását, majd ugyanezen év augusztus 19-én ismertették a Francia Tudományos és Művészeti Akadémia együttes ülésén Joseph Nicéphore Niépce és Louis-Jacques-Mandé Daguerre fényképrögzítési eljárását, már lehetett sejteni, hogy a fotográfia világhódító útja elején áll. Gyors elterjedése és szédületes fejlődése később igazolta ezt a várakozást. A kezdetben precíz leképező eszköz a XX. század elején már a hatodik művészeti ágként említtetik. Történetek, legendák, események kapcsolódnak fejlődéséhez; nagy nevek fémjelzik diadalútját; stílusok, műfajok, mozgalmak jelzik törekvéseit – a természetfotó is fogalommá vált. És ebből a jelenből, ami jövőképet is sejtet, már könnyű visszapillantani…

Modern kameráinkkal, berázkódásmentes objektívjeinkkel, digitális „kütyüinkkel” lessátrunkban üldögélve gondoljunk bele, mennyire nem lehetett könnyű vállalkozás, amikor az egykori természetfotós – rendszerint egy geológiai feltérképezésre induló tudományos expedícióhoz csatlakozva – szokatlanul nagyméretű gépével és 50×60 cm-es üveglemezeivel, a fényérzékeny anyag előállításához, „élesítéséhez” és kidolgozásához szükséges szekérnyi eszközzel vágott útnak. Ennek a korszaknak voltak „fotográfus hősei”, köztük az amerikai Ansel Adams (1902-1984), akit szinte misztikus vonzalom fűzött a komor tájhoz, megbabonázta őt a természetből sugárzó varázserő. Ember és táj különös viszonya tükröződik képein, fényképezte azt akár hajnali fényben, akár a felhők mögül kibukkanó hold sugarainál. De említhetném a magyar Rosti Pál (1830-1864) nevét is, aki a magyar szabadságharc elbukása után, száműzetése idején járta be Amerika tájait, és 41 darab 30×40 cm-es felvételt készített Kubában, Venezuelában és Mexikóban. 1859-ben tér vissza Európába, és kalandos utazásának művészi dokumentumait négy sorozatban egybegyűjtve, díszkötésű „Fényképi Gyűjtemény”-ében mutatta be a hazai közönségnek. 1861-ben az első példányt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.

Azóta újabb hősök születtek, természetfotósok, akik nemzedékről nemzedékre örökítve a képességet, tudást, sokat tettek azért, hogy a növény- és állatfajok élőhelyei, érintetlen szépségei mellett az „ipartól nyomorgatott” területei is „emlékezetünkbe vésődjenek”. Szinte mozgalommá nőtt az értékmentés, és az egykori „természetjárók” szép természeti jelenséget megörökítő fényképezési vágya eljutott a nagy szakmai felkészültséget igénylő, időigényes, etikai alapokon nyugvó művészi képformálásig. Napjainkban a természetfotózás aranykorát éli, mondhatni mozgalommá növekedett. Tudomány és művészet, elkötelezett magatartás, amelynek során a veszélyeztetett természeti értékek, tájak, források, víznyelők, szikes tavak, lápok, kunhalmok, földvárak, barlangok, növény- és állatfajok stb. megörökítése nálunk is nagy szolgálatot tett megőrzésükért, fennmaradásukért, védelmükért. Egy-egy jó fénykép, művészi erővel megjelenített természetfotó számos esetben bírta rá a gazdálkodókat, a terület tulajdonosait, a törvényalkotókat, hogy az egyes növény- vagy állatfajok, tájak, természeti és kulturális értékek védetté nyilvánításával megőrzésükről gondoskodjanak.

A naturArt – az Év Természetfotósa 2009 pályázata, amelyre most is négyezer kép érkezett, ezt az értékmentést folytatja. Vajon ennyi képet hogyan lehet elbírálni? Hogyan lehet a pályázat kiírójának elvárásait számon kérni, miszerint „hazánk és tágabb környezetünk természeti értékeinek, csodálatos tájainak, egyedülálló élővilágának és a természet megragadott ritka pillanatainak bemutatásán keresztül, a természetvédelmi és biológiai ismeretterjesztés, a társadalom szemléletformálása és esztétikai értékítéletének fejlesztése érdekében” várják a képeket. Mint a zsűri elnöke tanúsíthatom, hogy Dombovári Tibor, Kármán Balázs – akik az Év Természetfotósa cím birtokosai -, az ezer zsűriben edződött Markovics Ferenc fotóművész, a kitűnő könyveiről, kiállításairól ismert Lóránt Attila, a nemzetközi megmérettetésben is élen járó Radisics Milán, a sok szép anyagot látott ifj. Vitray Tamás, a National Geographic Magyarország vezető szerkesztője jól állták a sarat a háromfordulós zsűrizés során. Az első fordulóban a bírálók az internetes kapcsolat során tekintették át a beérkezett képeket, válogattak, és maradt ezer kép. A második forduló – melynek során 383 darabra szűkítették le a pályaművek számát – nyilvános volt, annak teljes menetét a www.fotoklikk.hu online közvetítette az interneten. A harmadik fordulóban, immár zárt ülésen a kiállításra kerülő kb. 100-120 kép kategória helyezési sorrendjét és a díjakat „hozta össze” a zsűri. A tíz-tizenkét órás „zsűri-együttlét” vitákkal tarkított együttgondolkodást jelentett, hiszen a zsűri felelőssége, hogy a kiállítás, illetve a könyv anyaga a néző, illetve az olvasó számára a felfedezés, a tudás élményét, és ne csak egy „verseny” helyzetjelentését adja. Ezért gyakran kértünk vissza képeket, hogy újra átgondoljuk továbbjutásukat, vagy más kategóriába javasoljuk. A korábbi évek pályázati anyagaival, díjazott képeivel is „egybevetettük” a most beküldötteket, hogy az ismétlődéseket és az utánzatokat kiszűrjük. Az „aránytartás” végett az egyes kategóriák képeit nemcsak önmaguk, hanem egymás viszonylatában is összemértük, így előfordult, hogy a népszerűbb kategóriák majdnem hasonló képeit „ritkítottuk”, az ún. „népszerűtlenebb” kategóriákat pedig „erősítettük”. A végeredmény, az összhatás a fontos, melyek alapján úgy tűnik, a hazai természetfényképezés, a magyar fotográfusok tudása, tehetsége a nemzetközi összehasonlítást is jól bírja. Remélhetően a kiállítás látogatói és a könyv olvasói ezt visszaigazolják.

The Nature Photographer of the Year 2009

  The history of photography mirrors the history of nature photography. When Henry Fox Talbot presented the negative/postitive photographic process to the Royal Society of London on Januray 31st, 1839; and when on 19th August of the same year, Joseph Nicéphore Niépce and Louis-Jacques-Mandé Daguerre revealed the photo process at the joint sitting of the French Academy of Sciences and Arts – the feeling was already in the air that photography was about to embark on a world-conquering journey. Indeed, these predictions were borne out by its rapid expansion and mindboggling development. By the start of the 20th century the photography was already being talked about as the sixth branch of the arts. Tales, legends and milestones are interwined with its development. Great historical figures mark its triumphal procession; styles, artistic genres and movements reflect its aspirations, indeed the wildlife photo became a notion in itself.

  Armed with modern-day cameras, boasting image-stabilized lenses, digital ’gadgets’ and seen from the comfort of our hides it is worth remembering how difficult it was for photographic pioneers, laden down with burdensome cameras and 50×60 cm glass sheets, and wagonloads of equipment, as they set forth on their adventure. ’Photography heroes’ marked this era, including the American Ansel Adams (1902-1984), seemingly magnetized by dreamy landscapes and bewitched by the magical powers of nature. The special relationship between man and nature is reflected in his works, be they bathed in the light of dawn or in moonlight. The Hungarian Pál Rosti (1830-1864) is also worthy of mention, who travelled through America living in exile following the collapse of the Hungarian War of Independence. Additionally, he made 44 photos of 30×40 cm dimensions of scenes from Cuba, Venezuela and Mexico. In 1859 he returned to Europe, and presented his output to his fellow countrymen in a ’Photographic Collection’ consisting of 4 series together. In 1861 he made a gift of the first edition to the National Museum.

  New heroes have come and gone since those early days, nature photographers who have handed down their knowledge and skills to the next generation and made a huge contribution to „engraving on our memories” awareness of flora and fauna of untouched treasures, and at the same time of areas encroached upon by industry. The preservation of values has become something of a movement and the raw desire of the early pioneers has been transformed into the complex, demanding profession of today. Nowadays nature photography is enjoying a golden age. It represents science amd art, and by recording endangered natural values, landscapes, springs, salt lakes, caves and the like, it has done a great service to the movement to preserve, maintain and defend these wonders of nature. A good photo has often been the spark to light the fires of motivation in farmers, landowners and lawmakers alike, in the crusade to protect flora and fauna, landscapes, natural and cultural values.

  The naturArt – Nature Photographer of the Year 2009 competition, which attracted 4000 entries constitutes the continuation of this preservation. You may well ask how it is possible to judge so many photos and how can the competition’s expectations be lived up to, whereby the photo depicts „natural treasures from at home and abroad, unique wildlife and rare moments, all in the interest of widening nature protection, shaping public attitudes and developing aesthetic value judgements”. In the capacity of President of the Jury I can attest to the fact that – Tibor Dombovári and Balázs Kármán, both winners of the Nature Photographer of the Year Award; Ferenc Markovics, photoartist and no stranger to jury service; Attila Lóránt, famous for his excellent books and exhibitions; Milán Radisics, internationally renowned; and Tamás Vitray, Jr., editor of the National Geographic Hungary – all of them did the business in the course of the three rounds of judging. In the first round the judges viewed the entries via the internet connection, narrowing them down to 1000. The second round, which was public, and could be tracked on www.fotoklikk.hu , the entries were filtered down to around 383. In the third round, the judges decided upon the approx. 100-120 entries for exhibiting, together with the category placings and award winners. The jury’s 10 to 12 hours of deliberation were in the interests of choosing materaial for both exhibiting and for book form, which would inspire the viewer and reader respectively. In other words, to avoid just producing a mere report on the result of a competition. In that very reason we often examined pictures again, perhaps to reconsider their placings and evaluation. We eliminated the occurance of repetition and copying of material by taking into account previous  years’ entries. In the interest of harmony in numbers, we didn’t only compare ’like with like’, from one category alone, but rather evaluated entries across the board, comparing photos from different categories. Consequently, we filtered out very similar works from the more popular categories while at the same time strengthening the turnout in weaker ones. The overall combined effect of this process serves to reinforce the conviction that the strength of Hungarian nature photography and the talent it enbodies stands up well internationally. We trust the visitors to the exhibition coupled with the readers of the book will be able to testify this belief.

Eifert János

Eifert János

Műtárgyfényképezés

Lefotózott fotók

A szakfényképészet – mert ez is lehet elismert szakma, hivatás – a síkfelületek fényképezését a stúdiómunkában reprodukálásnak nevezi. Az iratmásolás, mikrofilm, a nyomdai fényképezés és még számos olyan műszaki feladat, amely más iparághoz tartozik, most csak említésre kerül. A reprodukciós fényképezés legnehezebb feladata fotográfiák, festmények, freskók, sík felületű műtárgyak fotografálása, de ha kibővítjük a síkot térré, a háromdimenziós műtárgyak (szobrok, strukturált felületek) fényképezéséről is beszélhetünk.

Eszközök, technikák

A sík felületű műtárgyak igényes reprodukálását rendszerint nagyméretű műszaki fényképezőgéppel, függőleges tárgyhelyzetben készítjük. Alkalmasak a feladatra a magas felbontású digitális kamerák is, ám a napi gyakorlatban sokan síkágyas szkennerekkel oldják meg a reprodukciós feladatokat. Igényes munkára azonban – a fényképezendő síkkal párhuzamos haladó megvilágító fényforrás miatt – ezek csak szükségmegoldást jelenthetnek. Miért? A válasz leginkább fénytani természetű. 

A világítás

Reprodukciónál általában az a fontos, hogy a megvilágítás erőssége a reprodukálandó felület minden pontjában ugyanakkora legyen. A cél ilyenkor a tökéletesen homogén világítás létrehozása. Mivel a reprodukció leggyakrabban sík felületről készül, a kész fotón árnyékot sem fogunk látni. Nem minden esetben hasznos azonban az árnyékmentesség.

Általában két lámpával világítunk, és ezeket 45 fokos szögben helyezünk el a reprodukálandó felület két oldalán. Hogy a jobb- és baloldalról érkező fények egyforma erősségűek legyenek, fénymérővel is bemérhetjük, de van egy „ceruzás” módszer, amely sokkal egyszerűbb. Ha egy ceruzát (lehet még: vonalzó, pálcika, vagy akár a mutatóujjunk is) a reprodukálandó felületre merőlegesen a kép síkjára helyezünk, helyes lámpatávolság esetén két egyforma erősségű árnyékot látunk. Ha az egyik erősebb a másiknál, a lámpatávolságon kell változtatnunk mindaddig, amíg a két árnyék egyforma intenzitású nem lesz.

Nem mindig cél azonban az árnyékmentes világítás. Ha a felület repedezettségét, sérüléseit, azaz a kép plasztikáját akarjuk kiemelni, valamelyik lámpa fényének meredekebben (kisebb szögben) kell a felületre érkeznie. Nem kell – nem is lehet – a lámpa fényének pontos beesési szögét megadni, hiszen a lámpa mozgatásával mi magunk tapasztalhatjuk meg a legideálisabb beesési szöget. Úgy gondolom, a reprodukció-készítés során is remekül működik az alapszabály: higgyünk a szemünknek!

Régi fényképek reprodukciója

Vannak olyan képek, amik rendkívül rossz állapotban vannak, és sokan úgy gondolják, több részletét is pótolni kell. Azt tudomásul kell venni, hogy a nem látszó részeket nem tudjuk újra láthatóvá tenni, viszont digitális módszerekkel lehetőség van a nem látszó (szakadt) részekre olyan képrészleteket illeszteni, ami nagyjából oda illik. Egy ilyen művelet azonban igen sok időt vesz igénybe, hiszen rengeteg beállítást, finomítást, rajztechnikát kell végezni az adott felületen (kontraszt, fényerősség, élsimítások, stb.) ahhoz, hogy a képet úgy lássuk, amilyen készítésekor lehetett.  

Nem biztos azonban, hogy nekünk éppen az eredeti állapot megmutatására, az időközben tönkrement fotográfia sérüléseinek kiegészítésekre van szükségünk. Lehet, hogy éppen az eredeti állapot visszaállításával készítünk hamisítványt. 

Vitéz Papp Gergely falusi embereket, katonatársait, saját környezetében élő embereket örökítve meg – soha nem vezérelték művészi elképzelések – számos szakmai hibát vétett fényképezés közben. Üveglemezeit, negatívjait is gondatlanul tárolta. Miltényi Tibor művészettörténész, a „Vitéz” felfedezője istállóból, pincéből, farakások mögül halászta elő ezeket. Retus, belenyúlás nélkül lenagyítva a negatívokat, fantasztikus kiállítást rendezett a falusi fotográfus képeiből. A képekre csak rácsodálkozni lehet. Megdöbbentőek és nagyszerűek, művészi erejük vitathatatlan. Az idő során a nedvességnek, gombásodásnak, fizikai sérüléseknek „köszönhetően” a képek struktúrája, textúrája, faktúrája és halmaza gyökeresen megváltozott, a felvételek – köztük a Katonák – művekké értek. Vitéz Papp Gergely, plusz az idő és plusz Miltényi Tibor együttesen jegyezhetik e műveket. 

Brassaï 1934-35 körül készült üvegnegatívját (Transzmutáció/25, cím nélkül), amelyet Picasso műtermében felejtett, és amelyre a festő felesége portréját karcolta az emulzióba. Robert Capa híres képe – nem aktfotó! -, amely a partraszálláskor készült (D-Day, Omaha Beach, 1944. június 6.), a gyors előhívás miatt magasabb hőmérsékletű hívóban mozgatva, véletlenül és akaratlanul megfolyatott emulzió következtében kapta meg „expresszív” formáját. Ezeket a felvételek – ha visszaállítanánk az elképzelt, feltételezett eredeti formájukba – bizonyára nem lennének ennyire értékesek. 

1993-ban negatívjaim, diapozitívjaim nagy részét helyeztem nylon zsákokban a picébe, amelyet elöntött a víz. Sok ezer felvételem esett áldozatul gondatlanságomnak. Mielőtt kidobtam volna valamennyit, néhányat – az érdekesebbeket – kiemeltem, hajszárítóval megszárítottam, és nagyítást készíttettem. Amikor a laboráns megkapta a munkatasakokat, bennük az egymáshoz, vagy a tároló tasak pauszába ragadt diákat, kétségbeesetten telefonált: „Baj van, valaki megviccelt, a kiállításra nagyítandó diáid helyett valami vacak, szemétből kikotort selejteket rakott!” Sejtettem, miről van szó, s próbáltam megnyugtatni: „Kapaszkodj meg, ezekből lesznek a kiállítási képek. Kicsit többet kell majd rávilágítani a nagyításnál, különben szép lesz a CIBA, majd meglátod.” Hogy sikerült-e megnyugtatnom, nem tudom, de ebből a sorozatból Roncsolt képek címmel önálló kiállításaim állandó darabjai kerültek ki, amelyek különböző pályázatokon szép sikereket értek el. Rengeteg feldolgozatlan diapozitív került elő mostanság, amit a ZOOM Galéria kezd reprodukálni. Szerencsére, a digitalizálást, szkennelést végző szakember nem törekszik az eredeti állapot visszaállítására, a sérült részek retusálására. Ha ezt tenné, hamisítana és megfosztaná értéküktől ezeket az u.n. roncsolt képeket. 

Műalkotások reprodukciója digitális technikával (HP Labs)

A digitális nyomdagépeket és a festmények reprodukciójának technikáját gyakran használják néhány nagy múzeumban, hogy lehetővé tegyék a látogatóknak egy-egy kiválasztott műalkotás másolatának, szinte műtárgy értékű reprodukciójának elkészítését.

Vannak különböző digitális technikák, amelyek a festmények, fotográfiák, mint műtárgyak reprodukcióját teszik tökéletessé. A feladat nem új, hiszen már évekkel ezelőtt megkezdődött a nagyobb gyűjtemények digitalizálása, ahol ez a kérdés felmerült. Aki foglalkozik az ilyen feladattal, tudja, hogy nem egyszerű mindent úgy beállítani, hogy a végén az eredmény ne csak hasonlítson az eredetire, de színeiben és hangulatában is visszaadja azt. A HP ebben a feladatban is az egyszerűsítés lehetőségét kereste: olyan munkafolyamatot alakított ki, ahol bármely kiválasztott eszközzel elvégezhető legyen a műalkotás reprodukciója. A művelet nehéz részét egy szoftverre, az ARTIST-ra bízzák. Ennek használata során nemcsak a festményről, fotográfiáról, hanem egy fehér/szürke lapról is készül egy referenciakép. Ezt a képet használja az ARTIST arra, hogy kiegyenlítse a képen a megvilágítás egyenetlenségeit. Ennek köszönhetően a legnagyobb feladatot, az egyenletes megvilágítás megteremtését a rendszer végzi el. A szoftveres segítséggel készült másolatok lélegzetelállítóan szépek, ránézetre szinte alig különböznek az eredetitől.  

Reprodukciós fényképezés a nyomdaiparban

A nyomóforma-készítés folyamatában a másolóeredeti előállítására végzett fényképészeti tevékenységet is reprodukciós fényképezésnek nevezzük. Ebbe a témakörbe tartozik a klasszikus értelemben vett reprodukciós felvétel készítése fényképezőgéppel, de ide tartoznak a különböző fototechnikai érintkező (kontakt-) másoló eljárások, sőt tágabb értelemben az elektronikus színbontás is. A reprodukciós fényképész feladata a felvételek utókezelésének elvégzése is (gyengítés, erősítés).

A reprodukciós fényképezőgépek a hagyományos fényképezőgépek elvén működnek, de nyomóformakészítés másolóeredetijének előállítására specializált. Nagy eredetitatója és filmtartó részegysége a sík kiterjedésű eredetik torzulásmentes reprodukálását teszik lehetővé. Kiegészítő berendezések egész sorozata teszi alkalmassá arra, hogy különböző nyomdaipari reprodukciós fényképészeti feladatokat oldhasson meg a segítségével a fényképész szakember (hídkamera; horizontális fényképezőgép; kétmunkahelyes fényképezőgép; sötétkamrás fényképezőgép; vertikális fényképezőgép).

Eifert János

Budapest, 2008. szeptember 29.

Végig a Selyemúton – Marco Polo nyomában. Eifert János fotói

A számos nemzetközi szakmai díjjal kitüntetett Eifert János munkásságát eddig 120 egyéni kiállításon láthatták a fotográfia szerelmesei itthon és külföldön. A Selyemútról készített felvételeit a Chinese Photographers Association felkérésére készítette 2006-ban egy nemzetközi csapat résztvevőjeként – amelybe a világ legjobb fotográfusait hívta meg a kínai szövetség.

 vodafone TÁRSASÁG – élet, minőség, technológia – 2008. nyár

Ember a homokban. Mozgó homok-hegy a Taklamakan sivatagban (Kína, Xinjiang, 2006) Photo: Eifert János

   Markovics Ferenc: Fények és tények – Ötven éves a Magyar Fotóművészek Szövetsége

  Kiadta a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Folpress Kiadó, 2006
  Szerkesztette és írta: Markovics Ferenc
  Könyvtervező: Horváth Imre
  Nyomás: Folpress Nyomdaipari Kft., Budapest

  Megvásárolható a Magyar Fotóművészek Szövetsége irodájában (Bp. VI., Nagymező u. 20. II.) és a Folpress Kiadónál (Bp. XIV., Bosnyák u. 20-22.)  Ára 9990 Ft 

EIFERT János

(Hódmezővásárhely, 1943. május 8.)

A Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa 1960-77 között, a külföldi turnékon kezdett fotózni, 1968-ban. 1977: a Lobogó, 1978-88: a Búvár fotóriportere. 1993: a Boom képszerkesztője. Jelenleg a Zoom Magazin művészeti szerkesztője. Idézet Kincses Károly róla írt soraiból: „Szakmájának, művészetének itthon és külföldön egyik legismertebb képviselője, meghatározó egyénisé­ge. Munkásságát nem lehet egységes stíluskategóriákba helyezni, sokoldalú, folyamatosan megújuló, kísérletező alkat. Tánc-, akt-fotói, természetképei és diaporámái alapozták meg ismertségét. Tanárként, előadóként, szakíróként és szerkesztőként is jelentős tevékenységet folytat. Itthon és külföldön 180 (!) önálló kiállítása volt, 680 csoportos tárlaton szerepelt, 168 díjat, nagydíjat, külön-díjat, diplomát érdemelt ki műveivel…” Szakíró, film és tévémű-sorok szerkesztője, előadója, fotóit lapokban, különféle kiad­ványokban, vagy színházi díszletként gyakran használják fel.

KÖNYVEI: Doromboló (Móra Kiadó, 1983); BodyArt Portfolio – 111 Meisterwerke von Zseni Jung und János Eifert (Verlag Photographie, 1994); Dr. Csizmadia András: Ünnepi menük (Officina Nova, Bp., 1996); Első könyvem… (Magánkiadás, 2004); Desmond Morris: A csu­pasz nő (Dialóg Campus Kiadó, 206); Aktfotográfia (Schenk Verlag, 2007).

FONTOSABB ÖNÁLLÓ TÁRLATAI: Első kiállítás (Néphadsereg Klubja,

Bp., 1972); Gyűjteményes kiállítás (Fényes Adolf Terem, Bp., 1976); Ember és világ (Omszk, SzU, 1981); Szerelmem, a Tánc (Ernst Múzeum, Bp., 1984); Aktas ir Peizazas (Litvánia, 1988); Bild Pho­togalerie (Baden, Svájc, 1990); Mois la Photo (Rambouillet, Franciaország, 1993); Visszapillantás 1967-1997 (MFM, 1997); 3T – Tánc-Test-Természet (Marosvásárhely, 2000); Kína – ablak a falon (MVM Galéria, Bp., 2002); Képnovellák (Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2003). A 2006-os Fotóhónap kere­tén belül három kiállítást rendezett: bemutatta 40 év termését, továbbá kínai és győri képeit.

FONTOSABB DÍJAK: Honoris Golden Eye (Novi Sad, 1973); Nicéphore Niépce plakett (Strasbourg, Franciao., 1974); Europa ’77 díj (Reus, Spanyolo., 1977); Willy Hengl-Preis (Ausztria, 1987); A legjobb fényképezés díja (Munich MultiMedia Festival, Mün­chen, 1991); AFIAP, EsFIAP (a Nemzetközi Fotóművészeti Szö­vetség kitüntető címei, 1992); Táncművészetért (a Magyar Táncművészek Szövetsége kitüntetése, 2005). A MAOE Fotóművészeti nagydíja (2006).

TAGSÁGOK: 1971-től MFSZ, 1997-2002 között elnöke. 1978-tól: MNK Művészeti Alapja, MÚOSZ, Magyar Reklámszövetség. 1993-97: a Nimród Fotóklub elnöke, majd tiszteletbeli tagja. 1990: a Magyar Fotóriporterek Kamarája alapító tagja. Ezeken kívül számos külföldi társaság, szervezet választotta soraiba.

MŰVEI KÖZGYÜJTEMÉNYEKBEN: MFM; MNM Történeti Fényképtára; OSZK JFGY&D; valamint még számos hazai és külföldi köz-és magángyűjtemény őrzi alkotásait.

AZ IRODALOMBÓL: Réti Pál: Beszélgetés egy szerzővel (Fotóművé­szet, 1971/1.); Kincses K.: E. J., a „szép” képek fény-révésze; Doz­vald János: Té, té, té. (Fotográfia, 1997/9); további információk az Internetről: FotoKlikk és ww.eifert.hu.

A fény kertje. Baricz Kati

 Velem megáll az idő, te sem maradhatsz ki!”

Baricz Kati

 A tehetség – Malraux szerint – nem jóléti adomány. Természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé. Lehet azzal születni, de csúcsra jutni szent elhivatottság nélkül aligha.

Baricz Kati – ami az aktfotográfiát illeti – eljutott a csúcsra, tehetséggel, elhivatottsággal. Fotói azonban nem információéhségünket hivatottak csillapítani, mert meditációs objektumok, amelyekkel félre kell vonulnunk, hogy eltűnődjünk. Fényképei tipikus női képek; érzékeny, oldott képek, nem technikai trükközések, nem szájbarágós, elméletszagú képdokumentumok. Valóban meditációs tárgyak: megérdemlik, hogy közöttük elidőzzünk, hogy átgondoljunk ezt-azt, és hogy rádöbbenjünk: a mindennapi, információéhes világtól való elhúzódás valójában kinyílás. Léttavasz.

Baricz Kati ahol megjelenik, felizzik körülötte a légkör. Minden élő és élettelen átveszi azt a nyugtalan vibrálást, ami személyiségét jellemzi. Mégis, képeit a kiegyensúlyozott szépség, a magabiztos szakmai tudás, a póztalanság és a közvetlenség jellemzi. A fotográfia számos műfajában professzionális módon van jelen, divatfotói éppoly konvenciómentesek, akárcsak a szocio- vagy kísérleti fotográfiái. Miért kezdett fényképezni?

„Örömmel emlékszem azokra a vasárnapokra, amikor anyám elegánsan felöltöztetett bennünket és a család sétára indult. Gyakran a séta utolsó állomása az öreg mester fotóműterme volt. Szerettem ott lenni, nem szerettem, ha fényképeznek, jobban érdekelt a kép, amelyet az üveglapon a nagy fekete lepel alatt láthattam… 12 éves lehettem, amikor jó bizonyítványomért egy boksz-gépet kaptam szüleimtől ajándékba. Azóta fotografálok, szinte mindig magamnak.”

Mamiya RB 67-el fényképez, rendszerint LFORD negatívra, amelyet Kodak D 76-ban, saját maga hív elő. Nagyításait is maga készíti, ügyelve az egyediségre, a kézműves minőségre. Az első, tökéletes kópiát aztán beszkenneli, a továbbiakban erről készülnek a kópiái. Kiállításain csodájára járnak tökéletes nagyításainak. Felvételkészítéskor a természetes fényt kedveli, de mesterien bánik a műtermi lámpákkal is. Kedvenc „műterme” apja fonyódi kertje, amelyet a világ legszebb napfényműtermének tart. Fényképezés közben figyelő, elemző ember, aki engedi hatni ösztöneit. És engedi érvényesülni modelljei egyéniségét. Mesterség, művészet, pszichológia. Honnan szerzett gyakorlatot, hogyan kapcsolódott a „fotográfiai közéletbe”?

„Iskolai tanulmányaimat Fonyódon végeztem el, érettségi után Budapestre költöztem. A Magyar Filmlaboratóriumban dolgoztam, és lelkesen fotografáltam. Fotósként nem sikerült elhelyezkednem, de sok időt töltöttem a sötétkamrában, ahol felvételeimet saját magam hívtam és nagyítottam. 1974-ben szerepeltem először kiállításon alkotásaimmal, és számos magazin közölte a fotóimat. 1975-től néhány évig tanítottam. 1981-ben tagja lettem a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának. Azóta önálló művészként dolgozom. Legfőképpen klasszikus fotográfiát csinálok. Nagy hatással vannak rám André Kertész alkotásai. Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy személyesen is megismerhettem őt, amikor 1984-ben hazalátogatott.”

Több könyve jelent meg. Az Első nagyításaim (1976), Első felvételeim (1982), Sötétkamra otthon (1982) haladó amatőröknek szóló szakkönyvek, míg a Tükör (1999), Szubjektív napló (2001), Majdnem egyedül (2003), Apám kertje (2004), Természetem (2007) saját írásaival kísért rendhagyó fotóalbumok, amelyekben Fonyódtól Párizsig, Bielsko-Bialától Londonig földrajzi értelemben is nagy utat járt be, vissza-vissza térve apja kertjébe. Portré, akt, divatfotó, tájkép, kísérleti fotográfia, kíváncsi rápillantás a világra. A Székely Aladár- (1983) és Balogh Rudolf-díj (1998), Magyar Fotográfiai Nagydíj (2005), MAOE Alkotói Nagydíja (2006), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2007) elismerések ennek a „kíváncsiságnak” köszönhetők.

„1998-ban André Kertész ösztöndíjasként Párizsban a Luxembourg-kertben nosztalgiázva, egy ősrégi favázas masinával, fekete lepel alá bújva készítettem képeimet, de gondolatban legtöbbször szüleim földjén jártam. Anyám akkor már nem élt. Hazatérésemkor első utam apámhoz vezetett, akit mindig szűkszavú embernek hittem, és boldogságomra a közösen végzett munka közben csendesen kitárulkozott lelke, a kertművelés titkain át legtöbbször távoli gyermekkoráról, fiatalságáról mesélt. Elindult a fantáziám, a kert minden zugában képeket láttam, és azon vettem észre magam, hazahozott szenvedélyem.”

Eifert János

Kép és szöveg: Eifert János

Eifert János

Párizs a világ fővárosa

Mondják, Párizs a szerelem, a divat, a festők, a filmesek, az írók és a konyhaművészet fővárosa. Hozzáteszem még, a fotográfia fővárosa is. Niépce, Daguerre, Henri Cartier-Bresson, Paul Almasy, Atget, Bayard, Doisneau, Brassaï, Durieu, Lucien Hervé, Lartigue, Nadar, Jeanloup Sieff és mások, kész fotótörténet. És amit a jelen kínál: saját felvételeinkkel megrajzolni a világ-főváros portréját.

Hosszú séták egy fényképezőgéppel, és az elénk kerülő arcokról, kapualjakból, épületekből, a fák lehulló leveleiből, a múzeumokból, emléktáblákból, kávéházak falaiból, épületek részleteiből elővillan a Szajna-parti metropolisz világhírű történelme, művészete és kultúrája. Ez a kert volt a Napkirály kedvenc sétahelye; itt lovagolt Bonaparte Napóleon az ujjongó tömeg közepette, győztes hadjáratáról visszatérve; ennél a kávéházi asztalnál üldögélt Ady Endre; itt végezték ki a királyokat, a nagy francia forradalom idején; ennél a diadalívnél haladt át Charl De Gaule gépkocsija, az új köztársaság megszületésekor… Csak kapkodhatjuk a fejünket, cserélgethetjük az objektívjeinket, az impozáns épületek, széles sugárutak, az állandóan lüktető közlekedés, pazar kirakatok, a nyüzsgő és lüktető élet, a történelmi múlt és a körvonalazódó jövő lenyomatai adja Párizs „megképesíthető” hangulatát. Parkok padokkal, szerelmespárokkal , odébb kutyasétáltatókkal, remek kis kávéházak, sejtelmes zeg-zugok, kis utcák, este fénybeúszó bulvárok, ötletes és gazdag kirakatok, meghitt sarkok, Párizs ma is a világ egyik legromantikusabb városa. A belváros egészen kicsi, a fontosabb helyek egymástól sétányi távolságra vannak. Felfedezhetünk magunknak útikönyvekben sem szereplő csodákat, de a szinte unalomig ismert főbb látnivalókat se hagyjuk ki. Ha mi fényképezzük őket, újra nagyon érdekesek, az Eiffel-tornyot, az Arc de Triomphe-ot és a Notre-Dame-ot, a Pompidou-központot, a Louvre-t és az új Musée d ‘Orsayt ki ne hagyjuk tehát.

Remek akciós utakat, fapados utazásokat hirdetnek, figyeljük ezeket. Ha hosszú hétvégére készülünk Párizsba, inkább érkezzünk már csütörtök este, hogy a péntek már teljes egészében a miénk lehessen. Azt se feledjük, hogy sok múzeumi belépő olcsóbb vagy éppen ingyenes vasárnap, hétfőn viszont több múzeum és üzlet zárva tart. Mona Lisa titokzatos mosolyáért érdemes még egyszer a Louvre-ba látogatni, talán még le is fényképezhetjük, igaz, csak külön jegy ellenében. Mosolyokat, gyönyörű nőket fényképezni máshol is tudunk, élmény sétálni a Szajna partján, kutatgatni a folyóparti könyvárus-pultokon, nézni a Montmartre festőit, miközben csinos portrékat festegetnek, az Eiffel-torony éttermében ebédelni, sütkérezni egy kávéház teraszán, vagy szórni a pénzt a Champs-Elysées luxusüzleteiben.

Párizs éjjel-nappal pezseg az élettől. Az emberáradat, a hömpölygő gépkocsifolyam lámpái, a kivilágított épületek külön-külön, de együttesen is remek esti témául szolgálhatnak. Érdemes felmenni valamilyen magas pontra, például a Sacre-Coeur bazilikához, vagy az Eiffel-toronyba, hogy rálátásos felvételt készítsünk az ékszerdobozként fénylő, csillogó városról. Ki ne hagyjuk a Notre-Dame székesegyház román és gótikus stílusú épületeit, esti kivilágításban még csodálatosabb látványt nyújtanak. Hogy felvételeink ne rázkódjanak be, vagy ha hosszú expozícióval fénycsíkokat akarunk elővarázsolni, célszerű állványt használni.

 Közlekedés

Párizsban egyszerűen lehet eljutni mindenhova, mert nagyon sűrű a városi közlekedési eszközök hálózata. A 15 metróvonal segítségével még a külvárosokba, Versaillesbe, a Bois de Bologneba is könnyedén eljuthatunk. Egy jeggyel addig utazhatunk, amíg ki nem megyünk a kijáraton, de maximum 2 óráig. A buszon a jegyeket átszállásonként kell érvényesíteni, a le- és felszállást jelezni kell, különben nem áll meg a busz. Éjszaka buszokon tudunk utazni, itt a jegyek 2, 50 EUR-ba kerülnek és ezek átszállásra is érvényesek. A párizsi taxisok nagyon megbízhatóak. Az Utasok csak hátulra szállhatunk be, ha valaki az első ülésre akar ülni, azt csak a sofőr engedheti, mégpedig 2-3 EUR felárért. Városon belül a viteldíj 10 -15 EUR között mozog, késő este vagy szombaton gyakran sorba kell állni.

Korlátlan mennyiségű utazásra jogosít Párizs tömegközlekedési eszközein, és kedvezményes belépőt biztosít Párizs számos nevezetességébe a Paris Card. Csak szállásfoglalással együtt váltható. Érvényessége: 3 nap. Gyermekkedvezmény 4 – 11 éves korig. 1 – 3 zóna (Párizson belül): 5500 Ft/felnőtt; 2800 Ft/gyermek. 1 – 5 zóna (Disneyland, reptér stb. ): 11 500 Ft/felnőtt; 5900 Ft/gyermek.

 Látnivalók

Este töltsük fel mobil telefonunk és fényképezőgépeink akkumulátorait, a CF-kártyánkról töltsük le a képeket, hogy másnap reggel készen álljunk a fotó séta folytatására. Vegyük elő térképünket, útikönyvünket, tapasztalatainkat, és tervezzünk. Párizsban rengeteg a látnivaló: az Eiffel-torony, Diadalív, Champs Elysées, Latin negyed, Montparnasse művésznegyed, a Marais negyed polgárházai, Montmartre, a Sacre Coeur templommal. Templomok, múzeumok és monumentális épületek sokasága, mint Notre Dame, Louvre, Piramis, Bastille Opera, Picasso Múzeum, Concorde tér, Bastille, D ‘Orsay Múzeum. A különös Georges Pompidou Központ, más néven Beaubourg ad otthont a Musée National d ‘Art Moderne-nek és időszakos kiállításoknak. A “kifordított” megjelenést Richard Rogers tervezte. Sokan megütköztek rajta, de vonzza a tömegeket. Versailles (kb. 25 km), a Napkirály kastélya a csodálatos parkokkal és szökőkutakkal. Párizsi Disneyland: csak 30 km-re található, RER-rel, metróval és az A4 autópályán kényelmesen elérhető. De nem szabad kihagyni a szombaton, vasárnap és hétfőn megrendezésre kerülő bolhapiacot, a “Marché Dauphine “-t, a Porte de Clignancourtnál sem.

 Étkezés

Nem gondoljuk, hogy mivel Párizsban vagyunk, finom ételeket kaphatunk minden sarkon, sem pedig abból, hogy az természetszerűen francia specialitás. A város tele van igencsak középszerű éttermekkel, de a világ legjobb éttermei közül is néhány itt található. Sok étterem szombaton vagy vasárnap zárva tart. Júliusban vagy augusztusban egész hónapra is bezárhatnak, szabadság miatt. Sok étteremben rögzített árú menüt szolgálnak fel, megengedhető áron. A felszolgálási díj és adó mindig benne van az árban, így nem szükséges borravalót adni. Ebédidőben nagy a forgalom. Rendelést este 9 után már nem igazán fogadnak el. Előételnek (hors-d ‘ouvre) ajánlható a gombasaláta, majonézes tojás (oeuf á la mayonnaise), füstölt lazac (saumon fumé) és esetleg dinnye sonkával (melon au jambon). Specialitásnak számít a libamájpástétom (páté de fois gras), a kacsapástétom (terine de canard) és a borjúpástétom szarvasgombával (timbale de riz de veau). Leveseket (soupe) a legtöbb étteremben csak este lehet kapni. A francia konyha két különleges specialitása a csiga (escargots) és a rántott békacomb (grenouilles santée). A húsok között választhatunk bárányt (mouton), borjút (boeuf) és sertést (porc). Édességnek megpróbálhatjuk a karamellpudingot (flau) vagy édesített joghurtot (yagourt). Közel 350 féle sajt közül (fromage) választhatunk. A francia étkezéshez hozzátartozik a pohár fehérbor (vin blanc) vagy vörösbor (vin rouge), de manapság egyre többen fogyasztanak sört (biere) is.

 Ünnepek

A jelentősebb állami ünnepek közé tartozik Május Napja (május 1-e) amikor sok ember völgyi liliomot (muguet) ajándékoz barátainak – úgy tartják ez jó szerencsét hoz – és a Bastille Napja (július 14-e) amit barátokra dobott petárdákkal ünnepelnek.
A sok cicomával és tollászkodással járó pret-r-porter divatbemutató február elején szokott lenni.

Kép és szöveg: Eifert János

A Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános Iskola, Szakközépiskola és Kollégium naptára, Győr, 2007. január

Reprezentatív falinaptár, 13 lapos, 30×42 cm

Felelős kiadó: Bombicz Barbara, Design: Bodnár Stúdió Kft., Győr, Nyomda: Text-Print Kft., GyőrA fotókat készítette: Eifert János fotóművész és tanítványa Gollowitzer Szabina

Baki Péter: Kiválasztott fényképek / Chosen Photographs

Magyar Fotóművészek Szövetsége 1956-2006/Association of Hungarian Photographers 1956-2006

Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum / Association of Hungarian Photographers – Hungarian Museum of Photography

Felelős kiadó: Szamódy Zsolt és Baki Péter; Borító és könyvterv: Sellyei Tamás Ottó; Tördelés: Horváth Attila; ISBN 963 8383

 A kötetben szereplő fotóművészek: Ács Irén, Almásy Pál, Angelo F. Pál, Balla András, Balla Demeter, Bánkuti András, Bárány Nándor, dr., Baranyay András, Baricz Katalin, Barta Zsolt Péter, Bence Pál, Benkő Imre, Berekméri Zoltán, Bojár Sándor, Bozsó András, Capa, Cornell, Czeizing Lajos, Csík Ferenc, Csontó lajos, Csörgeő Tibor, Dezső Tamás, Drégely Imre, Eifert János, Eperjesi Ágnes, Escher Károly, Farkas Antal jama, Fejér Gábor, Fejes László, Féner Tamás, Friedmann Endre, Gárdi Balázs, Gink Károly, Gönczi Sándor (Frühof Sándor), Haár Ferenc, Hajdú József, Halas István, Hamarits Zsolt, Haris László, Hegedűs 2 László, Hemző Károly, Herendi Péter, Hervé, Lucien (Elkán László), Hevesy Iván, Holics Gyula, Horváth Dávid, Horváth M. Judit, Horváth Péter, Inkey Tibor, Járai Rudolf,  Jokesz Antal, Kando, Ata (Görög Etelka), Kálmán Kata, Kárász Judit, Katkó Tamás, Keleti Éva, Kereks Gábor, Kerny István, Kiss Kuntler Árpád (Kiss Árpád), Koffán Károly, id., Korniss Péter (Korniss Péter Pál), Kovács István Károly, Kovács Melinda, Kunkovács László, Langer Klára, Lengyel Lajos, Lőrinczy Györgty, Markovics Ferenc, Minyó Szert Károly, Molnár Edit, Montvai Attila, Nagygyörgy Sándor, Németh József, Pécsi József, Plachy, Sylvia, Redner Márta (Gutmann Márta), Reismann János, Reismann Marian, Réti Pál, Rév Miklós, Révész Tamás, Rónai Dénes, Seidner Zoltán, Stalter György, Szalay Zoltán, Szamódy Zsolt, Szebeni András, Szilágyi Lenke, Szöllőssy Kálmán (Svhwerer Kálmán), Tabák Lajos, Tahin Gyula, Tasnádi László, Telek Balázs, Tímár Péter, Tóth György, Tóth István, Tóth József, Török László, Urbán Tamás, Vadas Ernő, Vadász György, Vajda Ernő, dr., Vámos László, Vancsó Zoltán, Várnagy Tibor, Vécsy Attila (Atika), Vékás Magdolna, Vető János, Zajky Zoltán, dr. (Zechmeister Zoltán)

[In: Eifert János]

 Kertész keze/Gardener’s hand (Tarnaméra, 1978) Zselatinos ezüst filmnyersanyag, 24×36 mm. Magántulajdon / Gelatin silver film interpositive. 24×36 mm. Private collection

 Nyáj/Flock (Pécsvárad, 1978) Zselatinos ezüst filmnyersanyag, 6×6 cm. Magántulajdon / Gelatin silver film interpositive. 6×6 cm. Private collection

ZOOM Galéria

Karai Csaba: Antarktisz

Hatodik földrész. Antarktisz. 36 millió négyzetkilométeren elterülő végtelen kontinens, amelynek nagy részét soha el nem olvadó, több kilométer vastag jégréteg borítja. A föld leghidegebb, legszárazabb és legvadabb helyének tartják, ezért itt állandó település nem található. Népesség, főváros, hivatalos nyelv, pénznem – amit az utazási irodák, útikönyvek precízen közölni szoktak – sincs, beutazó vízumot nem kell kiváltani. Ide eljutni csak terepen dolgozó kutatóként, valamilyen kalandos sportteljesítmény vállalásával, vagy – nem kis költséggel – turistaként lehetséges. Aki mégis eljut a föld eme távoli pontjára, szerencsés, mert nem találkozik zajos forgalommal, nyüzsgő szállodákkal, éttermekkel, hasznos és haszontalan árúkat kínáló áruházakkal, várakozásra késztető bankokkal, hivatalokkal, és egyéb turistacsalogató, vagy őket kiszolgáló „intézményekkel”. Legfeljebb kutatóállomások akadnak útjába, ahol a különböző nemzetek tudósai, felfedezői próbálják megismerni ezt a háborítatlan vidéket. Argentin, ausztrál, brazil, chilei, kínai, francia, német, indiai, japán, dél-koreai, új-zélandi, dél-afrikai, pakisztáni, lengyel, orosz, brit, és amerikai állomások működnek a jeges tájon.
Hatodik földrész. Antarktisz. 36 millió négyzetkilométeren elterülő érintetlen természet. Császárpingvinek, tengeri és rablósirályok, albatroszok, viharmadarak, csérek. A tengeri emlősök közül leopárd- és elefántfókák, kékbálnák. Télen sötétbe borul az egész kontinens, a nap csaknem fél éven keresztül egyáltalán nem jön fel. Ennek ellenére az Antarktisz körüli tengerek hemzsegnek az élettől. A gazdag fauna alapja a világítórák vagy krill, amely tömegesen tenyészik a sarki vizekben. Az Antarktisz tulajdonképpen nyáron elevenedik meg igazán, ilyenkor pingvinek és fókák milliói szállják meg a partvidéket, hogy szaporodjanak. Emellett a fényképezőgéppel, videokamerával „felszerelt” idelátogató lélegzetelállító formájú, méretű és színű jéghegyekkel találkozhat. Ahogyan a ZOOM Galériában bemutatott fotográfusunk is találkozott…
Hatodik földrész. Antarktisz. Karai Csaba amatőr fotográfus, mindössze három éve foglalkozik természetfényképezéssel. Autodidakta módon képezte magát a fotográfia e területén, még tanfolyamokra, workshopokra sem járt. Könyvek, szakfolyóiratok, kiállítások, a legjobbak megfigyelése segítették a tapasztalatszerzésben. Szakmai múltja egymondatnyi: gimnáziumi érettségi, befejezetlen egyetemi tanulmányok az ELTE matematika-fizika szakán, jelenleg bútoripari vállalkozó és amatőr fényképész. Noha vállalkozásához készít reklámfotókat, a természetfényképezés a mindene. A makro-fotográfia különösen kedvelt „műfaja”. 2006. májusában a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában mutatták be képeit, a ZOOM Kiállításnak igen jó visszhangja volt. Nemrég zebrás képével szerepelt a legnagyobb európai természetfotós pályázaton (GDT European Wildlife Photographer of the Year), és szerzett szép elismerést (Highly Commanded) az emlősök kategóriában.
A természetfotózás nála a hazai tájakkal kezdődött, de fényképezett már Afrikában, Dél-Amerikában és Ausztráliában is. A múlt év januárjában aztán evvel a rövid „múlttal” és nagy-nagy elhatározással befizetett egy brit szervezésű, háromhetes hajóútra, amely a Tűzföldről indulva, a Falkland szigetek és Dél-Georgia érintésével az Antarktisz félszigetig szállította utasait. Közben fényképezett, és láthatjuk, képei révén újra felfedezte nekünk „pingvin-országot”, az úszó jéghegyeket, a leírhatatlanul zord és gyönyörű tájakat, jellegzetes állat- és növényvilágával együtt. Képei által – figyeljük meg jól megválasztott nézőpontjait, perspektivikus hatását, remek kompozíciós érzékét – újra felfedezhetjük a világnak ezt a fantasztikus darabját, amelyet ugyan már sokan és sokszor megörökítettek már, de segítségével most újra sikerült. Örömünkre szolgál felfedezésének eredményeit bemutatni, és hogy felfedezhettünk egy új tehetséget.

Szakmai bemutatását úgy kezdtem: Karai Csaba amatőr fotográfus, mindössze három éve foglalkozik természetfényképezéssel. Reméljük, sokáig még, és kívánjuk, készítsen 36 millió felvételt a hatodik földrész, az Antarktisz mellett a többiről is.

Eifert János

Budapest, 2006. július 27.

Farkas Antal Jama

Piros lap, avagy a kígyó és a sámfa véletlenszerű találkozása a zuhany alatt

Ma már egy vírusos fertőzéshez nemcsak az ágyban kuporgó, forró teát, esetleg forralt bort szürcsölő, nyaka köré meleg sálat tekerő alakot kell elképzelnünk. Elképzelhetjük a Zoom Galéria szerkesztőjét is, amint Farkas Antal Jamáról írott kéziratát e-mailen elküldi a szerkesztőségnek, de egy fránya vírus miatt, közvetlenül a nyomdai leadás előtt a monitorról lepotyognak a betűk, és a QuarkXPress-szel nincs mit betördelni. És Önök, a lapot kinyitva, az én rovatomhoz érve ott állnának egy betű nélkül, az ismertetőm nélkül. Nem lenne művészettörténeti handabanda, nem kellene életrajzi adatokat, meg a „mit gondolt a művész” szóhalmazokat átizzadni. Elmaradna az éppen kiválasztott fotográfus – olykor érdemtelen – egekbe emelése, megdicsőítése, vagy – merthogy kritikusnak is kell lennünk – a földbe döngölő, lekezelő tudálékosság. A szavak helyett maguk a képek – a művész – beszélnének. Persze, rögtön jelentkezne az első probléma: Farkas Antal Jama képei beszédesek ugyan, de „képolvasatuk” eltér a megszokottól. „Boci-boci fekete-fehér angolszetter, a képeim továbbra is színesek, Frank Zappa meghal” (forrás: Jama első önálló kiállításának címe, amelyet 1993-ban a fővárostól 86 kilométerre, az Erdei Ferenc Művelődési Központban rendeztek meg). Képnyelven beszélni feltehetően nem a fotóriporterektől, a dokumentaristáktól tanult, hanem a dada, a konceptuális művészet, a pop-art, a posztmodern, az abszurd voltak „mesterei”, és középiskolásként Jarry Übü királya, vagy Boris Viant írásai voltak kedvenc olvasmányai. A perspektívakorrekciót sem műszaki géppel, hanem Cèsanne módszerével végzi.

Azért még sem baj, hogy a vírus nem potyogtatta le betűimet, így elmondhatom, hogy Farkas Antal Jama 1960-ban született Kecskeméten, majd 1974 és 1978 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, festő és grafikai szakán koptatta az iskolapadot, amit 1985-ben a Magyar Iparművészeti Főiskola fotó- és tipográfiai szaka követett. Az persze a képeiből „szól ki”, hogy rendkívüli fantáziája, amely az abszurd, újraértelmezés, anamorfózis kulcsszavakra épül, tulajdonképpen a perspektíva átverését jelenti.  Ha képeit nézzük, hihetünk-e a szemünknek? Tükröz, beépít, ráfest, elrendez, beleragaszt, – még a technikát illetően is folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt. Metonímiát, metaforát, rímeket, hasonlatot használ – költészetet teremt egy racionális nyelvvel, a mesterség és művészet eszközeinek magas fokú birtokolásával. Soha nem érjük tetten, hiszen nem hazudik: nagyotmondás helyett inkább megteremti magának – nekünk – azt a másik világot. Piros lap, avagy a kígyó és a sámfa véletlenszerű találkozása a zuhany alatt. De a kígyó valóban ott van. Képeibe soha nem nyúl bele számítógépes szerkesztéssel. Azok úgy vannak kitalálva, megrendezve. A film széle – nem márkareklámként, hanem az eredetiség igazolására – benne marad a képben, és a kompozíció részévé válik. Ahogyan az általa teremtett titok-világ is az igazi világ része lesz. Legalább is, ezt hiteti el velünk. Merthogy egy nagy varázsló, igazi bűvész-művész, utcai hazardőr. Figyeljük a kezét: itt a piros, ott a piros, hol a piros? Nem csal, csak varázsol.

Teljesen érdektelen persze, hogy képeit varázslóként, bűvészként, fotóművészként, vagy képzőművészként hozza létre. Dinnye fogaskerekekkel, Halak vállfán, Salföldön álló akt. Lényeg, hogy megszülettek. Csinál ő plakátokat, reklámfotókat, „használják” őt alkalmazott fotósként, arculat- és látványtervezőként, tipográfiai és grafikai „munkásként”, hiszen bizonyított már, papírja is van róla: 1989-ben kitüntetéses diplomával végzett a tervezőképző Intézetben, dicséretes diplomával a Mesterképző Intézetben. De ez nem is érdekes, hiszen képeinek különleges értékét nem a pecsétes oklevelek adják. Saját magát „fotójamatőr és tragikusművész” címkével gúnyolja, de szeret Wagnert hallgatni, jó sajtokat fogyasztani, Woody Allen-vicceket mesélni, a MÉH-telepen vásárolni, Jan Dibbets Perspectiva correction című munkáját olvasgatni, és közben jókat sörözni. Mindez persze magánügy, képein viszont ott vannak a megfejtésre váró titkok. Nagy metafizikus csendélet, Madamme Retnouard, portrék, csendéletek, önarcképek, szavakkal körül nem írható világ.

Azért, mert életrajzából olvashatjuk, hogy Pécsi József ösztöndíjas, tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, és műveit közgyűjteményekben, történetesen a Magyar Fotográfiai Múzeumban és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteményben is őrzik, még lehetne unalmas alak. Piros lap, avagy a kígyó és a sámfa véletlenszerű találkozása a zuhany alatt. Egyénisége izgalmas, mint a képbe kúszó kígyó, az expozíciót váró sámfa, a táguló határokból álló, végtelen síkokon lépegető tükör-világ is az, amelyben beavatottnak lenni, természetesen mozogni különleges és nagyszerű dolog. Lépjünk be ebbe a világba, és csodáljuk…

 Eifert János

Műhely 2005/1  Kulturális folyóirat, Győr. Megjelenik kéthavonta. Főszerkesztő: Villányi László, Szerkeszők: Horváth József, Mártonffy Marcell, Szakál Gyula, Arculat: Kurcsis László, Szerkesztőségi titkár: Szikonya Gabriella, A szerkesztőség címe:  9022 Győr, Rákóczi u. 1.

Turczi István
Láthatatlan esemény

• Eifert János „első könyve” elé/alá/mögé

Valami elmozdult; belénk költözött.
Az alkotás dühében bohócnak öltözött.

Minden nem-re bőszen azt mondjuk: igen,
Botladozva járunk a lét zsigereiben,

Míg szabadon kószál e két vad: a még és a már,
S múltunkkal együtt lassan fölzabál.

„Még hány irány, már hány világ nyom”,
meglátszik persze a szürkeállományon
a változások minden kedve, kára,
bár a zoomobjektív gyújtótávolsága

konstans, s imígyen a látszat ellenére
Isten hiába teremt minket a saját képére,

Nincs felfénylő pillanat; sem ideális forma,
Mint akit belógattak egy hordó kloroformba,

Úgy tűnik el egyszer, vagy talán még ma,
Ahogy a mozdulat lesz lángok martaléka.

Két páros rím közt a tűz s a tánc a téma;
Tudjuk: pixelek közt cinkos, aki néma.

Mióta rajtunk van a dili, a rontás,
Nem segít jó szó, sem a digitális montázs.

Láthatatlan események kötnek bennünket össze.
A keselyű mértana: ha fejünk fölött körözne,

Gyanítanánk legalább – üdvös állapot -,
Belépőt a végtelenbe ki, mikor kap ott.

Valami elmozdult, belénk költözött…
Ki szavak és képek rendjébe sokáig őrködött,

Azt tudja: a szép mindig egy vagy másik szép fia.
Mániából így lesz vers vagy fotográfia.

(Megjelent a Műhely 2005/1 számában)

IV. Győri Könyvszalon, nemzetközi könyvbemutató és vásár. Rengeteg ember a pavilonoknál. Első könyvem bemutatója.

Fotóalbumomat, amelyet Radisics Milán tervezett, Turczi István költő mutatja be a. Az első példányt Szabó Bélának dedikálom, aztán még hét kötet lel gazdára. Tóth Évát, Villányi Lacit, Jenőt, Mészáros Lászlót, a Győri Fotóklub tagjait, és még egy-két ismerőst látok a nézőtéren. Kicsit elfogódott vagyok, hisz ez az első könyvem (digitális nyomtatásban össz. 50 példány) de Esterházy kacsintása oldja feszültségemet. Miért is? Talán, mert eddig még nemigen láttam ilyen nagy írót kacsintani. Bevallom, még kisebbet sem…

.

.

.

.

.

.

Nők – Aktok, Táncosok, Portrék – Érzések. Nagy Péter kiállítása a Mediawave programjában, Győr, Művészetek szentélye, 2003. május.  (FotoVideo 2003/5)

Nagy Péter az a fotográfus, aki többször megszületett. Így leírva olcsó reklámfogásnak, ügyetlen füllentésnek tűnhet ez a kijelentés, de biztosíthatom Önöket, nincs trükk a dologban. Nincs szó csodáról, reinkarnációról sem, csupán a művészet erejéről, hatalmáról, újjászülető és újrateremtő erejéről. Egész pontosan egy fiatal fotográfusról van szó, aki a nyolcvanas évek elején ritka tehetségével robbant be a hazai és nemzetközi fotográfiai életbe, és akinek nevét egy új szemléletmóddal, progresszív törekvésekkel lehetett összekapcsolni. Nem volt rámenős ember, barátai ugyan voltak, de nem tartozott egyetlen érdek-, vagy hatalmi csoporthoz sem, akik zászlójukra tűzvén, saját jelszavaik, csörtetésük igazolásaként, és saját pozíciójuk erősítésére tolták volna szekerét az érvényesülés útján. Szekere leragadt a sárban. Halk szavú ember, nem kiabált segítségért. Sokak számára mintha meghalt volna, csend – olcsó poén: síri csend – támadt körülötte. Aztán újra megszületett, de erről majd később, részletesebben…

Nagy Péter – először és a hagyományos értelemben igazából – 1957. április 13-án, Vácon született. Anyakönyvi kivonatában, személyi irataiban, útlevelében ez a dátum, hely szerepel. 1975-ben – apja munkája miatt – Győrbe költözik. Munkahelyet talál, felfedezi a fotográfiát, és számára ez jelenti az igazi megszületést. Figyeli a világot, gondolkodik, érlelődik, autodidakta módon képezi önmagát. Lassan lel saját útjára. Bár készít riportképeket, alkalmazott fotográfiát, ez nem elégíti ki. Rájön, a gondolatok több síkon való megjelenítéséhez, érzései megfogalmazásához más műfajok és eszközök szükségesek. A montázstechnikával, a kép lokális színezésével, az aszimmetrikus kompozícióval kísérletezik, amelyeket alkalmasnak talál témáinak – az abszurd, a humoros, az ironikus – megjelenítésére. Sajátos látásmódja, eszközhasználata, „ötletcsavarjai” sok rokonságot mutatnak a kor képzőművészeti, zenei törekvéseivel, ám esetében mégsem beszélhetünk képzőművészeti eszközhasználatról, más művészeti ágaktól kölcsönzött klisékről. Képei megszületésük idején különlegesnek (vagy inkább különcködőnek) tűntek, noha ezeknek az eszközöknek, köztük a montázsnak voltak komoly előzményei, sőt, abban az időben az amatőr, csak a felszínesség igényével megjelenő fotográfiának divatos eszköze volt. Egy évtized elteltével, mostani tapasztalatunkkal csak csodálkozni tudunk, hogy ezek a szelíd montázsocskák, apró elrajzolások, alig torzítások – amelyek ráadásul valóságos elemekből, hétköznapi élményekből táplálkoztak -, miért keltettek olykor nagy felháborodást? Valószínű azért, mert nem a „szenvics-technika” giccsbe hajló, bájos motívumait ismételgette derűs ellenfénnyel mézédesre csorgatva, hanem emberi kapcsolatok, az ember és a társadalom viszonyának nehéz kérdéseit, az ökológiai problémákat boncolgatta mélységes aggodalommal. A kezdeti fanyalgás, felháborodás ellenére – bizonyára sajátos eszközhasználatának, a nyolcvanas években újszerűnek tűnő, érdekes stílusának köszönhetően – a pályázatok, kiállítások kezdtek neki „bejönni”. A Szolnokon megrendezett nemzetközi környezetvédelmi pályázatokon, éveken át nemcsak a kiállítók, hanem a díjazottak között is szerepel. Képei egyre gyakrabban tűnnek fel és tűnnek ki a hazai és a nemzetközi kiállításokon, számos díjat, elismerést szerezve számára. 1986-ban kollekciójával a Magyar Fotográfia kiállítás fődíját, az aranykamerát nyeri el. Ugyanebben az évben mutatja be a Győri Műcsarnok „Érzések 1986” című kiállítását, amelyet Szentendrén, Vácon, Nyíregyházán, Kecskeméten, Ausztriában majd Nyugat-Berlinben rendezett önálló tárlatok követnek. Fotóklubok, tanfolyamok hívják előadásokra, mindenki kíváncsi a „hogyan készült”-jére. A Sebesvíz alkotótelepen a nemzetközi vérkeringésbe is belekapcsolódik. Külföldiek terveznek vele, nemzetközi kiállítások zsűrijébe hívják. Jön, megy, utazik, állandó mozgásban van. Amikor a legnagyobb a pörgés indul be körülötte, hirtelen leáll. Nem tudni, mi az oka, alkotói válság, magánéleti problémák, megélhetési gondok, vagy csak egyszerűen elege van a zajongásból, ki tudja. Mindenesetre újra leáll. Újra eltűnik. Újra csend lesz körülötte, nagy csend.

Aztán az újraszületés… 1987-ben újabb költözés: Szentendre, majd Budapest következik, 1997-ben pedig ismét Győr. Úgy tűnhet, nyugtalan természete, új utak, és új lehetőségek keresése mozgatja városról-városra, ám a látszat csal. A szerény megélhetést adó munka a mértékadó, mellette az új feladatok, művészi lehetőségek és a szellemi szabadság újjászületése. Győrben a GRABOPLAST adja a megélhetést, a MEDIAWAVE pedig a művészi lehetőségeket. Az előbbinél tapéta, műpadló mintáinak feldolgozása és tervezése, az utóbbinál a fotózás, filmezés, dokumentálás, műsorok, koncertfelvételek, riportok készítése, valamint kiadványtervezés a dolga. Mégsem becsüli le a szerény megélhetést adó munkáját, amely nagy technológiai fegyelmet, pontosságot, rendszerességet követel. Jellegzetes montázstechnikájának kialakulását éppen ennek köszönheti. A GRABOPLAST Fotógravúr üzemében ugyanis a tapéta és műpadló mintákat annak idején nem számítógéppel, hanem fotóeljárással dolgozták fel. A mintákat síkfilmről másolták a nyomóhengerre. Éppen ez a technológia adta az ötletet montázsképei technikájának a kidolgozására, amelyhez Károlyi Péter komoly segítséget nyújtott. A folyamat tulajdonképpen nagyon egyszerű: az elképzelt képet, amely több részletből, különböző motívumból tevődik össze, először egy 30×40 cm nagyságú papírképpé formálja. Gondos illesztés, kiigazítás, retus után egy 50×60-as méretű kamerával síkfilmre reprodukciót készít, amelyről aztán kontaktolással, brómezüstalapú fotópapírra történik a levilágítás. Előhívás, fixálás, mosás és szárítás után következik a helyi színezés. Az ecsettel felhordott folyékony lakk (Strip-lakk) lefedi az érintetlenül hagyandó felületet, majd megszilárdulása után védőréteget alkotva, a szabad felületeket engedi színezni. A színezés kék vagy barna, esetleg mindkettő finom átmenetekkel – Vécsy Attila receptje szerint. Ha a festék megszárad, a kitakarásra, kifedésre használt lakkréteg egyszerűen kézzel lehúzható.

Nagy Péter képei most a MEDIAWAVE programjában, a győri Művészetek szentélyében láthatók. A Nők – Aktok, Táncosok, Portrék – Érzések című kiállítása mindössze 17 képből áll. A jórészt méteres nagyságú, briliáns technikával megjelenített képek gondosan szerkesztettek. Kép-párokat, kép-hármasokat, kép-csoportokat alkotva hatásuk felerősödik, egy-egy gondolatot szolgálva többet, vagy mást mondanak, mint önállóan, egyedül. Nagy Péter – akit születési dátuma alapján fiatal művésznek mondhatnánk – éretten, szinte egy idős ember tapasztalatával szemléli a világot. A kiállítás címében felsorolt témák csak első pillantásra tűnnek derűsnek, attraktívnak, a látvány felszínén lubickoló érzéki és érzelmes világnak. A nők mezítelensége nem az érzékiséget, az erotikát, hanem a védtelenséget, kiszolgáltatottságot jelenti. A táncosok mozdulatai, földtől elszakadó ugrásai sem a szárnyalást, a nehézkedés törvényeit legyőző szabadságot, hanem a földre húzó erőket, a védtelen rebbenést, az ember dühös tehetetlenségét sejtetik. A portrék sem szép pofikákat, kacér nőcikéket, bambán pózoló hírességeket mutatnak „gégenes” díszkivilágításban, a szépítéshez kellő lágyítással, hanem az ember belülről fakadó érzéseit, szorongásait, vágyait és apró rezdüléseit, a lélek finom elmozdulásait. Az arcokon megjelenő vonások – az eszközök, a montázstechnika által elrajzolva – talán riadtnak, keserűnek, félelemmel telinek tűnnek. Az örömöt, a reményt, a pozitív érzéseket csak szikrájában fedezhetjük fel bennük. A képeken mégis megtörténik az igazi újjászületés. Az a szikrányi remény, amelyet a finom emberi megfigyelés, halk irónia, szarkasztikus humor csihol tűzzé, felégetheti szomorúságunkat, feledtetheti keserűségünket és undorunkat, amelyet a szétáradó szenny, a szellemi és környezeti méregadagok ellenhatásaként érzünk. Nagy Péter nem egy könnyű eset, képeivel nem elbűvölni, és nem szórakoztatni akar. De nem is ezért szeretjük…

Képi világának jelrendszerét – metaforáit, szarkasztikus humorát és halk iróniáját – nem könnyű megfejteni. A kulcs el van rejtve valahol. Talán éppen a lábtörlő alatt?

Eifert János 

(FotoVideo 2003/5)